Hídverés rovat

Toldy Ferenc, az orvos

Dr. Antall József, Dr. Kapronczay Károly
orvoslás, orvos, Toldy Ferenc, szaknyelv, nevezéktan

Különös korszak volt a magyar szellemi életben a XIX. század első fele. A francia forradalom és a magyar jakobinus mozgalom bukása (1795), a magyar nemesi reformpolitika első kísérletének kudarca (1790–1792) után a XIX. század első évtizedeiben az irodalom, a művészetek területén jelentkezhettek elsősorban a korszerű eszmék. A gazdasági és társadalmi rend változását is elsősorban az irodalom jelezte. A nemzeti nyelv megújításának követelése megelőzte a politikai rendszer megváltoztatásának hirdetését. Kazinczy és a nyelvújítás első nagy hulláma átszakította a maradiság gátját és győzött a szépirodalomban. Az 1825-ben létrejött Magyar Tudományos Akadémia (Tudós Társaság) feladata volt a küzdelem továbbvitele. Teleki József, későbbi elnöke, még 1821-ben elkészítette munkáját Egy tökéletes magyar szótár elrendeltetése, készítése módja címen, majd 1831-ben megalakult a szótári bizottság, élén Vörösmarty Mihállyal. Ezzel egyidőben megindult a magyar szaktudományi nyelv kialakítása is, amelyben nem kisebb egyéniség mint Széchenyi István vállalta a szerzők támogatását. Kölcsey Ferenc a jogi nyelvet, Fülepp József, Debreczeni Márton és Horkay András a bányászati műnyelvet magyarosította meg, míg Bugát Pál és Toldy Ferenc az orvosi nyelv magyarrá tételében szereztek maguknak elévülhetetlen érdemeket. Bugát előtt Schuster Jánost kell megemlítenünk, mint a vegyészeti és gyógyszerészeti nyelvezet magyarosítóját, valamint Földi, Diószegi, Fazekas érdemeit a botanika terén. Noha senki nem vonja kétségbe az elődök és kortársak (Szenczi Molnár Albert, Geleji Katona István, Pápai Páriz Ferenc, Kováts Mihály, Zsoldos János stb.) érdemeit az orvosi műnyelv magyarrá tételében, de ez elsősorban mégis Bugát Pál és Toldy Ferenc életművéhez kapcsolódik.

Toldy Ferenc

A XIX. század első felében a szellemi élet kiválóságai aránylag széles területen érezhették magukat „szakembereknek”, érdeklődési és működési körük nem mindig határolódott el a tudományok zárt kategóriái szerint. Igaz tájékozottságaikat részben az egyes szaktudományok elmaradottsága tette lehetővé. Ennek következtében a szorosan vett szaktudományok művelői is elmélyülten foglalkoztak a nem alapképesítésükkel összefüggő tudományok kérdéseivel, vagy a tudományos életet érintő problémákat igyekeztek megvalósítani saját szakterületükön is. Ez jellemezte például a nyelvújítást is, amit legjobban éppen Bugát Pál és Toldy Ferenc nyelvújítási tevékenysége is bizonyít.

Toldy (Schedel) Ferenc „a magyar irodalomtörténet atyja”, kora egyik legnagyobb kritikusa és esztétája, orvos volt. Egyike volt azoknak, akiknek tájékozottsága kiterjedt a filozófia, a természettudományok és a társadalomtudományok szinte egész területére. Két messze tekintő szaktudománynak, az orvostudománynak és az irodalomtörténetnek volt, ha nem is azonos jelentőségű, de hivatásos művelője. Azok közé tartozott, akik nehezen tudnak lemondani az egyik tudományról a másik kedvéért, egyszerre két szaktudományt is képesek magas szinten művelni.

A pályakezdés évei

Toldy Ferenc német anyanyelvű, de magyar érzésű szülők gyermekeként született Budán 1805. augusztus 10-én. Atyja, Schedel Ferenc postatiszt, művelt embernek számított, és 500 kötetes könyvtára bármelyik vidéki nemesnek is dicséretére vált volna. Céltudatosan iskoláztatta fiát: Pesten, Cegléden és Kassán. A serdülő ifjúnak a magyarosodás és a nyelvújítás nemcsak program, hanem családi és gyermekkori élmény, sőt gyakorlat volt. Először csak írói névként, majd 1847-től hivatalosan is felvette a Toldy nevet. A nemzeti megújhodás és a polgári átalakulás korszaka, sőt már eszmei-irodalmi előkészítése magával ragadta a művelt ifjút.

Tizenhat esztendős volt, amikor a bölcsészeti tanfolyam befejezése után beiratkozott a pesti egyetem orvosi karára. Kapcsolatba került kora ismert íróival és tudósaival, így Virág Benedekkel és Horváth Istvánnal, levelezett Kazinczy Ferenccel és megismerkedett Kisfaludy Károllyal, Döbrentei Gáborral, Szemere Pállal, Kölcsey Ferenccel, majd bemutatták Széchenyi Istvánnak is. Néhány kisebb és névtelen cikk után 1822-ben jelent meg első könyve: Isokrates erkölcsi intései. Szépirodalmi kísérletei után ráeszmélt, hogy mint író, alkotó művész nem eléggé tehetséges, de mint kritikus és tudós megörökítheti a nevét.

Az irodalom és az orvostudomány együttes vagy külön való művelésének kérdése sokáig súlyos dilemmaként merült fel az ifjú medikusban. Bajza Józsefhez írott levelében számolt be szörnyű vajúdásairól. Elborzadva írt a kémiáról, amely akadályozta irodalmi tervei megvalósítását. Amikor túljutott az „alaptudományokon” és kapcsolatba került az emberrel és a gyógyítással, szárnyakat kapott lelkesedése. Boldog volt, hogy segített a szenvedőkön és az elesetteken. „Úgy érzem, úgy leszen, mint nálam, ki most minden gyönyörűségemet a medicinában lelem”2 – írta tanulmányai végén.

Rendkívüli munkabírása és termékenysége ebben az időben mutatkozott meg legjobban, írói és kritikusi működése mellett megalkotta és kiadta Handbuch der Ungarischen Poesie (1827–1828) című hatalmas könyvét. Német nyelvű könyvével helyet kért irodalmunknak az európai költészetben. A munka megírása közben sem hagyott fel orvosi tanulmányaival, sőt ekkor jelent meg első orvosi cikke is (1827). A Tudományos Gyűjteményben ismertette Gebhardt Ferenc Útmutatás az orvosi gyakorlásra vagy bevezetésre beteg ágy mellett való orvosi tanításra című munkáját. A kettős feladat teljesítése közben a nyári szüneteket utazásoknak, külföldi tanulmányutaknak szentelte: 1823-ban Bécsben időzött, felkereste az egyetemet, majd 1824-ben Kassán át a Szepességbe és Galíciába utazott, visszajövet Eperjesen és Kassán tartózkodott. 1826-ban Móron, Lamberg gróf birtokán át Pozsonyba ment az országgyűlésre.

