Atomusok
„Ha a verőfény súgára bé nem jő házunkba,
port nem látunk;
de ha egy kis lyukacskán béfúrja magát a fényesség,
oly sűrű por látszik, hogy egymást éri.”
Pázmány, úgy látszik, kedvelte ezt a természeti képet, mert kétszer is leírta:
„A házban levegő ég sűrün teli sok apró porocskákkal; de ezeket külömben nem látjuk, hanem amely lyukon bészolgál a verőfény súgára.”1
Az első szövegrészt Trócsányi Zoltán mint „a szó legteljesebb értelmében magyar és népiesen [!] magyaros” stílus példáját idézte;2 Bitskey István ellenben úgy mutatta be (a másodikat) mint régi „prédikációs toposz”-t, mely Aranyszájú Szent Jánostól ered.3
Valóban toposzról van szó, de eredete sokkal régibb: az ógörög filozófia atomtana. Ez világosan kiderül Lépes Bálint egy passzusából:
„Nyilván vagyon az, hogy az éltető ég rakva vagyon apró fövenyecskékkel, kiket az philosophusok atomusoknak neveznek; ezekkel nemcsak az szabad ég alatt való sétáló helyek, de még az erőssen bézároltatott lakóhelyek is teliek. Ezek penig az atomusok, oly aprók és láthatatlanok, hogy senki nem lehet oly fényes és áltál-látó szemű ember, az ki megláthassa őköt; de ha az napnak fénye az éltető eget megvilágosétja, és vagy az ablakon, vagy az kőfalnak hasadékin az házakban és kamorákban béhat és azokat megfényesíti, legottan az apró fövenyecskék és atomusok nagy sürüvén ide s tova láttatnak röpdösni és csillámlani.”4
Kezdetben volt tehát a megfigyelés, ebből alkotta meg Leukipposz zseniális intuíciója a megfigyelhetetlen atomok tanát mint a világ szerkezetének magyarázó elvét.5 Ezt az ősi tant foglalta versbe Lucretius:
„Nézd ugyanis, valahányszor a napnak a házba szüremlő
Fénye homályos zúgba bocsátja aranysugarát, hát
Sok csöpp testecskét láthatsz kavarogni az űrben,
Erre meg arra libegve a fény ragyogó mezejében;
S mintha örök harcot harcolva, tusázva csatákat
Vívnának seregestől, egy percet se pihenve,
Szét-szétugranak, aztán ismét megtömörülnek.
Elképzelheted ebből is, hogy az őselemek mint
Járják le s föl táncukat egyre a végtelen űrben.”6
Ugyanez a kép kerül elő Senecánál, amikor arról ír, hogy a levegőben, akár csak a tenger vizében, mindig van mozgás, akkor is, ha mozdulatlannak látszik.
„Quod ex hoc intelligas licet: cum sol in aliquem clausum locum infusus
est, videmus corpuscula minima in adversum ferri, alia sursum, alia deorsum
varia concursantia.”
Démokritosz (aki Leukipposz nyomába lépett) ezeket az apró testecskéket nevezte atomoknak („corpuscula, quae ille atomos vocat”).7
Leukipposz és Démokritosz atomtanával nem mindenki értett egyet. Ellene volt Arisztotelész, úgyszintén Cicero, aki szerint e tan téveszme (flagitia),8 az pedig természetes, hogy a kereszténységnek el kellett vetnie minden olyan világmagyarázatot, melyben nem volt hely a teremtő isten számára.
„Az űrben az atomok – idézte Lactantius Leukipposzt – nyugtalan mozgással cikáznak és ide-oda röpködnek, ahogyan a porszemek a napfényben, amikor az ablakon keresztül beesik a fénysugár. Belőlük keletkezik minden…”
Ámde, kérdezi az egyházatya
„hol vannak és honnan valók azok a piciny magvacskák, amelyeknek véletlen ütközéséből jött létre a világ? Ki látta őket valaha is? Ki érzékelte őket? Ki hallotta? Vagy csupán Leucippusnak volt szeme?”9
Elutasító véleményen volt Szent Ágoston, Sevillai Szent Izidor, Beda Venerabilis és még számos keresztény író. A fénysugárban táncoló porszemek leukipposzi képét többnyire megtartották,10 de nem világmagyarázat végett; az atomok szót használták, de bármilyen nagyon kicsi, oszthatatlan egység jelölésére, például atomnak mondották a betűt mint a beszéd elemi részét (Beda Venerabilis), vagy általában azt, ami egyedi (Scotus Erigena: „unus homo, unus bos”).11
A keresztény elutasítás szelleme sokáig élt. Egy prédikációjában Káldi György megrótta azokat a „philosophusok”-at, akik „balgatagságok”-at hirdetnek:
„Copernicus azt merte írni, hogy az ég vesztég áll, és a föld forog; más, hogy a hó fekete; hogy a világ csak a verőfény porából [a margón: Atomi] alkottatott.”12
A hitszónok egyszerre három természettudományi tételt vont kétségbe: a kopernikuszi világképet,13 Anaxagorasz színelméleti tézisét14 és az atomok tanát.
