Kitelt az év, a perc lejára,
Hogy Debrecen híres tanára,
Mint vérrel esküvé egy rossz nap,
Átadja székét – a Gonosznak.
Az ifjúság tömöttebb rendben
Gyűl össze a hallóteremben,1
Meghatva titkos borzalomtul,
Midőn az éji óra kondul.
Nincs semmi nesz. Hallgatva várnak
Jöttére a tudós tanárnak.
Ki a fekete könyvben2 olvas,
S kohán3 arannyá válik a vas.
Mi sors vár rád a csillagokban,
A csíziónál4 tudja jobban,
Bölcsek kövét5 régóta bírja,
Nap- s holdfogyatkozást megírja.
Télen, szobában, érlel dinnyét
Csiklándni a vendégek ínyét,
S az asztallábból, mint varázslás,
Csapon dől a tokaji máslás.6
A szobapadlón vizet áraszt,
Hogy nem lelsz egy tenyérnyi szárazt,
Sikolt, ugrál a női vendég:
De a víz egyre árad mindég.
Mert ezt kétségtelen forrásból
(Ki más után, ki hallomásból)
Az ifjuság vallotta szentnek:
Vénebb diákok nem füllentnek.
Most e percet borzadva várja,
Midőn belép híres tanárja,
Nincs semmi zúgás, – légy ha rebben
Meghallik a népes teremben.
Sötét az éj. Künn vad vihar dúl,
A szélkakas7 meg-megcsikordul;
Benn ösztövér8 gyertyák lobognak
Elősejtelmén nagy dolognak.
Az asztalon pedig halommal
Egy gólyalábú cirkalommal9
Sötét, kormos edények állnak:
Eszközi bűvös mágiának.10
Ott serpenyő, ott szerteszéjjel
Kisebb-nagyobb szelence, tégely,
Üvegcső, lombik és retorta…11
Tán a – majd megmondám ki hordta!
Mellettük egy magasabb állvány,
Fából csinált rezes nagy bálvány,
Üvegtányérral, mint malomkő:
S ha hozzáérsz, megüt a mennykő.12
De ím az ajtó, tudniillik
A műterem13 ajtója, nyílik
S jő a tanár, miként szokása.
Nem a tanár! csak képe-mása.
A suhogó fekete öltöny
Halkal seper végig a földön,
És kezdi, mint dologhoz értő,
Beszédjét a ravasz kísértő.
De, mint ama bölcs csízióban,
Homály uralkodik a szóban:
Mi a planéták14 befolyása?
Mit jósol a tenyér vonása?
Kik e s ama jegyben születnek,
Sírnak-e többször, vagy nevetnek?
A telihold, a görbe ujság
Szeszélyiből mi a tanulság?
Ha tigris a medvét lebirja,
(Miképp Albertus Magnus irja,
Vagyis ha két érc egybeolvad)
Hogy áll elő más oktalan vad?
Mind e csodát kifejti bőven
S mutatja tűzön, serpenyőben;
Sok görbe szám s ABRACADÁBRA15
Firkáitól hemzseg a tábla.
De, amint egy gonosz planétát
Rajzolna, elejti a krétát:
Egy kis deák (röstebb a nagyja)
Utána szökken és feladja
Hanem… egek!… az ifju sápad,
Meglátva egy pár csodalábat;
„Lóláb!” suttogja félelemben,
„Lóláb!” fut végig a teremben.16
S egyszerre, mint vihar zúgása,
Dördül az ének harsogása,
Merész hangon, őszinte hitben:
„Erős várunk nekünk az Isten!”
És mind magasbra szárnyal a szó,
Üvölt a discant17,
búg a basso18
Mikéntha Luther lelke szólna:
„Ha e világ mind ördög volna!”
Egy pillanat… kénkőszag19 érzik,
Hová lett a kísértő? nézik:
Hűlt helye a tanári széken,
Maga?… tán már pokolfenéken.
De a tanár jő, a valódi,
(Többé vele nem bír Asmódi20)
S mi a természet zára, nyitja?
Isten-dicsőségül tanítja. –
Arany János jól ismerhette az elektrosztatikus kísérletek forrásául szolgáló dörzselektromos gépeket. A „fából csinált rezes nagy bálvány, üvegtányérral, mint malomkő” pontos, költői leírása a nagy, forgó üvegkoronggal működő gépnek. Franklin óta tudjuk, tudta a költő is, hogy a szikra, amit ez a gép ad ki magából, kistestvére a természetben megtapasztalható „istennyilának” vagy „mennykőcsapásnak”. Furcsa fogalompár a „kénköves mennykő”, hiszen a mennykő az égből jön, a kénkőszag pedig a kéngőzök, a kén-hidrogén-gáz szúrós, fojtó szaga, amely a működő vulkánok krátereiból, tehát a földből tör elő. (Lehet, hogy annak idején ez adta az ötletet Guerickének is, hogy éppen kénnel kísérletezzen az elektromosság titkainak feltárására?) Bizony, nem lehetett könnyű a XVIII. század tudós-tanárának szembeszegülni a vak néphittel, az ősi mitológia évezredes hagyományaival. Az utókor tisztelete és hálája övezze azokat, akik ezt mégis megpróbálták.