Alapos felkészültséggel, hihetetlen szorgalommal dolgozott orvosdoktori értekezésén, amelyben az érverés élettanát tárgyalta. Ezzel kapcsolatban írta Bajzának 1828. november 10-én: „Gondold el, édes Józsim, hét hónapja lesz, hogy a pulsust nyaggatom, s még sem kész a munka. De reménylem, e héten elkészül. Latinul irtam. Compilatio, de nem csak compilatio, hanem combinatio is, és ha a mi orvosaink a tudománnyal gondolnának: nekik nagy becsű lehetne. Rendkívül való fontosságú dolgok foglaltatnak benne, mellyek még nálunk soha el nem voltak mondva, sőt Németországban is olly igen újak, hogy kevesen tudják igy…”3

Toldy Ferenc áttanulmányozta az érverés régi és új szakirodalmát Galenustól kezdve az 1827-ben megjelent német, francia és angol nyelvű orvosi munkáig. Részletesen ismertette a különböző véleményeket, sőt szembeállította azokat egymással. Külön fejezetet szentelt a szív, az ütőér és a vér szerepének. Megvilágította az érverést az anatómia, a fizika és a kémia szempontjából. Munkája elmélyültségét és sikerét jelentette, hogy a legjobb kritikát kapta a számottevő német szaklapokban és Hecker orvostudományi évkönyveiben is.4 Bugát Pál viszont a Tudományos Gyűjteményben5 magyar nyelven is közölte Toldy disszertációját, megjegyzéseiben pedig kiemelte a szerző „könnyen felfogható és kellemes előadását”, valamint azt, hogy „célját a szerző oly mértékben érte el, hogy neki az orvosi közönség tapsait meg nem nyerni nem lehet”. Ugyancsak külön szólt az áttekinthetőség és a tartalmi gazdagság erényeiről, bár megjegyezte: „ezen értékes értekezés azt a kívánságot gerjeszti, vajha a szerző a pathológiai viszonyokra is kiterjeszkedett volna”.

Nagy munka állott tehát mögötte, amikor 1829. június 24-én szemészmesterré, 30-án pedig orvosdoktorrá avatták.6 A magyar nyelv elfogadtatására csak 1833-ban került sor a disszertációk megvédésénél. Győry Tibor szerint Flór Ferenc volt az első, akinek ezt lehetővé tették.7 Toldy egyik levelében (1829. július 4.) viszont azt írja: „Én voltam az első mindeddig, ki magyarul is disputált. Jelen volt Gr. Széchényi, Fejér, az én Kisfaludym és Bártfaym, Waltherr, Vörösmarty, Stettner és más barátaim. …Adják az egek, hogy jót, igen sok jót tehessek embertársaimnak ezen a legszebb pályán, s hogy emlékemet egykor a jók áldása kövesse.”8

Egyetemi tanulmányai befejezése után Berlinbe utazott, ahol a téli hónapokban (1829–30) több neves orvostanár előadását hallgatta, tökéletesítette tudását. Sőt gyakori vendég Hufeland, Osann és Rust professzoroknál. A legnagyobb hatással Hufeland volt rá, aki a belső betegségek gyógyításának volt előadója. A német orvostudományi irodalomban páratlan tekintélynek örvendett, Makrobiotika című művét magyarra is lefordították (1825).9 Bugát jellemezte a legjobban: „az eklektikusok kevés számához tartozik, kik minden iskolából, minden rendszerből azt, ami jó, elfogadják… egy orvosi szisztémát sem vet meg általában, mely ezen nemes tudománynak tökéletesítésére ajánltatott, de egyet sem fogadott el vakon, mint az orvosok nagy része.”10 Toldy hazatérése után Hufeland több munkáját magyarra fordította.

Berlin után látogatást tett Göttingenben, Bonnban, majd 1830. február 10-én Londonba utazott, ahol ugyancsak számos intézetet, kórházat, klinikát és szegényházat tekintett meg. Külön figyelmet érdemel Párizsban tett látogatása: itt szakkönyveket és egy sztetoszkópot vásárolt, majd beiratkozott egy tanfolyamra, ahol az orvosi diagnosztika új módszereivel, a kopogtatással és a hallgatódzással foglalkoztak. A látottakról naplót vezetett, tapasztalatairól kritikai megjegyzéseket tett. Itt is szorgalmasan látogatta a kórházakat és tudományos egyesületek üléseit, lelkes hívévé vált az egyesületi gondolatnak, a szaktudomány művelői társasági összefogásának. Még július 10-én, a forradalom kitörése előtt elhagyta Párizst, majd Genfen, Milánón és Pávián át Fiumébe ment, ahonnan már egyenesen haza vezetett az útja. Útjáról is küldött haza cikkeket, ismertetéseket. A Tudományos Gyűjteményben ismertette a Magazin für die philosophische, medizinische, gerichtliche Seelenkunde című würzburgi folyóiratot, amelynek bevezetőjében leszögezte, hogy „az a pszichológia, amely nem a fizikának, hanem a metafizikának része, s a lelket mint egy magánálló és nem szükségesen a testtel együtt, sőt csak ezzel és ez által éltető valamit tekinti, nem állapodhatván semmi bizonyos alapon, hanem csak a spekuláció légalkotmányain, minden következtetéseivel együtt nem egyéb, mint dialektikai álmok szövevénye.”11 A továbbiakban a lap egyes kiemelkedő cikkeit ismertette rövid kivonatban. Különösen figyelemre méltó az öngyilkossággal foglalkozó tanulmányhoz fűzött megjegyzése: „buzgón kell óhajtanunk, hogy a közönséges nevelésről minél inkább gondoskodjanak a nemzet atyái.” A bűnözéssel és a börtönökkel kapcsolatban teszi a következő megjegyzést: „Dologházakat a bűnösök számára, hazám fiai! Az emberiség kívánja ezt tőletek!”

Ekkor bontakozott ki Magyarországon is az első vita a homeopátiáról. Toldy Ferenc miután értesült arról, hogy Hufeland Berlinben erről tartott előadást, hozzá fordult és kérte, hogy állásfoglalását magyarul is megjelentethesse. Hufeland – a Tudományos Gyűjteményben is közölt – nyilatkozatában megcáfolta azt a vádat, hogy a homeopátiával kacérkodik.12 Bizonyos esetekben azonban használhatónak minősítette, már csak a tudományos gondolkodás és kutatás szabadsága nevében is. Közben azonban – 1830 szeptemberében – Toldy megérkezve külföldi útjáról, az írókat egymással éles ellentétben találta, Kisfaludy Károlyt pedig a halálos ágyán.

Kisfaludy Károly betegségét később (1838-ban) Bugát Pál írta le, kegyeletből név nélkül – szifilisze volt. Kisfaludy betegségéről és egészségi állapotának romlásáról Bajza József külföldön is rendszeresen tájékoztatta Toldyt. A Toldy által „tudvalévő betegségben” szenvedő költő gyakran váltogatta orvosait, előbb a homeopata Forgó, majd Bugát kezelte eredménytelenül.13 Utolsó napjaiban Toldy állt mellette, mint író, mint barát és mint orvos.14 Szemere Bertalan írta naplójában: „Múlt éjjel oly rosszul lett, hogy Schedelért kellett futni: és Schedel azt mondja, de Stáhly is, hogy 24 óra sem telik bele – s túl eshetik”.

