Az utolsó utáni éjszaka

Bruno. …Van egy végtelen világegyetem. S mert nem tartom méltónak az isteni jósághoz és mindenhatósághoz, hogy csak ezt az egyetlen világot teremtette légyen, azt mondom, hogy számtalan világ van. A Föld égitest, hasonlóan a Holdhoz és más bolygókhoz és csillagokhoz, amelyek száma végtelen. Mindezek az égitestek számtalan világot alkotnak, s ezek formálják a végtelen világegyetemet a végtelen térben.

Velencei Pátriárka. Végtelen sok világ!… Akkor nyilván azokban a világokban is vannak emberek. De azok nem lehetnek Ádám és Éva leszármazottai… Hogy állnak akkor azok az eredendő bűnnel?

Morosini. Rég be kellett volna fejezzük. Későre jár, és…

Velencei Pátriárka. De még milyen későre, az én gyomrom is jelzi… Ez az ügybuzgó inkvizítor atya is: ebédre is, vacsorára is egy-egy eretneket tálalna nekünk, kedveském…

Morosini. Ha meggondolom, hogy nekem rég a Rialtón kellene lennem…

Pátriárka. Te, ser Tommaso! Azt hallom, hogy Párizsban újabban osztrigával töltik a kappant. Ki is próbáltam, de nekem valahogy nem sikerült.

Morosini legyint. Francia konyha. Amit tőlünk vesznek át, az ér valamit.

Pátriárka. Nana, kedveském. A mártásaik! De ennek is van valami fortélya, nem tudok rájönni.

Morosini. Kérdezze meg ezt a Brunót, ez sokáig élt a franciáknál.

Pátriárka. Nem is rossz ötlet, ser Tommaso, kedveském. Majd egyszer csapunk vele egy külön kihallgatást.

Nuncius elkapja a végszót, odacsatlakozik. Nagyon igaza van, monsignore! Az kell: külön kihallgatások!

Morosini felnevet. Nem úgy értettük.

Nuncius. Sőt, ideje lenne elővenni a tortúrát! Ezzel a megátalkodott makacssággal semmire se haladunk.

Morosini. Mert nem is haladhatunk, eccelenza. Komolytalan ügy ez.

Nuncius. Az ügy nagyon is komoly, csak a fényességes velencei signorok nem veszik elég komolyan

Morosini. De eccelenza: ez a fráter nem eretnek, ez a napnál is világosabb. Összevissza beszél mindenfélét, de nem eretnek. Nincs igazam, monsignore?

Pátriárka. Hát, hát, kedveskéim…

Nuncius. Ha egyszer a Szentatya azt kívánja, hogy Giordano Brunóról bebizonyíttassék az eretnekség, nekünk az a dolgunk, hogy bebizonyítsuk!

Pátriárka. Csak azt tudnám, mi a fenének kell a Kelemen pápának épp ez a nulla kis fráter? Még ha egy Kálvin vagy Luther lenne…

Nuncius. Monsignore: a Szentatya határozott óhaja, hogy ezt a frátert Rómába küldjék innen. Ehhez tartsuk magunkat.

Morosini. Csak éppen nincs rá alap.

Nuncius. Hiszen egy sereg dolgot maga is elismert.

Morosini. És amit elismert, azt meg is bánta: szabjanak ki főtisztelendőségtek illő penitenciát, aztán zárják le az ügyet.

Nuncius. Megbánta, megbánta! De nem úgy, ahogy mi kívánjuk.

Morosini felnevet. Arra várhat, eecelenza, hogy olyasmit mondjon, amiért Rómába kellene vinni. Eszes ember, és a bőréről van szó.

Nuncius. Türelem kérdése. Majd elszólja magát.

Morosini. Úristen! És nekem rég a Rialtón kellene lennem, fontos üzleti tárgyalásom van, én meg itt…

Inkvizítor atya. Ser Giovanni Mocenigo, velencei nemes úr tegnap este kiegészítette vallomását a nótai Giordano …

Morosini dühbe gurul. Újabb feljelentés?!

Inkvizítor atya. Megidéztem Giovanni Mocenigo urat: kérem, hallgassák meg újabb vallomását. Itt is vannak.

Morosini. Hohó! A főtisztelendőről nem volt szó!

Inkvizítor atya. Mocenigo úr kérve kéri fényességes dózse urunk képviselőjét, hogy meghallgatása gyóntató atyja jelenlétében történjék. Lelkiismereti okok…

Nuncius. Úgy vélem, ez ellen nem lehet kifogást emelni.

Pátriárka. Nem is emeltünk, kedveském, nem is emeltünk.

Inkvizítor atya vaskos szentírást tart Mocenigo elé.

Mocenigo megérinti a könyvet. Esküszöm a…

Morosini. Elhisszük ser Mocenigo… Elismeri-é, hogy maga írta ezt az iratot, saját szabad elhatározásából?

Mocenigo végig mereven a szerzetesre néz. Elismerem. Én írtam, főtisztelendő Giovanni Gabriele di Saluzzo inkvizítor atya felkérésére, saját szabad elhatározásomból gyóntatóatyám parancsára.

Morosini. Hát akkor tessék főtisztelendő urak.

Inkvizítor atya. Rajta, fiam, ismételd el szóban is, e szent testület előtt, amit leírtál.

Mocenigo mintha leckét fújna. A nólai születésű Giordano Bruno, szökött szerzetes, házamban lakván a következőket mondotta. Az egyház ma nem úgy cselekszik, mint az apostolok tették volt, akik jó példával és prédikációval térítették a népet, míg viszont manapság… büntetéssel illetik, aki nem akar katolikus lenni. Ez a világ… Ez a világ… Csönd.

Inkvizítor atya súg.… Nem is tarthat…

Mocenigo… Nem is tarthat így tovább, mert csupa tudatlanság uralkodik.

Morosini. Ez már igaz.

Mocenigo kiesik a ritmusból. És… és… azt is mondta, hogy egyetlen vallás sincsen, amelyik jó volna, a katolikus vallás ugyan jobban tetszik neki mint a többi, de az is nagy javításokra szorul, a szerzeteseket például szét kellene zavarni, jövedelmeiket elvenni, mert mihaszna tudatlan népség…

Morosini. Nem a Luther mondott ilyesmiket?

Inkvizítor atya. Nagyon kérem nagyságodat ne zavarja meg minduntalan Mocenigo, úr vallomását – elveszíti a fonalat. Rajta, fiam, folytasd: és a teolo…

Mocenigo. Igen: és a teológusokkal, akik puszta hiábavalóságokon agyalnak, ugyanezt kell tenni. És… Csönd..

Morosini. Kész?

Inkvizítor atya. Dehogy kész. Csak nagyságod belezavarta.

Morosini. Én? Legyint. Rajta, ser Mocenigo, szedje össze az eszét, mit mondott még magának ez a Bruno?

Mocenigo. Aztán azt is mondotta, hogy… Elvigyorodik, majd folyékonyan., hogy nagy gyönyörűségét leli az asszonyokban, habár számukat illetően még nem tart ott, ahol Salamon király. Az egyháznak minden esetre nagy bűne, hogy bűnnek tartja azt, amivel oly nagy szolgálatot teszünk a természetnek, s amit ő Giordano Bruno a legnagyobb érdemnek tekint és a legnagyobb gyönyörűséggel művel.

Morosini. Értem, ser Mocenigo… Hogyan tudja bizonyítani, amit most elmondott?

Mocenigo egyre a szerzetest nézi. Én magam hallottam tőle, és mihelyt hallottam, azonnal leírtam.

Morosini. Ott helyben? Előtte? Mocenigo! És rám nézzen, ha velem beszél!

Mocenigo odafordul, és hebegni kezd. Ő sem bánta, hogy leírom, sőt hízelgett neki:… Mindent leírtam az utolsó szóig. A gyóntatóatyám is megmondhatja: leírtam és azonnal vittem hozzá.

Morosini. Azt mondja meg végre, kivel vagy kikkel tudja bizonyítani, hogy Bruno szájából hallotta, amit most elmondott?

Inkvizítor atya. Hallotta azt más is. Sorold csak el, fiam.

Mocenigo. Hát Gian Battista Ciotto, a könyvkereskedő. Meg Bertrano könyvkereskedő: az ő üzletükben gyakran vitatkozott ez az eretnek. Papokkal meg nemes urakkal. Meg aztán Andrea Morosini nemes úr is, akinél gyakran vendégeskedett.