Az ő idejében ez nem meglepő. Kopernikusz világmagyarázatát sokáig valláskülönbség nélkül elutasították, Luther és Kálvin épp úgy, mint a katolikus Egyház, mely könyvét 1616-tól 1757-ig indexen tartotta, és még a nagy tudóst, Francis Bacont is az ellenzők soraiban látjuk.15 Pázmány járatosabb volt a természettudományokban, mint Káldi, ezért türelmesebb is. Gráci előadásaiban az eredeti mű alapján igen részletesen és elfogultság nélkül ismertette Kopernikusz tanát mint hipotézist.16 Erre az óvatosságra Osiander mutatott példát a kopernikuszi mű 1566. évi baseli kiadásának előszavában.17 Pázmány tovább ment ennél. A forgó Föld és álló Nap teóriáját az egyháziak azért utasították el, mert ellenkezett a Biblia tanításával, Pázmány viszont, Zunicára hivatkozva, azt mondja, hogy nem ellenkezik, Kopernikusz bírálói félreértik a Biblia képesbeszédét.18
Az atomtannak nem kevésbé viszontagságos sorsa volt az újkorban, mint Kopernikusz fölfedezésének, egészen addig, míg Dalton (1766–1844) be nem bizonyította, hogy vannak atomok. Descartes nem ismerte el létezésüket (az angyalokét igen); Gassendi huszonöt évig nem merte közzétenni e tárgyról írt munkáit; a Sorbonne hittudorai még 1665-ben is átokkal sújtották a tant és követőit. Apáczai Csere János, enciklopédiája hatodik részében (1653), csak röviden és határozott állásfoglalás nélkül írt „a testes dolgoknak igen apró részei”-ről, Pápai Páriz Ferenc pedig, kurta ismertetés után, kételkedését fejezte ki az atomisták vélekedéseinek igazában.19 De a XVII. század közepétől már nálunk is voltak, protestáns körökben, az atomisztikának jeles tanítói (Bayer János, 1662, 1663; Czabán Izsák, 1667; evangélikusok). A református Pósaházi János harciasan és szellemesen jelentette ki:
„Nos volumus esse potius Atomistae, quam Thomistae;
malumus hic bibere ex lympido Democrati puteo, quam ex turbidis Scholasticorum
aut Aristotelicorum lacunis.”20
A fénycsóvában rajzó porszemek képe végigkísérte az atomok irodalmát. Megvan Pósaházinál, úgyszintén Czabán Izsáknál, de ő rosszallóan jegyzi meg: „kezdetlegesen filozofálnak az atomokról azok, akik azt a napsugarakban üvegen át megfigyelhető száraz égi szállongó részekhez hasonlítják.”21 Pázmány, aki fizikai előadásaiban nem nagy figyelmet fordított az atomtanra,22 prédikációiban kétszer is leírta, mint láttuk, a porszemek előtűnését a fénysugárban, de anélkül, hogy az atomokra utalt volna (mint Lépes Bálint vagy Káldi György). Az antik eredetű kép Pázmánynál nem természettudományi adalék, hanem irodalmi toposz, mely erkölcsi tanítást szolgál.
A toposz egyházi haszonvételét hazai irodalmunkban Temesvári Pelbárt kezdte el. Szent Imre hercegről írt beszédében a porszemek a bűnöket jelképezik. Honnan van, teszi föl a szónok a kérdést, hogy a szentek legkisebb hibáikat is számon tartják, a gonoszok pedig legnagyobb bűneikkel sem törődnek.