Hazatérése után a másik lényeges esemény, hogy nemsokára kitört Magyarországon a kolera. Toldy szívesen elfogadta a kerületi orvosi állást, amely nemcsak tapasztalatainak bővítésére, hanem hivatásának gyakorlására is lehetőséget nyújtott. Toldy sokirányú tevékenysége mellett csak rövid ideig folytatott orvosi gyakorlatot, noha Párizsból még ezt írta Bajzának: „A praxisba is be kell magamat dolgoznom, a mi nem csekélység”15 Pesti kerületi orvosként nyílt erre lehetősége, és tapasztalatait igyekezett összevetni a szakirodalommal. A mesterének tekintett Hufeland álláspontjával szemben kitartott téves nézete mellett, hogy a kolera nem fertőző betegség.16 A táplálkozási tényezőkre akarta visszavezetni a kolera eredetét. Valóban csak Koch felismerése után dőlt meg véglegesen a Toldy által is képviselt téves nézet. Az egyetem tanári kara viszont már a kolera betörésekor kijelentette, hogy a kolera egy fajlagos contagium által előidézett ragályos betegség. Sokan voltak azonban Toldyval azonos állásponton, többek között Rupp János, valamint számos hatósági orvos.

Az Orvosi Tár szerkesztője

Az orvosi szaksajtó hiánya súlyosan visszavetette a magyar orvostudomány és gyakorlat fejlődését, mivel a német és a latin nyelvű folyóiratok, más sajtótermékekben (így a Tudományos Gyűjteményben) elszórtan megjelenő cikkek nem pótolhatták a magyar szaksajtó hiányát. Óriási szükség volt egy olyan lapra, amely az orvosi gyakorlat támogatására, a tudományos haladás elősegítésére szolgál, de ezek mellett megteremti és elterjeszti az egységes magyar orvosi terminológiát. Valójában ezt a szerepet töltötte be az Orvosi Tár. Bugát Pál és Toldy Ferenc vállalkozott megteremtésének korszakalkotó feladatára. „Prof. Bugáttal, ki a boncztudományt adta magyarul, már összeköttetésben vagyok, járunk egymáshoz, s ha a mi összeköttetésünk nem fog hasznot adni a hazának, gonosznak kell lenni a sorsnak, mert az ő tudománya és buzgósága semmivel sem kisebb mint az én tüzem”17 – írta e sorokat még 1828-ban Toldy Ferenc Bajza Józsefnek. Franciaországi tapasztalatai hatására még inkább meggyőződéssé vált Toldyban a lapalapításnak, a magyar nyelvű orvosi folyóirat megindításának szüksége. A „Lexikon-per” azonban, amely annyira megosztotta az írókat és a tudósokat, letörte Bugátot: „annak egy kissé el kell felejtetnie”.

Valóban a tüzet, a lendületet a folyóirat elindításához Toldy adhatta meg. Alaposan elő akarta készíteni a szerkesztőséget, az állandó munkatársak „társaságát”. „Ez a folyóirat nekem minden szerelmem”18 – írta. Az engedélyt 1830. november 23-án adta meg a Helytartótanács, ezért még ebben az évben ismertették a lap programját a Tudományos Gyűjteményben a Hazánk orvosaihoz! című felhívásban.19 Az Orvosi Tár valójában 1831-ben indult meg, havonta megjelenő füzetekkel, évi négy kötetben. Három évfolyamot (1831–1833) szerkesztett együtt Bugát és Toldy. Foglalkoztak az orvostudomány minden ágával, valamint a hozzá kapcsolódó természettudományokkal. Az önálló cikkek, kórtörténetek mellett helyet biztosítottak a külföldi lapok és könyvek ismertetésének, valamint a fontosabb hazai orvosi hírek közlésének is. „A literatura – írta Greguss –, valamint a vegyes közlések kivonatokban nagyrészt Schedeltől vannak, aláírással s a nélkül”.20

Számos külföldi cikket, fordítást közölt Toldy az Orvosi Tárban. Különösen a kor elterjedt betegsége, a kolera foglalkoztatta,21 amint azt már előbb is bemutattuk. Ismertette továbbá Osann berlini egyetemi tanárnak, a tudományos balneológia megalapítójának munkáját is. Toldy előkészítette az ismert európai fürdők leírását a magyarországiakkal együtt. Erdély, Fiume után rátért a Balaton tárgyalására, melynek tanulmányozására szólította fel a hazai orvosokat.22 Egyik első népszerűsítője lett a Balatonnak és a környékbeli gyógyfürdőknek. Számos kisebb cikke után jelentősebb A füzedék gyógyszeres és orvosi tekintetben című dolgozata (1833).23 Személyes tapasztalata alapján számol be a fűzfa hajából előállított füzedék (salicina) kémiai és orvosi szerepéről. A szerrel még Párizsban ismerkedett meg 1830. május 10-én, amikor a Francia Akadémia egyik tudományos ülésén Gay-Lussac és Magendie – őket bízta meg az Akadémia a salicina vizsgálatával – előterjesztette véleményét a füzedékkel kapcsolatban. Az ülés után Toldy Ferenc vásárolt a nagy jövőt jósolt salicina készítményből; a külföldről importált kinin helyettesítését remélte tőle. Hazatérése után betegeket kezelt vele Budán. A váltólázban szenvedőkre tett hatását írta le Toldy tanulmányában, miközben felhívta a figyelmet a váltóláz okaira is: „a váltóláz posványos vidékeinket ostromolja és miután késünk alacsony partú folyóinkat szabályozni, a vizmellékeket gátakkal védeni, iszapainkat kiszárítani, legalább az orvosok lehetőleg fegyverkezzenek fel azon ártalmak ellen, melyeket ama késedelem következtetései szülnek az emberi egészségre”. A szerrel kapcsolatban szintén optimista véleményt alkotott: „a cél, amelynek elérését (a szer) elő fogja segíteni, az emberi nem java: s ezt mindenkép előmozdítani szép és szent kötelesség.”