Morosini. Kegyelmed, tudtommal, a lábát sem teheti be Andrea Morosini házába

Pátriárka. Attól még tudhatja, hogy ki mit beszél ott – Velencében vagyunk, kedveském.

Inkvizítor atya. Van-e még valami mondanivalód? Könnyíts a lelkeden, fiam. Sok a jóvátenni valód.

Mocenigo. Tudom, tudom, megmondta nekem ezt már az én jóságos gyóntató atyám… Legalázatosabban bocsánatért esdek, hogy ily késedelmes voltam e veszedelmes eretnek följelentésében. De a gyóntató atyám tanúsíthatja, hogy az első pillanattól kezdve gyanakodtam rá és…

Morosini. Ahhoz képest egész jól megvolt vele. És milyen sokáig.

Mocenigo. Igaz, igaz, egy ideig nálam lakott. De sose bíztam benne! Csak megpróbáltam kipréselni belőle, amit ígért. Hogy megtanít az emlékezés és feltalálás tudományára. Mert tetszenek tudni az én fejem igen szellős, és mindenki engem gúnyol. És azt is ígérte, hogy bevezet a titkos tudományokba:

Morosini. Nocsak!

Mocenigo. De becsapott és nem tanított meg semmire, és nekem meg kellett próbálnom, hogy ne veszítsek el mindent, amit ráköltöttem. Sokat költöttem ám rá: annyi hónapon át etettem, itattam…

Nuncius. Szóval te hívtad vissza Itáliába, és ide Velencébe ezt a főeretneket? És azért, hogy tanulj tőle?

Mocenigo. Hát… Én hívtam, igen… De a gyóntató atyám, ő megmondhatja, ő biztatott, hogy csak hívjam. És ha már itt van, gondoltam, miért ne tanulhatnám meg tőle az emlékezés és a titkos mágia tudományát, mielőtt…

Morosini. Várjon csak, ser Mocenigo. Már másodszor említi: miféle titkos tudományokat akart maga tanulni a frátertől?

Mocenigo. Hát… a mágiát. De csak a fehéret! És nem azért, hogy használjam! De nem árt azt tudni…

Morosini. De mégis mit? Közelebbről?

Mocenigo. Azt én nem tudom. Én épp azért fogadtam meg, hogy majd tőle megtudom, mi az és miben áll… Tőle kéne megkérdezni.

Morosini. Hozzák ide a frátert…

Morosini. Bruno testvér, valóban mondtad, hogy értesz a mágia titkos tudományához?

Bruno. Mondani mondtam… de nem kell azt komolyan venni.

Morosini. Ezt hogyan értsük? Mit nem kell komolyan venni?

Bruno. Jaj, fényességes uraim, Isten őrizz: a mágia komoly dolog. De mennyire, hogy komoly dolog. Különösen a fekete mágia… Hányja magára a keresztet.. Azt nem kell komolyan venni, hogy én értek hozzá… Valamicskét a számok kabbalisztikájához, igen. De azt ennek hiába magyaráznám…

Mocenigo. Azt is mondta, hogy megtanít az aranycsinálás tudományára!

Nuncius. Ha!

Morosini. Te tudsz aranyat csinálni?!

Pátriárka. Most már értem, minek kell épp ez a fráter a Kelemen pápának!

Bruno. De fényességes signorok…

Inkvizítor atya. Mondtad neki, igen vagy nem?

Bruno kínosan elvigyorodik. Fényességes uraim, értsék meg: nekem semmim nincs, csak a puszta életem; ahhoz, hogy gondolkodhassam, hogy könyveket írhassak, valakitől élelmet kell kapnom, ruhát a testemre, fedelet a fejem fölé. Tehetek én arról, hogy ilyesmiket kell vállalnom, mert a komoly tudományokra… Legyint. Higgyék el nekem: mihelyt tanítványokra leltem a padovai egyetemen, egy percig sem használtam ki tovább ser Mocenigo hiszékenységét. Inkább átjártam innen Velencéből.

Nuncius. Arra felelj: tudsz-e aranyat csinálni?

Bruno méltósággal. Az én tudományom a világok mindensége

Morosini. No jól van, fráter. Elbocsátunk.

Mocenigo. Csak nem akarják elengedni? Jaj Istenem! Ezt nem tehetik!

Inkvizítor atya. Szó sincs róla, nyugodj meg, fiam. Épp ellenkezőleg.

Mocenigo. De vigyázzanak ám rá! Vigyázzanak ám rá! Ez át tud menni a falon is! Bűbájos boszorkánymester, én tudom, át tud menni a falon.

Morosini. Merthogy magát is megtanította rá, igaz? Elmehet, ser Mocenigo.

Nuncius. Azt hiszem; hogy csak az, ami ma kiderült elegendő, hogy a velencei signorok belássák: ezt a bonyolult ügyet csak Rómában lehet kivizsgálni. Ergo…

Inkvizítor atya. Valóban, Nagyságod és szentségtek előtt ma újból igazolást nyert, hogy a nólai Giordano Bruno, e veszedelmes eretnek…

Morosini. Fészkes fenét eretnek. Egész más… És, hogy hogy igazolást?

Nuncius. Nagyságod talán nem hallotta a tanúvallomását?

Morosini. Unus testis nullus testis. Ez a Mocenigo különben sem tanú, hanem följelentő. Akinek az állításait másokkal kell megerősíttetnie.

Nuncius. Megnevezte ezeket is.

Morosini. Emlékeztetem eccelenza, hogy Ciotto könyvkereskedő, kezét a szentírásra téve, egyszer már esküt tett: sohasem hallott a nólaitól olyasmit, amiért…

Nuncius. Hazudik! Mert fél, hogyha a nólaira rábizonyul az eretnekség, maga is bajba jut, mivel nem jelentette föl!

Morosini élesen. És Andrea Morosini? Talán ő is fél?

Nuncius. Várjon csak, signor Morosini. Ser Andrea Morosini ugyanazt a családnevet viseli, mint nagyságod. Véletlenek találkozása lenne ez csupán?

Morosini. Fészkes fenét! Andrea Morosini az unokaöcsém.

Nuncius. Az persze más…

Bruno. Hát… Ami azt illeti, megpróbálhatom.

Morosini meghökken, aztán rájön: ez újabb szélhámosság: hangosan felnevet, így megy ki az ajtón.

A színpad elsötétül, gyors váltás: a színpadi tér Bruno börtöncelláját jelzi; Bellarmini lép be, köpenyben, arcába húzott csuklyával.

Bruno. Mit kíván tőlem, főtisztelendő atya? Kérdezzen, de lehetőleg szaporán, mert keserves, ha elveszik tőlem az alvást: a szent inkvizíció még nem rendelte el a szigorú vallatást.

Bellarmini halkan. Bruno…

Bruno. Követelem: engedjenek szabadon! Semmit sem követtem el, amiért a szent officium reám tehetné kezét: nem akadályoztam senkit vallása szabad gyakorlásában, nem…

Bellarmini. Bruno! Bruno testvér!

Bruno. … ki vagy te? Magasságos Isten! Bellarmini! A Jézus-társaságból! Testvér!

Bruno. Hogy tudtál idejönni? Hogyan engedhettek ide hozzám?

Bellarmini. Eljöttem, mert drága nekem a te lelked üdvössége, Bruno testvér.

Bruno megnyúlt képpel. Te is téríteni akarsz? Hagyd el, testvér, vannak épp elegen… Inkább igyál velem egy kortyot, jó kis chianti vörösborom van.

Bellarmini. Borod? Itt?

Bruno. Az őrök is csak emberek; és a városban vannak némi kinnlevőségeim.

Bellarmini. A vörösbortól ég a gyomrom.

Bruno. Persze, a gyomrod… Azóta is bajlódsz vele?

Bellarmini. Mindnyájunknak megvan a magunk keresztje, Bruno testvér.

Bruno. Hát akkor isten hozott nálam, Giulio Roberto Bellarmini… Hirtelen újra a másik arcát kémleli.. Hogy sikerült bejutnod ide hozzám?

Bellarmini. Ahogy a bornak: az őrök is csak emberek.

Bruno. Ahá… Iszik. Kedves vagy nekem Giulio Roberto. Mint az ifjúság. Pedig ami igaz, igaz: húsz éve Rómában nem volt két kevésbé egymáshoz illő papi ember, mint te meg én.

Bellarmini. Ami igaz, igaz.

Bruno fölnevet. Micsoda képet vágtál, amikor megpróbáltalak elcsalni a lányokhoz! Nagyon megvetettél érte, mi?