„Chrysostomus azt feleli erre, hogy ez az isteni kegyelem megvilágításából ered. Például azt hozza fel, hogy amint a napfényben még a legkisebb porszem is megcsillan, pedig ez a sötétben nem látszik, éppen úgy minél jobban át van világítva valakinek a lelke a kegyelem világosságával, annál érzékenyebb a legkisebb hiba észrevevésében.”23
Ennél az értelmezésnél a toposz használói többnyire meg is állapodtak. Lépes Bálint:
„Imhol az magokban láthatatlan porocskák az napnak fényétől láthatókká lésznek. Ezen formán az mi bűneink is, kik ollyanok, mint az sok atomusok, fövenyek, az mi szívünknek és lölki ösméretünknek lakóhelyében röpülvén és vándorolván, mig ez jelen való életben vagyunk, testi szemeinktől meg nem láttathatnak; de az Ítélet napján az Isten hatalmasságának fénye, ki minden embereknek szívöket és lölki ösméreteket általhatja, azt cselekeszi, hogy mindeneknek bűnök nyilván, megválasztva és külön, ha nem tudom, mely aprók és titkosok voltak is, láthatósokká légyenek.”24
Pázmány kibővítette a toposzt. Egyik alkalommal a verőfény és a porszemek képéhez másik hasonlót csatolt (talán eredetit):
„Télben a hó mind ganéjt s mind tiszta főldet béfed; de mikor a verőfény elolvasztja a havat, mind rútsága s mind szépsége kitetszik annak, ami béfedetet vólt –”,
az alkalmazás hagyományos:
„Ugy az itíletkor kinyilatkoztatja Christus, amit most nem látunk.”25
Másik szövegében előre bocsátotta a magyarázatot:
„Mennél nagyob szentségre emeltetik ember, annál nagyobb mennyei világossága vagyon; annál jobban érti akármely apró vétkek rútsúgát; annál töb fogyatkozásokat talál magában”
– és következik a fényben előtűnő porszemek példája, megtoldva a Genesis szavaival:
„Megisméré és megvallá Ábrahám, hogy por és hamu; de nem mikor Egyiptomban bújdosot az éhség előt, vagy mikor egyéb sok nyomorúságokat szenvedet, hanem mikor Isten előt állot. Mí is akkor értjük fogyatkozásainkat, mikor Isten előt forgunk; mikor az ő szépsége mellé támasztjuk rútságunkat; mikor az ő világosságával lelkünk setétsége megtisztíttatik.”26
A toposz igen szabad kezelésére találunk példát Landovics Istvánnál. Ő csak a természeti képet tartotta meg, azt összeolvasztotta egy Horatiusból és Szent Ágostonból ismerős másik toposszal (a játszadozó gyermekekről), erkölcsi tanulságként pedig egy Seneca-idézetet választott:
„A világnak hivalkodó fiai között, akik nyughatatlan fáradságokkal gyermeki csécset keresnek, árnyékokat kergetik, és a verőfénynek sugári között levegő parányokat marokkal kapdozzák, úgy tetszik énnékem, mint annyi henyélők között a mái napig is fel s alá jár a mi Istenünk, és pirongató szókkal azt kérdezi: Quid hic statis otiosi? Mit állatok itten napestig hivalkodva? mert noha ugyan munkálkodni láttatnak, futkoznak, izzadnak, ki vízen, ki szárazon, éjjel és nappal, télen és nyáron, minden üdőben dolgoznak, de egyedül üdeig való jóért fáradván, többet nem cselekesznek, mint a kisded gyermekek, akik undok mocskolódással sárbul házakat építenek, ellenségek ellen nádszálon nyargallanak, és mintha veszedelmes folyóvizeken usztatnának által, gázolják a tócsákat, és amint Seneca szóllott: In vanum sunt operosi, quia operose nihil agunt. Haszontalan munkások, mert nagy fáradságokkal semmit nem mívelnek.”27
Két protestáns írónál, kivételesen, elmaradt a toposz erkölcsi kiaknázása. Geleji Katona István csak annyit mond, Krisztus szenvedéséről szóló XXVII. beszédében, hogy az Üdvözítő nagy fejedelem,
„akihez képest minden nagyságok semmik inkább, mint csak egy atomusnicskák, csak mint egy verőfényben levegő porocskánicskák is volnának.”28
Nádudvari Péter pedig a természeti képet is elhagyja, amikor egy prédikációjában az antik filozófusok tanai fölött tart rövid szemlét:
„Democritus azt állatta, hogy e világ atomosokból, apró eloszolhatatlan testekből lett, mellyek mozogván öszvecsoportoztak és csak történet szerént szülték a négy éltető állatokat.”29