A lap fenntartása nagy áldozatokkal járt. A nehézségeket fokozta, hogy a kolera idején Bugát hosszú ideig távol volt a fővárostól, bár addigi együttműködésük sem volt zavartalan. Ennek oka részben anyagi, részben pedig személyi természetű volt. Toldy ugyanis ellenezte Bugát túlzó nyelvújító tevékenységét; maga mérsékeltnek számított e kérdésben. Pedig ez is a lap programjához tartozott: „az idő int, hogy mi orvosok is iparkodjunk a nemzeti nyelvet komolyabb tanulmányaink eszközévé tenni… Az idegen műszavak tömérdek serege, nem emlékeztet többé minden lépten-nyomon nyelvünknek e részbeli miveletlenségére, szegénységére, de menekszik azon rosszul képzett, hosszú és új összetételekre alkalmatlan szavaktól is, mellyel nem igen szerencsés elődeink akartak megajándékozni”. Tudták, hogy az új szóalkotások többsége vagy egyáltalán nem, vagy még nem vert gyökeret az alakuló magyar orvosi nyelvben, ezért „az új terminológiának teljes kiterjedésben való használását egy folyóírásban még korainak tartjuk”.24 Ezért az Orvosi Tárban az új műszavak után mindig zárójelben közölték a régi és a latin formáját. Az orvosi nyelvújításban Bugát járt elöl, hiszen már 1828-ban kiadta a „boncztudományi szójegyzéket”, az Orvosi Tár szerkesztése közben pedig mások által alkotott vagy képzett műszavakat is átvették. Toldy részéről az első szójegyzék összeállítása Hufeland Szegények patikája (1831) című munkájához csatolt szótár.25 A fordításon kívül ez volt az első orvosi szótáralkotási kísérlet, bár ebben Toldy számos olyan szót alkotott (alkohol = lang, Spiritus = léi, aether = égény, chlor = zöldlő stb.), amely nem vert gyökeret a magyar nyelvben, de például a cink „horgany” változata ma is használatos. Azonban egyre sürgősebbé vált az Orvosi Tárban használt új műszavak összegyűjtése, hiszen bábeli zűrzavar fenyegetett a helyes kezdeményezés mellett.

Bugát és Toldy együtt adták ki Magyar–deák és deák–magyar Orvosi Szótár című művüket 1833-ban, amely közel 5000 új műszót közölt. Erre az előbb mondottak a jellemzők: számos szóalkotásukat később új szavak váltották fel. A bevezetőben közölték, hogy szóalkotásaik között lesznek „jobbak és silányabbak, valamint vannak ezek közt is elsültebbek és ingadozóbbak, sőt ollyak is, melyek nyelvünk természete és fenkövét nehezen állandják ki, ideje tehát, hogy azokat mind összegyűjtve bírálat végett a tisztelt közönség elébe állítsuk”. Szótáruk sokak által a támadások középpontjába került, de hibái ellenére a szóalkotási törekvések akkori legtökéletesebb gyűjteményét képezte, és az is tény, hogy szóalkotásaik többsége gyökeret vert a magyar nyelvben (étvágy, rokonszenv stb.), míg a használhatatlanok kihullottak a nyelvérzék rostáján (elmély = filozófia, berz = villamosság, hátsorv = gerincvelő sorvadás, láblap = lúdtalp stb.).

Figyelemre méltó, hogy Toldy a nyelvújítást egyes szavak esetén nem alkalmazta, amit a következőképpen indokolt: „minden idegen szót nem lehet minden nyelven visszaadni… egyesek inkább élnek idegen elnevezéssel, mint magyarral, noha a magyar nyelv, a magyar név, mely talán ajánlott, jó, s az idegen olynemű, hogy írásunkból felette kiri. Ellenben némely műszó magyarul kivetésére oly dühös kedvök van, hogy azzal nem is látszanak gondolni, kiteszi-e ez az új szó, vagy tesz-e mást, mint amit kellene.”26 Ezzel kapcsolatban Toldy a kolera szót emelte ki , amit akkor hánytató vérhasnak, epekórnak, epekórságnak, epedögnek, epemirigynek stb. neveztek. Orvosi érvek alapján Toldy a kolera szót fordíthatatlannak tartotta, bár hozzáfűzte: „ha mégis magyar szóval akarjuk kipótolni, akkor kénytelenek leszünk a nyavalya ideáját a képzendő szó alapjává tenni. Ha ki ilyet fog ajánlani, s jót, üdvözöljük, mert írásaink általa is kevésbé lesznek tarkák.”27 Toldy a mérsékelt nyelvújítás híve volt (bár maga is alkotott használhatatlan szavakat!), így lassan szembe helyezkedett Bugát merész és néha túlzó nyelvújításával.

Külön kell szólnunk Toldy Ferencnek az Orvosi Tárban megjelentetett nem eredeti közleményeiről, melyek elsősorban könyvismertetések, a külföldi lapokban közölt közlemények kivonatai és kritikái. Ezek több száz oldalt tesznek ki, és e téren rendkívül korszerű Toldy Ferenc lapszerkesztői elve. Elsősorban a gyakorlati és használhatósági szempontot tartotta fontosnak a szakfolyóiratnál, mintának a berlini, páviai, párizsi lapokat tekintette. Nem az eredeti közlések publikálását tekintette a szakfolyóirat fő feladatának, hanem a bő és széles információk feltárását, kritikai alapon történő válogatását. Az eredeti közlemények közül csak azokat tartotta közlésre méltónak, melyek valóban eredetiek voltak, míg az oldalakkal való ügyes és jó gazdálkodás lényegét a külföldi lapokból átvett cikkek kritikai közlésében kereste. Ezt az elvet tükrözték az Orvosi Tárban megjelent írásai is. így közölte Hildebrand arcfájdalom-ellenes gyógymódját,28 Hufelandnak az érmetszésről szóló írását29 vagy a „kolera ragadósságáról” szóló írását.30 Ugyancsak fordításban közölte Hufeland A keleti choleránál tapasztalt megbetegedési és halálozási különféleség című tanulmányát, amelyben Hufeland kifejtette, hogy a kolera elsősorban az életmódtól és az étrendtől függő megbetegedés. Ez a kiemelés már Toldy Ferenc igazi orvosi érdeklődési körével kapcsolatos, hiszen hamarosan a pesti egyetem dietetika tanára lett, így különösen nagy figyelmet szentelt Hufeland étrenddel kapcsolatos fejtegetéseinek. Maga is osztotta Hufeland véleményét, hogy „ez főoka (t. i. a táplálkozás) annak, miért szenved a kolerától legtöbbet a szegénység. Angliában a legszegényebb is hússal él, de nem disznóhússal, mint hazánk gazdagabb vidékeinek parasztsága, mely közt a járvány annyira dühösködött”.31 Ebből kiindulva a táplálkozást lényegesnek tartja a betegségekkel szembeni fogékonyság szempontjából és ennek megfelelően a helyes étrendet az ellenállóképesség növelőjének minősíti.

A vegyes közlések című rovatban megjelent írásai között szerepelt Quetelet Az esztendő részeinek befolyása az emberre32 című tanulmányának kivonata, Cuvier nekrológja,33 akinek előadásait még Párizsban hallgatta, majd Hufeland ötvenéves tanári jubileumára szóló felhívása, amelynek méltó megünneplésére szólította fel a magyar orvostársadalmat, „mert hazánknak e részben is becsületét munkáljuk, ha jeleit adjuk annak, miképen a külföld nagy embereit tiszteljük, munkáit olvassuk, használjuk, s ezt nyilván és szívesen kifejezzük!”34

Toldy Ferenc 1833-ban megvált az Orvosi Tártól és ezzel szakirodalmi tevékenységének első korszaka lezárult. Bugát Pál Toldy helyett Flór Ferenccel adta ki az Orvosi Tárt, míg Toldy Ferencet 1833. július 16-án az egyetem diétetika és makrobiotika rendkívüli tanárává nevezték ki.