Bellarmini. Nem téged: a bűnt. A bűnt kell megvetni, és sose a bűnöst.

Bruno. Tudsz disztingválni. Látod, ezt becsültem benned: logikád élét, gondolkodásod fegyelmét.

Bellarmini. Ahogy én meg a te elméd lobogását, zabolátlan tüzeit. És persze az emlékezőtehetségedet. Kívülről fújtad valamennyi egyházatyát. Meg Platónt: az összes szokrátészi dialógust, fejből.

Bruno. Szókratész… Te Giulio, emlékszel még arra az öreg civil magiszterre, akinek az óráira eljárogattunk, pedig nem is kellett volna. Csúf kis vénember volt, meg büdös is, de nagy tudású.

Bellarmini. És izgága. Nem is vitte semmire.

Bruno. „Szókratész, Szókratész, – a fejében sok az ész… Ennyi ésszel hova érsz? Falnak mész – Szókratész.” Ezt a kis nótát én faragtam róla.

Bellarmini. Te tényleg mindenre emlékszel.

Bruno. Nem nagy művészet. Bárki elsajátíthatja, nem egy könyvben megírtam, hogyan kell csinálni… Persze, azért fej is kell hozzá. Ez a Mocenigo például ez sose fogja megtanulni. Átcsorog a kobakján az ige, mint rostán a víz. Aztán bosszúból följelentett az inkvizíciónál. Hülye fráter. És ráadásul aljas is: meghív ide Velencébe, hogy tanítsam, én lóhalálában ideutazom messze a fenéből, német földről – ő meg tesz a vendégbarátságra és fölad.

Bellarmini. Ezért jöttél vissza Itáliába? Hogy Mocenigot tanítsd

Bruno. Ha egyszer meghívott, hogy tanítsam…

Bellarmini. Az okot mond, Bruno testvér. Ne az indokot.

Bruno… Elmúltam negyvenkét éves. De lehet, hogy negyvennégy is, Giulio. Belefáradtam a csavargásba. Megpihenni vágyom, és megbékélni.

Bellarmini. És épp itt? Ahol a legjobb esetben is börtön várt rád, mint kiugrott, csavargó szerzetesre?

Bruno… Engem mindenütt tisztelettel és megbecsüléssel fogadtak, szerte e földrészen, akárhány fejedelmi udvarban és univerzitáson. Csak itthon – itthon nem tudta a kutya sem, ki az a Giordano Bruno.

Bellarmini furcsa nyomatékkal. Azért volt, aki tudta.

Bruno. Én jártam Párizsban és Londonban, vitatkoztam a professzorokkal Oxfordban és Wittenbergában, könyvet írtam Prágában és Frankfurtban. Haj Giulio. De sehol nem olyan kék az ég az ember feje fölött, mint itt Velencében vagy odalenn Rómában. Nápolyról nem is szólva… Fölnyög.. Létezni mindenütt lehet, Giulio, enni, inni, szeretni asszonyt. Gondolkodni meg oktatni jobban is, mert szabadabban, mint itt. De élni azt csak itt lehet.

Bellarmini… Te, aki mindig az értelmedre voltál oly büszke, jobban a kelleténél, most egy buta kis érzés miatt…

Bruno. Ne adja neked a te istened, Bellarmini, hogy meg kelljen ízlelned, milyen ez a buta kis érzés.

Bellarmini. Te semmit sem változtál, Bruno testvér.

Bruno. Ugye, te megértesz engem Giulio? Látod, kiterítem előtted a lelkem, akár a szentgyónásban.

Bellarmini. Tudtam, hogy én meg fogom olvasztani makacsságod jegét. Azért is jöttem el hozzád. Mert drága nekem a te lelked ügye, Bruno test

Morosini felugrik. Ebből elég volt! Mára befejeztük…

Pátriárka. Na várjál, ser Tommaso, kedveském. A nólai fráternek azért csak alkalmat kellene adni, hogy válaszoljon az újabb terhelő vallomás többi pontjaira is. A mágiát elintéztük, de a lényeges vádakra nem válaszolt. Nagyon méltánytalan lenne vele szemben, ha e lehetőségtől megfosztanók.

Morosini. Tessék, rajta.

Pátriárka. Bruno testvér… Szerinted végtelen sok világ van. Akkor nyilván azokban a világokban is vannak emberek. De ezek nem lehetnek Ádám és Éva leszármazottjai… Hogy állnak akkor ezek az eredendő bűnnel?

Bruno… Elismerem, hogy a világok sokaságának tanításából közvetve folyik a hiten alapuló igazság tagadása. De fényességes uraim: én műveimben mindig csak filozófiailag spekuláltam, és ennek célja nem a vallás támadása, hanem filozófiai igazság megértése volt.

Nuncius felhorkan. De talán két igazság van?

Bruno. Én nem állítom, hogy amit filozófiailag igaznak vallok, azt a teológia szerint nem tartom annak és fordítva. Hanem, hogy a filozófiai igazságot egyáltalán nem szabad a hit mértékével mérni, mivel a kettő eleve összemérhetetlen.

Morosini hangosan fölnevet.

Nuncius. Ha! Furfangos vagy, de egyszer… Megfenyegeti.. Hát akkor azt mond meg nekem…

Inkvizítor atya. Ha megengedik, majd én… Felelj nekünk, Giordano Bruno: elítéled-e a teológusokat, mondván, hogy tanításuk hiábavalóság?

Bruno. Mint említettem, keveset foglalkoztam hittudománnyal, mivel már kora ifjúságomban teljesen a filozófiára adtam magam.

Inkvizítor atya. Akkor miért nyilatkoztál elítélően az anyaszentegyház tevékenységéről, mondván, hogy míg az apostolok prédikálással térítettek, addig most erőszakot alkalmaznak?

Bruno… Emlékezetem szerint én azt mondtam, hogy az apostolok prédikálásukkal, életükkel; példaadásukkal sokkal többet értek el, mint amennyit erőszakkal el lehet érni, ahogyan manapság csinálják… Nem ítélvén el ez utóbbi cselekvési módot, a cselekvés más módját tartom helyesnek.

Inkvizítor atya. Mondottad-e azt, hogy semmilyen vallást sem lehet jónak nevezni?

Bruno. Nem emlékszem, hogy ezzel a kérdéssel…

Inkvizítor atya. Mi volt a véleményed a házasság szentségén kívül elkövetett testi bűnökről?

Bruno. Ezzel kapcsolatban néha azt kellett mondanom, hogy a test vétkei a legkisebbek a többi bűnök között. Elismerem, hogy ily módon tévelygésbe estem… Könnyelmű gondolkodásból szóltam így, mert vidám társaságban voltam és hiábavaló világi dolgokról beszélgettem…

Morosini. Köszönjük, Bruno testvér. Mára befejeztük.

Inkvizítor atya. Meg kell még hallgatnia intelmeinket!… Giordano Bruno! Nem szabad csodálkoznod, hogy ilyen kihallgatásoknak vetünk alá. Magad is elismerted, hogy sokáig eretnek országokban éltél, eretnekek között, érthető tehát, ha rendre megvizsgáljuk az ellened felhozott és nagyon is valószínű vádakat. És végül egészében véve te magad is elmondottad és beismerted mindazt, amit a szent officiumnak bejelentettek rólad.

Bruno felhördül, az Inkvizítor atya azonban leinti.

Inkvizítor atya. Állhatatosan intünk tehát: ha nem hagyod el megátalkodott makacsságodat, akkor ne csodálkozz, ha e szent officium most már végre a törvények teljes szigorával késztet töredelmes vallomásra

Bruno… Értem. Ezt nagyon is értem…

Inkvizítor atya. Nos, akkor?

Bruno. Isten bocsássa meg bűneimet…

Inkvizítor atya… Hát, ahogy gondolod. Én figyelmeztettelek.

Morosini hirtelen föláll, a többiek követik. De most már tényleg ideje berekeszteni.

Pátriárka. De még mennyire! Nuncius uram, hol vacsorázik ma este? Ha nincs jobb dolga, tartson velem, kedveském, ritka szép polipokat és tintahalakat kerített a szakácsném. A maga római gyomra ugyancsak hüledezni fog: a tenger gyümölcseit sehol sem tudják úgy elkészíteni, mint itt nálunk.

Morosini. Hé, Giovanni! Ide hozzám!

Morosini. Biztosítsatok háborítatlan utat a főtisztelendőségeknek.

Morosini. Jól van, Bruno testvér… Van-e valami panaszod, kérésed?