A minorita Stankovátsi Leopold visszatért a toposz bővebb alakjához és szokásos értelmezéséhez. Mint gyakran máskor is, részben Pázmánytól kölcsönözte szavait:
„Tapasztaljuk, hogy ha a nap sugara bészolgál a szobába, annak világosságával a repdeső porocskákat is meglátjuk, mellyeket külömben nem láthatunk; úgy ha a szent Lélek világosító malasztjának sugara bészolgál a mi lelkünkbe, sok bűnökre reá akadunk, mellyeket előbb a mi tulajdon vak szeretetünk miatt nem láthattunk.”30
Ugyanez a kép, ugyanez a magyarázat Kováts Ágostonnál:
„Ha bémennél valamelly kárpitokkal felékesíttetett királyi palotában, semmi mocskot sem itélnél benne lenni; de csukd bé minden ablakjait, s csak valami kis hasadékon bocsásd bé abban a napnak sugárit, számtalan sok parányokat fogsz benne látni, s tapasztalni fogod, hogy tellyességgel nem olly tiszta a palota, mint azelőtt itélted vala. Ah! hány embereknek szívei láttatnak most minden szennytül és mocsoktul tisztáknak! de bezzeg, midőn az igazságnak Napja eljövend az ő felségének fényében, kimutatja minden rejtekes mocskait.”31
Hasonlóképpen ír, német forrása nyomán, Bod Péter:
„Honnan vagyon, hogy az istenfélőket a kis bűn is megháborítja?”
teszi föl Szent Hiláriusában a 372. kérdést.
„A nap világánál az apró porocskák is megtetszenek; de a setétben a temérdek szemét sem láttatik; mennél nagyobb világot ad Isten valakinek elméjében, annál nagyobb rútságot lát az a bűnben; mennél mélyebben hever valaki a bűn szemetében, annál kevésbé látja annak rútságát.”32
A XVIII. században a porszemek = bűnök toposznak versenytársa támadt: a mikroszkóp. Az első mikroszkópokat a XVII. század elején készítették, de használatuk csak a század végén terjedt el, új irányt adva a tudományos vizsgálódásnak, megváltoztatva a hagyományos gondolkodást a világról, mely a létezésnek addig láthatatlan tartományával egészült ki. A természet kutatásának sztárjai az apró rovarok lettek.33 Az Egyházat a nagy tudományos felbolydulásból csak az érdekelte, hogy erkölcsi tanítását új képpel támaszthatta alá.
„Aki szabad szemmel nézi az ecetet, azt gondolja, hogy az tiszta”
– írta a nagy olasz katolikus hitszónok, Paolo Segneri, illetve névtelen magyar fordítója;
„aki pedig a nagyító-üvegen halkalabb tekinti, egész raját látja ott a férgeknek”,
vagyis bűneinknek.34 A református Verestói György kiváltképp kedvelője volt a természettudományoknak, de ő is kegyes célú alkalmazás végett. Egy halotti beszédében a microscopium arcunk vonásait nagyítja fel, hogy az
„olly rútnak látszik, mint valamelly felpuffadott és tarjagos, fekete varas-béka”,
vagy szemöldökünket, melynek szálai „mint valamely fekete vastag vas drótok”, avagy hajszálainkat, melyek „sok öszvekonkorodott geleszták”-nak látszanak. Testünk mikroszkopikus képének csúnyasága azt tanúsítja, mily nagyon különbözik a földi élet a mennyeitől.35
A technika vívmánya azonban nem tudta kiszorítani az atomok jól bevált toposzát. Bethlen Miklós ismét ezt hozza elő, az örökkévalóságról elmélkedve. A végtelen idő „ezernyi ezer millió szempillantás”-nak mintegy tengere, a tenger pedig
„megszámlálhatatlan vízcseppeknek öszvegyűléséből álló nagy test;”
vagy olyan, mint a föld, mely
„megszámlálhatatlan morzsa fövenyecskéknek egybe foglaltatott halma vagy golyóbisa;”
de hasonlítható az örökkévalóság a levegőhöz is:
„Az aër, másként láthatatlan, de mikor a nap valamely kisded lyukon vagy nyíláson bésüt, ha oldalfélt állasz, szemeddel is meglátható apró fényecske-morzsáknak, pillangócskáknak, melyek atomusoknak neveztetnek a physica scholában, azoknak számtalan sokaságából álló nagy test, halom vagy rakás.”36
Hosszú útja vége felé a toposz Bethlen Miklóssal visszakanyarodott oda, ahonnét elindult; a physica scholához. Az önéletíró erkölcsi applikációt már nem fűzött hozzá, bár azt szükségesnek tartotta leszögezni, hogy a keresztények, a Biblia alapján, másként vélekednek az örökkévalóságról.