A diétetika tanára

A diétetika az egyetemes orvostudomány ősi szakága, amely Hippokratész óta évszázadokon keresztül nagy szerepet játszott. Régen nemcsak a táplálkozás, hanem az egész életmód szabályozása volt a tárgya. Csak a XIX. század második felében vált táplálkozástudománnyá, majd az egészségügyi szempontból irányított élelmezés tudományos és gyakorlati rendszerévé.

A diétetika vagy egyéni egészségtan magyar mesterei közül ki kell emelnünk Kibédi Mátyus Istvánt (1725–1802), akinek Diétetika, azaz a jó egészség megtartásának módját fundamentumosan előadó könyve állandóan bővült és nagy népszerűségnek örvendett. Utána Zsoldos János, Csorba József, valamint Toldy Ferenc voltak jeles művelői. De nyugodtan megemlíthetjük Bugát 1830-ban megjelent Éptan című munkáját is, ami szintén magába foglalta e tanításokat. Még az Orvosi Tár társszerkesztője volt Toldy, amikor Lenhossék Mihály 1833 februárjában előterjesztette a makrobiotika és a diétetika rendkívüli tanárságára, mivel Hufelandnál tanulta választott szakágát és szerezte szakismereteit. Díjtalanul nem kötelező tárgyként adhatta elő szaktárgyát az egyetem orvosi karán. A megnevezés nem fedi a későbbi címet, inkább az egyetemi magántanárság előfutárának tekinthetjük. Előtte csak Wekerle Györgynek engedélyezték ezen előadási módot a gyermek- és nőgyógyászat tárgyköréből, míg az egyetem harmadik rendkívüli tanára Schöpf-Merei Ágoston volt az orvostörténelem tárgyköréből.35

A Kancellária engedélye még 1833 júliusában megérkezett, azonban hivatalos beiktatásra és székfoglaló előadásra csak 1834. április 5-én került sor. A székfoglaló előadás teljes pompájában tükrözi Toldy tehetségét és széles látókörét. Beszédében rávilágított a civilizáció hatására az emberi szervezet fejlődésében. Gyakran elfelejtjük, hogy „a léleknek jólléte mindenek előtt a test jóllététől függ.” Nagy hiányossága nevelésünknek – mondja –, hogy csak létünk szellemi oldalát műveli, a testet pedig elhanyagolja. Tárgya a makrobiotika hivatott arra, hogy az egészséget fenntartsa és az életet is meghosszabbítsa. Ennek hasznát látja az egyén és a közösség egyaránt. „Általában az álladalom egészséges munkabíró polgárokat nyer.”36

Előadásában azonban előbukkant az orvostörténész is. Tárgyát nemcsak kora, hanem a múlt tapasztalataival is alátámasztotta. Áttekintette az orvoslás fejlődését és tárgyát, az „életrendtant”, amely szinte az emberiséggel egyidős és „melyből maga az orvostudomány is keletkezett”. Megvilágította a vallás és az orvoslás kapcsolatát az egészség fenntartására szolgáló ősi vallási és orvosi kapcsolatokat, az ősi vallási szabályokat a zsidóknál, a görögöknél és az araboknál.” „A középkor hosszú éjszakája” után az újabb kor nagy fejlődését tárgyalta. Egyben rámutatott veszélyeire is. A lovagkor letűnésével elfeledték a „testgyakorlatok” szükségességét, elpuhultak és fényűzésben éltek az emberek. Idegen ételek és fűszerek divatja, a „kávé, tea, dohány használata” aggasztotta. Az orvostudomány összes eredményét fel akarta használni előadásaiban, „nem mellőzve a hasonszenves rendszer tiszta tapasztalásait sem.”37 A homeopátia – minden tévedése mellett – éppen a helyes táplálkozás és életrend népszerűsítése terén szerzett érdemeket.

Székfoglalója után előadásait magyar és német nyelven tartotta: a magyar előadások hallgatóinak száma 20 és 36 között mozgott, míg a német nyelvűt általában 16–52 medikus látogatta.38 Ez utóbbinál kell megjegyeznünk, hogy a német nyelvű előadások hallgatóinak nagy része sebész volt, akiknek többsége Galíciából jött Pestre tanulni. Miután előadásait 1834 után számtalan hallgatója lejegyezte és hasonló jellegű értekezések láttak napvilágot, nyomtatásban is kiadta előadásainak kéziratát a Diétetika elemei (Pest, 1839) címen.

Könyve valójában dióhéjban írt egészségtan, amit „a hallgatók vegyültsége miatt igyekezett a szerző minél világosabban és némileg népszerűen megírni.” A népszerű mód viszont nem jelentette, hogy műve nem volt tudományos feldolgozás. „Az alkalmatlan leírástól akarata a szerző, hallgatóit felszabadítani, midőn leckéi fonalát sajtó alá bocsátá”. Két fő részre osztotta művét, mivel korának terminológiája szerint az emberi élet megnyilatkozásai is kétfélék: egyrészt amiben „minden életműves (organikus) testekhez hasonlítunk”, a növényi élet köréhez tartozik: egyedfenntartás, ezen belül táplálkozás, lélegzetvétel, el és kiválasztások: nemfenntartás, ezen belül a férfi és a nő nemi élete, a terhesség, a szülés stb. Másrészt az állati élet, amelynek „középpontja a lélek: azon eszközök, mellyekkel az a külső világból szedi tárgyait, az érzékek; azok pedig, mellyek által a lélek a külső világra hat, az önkényes mozgás izmai.” Tehát ide sorolta az érzékeléstől az álomig, az izomgyakorlástól a kényszermozgásig, az egészséges élet fontosabb megnyilvánulásait.

Művében részletesen jellemzi a fontosabb ételeket és italokat. A csokoládét dicséri, azonban igen nagy óvatosságra int a kávé és a tea fogyasztásával kapcsolatban. Könyve nem tudományos jelentőségének köszönhette sikerét, hanem ismeretterjesztő, népszerűsítő hatásának. A XIX. század közepének egyik legolvasottabb munkája volt. Jellemző, hogy 1848 októberében újra nyomdába adta, azonban – a katonai események következtében – csak három esztendő múlva jelenhetett meg második javított kiadása Toldy Ferenc két könyve az egészség fenntartásáról (Pest, 1851) címmel. Egyike volt tehát Toldy Ferenc az egészségügyi felvilágosítás úttörőinek, a népszerű orvosi irodalom mestereinek.