Bruno. Már a múltkor említettem, uram. A köpenyemet szeretném. Még elfogatásom előtt kölcsönadtam a városban, egy bizonyos Marcella nevű koldusasszonynak. Ha visszakaphatnám. Iszonyú hideg éjjelente az ólom.

Morosini. Majd intézkedem… Ma újabb pápai követ érkezését jelezték… Egy a lényeg. Továbbra is ezt vésd eszedbe: Velence gyanúsítottat nem ad ki a római püspök inkvizíciójának. Csak bűnöst.

Bruno. Köszönöm a jóságát, fényességes signor. Elkapja Morosini kezét, hogy megcsókolja..

Morosini. Na, na… Te Bruno testvér. Te tényleg nem tudsz aranyat csinálni, vagy csak letagadod? Nekem őszintén megmondhatod.

Bruno. Én sok tudományba beleártottam magam, de az alkémiába soha. Nem tudok aranyat csinálni, fényességes signor. Esküszöm az anyám életére.

Morosini. Kár. Nem jönne rosszul ez a tudomány neked se most, testvér. Különösen, mert oly súlyos bűnökkel vádolnak. Hogy azt mondottad volna a mi Urunkról, hogy csaló volt, a szeplőtelen Szűzanyáról, hogy férfitől foganta őt…

Bruno. Hát… sok szamárságot összefecsegtem életemben, az igaz… De nem kell ezt komolyan venni tőlem. Te Giulio, hát elképzelhető, hogy én tényleg és komolyan töprengek, vajon Máriában szűzen lett-e a gyerek? Engem a világmindenség érdekel… Én bizony a kihallgatásokon is mindent rájuk hagyok: már ami a teológiát illeti, csak hagyjanak békén. A tudomány, az persze más! Ott nincs alku.

Bellarmini. Értelek, Bruno testvér.

Bruno… Hát igen. Te talán megértesz engem, hiszen egy tőről fakadtunk; bár két, ellenkező irányban nőtt ág lett belőlünk. A tiéd a hűség, az enyém a szabadság napja felé nyújtózott. Mert hidd el nekem, Giulio testvér, mint gyóntatómnak mondom: nem az eretnek vallások tiltott édessége vonzott. Én azért mentem el innen, mert szabadon és félelem nélkül akartam gondolkodni.

Bellarmini. A hit fegyelme a legnagyobb szabadság. És legalább boldog életed volt, Giordano?

Bruno. …Voltak boldog perceim. Amikor rájöttem, hogy a világ csak végtelen lehet; vagy amikor ráébredtem, hogy a csillagok óriási napok… Különben az a nagy szabadság… Legyint.. Egy idő után mindenünnen tovább kellett állnom; a protestáns professzorok, ha lehet, még a rómaiaknál is fafejűbbek. És tudod mit mondott Kopernikuszra maga Luther?

Bellarmini. Kopernikusznak szerintem sincs igaza, erről szó se essék! De amit az eretnekek szabadságáról mondtál, az érdekes.

Bruno. Az eretnekek vallása is csak vallás… Különben épp ezek a tapasztalatok késztettek ide visszatérnem. Volt egy tervem: írok egy új könyvet; most új pápa van, majd neki ajánlom, s ezzel kikönyörgöm, hogy visszatérhessek… És ha a pápa igazán oly széles látókörű, mint hírlik – ő már esetleg felismerte, hogy… Nézd Giulio. Azért az nem teljesen véletlen, hogy az inkvizíció előtt megvádoltak: szerintem most egy új egyháznak kell születnie. Mert ezt én tényleg mondtam: az egyháznak meg kell újulnia önmagában. És ennek csak egy útja van: föl kell szabadítania a gondolkodást. Rómának nagyobb szabadságot kell adni a gondolkodó elmének, mint amit azok ott Oxfordban, Genfben, Wittenbergában ígértek az embereknek – ez az igazi nagy reformáció, a reformációk ellenében…

Bellarmini szórakozottan. Szegény, szegény testvérem. Hát ide jutottál abban a nagy szabadságban…

Bruno felfortyan. Ami azt illeti, te sem sokra vitted. Azzal a nagy hűségeddel. Ahogy így elnézlek…

Bellarmini… Köszönöm az őszinte vallomást, Bruno testvér. Csupán egy kérdésem van még: terjesztetted-e imént kifejtett felfogásodat? Próbáltál-e híveket toborozni? Jobb, ha őszintén felelsz, fiam, úgyis megtudjuk az igazat.

Bruno… Hogy beszélsz te velem? Ki vagy te, hogy ilyen hangon merészelsz…

Bellarmini indignáltan. Hogy-hogy ki vagyok? Őszentsége VIII. Kelemen pápa bíborosa vagyok, a római kancellária vezető államtitkára.

Bruno. Tedd lóvá a…

Bellarmini. És jelen küldetésemben őszentsége személyes követe őfényessége Pascuale Cicogna dózsénál. Miattad.

Bruno felszisszen.… Rohadék! És persze most elrohansz az inkvizícióhoz, hogy eláruld, amit kiszedtél belőlem.

Bellarmini. Én nem árulhatlak el az inkvizíciónak, mert én magam tagja és titkára vagyok e szent testület római officiumának.

Bruno végre észbe kap és a bíboros lába elé veti magát. Bocsánat, monsignore, kérem, könyörgök bocsánatért, nem tudtam, mit beszélek: az imént még ifjúkorom osztályos társa, egy pillanattal később legfőbb bírám előtt állni – ez megzavarta az eszemet.

Bellarmini. Szépen kérlek, Bruno testvér, kelj föl és beszélj velem továbbra is mint egykori társaddal és most alkalmi gyóntatóatyáddal. Csak a cím más, az ember ugyanaz… . S neki mindennél drágább ifjúkori társának lelki üdvössége. Hogy mennyire így van, abból is láthatod, hogy bár a Gondviselés és a pápa akarata az én gyarló és nagyon is gyenge vállamra tette az egész harcoló egyház minden gondját, magam siettem miattad Velencébe.

Bruno. Mit kíván tőlem monsignore?

Bellarmini. Gyere velem Rómába, Giordano Bruno. Saját szabad elhatározásodból. Hogy életed legyen.

Bruno. De monsignore: nekem Velence az élet, és Róma a biztos halál!

Bellarmini. Ez nem így van, Bruno testvér. Velencében maradnod, ahol elnézőek irántad bíráid – ez az igazi halál.

Bruno. Ez… ez képtelenség.

Bellarmini végig nagyon szelíden érvel. Épp ellenkezőleg: ez a logikus. Gondold csak végig. Hiszel-e velem együtt a hitben, amelyhez mint állítod, visszatértél?

Bruno kényszeredetten.… Igen.

Bellarmini. Hitünk szerint mi nagyobb rossz az embernek: ha a lelkét veszíti el, vagy ha a testét?

Bruno. Ha a lelkét.

Bellarmini. De vajon nem veszíted-e el az üdvözülés lehetőségét, ha a római vallástól eltérő nézeteidben megátalkodol?

Bruno. Elveszítem.

Bellarmini. Nem kell-e tehát a legnagyobb jónak tartanod akár a máglyát, ha az megszabadít ezen nézeteidtől és megátalkodottságodtól, megnyitván így lelked üdvözülésének útját?

Bruno. Föladhatom én a nézeteimet önként és magamtól, nem kell ahhoz megkínozni engem. Csak bizonyítsátok be, hogy a nézeteim teológiai eretnekségek.

Bellarmini. De mi a biztosíték arra, hogy visszavonásod őszinte lesz, s nemcsak a kínoktól való félelemből fakad, miközben lelked mélyén megmaradsz makacsságodban?

Bruno hallgat..

Bellarmini. A máglyán azonban őszinte a megbánás, a testi kín közepette nem lehet hazudni sem Istennek, sem önmagadnak. S az isteni kegyelemnek ez az egyetlen rövid pillanat elegendő, hogy megszabadítson a percnyi kín árán a kárhozat sokkalta kegyetlenebb örök kínjaitól.

Bruno. Iszonyat…

Bellarmini. Jobb lenne tehát neked, ha Rómában máglyán megégetnének, mintha Velence bűneidben élni hagy – belátod végre? Hirtelen Bruno lábaihoz borul. Lásd, Giordano, leborulva kérlek, Krisztus szeretetére, térdelj ide mellém, s könyörögjünk együtt Istenhez a belátás kegyelméért.

Bruno. De monsignore! Giulio! Testvérem! Próbálja fölemelni.

Bellarmini. Gondolkozz Giordano

Bruno. Gondolkodom, gondolkodom – de bármennyire logikus: én nagyon nem szeretek máglyán megégni.