A toposz természeti képe megfigyelésből származott, ehhez járult a filozófiai tan, illetőleg az erkölcsi értelmezés, majd mindez elmaradt, s végül a nyelv csak a kép elemi részecskéjét őrizte meg. „Bizonyos emberek oly könnyen törnek, mint az üveg…” – írta Faludi Ferenc az Udvari ember 73. maximájában.
„Gyengébbek az emberi szemnél, mellyet se szerével, se tréfával nem szabad illetni. Sőt még a napfényben látszó apró porocskák is megártanak kényes természeteknek.”37
Megfosztva toposz-jellegétől, a kép pusztán mint tapasztalati jelenség néhányszor még fölbukkan irodalmunkban. A fizikakönyvek újabban mint Tyndall-jelenséget tárgyalják: az angol tudós (1820–1893) megfigyelte, hogy a redőny résein beszűrődő fénycsíkokban a láthatóvá váló porszemek akkor is táncoló mozgást végeznek, ha a szoba levegője teljesen nyugodt, s ebből valamilyen fizikai törvényre következtetett. Mikszáth, íróként, a parlament üléstermében figyelte meg a beeső napsugarak hatását:
„A porból és füstből egész lengő vásznak támadtak alulról fölfelé, rézsút, mint a szivárvány.”38
Krúdynál hasonlatok anyaga lett a természeti látvány. Önéletrajzi regényének hőse a templomban szemlél egy hölgyet, elkapva tekintetét:
„Mintha fénylő porszemecskék táncoltak volna felém a szemsugárban.”39
Szindbád asszociációja bonyolultabb:
„A ködmönös nő portörlő-rongyot rázott ki az ablakon ujjatlan kesztyűiben – azokat a láthatatlan porszemecskéket rázta ki, amelyek éjszakának idején leszálldosnak a plafondról, a szekrény tetejéről, a szemöldök-fáról, hogy az ember nem is tudja másnap, hogy miért álmodott olyan bolondot. A porszemecskék megint csak néma, rejtélyes, semmitmondó kis idegenek lesznek a nappal világosságában, mintha semmi közük se volna az álmok előidézéséhez.”40
Weöres Sándor költészetében Psyché studírozza a Tyndall-jelenséget:
„Brokat ablak-kárpit, dupla szárnya
Nap-fényt enged a setét Salonba,
Ferde tsóva, át-látszó világos,
Benne kóválognak porszemetskék.”41
Márai Sándor a képet visszahelyezte eredeti közegébe, a görög hajdankorba. Mitológiai hőse, Télegonos, a hajnali fényben a világűrbe hajt kocsiján.
„A lovak patája nyomán szikrázott az aranypor, melyet a görögök atomnak neveztek…”42
Déry Tibor a befüggönyzött ebédlőszoba gyermekkori édenét idézi föl:
„vasárnap délelőttönként, amikor nem kellett a szobámban tanulnom, s az ebédlőben játszhattam vagy olvasgathattam, ha a behúzott vörös bársonyfüggöny egy-egy résén besütött a nap, s egy rezgő aranyló poroszlopot vont át a levegőn, akkor senki nálam elégedettebb s boldogabb nem lehetett.”43
Végül egy vizuális művész, Jeles András filmrendező szavai, egy kis filozófiával:
„Ugyanaz a káprázat a perváta gödörben és a katedrális hűvös mélyén – ha a réseken besüt a nap.”44
Ez némileg Pázmány egyik képére emlékeztet: a hóról, mely ganét és tiszta földet egyaránt befed, hogy aztán a tavaszi verőfény szépet-rútat egyaránt előtüntessen. Lehetséges, hogy Jeles András szövegének van valami köze Pázmányhoz? Nem valószínű. De az bizonyos, hogy mindkettejüket, az írót és a művészt, ugyanazon alázat töltötte el: Isten és a valóság előtt.