Orvosi irodalmi működése különben nem volt gazdag ezekben az években. Még 1837-ben a Figyelmező című lapban ismertette Chelius német sebész Bugát Pál fordításában megjelent Sebészség című munkáját;39 méltató szavakat mond Bugát fordítói tevékenységéről, külön kiemelve a nyelvújító munkásságát. Igaz, ehhez hozzáfűzi, hogy Bugátnál „a szócsinálás szüksége némi szeretetét gerjeszté benne a különködésnek.” Nem sokkal később – ugyancsak a Figyelmezőben – ismertet egy újabb Bugát-fordítást, Fritze Kisded sebészi eszköztár című munkáját,40 amely ebben az időben rendkívüli népszerűségnek örvendett Európában. Külön figyelmet érdemel Toldy Ferenc ismertetése Jankovich Antal Pest és Buda lakossága orvosi és embertani szempontból című könyvéről, hiszen találó és elemző megjegyzései értékes vonatkozásokkal egészítették ki Jankovich munkáját.41

Nem közömbös szempont, hogy Toldy Ferenc könyvreferátumaival is az egészségügyi felvilágosítást és a helyes életmódra való nevelést kívánta szolgálni. E szempontból lényeges a Pálinkakórságról szóló ismertetése;42 a könyvet egy eredeti német munkából Teleki Mihály fordította magyarra. Toldy síkra szállt az alkoholizmus ellen, valamint javasolta „antialkoholista” egyesületek megszervezését: „s mi ismét közelebb állandunk azon ranghoz, melyet a polgárisodott népek közt elfoglalnunk kell” – fejezte be. Más esszészerű ismertetéseiben, így Czilchert Róbert Szliácsról írott könyvének kritikájában,43 ismét a magyar fürdők helyzetére hívja fel a figyelmet, szorgalmazza a magyar fürdők kiépítését és a gyógyvizek feltárását, mivel „maholnap itthon találnák föl azt, mit gyakran oly tetemes áldozatokkal, s néha mégis siker nélkül a külföldön keressük: az egészséget.”

Bugát Pál fordításairól szólva ismét visszatért az orvosi műnyelv kialakítása körül dúló vitákra.44 Toldy minden írásában támogatta Bugát nyelvújító munkásságát, akinek „kisded elcsússzások” mellett „a magyar orvosliteratura körül szerzett múlhatatlan érdemei méltánylása csorbulást sem szenved.” A támadókkal szemben írja, hogy Bugát „magyarul szólaltatója e tudománynak, s mit mi mások abban tesszük vagy tettük, az ő érdemeihez képest szót sem érdemel”.

Örömmel üdvözli, hogy az orvosi nyelvújítás következtében már érthető magyarsággal képes mindenki anyanyelvén orvosi tanulmányt megjelentetni: „visszatekintve az előttünk fekvő dolgozatokra, szerencsét kívánhatunk magunknak e lelkes iparkodásokhoz, melyek egyszersmind legnyomósabb megcáfolói minden leghalkabb kétkedésnek nyelvünk tökéletes tudományi képessége iránt. S ezt tudni kell azoknak, kiktől a nemzeti nyelvnek a tanítószékbe iktatása függ, ezen, mindennemű ismereteknek hússá és vérré lételének, az életbe hatásának és teljes gyümölcsözésének múlhatatlan feltétele.” Az előbb ismertetett témákon kívül foglalkozott még más orvosi kérdésekkel is, így beható elemzést adott Fejes Mihály egri orvos fürdőügyi és orvos-földrajzi írásáról,45 Warga János Vezérkönyv az elemi nevelés és tanitásra című könyvéről.46

A most tárgyalt korszakban Toldy Ferenc tollából az egyetlen eredeti orvosi közleménye az Athenaeumban megjelent A légmérések befolyása az újszülöttek halandóságára címet viselő tanulmánya.47 Toldy két francia orvos véleményéből kiindulva foglalkozott a csecsemők és kiskorú gyermekek hőszabályozásával és azzal a szokással, hogy téli időben hosszabb időre szabad levegőre visznek kisdedeket. Maga nem ellenzi ezt az eljárást, csupán – éppen a hőszabályozás életkori sajátossága miatt – a meghűlés veszélye miatt kívánja ezt korlátozni. Az ilyen eredetű betegségek következtében – Toldy Ferenc írása idején – jelentős volt a gyermekhalandóság, éppen ezért óvta az anyákat, hogy gyermekeiket hosszabb időre a hideg levegőre vigyék.

Toldy Ferenc és az orvostársasági élet

Toldy Ferenc ifjúkori nagy európai körútja alatt ízlelte meg Londonban, Párizsban, Genfben és Berlinben az orvostársasági életet, szerzett tapasztalatokat a különböző orvosi tudományos társaságokban folyó szakmai életről, és ebből elsősorban az ragadta meg, hogy milyen óriási jelentőséggel rendelkeznek az egyéni szakmai továbbképzés és a tudományos információcsere szempontjából. Főleg a párizsi szaktudományi társasági élet tett rá mély benyomást. Ennek során vásárolt magának sztetoszkópot, kért a párizsi akadémia ülésén a „füzedékből”, amit később Budán betegein is eredményesen próbált ki. Valóban lelkes hívévé vált a tudományos társasági életnek, örömmel üdvözölt minden olyan kezdeményezést, amely ennek kialakítását célozta. Már az Orvosi Tár társszerkesztője volt, amikor széleskörű lapszerkesztői, orvosi és irodalomtörténészi munkája mellett időt szakított magának arra, hogy részt vegyen 1832 szeptemberében a Német Természettudósok és Orvosok Bécsben tartott X. Vándorgyűlésén.48 Magyarországról és Erdélyből rajta kívül még 33-an vettek részt, és a vándorgyűlésről hosszú beszámolót közölt az Orvosi Tárban. A vándorgyűlésen maga is tartott előadást a helyes életrendről. Ebből a szempontból is korának gyermeke volt, hiszen a reformkor élénk társadalmi és politikai élete szinte magától kínálta a társulás gondolatát. Már megvált az Orvosi Tár szerkesztésétől és az egyetem rendkívüli tanára volt, amikor Pesten megalakult a Pest-Budai Kir. Orvosegyesület 1837. október 14-én. Toldy Ferenc kezdettől fogva támogatta a 16 pesti és budai gyakorló orvos kezdeményezését, hogy önmaguk továbbképzésére tudományos társaságot létesítsenek, bár az egyetem tanári kara egyetemellenesnek minősítette a szervezkedést.

Toldy részt vett az 1837. december 2-án tartott alakuló ülésen,49 de – éppen az egyetem álláspontja miatt – még nem kérte az alakuló társaságtól rendes tagságát. Az alapítókkal – például Szuhány Mártonnal, az első elnökkel, Jankovich Antallal, Mokossinyi Mihállyal stb. – szoros, szinte tanácsadó kapcsolatot tartott fenn, sőt nem tagként több tudományos ülésen is megjelent. Az egyesület hivatalos elismerése és az egyetem orvosi karának az egyesülettel kapcsolatos véleményváltozása után Toldy is kérte tagságát, hivatalosan is csatlakozott az Orvosegyesülethez. Két esztendő múlva (1844) már az Orvosegyesület választmányi tagja volt és az egyesület könyvtára felállításának egyik javaslója. Rendszeresen látogatta a tudományos üléseket még azután is, miután felhagyott orvosi gyakorlatával és megvált egyetemi előadói tisztségétől. Az Orvosegyesület maradt számára az a hely, ahol eredeti képesítésének megfelelő környezetben az orvostudomány haladásáról, újabb eredményeiről ismereteket szerzett.