Bellarmini… Bár számodra, s így számomra is talán ez lenne a megnyugtató – az a máglya persze nem szükségszerű.

Bruno homlokát törli. Már azt hittem, komolyan beszélsz, Giulio. Tudom, van rá bőven ok, hogy pirongass, megrettents… De nagyon kérlek, ne kételkedj jószándékom őszinteségében.

Bellarmini. Jól van, Bruno testvér, most boldoggá tettél: ha te magad is kéred, a dózse bizonyosa hozzájárul, hogy magammal vigyelek Rómába.

Bruno. Monsignore, tulajdonképpen mit akarnak tőlem?

Bellarmini. Hogy megtérj jóságos anyánk, az Egyház kebelére. Példát mutatván egy oly korban, amikor az átkos eretnekségek elöntik a világot.

Bruno… Az angliai Henrik, német földön Luther, Kálvinról nem is szólva, egész országokat és népeket szakított ki az egyház palástjából. Most rajtam, a tetűnél is kisebben akarják a fényességes kardinálisok megmutatni az egyház erejét?

Bellarmini. Luther meg a többiek pillanatnyilag nagyobb kárt okoztak, ez igaz. De távlatban a te eretnekséged sokkal veszedelmesebb. Mert egyszerre kezdi ki a római és a lutheránus és a kálvinista hitet. És egyáltalán: az összes hitet. És mindenféle hitet.

Bruno. De monsignore!

Bellarmini. A lényegre. Az imént kifejtetted, hogy egy új korszak van beköszöntőben, amikor újra a római egyházé lesz a kezdeményezés. Így van. Csak nem úgy, ahogy te képzelted. A népek e föld országaiban immár megtanulhatták, hogy Kálvin vagy Luther hitén sem járnak jobban.

Bruno. Így igaz,

Bellarmini. A római egyháznak viszont legalább gyakorlata van, másfél ezer éves gyakorlata a lelkeken való uralkodásban. Valóban eljött tehát a pillanat, hogy visszafordítsuk a világot az igaz hithez. És Isten, Loyolai Ignác atyánk rendjében, íme legkegyelmesebben létrehozta e nagy ellentámadás fegyelmezett hadseregét is. E nagy ellentámadás stratégiai tervében kis taktikai feladatot neked is szántam, Bruno testvér. Kicsiny, de fontos feladatot.

Bruno. Értem, monsignore: én leszek az elrettentő példa, demonstrálván a máglyán az egyház feltámadt erejét.

Bellarmini. Lelked érdekében talán ezt kívánnám, de nem erről van szó. Bruno testvér: az Egyháznak ma a máglyák rőt fényénél is nagyobb szüksége van a nagy megtérőkre, akikre ha nem is a népek, de legalább a népek fejedelmei odafigyelnek.

Bruno. És erre én lennék alkalmas? Fényességes bíboros úr messze túlbecsüli az én pontnál is kisebb…

Bellarmini. Téged mindenfelé ismernek e földrész fejedelmi udvaraiban és egyetemein. Ha egy ilyen ritka kiváló elméjű férfiú a római harangok zengése közepette odaborul a vatikáni bazilika új kupolája alatt az oltár elé – e példa nemcsak feltűnő, de vonzó is lesz, nem gondolod?

Bruno. Szédületes! Miféle ember ez a Kelemen pápa?

Bellarmini szórakozottan. A pápa?… Úgy tűnik, hogy elődeitől eltérően az életszentség és az egyház ügyének megszállottja. Jellemzésül: minden pénteken meghív magához tizenkét szegényt ebédre. De oly szerény étkeket kínál, hogy gyakorta még ez a tizenkét szék sem talál gazdára.

Bruno felnevet.

Bellarmini. Ő maga is azt fogyasztja… De mit érdekel téged a pápa?

Bruno. Hogy-hogy: mit érdekel? Kitalál egy ilyen tervet az én bőrömre, két főpapját is utánam szalajtja Velencébe…

Bellarmini. Tartozom az igazságnak azzal, Bruno testvér, hogy közöljem: én hívtam föl személyedre a pápa figyelmét.

Bruno. Te?

Bellarmini. Az uralkodóknak épp elég fáradtság a korona terhének viselése. A mi dolgunk, hogy kitaláljuk, mi legyen a korona alatti fejben… Amit most elmondtam, azt őszentsége oly annyira magáévá tette, hogy most már úgy tűnik számára: mindez az ő elméjében fogant meg. Beleszámítva a te személyedet is. A mániája lettél. Isten nagyobb dicsőségére.

Bruno. Ámen… Eszerint… mindenben a te kezed van?… Te, ifjúságom társa és barátja, előre megfontolt szándékkal…

Bellarmini. Mert mindennél drágább nekem a te lelked ügye, Bruno testvér.

Bruno. Tudod, mi vagy te, Bellarmini? Szörnyeteg!

Bellarmini. Nem, Bruno testvér. Én hívő vagyok. És mert tudom, hogy egyedül az én hitem nyújt hatja az igazságot és az üdvösséget, biztosítani akarom mindezt a te számodra is. Mert szeretlek.

Bruno. És ha ez a te hited egy tévedés csupán?

Bellarmini. Látod, Giordano – ez a kétely, ez maga az eretnekség. És a kárhozat. Ebben a pillanatban igazoltál: helyes volt, amit érted tettem. És teszek a továbbiakban.

Bruno. De én…

Bellarmini. Szegény testvérem, te inkább tárgya, mint formálója vagy a sorsodnak. A pápa kiadatásodat kéri Velence dózséjától. Az előbbinek speciális okok miatt kellesz, az utóbbi számára nem vagy túlságosan érdekes – nyilván meg fognak egyezni… Rómában azután vedd végre komolyan a dolgot. A római inkvizíció nem ispotály, mint ez az itteni: ott komolyan kell venned a lelkiismeretvizsgálatot, tanításaid visszavonását…

Bruno. Mit kívántok még tőlem? Már eddig is minden alkalommal kijelentettem: bánom, ha bárhol, bármikor és bármiben eltértem a hit dolgában a római tanítástól.

Bellarmini. Kevés. Tőled másfajta visszavonást követel a lelked üdvössége. És persze az Egyház.

Bruno. Mifélét?

Bellarmini. Vissza kell vonnod, nyilvánosan és ünnepélyesen tanításodat a világ végtelenségéről

Bruno. Micsoda?

Bellarmini. Vissza kell vonnod, hogy számtalan világ létezik…

Bruno gondolkodás nélkül. Nem

Bellarmini… hogy a Föld csak egy kerengő kis porszem a Nap körül, s hogy a Nap is csak egy a milliárd csillag között

Bruno. Soha! És miféle alapon? Ezek a kijelentések semmiféle parancsolatba nem ütköznek.

Bellarmini. Épp ezért kell ünnepélyesen visszavonnod őket, mert ezeket a tételeket nem lehet meggyónni. Érts meg végre: a filozófiád – az a te igazi eretnekséged.

Bruno. Hagyjanak nekem békét! Róma püspöké, tudjuk, tévedhetetlen a hit és lélek dolgaiban, s aki az övétől eltérő dogmákat hirdet, eretnek. De az a kérdés, hogy az égbolt csillagai fénylő pontok-e csupán a szférákon, vagy izzó napok ez nem hit és lélek dolga! Hanem olyan kérdés, amely fölött az emberi elme szabadon spekulálhat.

Bellarmini. Ez a tévedések tévedése! Bruno testvér, a te tanításod a végtelen világról lényegét tekintve keményen ütközik a szentírással. Ergo ezek fölött sem spekulálhat szabadon az elme… Nem, testvérem, a hit következetes: ahol egy dogma van, ott előbb-utóbb minden dogmává kell legyen – ez a dolgok természetes rendje.

Bruno. Hit és értelem tehát soha nem foghat kezet. Bravó!

Bellarmini. Így igaz, és aki az ellenkezőjét mondja az vagy tudatlan, vagy hazug. Legjobb esetben önámító.

Bruno. Amit itt most megfogalmazott, eminentissimo, azt még én sem mertem soha…

Bellarmini. Mert a hit egy nagy, következetesen épülő és semmiféle másfajta érvet és érzést nem tűrő kupola a lélek és a világ fölött, amelynek egyetlen kis tégláját nem mozdíthatod meg büntetlenül, hogy ne kockáztasd egyszerre az egészet.

Bruno… Akkor hát: végem!

Bellarmini. Ellenkezőleg, Bruno testvér. Most nyered meg az életet – az igazit.

Bruno. A máglyán.

Bellarmini. Ha kell, ott. De erre nem fog sor kerülni. Vértanúi csak a hitnek vannak, Bruno testvér. Nem akadt még ember, aki a tudományért vagy a józan észért odaállt volna a farakásra. Különben ez is mutatja a hit magasabbrendűségét… Így van. Te sem leszel kivétel, nem neked való a kínhalál. Eljössz Rómába, visszavonod a tételeidet, ezzel megnyered a lelkedet, és az életedet is újra kezdheted, fiatal vagy még, férfikorod alkotó delén…

Bruno váratlanul lekapja és saját fejére teszi a bíbor sapkát. Na? Hogy áll nekem ez a bíbor izé?

Bellarmini döbbenten. Hogy-hogy hogy áll?

Bruno tűnődő mosollyal visszateszi a sapkát Bellarmini feje búbjára. Te marha! Hát, hogy tehettél ilyet?! Tudós lehettél volna! Az értelem világító oszlopa. És ezt te elcserélted egy piros sipkáért.

Bellarmini. Giordano, az Istenre kérlek, magadon gondolkodj most.

Bruno. Közölted: ha tetszik, ha nem Rómába viszel – mi gondolkodnivalóm van itt nekem? Mindent elkövetek, hogy ne sikerüljön, amire törekszel.

Bellarmini. Velence ki fog adni… De nekem nem mindegy, hogy kit viszek magammal. Értsd meg végre: én nem rabot akarok Rómába vinni, hanem megtérő bűnöst, kinek megtértén felujjong az Isten.

Bruno. Mondtam már: nekem Velence az élet, és Róma a halál. És én élni akarok, mert dolgozni akarok, gondolkodni. Az utolsó esélyig verekszem tehát hogy…

Bellarmini. Ne! Ne mond ki az utolsó szót. Gondolkozz! Én pedig idefekszem a küszöböd elé, az ajtón túl, a kőre, és imádkozom, hogy az isteni kegyelem találja meg lelked kőfalán a rést.

Bruno. Most már menj, Giulio. És ne vígy engem a kísértésbe a szereteteddel.

Bellarmini kifelé. Légy alázatos, Giordano Isten irgalmára kérlek!

Bruno. Tedd, amit tenned kell, ha már úgy hozta a sors, hogy neked kell elveszejtened engem. De azt megtiltom, hogy szánakozz fölöttem. Menj! Menj!

Bellarmini. Nem tilthatod meg, hogy imádkozzam érted

Bruno. Kifelé!

Bellarmini. A börtönödből kidobhatsz – a gondolataidból soha!

Bruno. Megfogott az átkozott! Soha nem látom többé Isten szabad egét… Engedjenek ki! Nem követtem el semmit!… Fázom. A köpenyem!… Megfogott az átkozott…

Kamarás kifelé a közönségnek. Ma péntek van: Róma püspöke, VIII. Kelemen pápa szokása szerint vendégül látja Róma szegényeit: tessék, tessék, isten szegénykéi…

Bellarmini morogva. Kár az erőlködésért, úgy se jönnek.

Bruno. Te vagy az, Bellarmini? Hogy kerülsz ide?

Bellarmini. Amióta a szegények elmaradtak, beosztjuk a bíborosi testületet…

Koldus. Engedjenek el! Nem akarok a pápával ebédelni!

Bellarmini. Mit mondtam?

Koldus. Egyáltalán nem akarok ebédelni! Nem vagyok éhes!

Marcella. Férfimaskarába bujtatnak és itt lopatják velem a drága időt – nem érvényes, ide csak férfiak jöhetnek

Mocenigo. Ezt meg fogom mondani a gyóntató atyámnak.

Bruno. Marcella, te is itt vagy? Add vissza a köpenyem, irtózatosan hideg ez az ólom.

Morosini. És nekem már rég a Rialtón kellene lennem…

Kamarás. Még csak tízen vannak, sanctissime pater.

Pápa. Oculi omnium…

Valamennyien. …in Te sperant Domine…

Inkvizítor atya. Dixit Iesus discipulis suis: Cum jejunatis, nolite fieri sicut hypocritae, tristes. Extreminant enim facies suas, ut appareant hominibis jejunantes. Amen dico vobis quia…

Pápa. Örömteli a viszontlátás, legkedveltebb fiaink…

Mindnyájan. Úgy van! Úgy van! Mindnyájan voltunk már itt.

Marcella. A szentséges úr talán már unja is a pofánkat, én mennék is… Fölpattan, de egy őr a háttérből visszanyomja..

Pápa. Ha mindnyájan végeztetek, a következő fogást…

Bruno. Mi ez?

Bellarmini. A pápa kedvenc böjtös étele: sós vízben főtt paraj.

Pápa. Fogyasszátok, kedvelt híveink. Valóban úgy tűnik, mindnyájatokkal találkoztunk már. Leszámítva talán téged. Ki vagy te, kedvelt fiunk.

Bruno. Giordano Brunónak hívnak, sanctissime pater.

Pápa. Bruno… Bruno… Mintha már hallottuk volna ezt a nevet. Vagy tévednénk?

Bruno. Én fedeztem föl a tér végtelenségét.

Pápa. Lehetséges… Lehetséges, kedvelt fiunk. De az is, hogy nem… A nuncius súg neki valamit. Kedvelt hívünk itt azt mondja, hogy téged el fogunk égetni.

Mindenki. Micsoda? Égetés lesz? kit? Mikor? Nagyszerű!

Bruno. De kérem, ez még egyáltalán nem biztos.

Koldus. Uraságodról van szó? Ajaj… És miért, ha szabad érdeklődnöm?

Bruno. Mert nézetem szerint a világtér végtelen. Általános élénk derültség az asztal körül. És mert szerintem a csillagok óriási napok, és a végtelen térben végtelen sok világ van…

Marcella. Végtelen a világ

Mocenigo. Mi az, öreganyám? Végtelen a világ és te ennek örülsz? Meg fogom mondani a gyóntatóatyámnak

Morosini. Soha ilyen remek hangulatú ebédet Nekem azonban rég a Rialtón kellene lennem…

Velencei pátriárka. És a sós vízben főtt parajra máskor egy kis ecetet és olajat, s kis borsot, kedveském…

Pápa. Egészségtekre, kedvelt híveink, távozhattok.

Bruno. Sanctissime…

Pápa visszafordul. Tessék, kedvelt fiunk.

Bruno. Nem ilyennek képzeltelek, Krisztus helytartója.

Pápa. Nem is ilyenek vagyunk a valóságban te álmodsz minket ilyennek.

Bruno. Tényleg meg akarsz égettetni engem?

Pápa. Ha te nem tudod, mi honnan tudnánk?

Bruno. Akkor miért kívánsz oly nagyon Rómába vitetni?

Pápa. Rómába kívánunk hozatni téged? Lehet… Ha te nem tudod, mi honnan tudnánk?

Bruno. Marcella! Hé, Marcella! A köpenyem

Marcella. Huu… Hu…

Bruno. Ne huhogj, ide a köpenyt! Az ólom összegyűjti az éjszaka hidegét, a csontom hasogatja. Vacog.

Marcella. Fázol Filippo… Nem baj, jobb ha megszokod. Amikor már nem létezel, majd a máglya után, akkor fogsz igazán dideregni. Szegény kicsim…

Bruno. Szegény kicsim… Érdekes: Marcella néni a szomszédból mondta így: szegény kicsim…

Marcella. Csakhogy megismersz, Filippo.

Bruno. Tényleg… Mindig is gyanús voltál nekem. Dehát, gondoltam, ez lehetetlen: téged Nápolyban megégettek.

Marcella. Megégettek. A rohadt disznók.

Bruno. Nem voltál valami épületes látvány, ahogy ott mezítelenül üvöltöztél a farakáson.

Marcella. Gondolod, hogy te szebb leszel? A lángok között egyformák vagyunk, kisunokám.

Bruno. Azért van különbség. Ha én oda jutok, ne adja isten, én ártatlanul…

Marcella. Minden máglyára ítélt ártatlanul…

Bruno. Nonono, öreganyám, te igazán boszorkány voltál.

Marcella vihog. Filippo… Te, aki oly tanult ember vagy…

Bruno. Akkor mért vállaltál ilyen megbízatásokat, he?

Marcella. Én csak szerelmi ügyekben jártam el.

Bruno. Az talán nem varázslat? Ártatlan leányokat meghabarítani…

Marcella. Varázslatnak varázslat, de ezt ők maguk végzik el.