Különösen érdekes az, hogy figyelemmel kísérte a pesti orvosi iskola néven ismert baráti kör előadásait: gyakran volt hallgatója Balassa, Markusovszky, Hirschler, Kovács Sebestény, később Korányi, Balogh, Fodor előadásainak, bár – a korábbi időszakokkal ellentétben – nem szólt hozzá az elmondottakhoz.50 Már hallgatag és néma figyelője volt az új generációnak, de érdeklődött irántuk, figyelemmel kísérte tevékenységüket. Nem véletlen, hogy az Orvosegyesület 1862-ben alapító tagjai sorába választotta és ajánlója Balassa János, Wagner János és Markusovszky Lajos volt.51 Különösebb indokot nem fűztek ajánlásukhoz, csupán a jegyzőkönyv említi, hogy Toldy Ferenc nagy érdemeket szerzett magának az Orvosegyesület megalapításában, valamint abban, hogy 1853-ban visszakapta az egyesület működési engedélyét. Halála után az Orvosegyesületben – 1875. december 17-én – Hirschler Ignác elnök emlékezett meg Toldy Ferencről, az orvosról, az egyesület kiemelkedő tagjáról, aki annyit tett a magyar orvosi nyelv tisztaságáért, és a magyar diétetika oktatásának és tudományának jeles egyénisége volt.52

Búcsú az orvosi pályától

A kétféle tudomány szolgálata azonban még olyan hatalmas munkabírású embernek is sok volt, mint Toldy Ferenc. Egyre több idejét kötötte le a tudományos élet szervezése. Már 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, nem sokkal később, 1835-ben pedig annak titkárává választották. Tisztségét 1861-ig, a magyar nyelv és irodalom professzorává történt kinevezéséig viselte. Így nem csoda, hogy amikor 1844-ben kinevezték az Egyetemi Könyvtár igazgatójává, lemondott a diétetika rendkívüli tanárságáról. Helyét – nehogy „a közhasznú tanszék továbbá árván maradjon” – 1847-ben utóda, Wagner János foglalta el.53

Orvostudományi érdemei vitathatatlanok. Már ebben is érvényesült hatalmas ismeretanyaga, racionalizmusa és összefoglaló képessége. De ennél sokkal többet tett – Bugáttal karöltve – az orvosi szaknyelv megmagyarosításában és az orvosi szaksajtó megteremtésében vállalt tevékenységével. Tegyük ehhez még hozzá, az orvostudomány népszerűsítésében és az egészségügyi felvilágosításban játszott szerepét. Elismeréssel szólhatunk magyar irodalomtörténeti kutatásairól: az irodalomtörténet rendszeres művelésében, pontosságában nemcsak egy „pozitivista” elme, hanem a természettudományok és az orvostudományok művelésében gyakorlott tudós módszeressége is megismerhető.

A méltatásban nem lehetünk ünneprontók, ha hűek vagyunk az igazsághoz. Akkor sem, ha befejezésül felrójuk tévedéseit, hiszen tévedései is csak azoknak lehetnek, akiknek tettei is voltak.

Az egykor még Kazinczyt és Döbrenteit is ostorozó Toldy értetlen maradt az irodalmi népiességgel, Petőfi és Arany munkásságával szemben. A harmincas éveket tartotta a magyar irodalom csúcspontjának. De nem tartozott a szabadságharc elszánt követői közé sem. Bár vissza sem vonult, nagy óvatossággal vezette az Akadémiát és „adomával veszélyes compromissiótól óvta meg”. Még 1849. június 10-én kelt levelében is szolgálatkészen értesítette Bayer vezérkari főnököt – mint a Görgey Artúr iratai között őrzött levél bizonyítja – az Akadémia könyveinek kölcsönzéséről a honvéd vezérkar részére.54

A szabadságharc bukása után mint az Egyetemi Könyvtár igazgatója és az orvosi kar volt rk. tanára még rossz minősítést kapott az igazolások alkalmával, mivel „politikai érzelmeiben nem mindig lehet megbízni”.55 Úgy látszik azonban, hogy pártfogói hamarosan kiálltak mellette, gyorsan elnyerte a kormányzat bizalmát. 1850-ben már az esztétika és az egyetemes irodalomtörténet magántanára az egyetemen. Befolyását azonban arra használta fel, hogy megmentse nemzeti értékeinket.

Világszemlélete és politikai hitvallása sokkal összetettebb és ellentmondásosabb volt, mint kortársaié. Jozefinista hagyományokat örökölt atyjától, dinasztiahűséget anyjától. Távol állt a magyar köznemesi rend korlátaitól, de idegen volt tőle a köznemesség kuruc ellenzékiséget is magába szívó kossuthi reformpolitikája, nem is szólva a nemesi értelmiség forradalmi demokratizmusáról. Polgár volt, de nem a francia forradalom citoyenje, hanem a koronás főt és az arisztokráciát tisztelő német vagy – mentségül mondjuk – angol polgárok fajtájából. A lojális polgár és a neofita vállalt hitével tisztelte a történelmi jogfolytonosságot és a tradíciókat a kuruckodó radikalizmussal szemben. Alattvaló és hazafi akart lenni egyszerre, ez pedig nem mindig sikerült. De így sem tagadhatja senki, hogy történelmünk és tudománytörténetünk nagy egyénisége távozott, amikor 1875. december 10-én – munka közben – elhunyt.