Bruno. És te? Amikor viaszbábut formálsz, odaadod a fiúknak, hogy különleges tűz közelében puhítgatva tűket szurkáljanak bele…

Marcella. Az legföljebb a fiúknak adja meg a hiányzó önbizalmat

Bruno. Szóval nem voltál igazi boszorkány?

Marcella vihog.

Bruno. Akkor hát szemmel verni sem tudsz…

Marcella. Nem sokkal jobban, mint általában az emberek.

Bruno. Nagy kár… Most tehetnél értem valamit. Meghalaszthatnád a pápát. Azzal a viasszal.

Marcella. Véletlenül van nálam egy kis szobrocska… De a pápa, az nem megy. A pápa nem hisz bennem.

Bruno. Akkor legalább a Bellarminit. Öld meg.

Marcella. Hát… Ami azt illeti, megpróbálhatom… Itt a szobor. Tűt neki. Idea mellébe. Jó mélyen. Hajaj, Filippo, ez sem megy. A barátodon nem fog a varázslat. A te barátod egy szent.

Bruno. Akkor tényleg nincs segítség.

Marcella. Itt csak te segíthetsz. Magad, magadon.

Bruno felnevet. Én?

Marcella. Tipord el őket! Igazságod sarkát tedd arra a koszos nyakukra, azzal tipord őket! A mocskos disznait, a máglyára küldözgetőket, a… Várj csak! Fülel: süket csönd. Te is hallod a kakast, Filippo? Hát akkor nekem mennem kell, sajnos.

Bruno. Sajnos…

Marcella. Ne hagyd, hogy tűzön emésszenek el. Nem azért, mert fáj! Hanem mert megalázó. Megalázó! Ne hagyd, hogy tűzön emésszenek el. És tipord el őket! Tipord el őket! Indul.

Bruno. A köpeny… A köpenyem

Marcella. Ne kérd vissza: nekem nagyobb szükségem van rá. Rólam már leégett a bőr, a hús, a csont. És a semmiben oly nagy a hideg.

Bruno. Fázom… Fázom…

Marcella. Szegény kicsim. De értsd meg: csak magammal együtt tudnám levetni… De teérted még ezt is.

Marcelline. Utolérted-e már Salamon királyt, Giordano? Úgy értem, hölgyeid számát illetően…

Bruno. Lady Marcellire! Szebb vagy, és fiatalabb, mint valaha. Semmit se változtál.

Marcelline. Az emlékek nem öregszenek, Giordano. De nem válaszoltál: hogy áll a verseny Salamon királlyal?

Bruno. Szerelmem! Egyetlenem

Marcelline. Szóval csak a szád járt, ama vidám, világi férfitársaságban. És még az Inkvizíció előtt sem átallod ezt mondani. Pedig ott aztán tényleg a bőrödre megy…

Bruno. Hát azért bizonyos sikereim…

Marcelline. Persze, a könnyűvérű lányoknál…

Bruno krákog keservesen. Marcellire, szépen kérlek…

Marcelline. Hiszen csak bolondozom.

Bruno. Akkor hát nem neheztelsz már? Hidd el, a francia követtel nekem is jönnöm kellett Angliából.

Marcelline. Hát ez éppen nem igaz. Te maradhattál volna.

Bruno… Nem volt más választásom, Marcelline. Ha ottmaradok, ma nem vagyok Giordano Bruno.

Marcelline. Na és? Szépen meghúzódtál volna a néhai férjem valamelyik kastélyában, pár év alatt elfeledkeztek volna rólad…

Bruno. De hisz épp erről van szó! És különben is: el tudsz engem képzelni otthon, köntösben és nemezpapucsban? Engem, akit a világ útjai húznak magukhoz és magukkal, mint mágnes a vasat…

Marcelline. Az öregségtől féltél, Giordano? Pedig az elől hiába futsz egyik országból a másikba…

Bruno. Ha együtt maradunk, ma számos gyerekünk lenne; én derék családapa lennék, akinek ideje sincs a mindenségre.

Marcelline. Így van időd rá?

Bruno. Mert én még egy olyan szolgahad mellett is, mint a tied, magam nevelném őket, nyitogatnám az elméjüket, a szellemüket, a szívüket…

Marcelline. Hát gyereket szerettél volna! És persze fiút! Hogy ez nem jutott eszembe…

Bruno. Isten őrizz! És ráadásul ott nálatok: szegénykének azok között a tökfej oxfordi professzorok között kellene élnie, micsoda barmok…

Marcelline. Megint mellébeszélsz, Giordano. Előttem nem kell szégyellned, szerelmem, ha gyermekre vágyol.

Bruno összeroppan. Ne beszélj róla… Egy élő alkotás, közös mű veled… késő.

Marcelline. Giordano! Micsoda ostobaság ez? Élni fogsz!

Bruno. Elvégeztetett, Marcelline. Fáradt vagyok. És fázom… Egyetlen vigaszom, hogy az igazságomért pusztulok el.

Marcelline. Egy pondró élete többet ér, mint az örök bölcsesség teljes tárháza.

Bruno. Nincs erőm már…

Marcelline. Nem igaz! Te akarsz élni, amíg rólam álmodsz.

Bruno. Mit ér az élet, ha meg kell tagadnom a tudást?

Marcelline. A tudásnak nem halott mártírokra van szüksége, hanem élő bajnokokra, Giordano, szerelmem. Lapulj meg, mint fakéreg alatt a féreg – ma ez a hősiesség… Aztán eljön a nap, s kiszabadulsz… És megszöksz abból a rohadt pápista bordélyból: csak lesz a földnek egy zuga, ahol megvetheted a lábad, hirdetheted igazadat az lesz a te órád, Giordano Bruno!

Bruno. Szabad leszek! Szabad leszek…

Marcelline. Kiereszted a szádból az igazságot, s az ráteszi sarkát a diadalmaskodó állat nyakára és kitapossa belőle a párát – élned kell, Giordano! Kilép a fénykörből. Élned kell, Giordano! Élned kell…

Bruno. Bellarmini! Te még mindig itt vagy?

Bellarmini. A börtönödből kidobhatsz – a gondolataidból soha.

Bruno. A félelmeimből – onnan nem tudlak kidobni…

Bellarmini felcsillanó szemmel. Félsz tőlem? No lám…

Bruno. Ragyogóan kifundáltál mindent. Mert ha sikerül elérnem, hogy a velenceiek ne adjanak ki, akkor is neked lett igazad.

Bellarmini bólogat. Engem igazolsz: csak a hitnek voltak, vannak és lesznek mártírjai. A tudománynak?

Bruno. Ha kiadnak, akkor is te nyertél. Megrendezed velem a visszavonás nagy ceremóniáját: nyilvánosan legyőztél.

Bellarmini bólogat. Vagy a máglya… És ott aztán megtérsz, ez biztos. Ott mindenki megtér.

Bruno. És ha én mégis ellenpélda lennék?

Bellarmini. Az emberek akkor is úgy fogják tudni, hogy megtértél. Csak tájékoztatás dolga.

Bruno. Te vagy a sátán megtestesült okossága. De én nem ugrok be neked!

Bellarmini. A kört bezártam körötted, Giordano Bruno!

Koldus. Jóeszű ember, meg kell hagyni.

Bruno fölriad. Mi? Mit akarsz? Ki vagy te?

Koldus. A nevem Socrate, és kéregetéssel foglalkozom.

Bruno. Socrate… Alaposan megnézi.

Koldus. Mondom: jól föladta neked a leckét. A barátod.

Bruno. Csak teoretice. Meg kell úsznom, hogy kiadjanak.

Koldus. Kézenfekvő. Habár mindemelett meg kell vizsgálnunk, vajon valóban így kell-e eljárnunk, Giordanóm vagy netán másképp. Ami engem illet, egész életemben semmiféle ösztönzésnek nem engedtem, hanem csak az elvnek, amely gondos mérlegelés után helyesnek mutatkozott.

Bruno mulattatja a dolog. Helyes, barátom. S mi legyen az az elv?… Mellesleg ne feledd, hogy az életemről van szó.

Koldus. Fontoljuk meg, vajon magának az életnek vagy netán a jó életnek kell-e igazából a legnagyobb becset tulajdonítanunk?

Bruno. Minden esetre az utóbbinak.

Koldus. És vajon abban megegyezhetünk-e, hogy jól vagy szépen vagy igazságosan élni egyet jelent?

Bruno. Megegyezhetünk.