Irodalom

  • 1 Antall József – Kapronczay Károly: Toldy Ferenc az orvos. = Orvostörténeti KözleményekCommunicationes de Historia Artis Medicinae. Vol. 87–88. (1979) pp. 105–122.
  • 2 Schedel Ferenc levele Bajza Józsefnek. 1824. máj. 12. Bajza József és Toldy Ferenc levelezése. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Oltványi Ambrus. Budapest, 1969. Akadémiai. p. 133. (A továbbiakban: Bajza–Toldy levelezés).
  • 3 Uo. pp. 447–448.
  • 4 Schuschny Henrik: Toldy Ferenc mint orvosi író. Budapest, 1908. Klny. (Emlékkönyv Beöthy Zsolt születésének hatvanadik évfordulójára. Budapest, 1908.); Hecker, H.: Handbuch der Inn. Medizin. I. Bd. Berlin, 1830. pp. 119–121.
  • 5 Bugát Pál ismertetése Schedel Ferenc disszertációjáról lásd: Tudományos Gyűjtemény 14 (1830) No. 9. pp. 117–118.
  • 6 Hőgyes Endre: Emlékkönyv a budapesti királyi magyar tudomány egyetem orvosi karának multjáról és jelenéről. Budapest, 1896. MOKT. p. 142.
  • 7 Győry Tibor: Az orvostudományi kar története 1770–1935. Budapest, 1935. Egyetemi nyomda p. 358.
  • 8 Bajza–Toldy levelezés id. mű p. 456. Egyébként Győry is, Toldy is tévedett, mert az első magyar nyelvű orvosdoktori értekezést Terhes Benjamin írta 1822-ben. Vö. Réti Endre: Egykori doctori dissertatiók. Budapest, 1974. SOTE. p. 3.
  • 9 Vö.: Makrobiotika, vagy az ember életét meghosszabbító mesterség. Szerzé Hufeland Kristóf Vilmány. Ford.: Kováts Mihály. Harmadik magyar kiad. 1–2. köt. Buda, 1825. Landerer Anna.
  • 10 Schuschny id. mű p. 5.
  • 11 Tudományos Gyűjtemény 14 (1830) No. 2. pp. 102–109.
  • 12 Tudományos Gyűjtemény 14 (1830) No. 3. pp. 209–215.
  • 13 Tudományos Gyűjtemény 14 (1830) No. 3.
  • 14 Toldy Ferenc levele Bajza Józsefnek. 1830. jún. 19. Bajza–Toldy levelezés id. mű pp. 502–506.; uo. 1830. nov. 19.
  • 15 Toldy levele Bajzának. 1830. máj. 29. Bajza–Toldy levelezés id. mű pp. 498–502.
  • 16 Orvosi Tár 1 (1831) No. 3. pp. 281–282.
  • 17 Bajza–Toldy levelezés id. mű pp. 452–454.
  • 18 Uo.
  • 19 Hazánk orvosaihoz! Az Orvosi Tár programja. = Tudományos Gyűjtemény 14 (1830) No. 11. p. 151.
  • 20 Greguss Ágost (összeáll.): 1821–1871. Toldy Ferenc félszázados irodalmi munkássága. Pest, 1871. Athenaeum. p. 11.
  • 21 Orvosi Tár 2 (1832) No. 5. pp. 270–277.
  • 22 Orvosi Tár 1 (1831) No. 3. p. 296.; Kisfaludy Károly betegsége. = Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből. 1. köt. Budapest, 1929. Eggenberger. pp. 311–315. (A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat könyvtára 121–122.)
  • 23 Orvosi Tár 3 (1833) No. 12. pp. 190–198.
  • 24 Orvosi Tár 1 (1831) No. 3. p. 106.
  • 25 Dr. Hufeland K. V.: Szegények patikája, egyszersmind tapasztalt hosszú gyógyszerek és orvosságok gyűjteménye. A hatodik kiadás szerint fordította s a gyógyszerek magyar szótárával az Orvosi Tár kedvéért megtoldá Dr. Schedel Ferenc. Pest, 1831. Az Orvosi Tár hiv. VI, 154 p.
  • 26 Orvosi Tár 1 (1831) No. 2. p. 106.
  • 27 Orvosi Tár 1 (1831) No. 3. p. 108.
  • 28 Orvosi Tár 1 (1831) No. 2. pp. 251–258.
  • 29 Orvosi Tár 1 (1831) No. 3. pp. 195–213.
  • 30 Orvosi Tár 2 (1832) No. 5. pp. 270–277.
  • 31 Orvosi Tár 2 (1832) No. 5. p. 276.
  • 32 Orvosi Tár 1 (1831) No. 9. pp. 150–158.
  • 33 Orvosi Tár 3 (1833) No. 9. pp. 159–161.
  • 34 Orvosi Tár 3 (1833) No. 12. p. 230.
  • 35 Lásd: Győry Tibor 1935-ös kartörténetében, pp. 389–390.
  • 36 Toldy Ferenc irodalmi beszédei. II. köt. Budapest, 1888. Ráth. pp. 269–277.
  • 37 Uo.
  • 38 Schuschny id. mű p. 15.
  • 39 Chelius, M. J.: Sebészség. I. köt. Ford.: Bugát Pál. Buda, 1836. Egy. ny. XX, 352 p. – Figyelmező 1 (1837) I. félév. pp. 11–13.
  • 40 Fritze, E.: Kisded sebészi eszköztan (armamentarium chirurgicum), vagy a legnevezetesebb sebészi eszközök rajzai. 670 ábrával. Ford.: Bugát Pál. Buda, 1837. Egy. ny. 84 p. – Figyelmező 1 (1837) I. félév. pp. 81–82.
  • 41 Pesth und Ofen mit ihren Einwohnern, besonders in medizinischer und anthropologischer Hinisicht, dargestellt von Dr. Anton Jankovich. Ofen, 1838. Univ. XIII, 261, 14 p. – Figyelmező 2 (1838) I. félév. pp. 261–268, 309–317, 348–355.
  • 42 Pálinkakórság. Németből szabadon fordította G. T. M. [Gróf Teleki Mihály]. Kolozsvárt, 1838. Az ev. ref. kollegyom bet. 142 p. – Figyelmező 3 (1839) No. 25. pp. 410–412.
  • 43 Szliács. Írta orvosok és betegek számára Czilchert Róbert orvos doktor. Pest, 1838. Trattner és Károlyi. XII, 159 p. – Figyelmező 3 (1839) No. 26. pp. 428–431.
  • 44 Chelius, M. J.: Sebészség. II. köt. Ford.: Bugát Pál. Buda, 1837. Egy. ny. 464 p.; III. köt. Ford.: Smalkovics Mihály. Buda, 1839. Egy. ny. 304 p.; IV. köt. Ford.: Kún Tamás. Buda, 1844. Egy. ny. 329 p.; Réczey Imre: A sebészeti műtan alapvonatjai. Buda, 1838. Gyurián és Bagó. XIV, 267 p.: Fritze, E.: A nevezetesebb sebészi véres műtételek. Bevezetve Diffenbach által. Magyar és latin nyelven kiadva az Orvosi Tár szerkesztői által. Pest, 1839. Trattner-Károlyi. VII, 148 p. – Figyelmező 3 (1839) No. 30. pp. 501–509.
  • 45 Fejes Mihály orvos doktor: Az egri fürdőkről orvosi s helyleirási tekintetben. Eger, 1839. Érseki lyc. IV, 84 p. – Figyelmező 3 (1839) No. 44. pp. 713–718.
  • 46 Figyelmező 3 (1839) No. 42. pp. 683–688.
  • 47 Athenaeum 1838. No. 2. p. 32.
  • 48 Orvosi Tár 2 (1832) No. 8. pp. 67–72.
  • 49 Lásd: Semmelweis Orvostörténeti Szaklevéltár. A Bp-i Kir. Orvosegyesület Levéltára. 1837–1841. Ülésjegyzőkönyvek.
  • 50 Uo. Tudományos ülések jegyzőkönyvei (1853–1867).
  • 51 Uo. 1862. Igazgatótanácsi ülések jegyzőkönyvei.
  • 52 Lásd Győry kartörténetében, p. 467.
  • 53 Lásd Győry kartörténetében, p. 495.
  • 54 Országos Levéltár, Görgey A. 1848–49. évi iratai.
  • 55 Lásd Győry kartörténetében, p. 503.
Forrás

Orvostörténeti Közlemények. Vol. 87–88. (1979) pp. 105–122.