Koldus. Ezekből kiindulva: vajon igazságos dolog-e, vagy nem igazságos, ha te mindenféle ravaszkodásod révén sikeresen hátat fordítasz a máglyának? Nem igazságos, barátom. Hiszen ezzel, ha nyíltan nem is tagadod meg – nem teszel tanúságot az igazság mellett.

Bruno. Mi szüksége az igazságnak arra, hogy tanúságot tegyenek mellette?

Koldus. Így szólnak hozzád a törvények – azok a törvények, amelyeket ráadásul te fedeztél föl. Fontold csak meg, Giordano, nincs-e nekünk igazunk, amikor azt állítjuk, hogy nem igazságos, amit velünk tenni szándékozol. Mi, akik tápláltunk, neveltünk, minden jóban részesítettünk téged, mi törvények egyáltalán nem köteleztünk, hogy velünk foglalkozz. Ha te ezt mégis megtetted, ez annak a jele, hogy nagyon is tetszettünk neked. Most viszont azt mutatod, hogy immár nem tetszünk. De vajon miért? Talán mert nem tartasz igaznak minket immár?

Bruno. De mit használok az igazságnak azzal, ha elégettetem magam? És mit az embereknek, akik úgy fogják tudni, hogy megtagadtam…

Koldus. Nem jól beszélsz, barátom, ha azt hiszed, hogy az élet vagy halál esetlegességeit kell mérlegelnie bárkinek is, aki csak egy kissé is hasznára lett e világnak: s nem csupán csak arra kell figyelnie, hogy igazságos vagy igazságtalan, derék vagy silány dolgot cselekszik-e?

Bruno. Várjál! Ezt én olvastam már valahol…

Koldus. Nem az következik-e mindebből, hogy az erény és az igazság miatt neked magadnak kell Rómába menned, s vállalnod visszavonások nélkül a vallatásokat, s végén a máglyát?

Bruno hallgat.

Koldus. Én úgy gondolom, hogy ez következik. De ha úgy érzed, hogy valamiben ellent kell mondanod csak szólj.

Bruno hallgat..

Koldus. Akkor hát, Giordanóm, cselekedj, amint megbeszéltük. Mert ez az istenség útmutatása… Kilép a fénykörből, eltűnik.

Bruno. Socrate… Szókratész! Ne hagyj magamra

Bruno. Szókratész, Szókratész – a fejében sok az ész… Azt mondják neked a törvények: mi, akik tápláltunk és neveltünk… Fölugrik, föl-alá jár. De a szentségit! Taglózni való ökör lennék, ha én, önként és magamtól felállnék arra a farakásra.

Inkvizítor atya. Giordario Bruno! Szentséges atyánk VIII. Kelemen pápa személyes nunciusa, őeminenciája Roberto Bellarmini bíboros úr…

Bellarmini egyetlen mozdulattal kiparancsol mindenkit. Kelj föl… Imában töltöttem az éjszakát, Giordano. A te lelkedért.

Bruno. Én pedig gondolkodtam az ajánlatodon, Giulio.

Bellarmini. Tudtam! Tudtam, hogy Isten meghallgatja könyörgésemet, s megadja neked a szívbeli töredelem kegyelmét. Jelentsd hát ki hangos szóval: kívánsz-e Rómába jönni, Giordano Bruno, önként és szabad elhatározásodból, hogy ott állj legilletékesebb bíráid elé?

Bruno óvatosan.… Kész vagyok Rómába menni és ott bíráim elé állni, ha ígéretet és biztosítékot kapok, hogy csupán teológiai vonatkozású nézeteimet vizsgálják.

Bellarmini. Mondottam már: a te igazi eretnekséged a filozófiád. Azt kell visszavonnod.

Bruno. Elvben tudományos felfogásom helyesbítése elől sem zárkózhatom el, föltéve, hogy meggyőznek nézeteim hibás voltáról, a tudomány és a józan ész érveivel. Ígéretet és biztosítékot kérek tehát, hogy a római egyetem legfényesebb professzoraival nyílt és szabad vitában mérkőzhetem…

Bellarmini. Tovább

Bruno. És hogy e tudományos disputa a legszélesebb nyilvánosság előtt folyhat.

Bellarmini. Hát ezt már nem!

Bruno. Mért fél ettől, monsignore? Ha oly erős meggyőződése, hogy az én filozófiám ostobaság csupán, semmitől sem kell tartania: a vitában alulmaradok és nyilvánosan megszégyenülök.

Bellarmini. Vannak eretnek gondolatok, amelyeket még úgy sem szabad közszemlére bocsátanunk, hogy vitatkozunk velük és megcáfoljuk őket; mert puszta megpillantásuk megmételyezi a lelket. Szó sem lehet disputáról: tőled feltétlen töredelmet és visszavonást követel az Egyház.

Bruno. Márpedig a tudományt illetően nincs alku! Ha engem meg nem győznek, én nem vonok vissza semmit, nem írok alá semmit! Elmarad a visszavonás nagy ceremóniája a Szent Péterben ezt máris kijelentem.

Bellarmini. A lelkedet akkor is megmentem a kárhozattól.

Bruno. A máglyán!

Bellarmini. Ott! Ha kell!

Bruno. Igen? Hát én megígérem neked: ha odajuttatsz, én a halálom pillanatában is elfordítom a fejem a feszülettől, ha oda merészelitek tartani.

Bellarmini rémülten. Ne!

Bruno. És leköpöm

Bellarmini. Vond vissza

Bruno. Nem

Bellarmini elkapja Brunót, megrázza. Vond vissza! Azonnal

Bruno. Nem! És te tudod: elég erőm van hozzá, hogy megtegyem. Te tudod! Leköpöm

Bellarmini elengedi Brunót, egy pillanatig töpreng, villan a tekintete. No jól van, jól van… Meggyőztél fiam, meggyőztél. Lelked üdvössége szempontjából talán mégiscsak az lesz jó, ha e velenceiek megtagadják szentséges atyánk kérését, és nem adnak ki.

Bruno. Ez most megint… mi ez már megint, Giulio?!

Bellarmini rendreutasítón. Monsignore, igen?

Bruno. Az okot monsignore!

Bellarmini… Éveid száma ellenére túl fiatal vagy még. Mostani erődben talán tényleg képes lennél még arra is, hogy az utolsó pillanatban ellökd magadtól a töredelem aktusát… Majd ha megöregszel… Az öregség a maga lefokozottságában is tíz körömmel kapaszkodik az életbe és az élethez… Kivárjuk, amíg megöregszel, Giordano Bruno.

Bruno a foga körül. Magad vagy a sátán megtestesült okossága.

Bellarmini. Természetesen mint őszentsége bíborosa és rendkívüli követe mindent el fogok követni, ex officio, hogy azonnali kiadatásod megtörténjen. Lelkemben azonban azért könyörgök Istenhez, hogy egyelőre itt nyerj ítéletet és börtönt.

Bruno… És ha én mégis Rómába akarnék menni?

Bellarmini. Jössz majd. Hat–hét év múlva.

Bruno. És ha én mégis most kívánnék?

Bellarmini. Bízom az életösztönödben, az mindig erősebb volt a teóriáidnál… És különben sem adnak ki: a velencei gőg… Két dolog van e földön, fiam, amire mindig biztosan építhetünk: az emberi ostobaság és az emberi hiúság…

Bruno. Értem, monsignore…

Pápai nuncius. Signor Morosini: a mai naptól legszentségesebb atyánk, VIII. Kelemen pápa úr képviseletében őkegyelmessége Giulio Roberto Bellarmini bíboros úr…

Bellarmini. Örvendek, signor, hogy megismerhetem azt a férfiút, aki mint értesültem, szinte személyes ügyének tekinti szentséges atyánk kérésének megtagadását.

Morosini. Egyszerűen arról van szó, monsignore, hogy köztársaságunk vezetői, fényességes dózse urunk, a bölcsek tanácsa, de túlnyomó többségében a szenátus is úgy véli: veszedelmes és a köztársaság tekintélyét lejárató precedenst teremtenénk Bruno kiadásával.

Bellarmini. Jogilag vitatható nagyságtok álláspontja. Emlékeztetem: Bruno ellen két évtizede Rómában kezdtek eljárást. Márpedig elv, hogy a perek ott fejeztessenek be, ahol elkezdődtek.

Morosini. Én is jogismerő ember vagyok, monsignore. Az a per rég elévült már. Ez a mostani viszont itt kezdődött.

Bellarmini. Nem értek egyet az elévülésben.

Morosini. Kérem, ez esetben a nápolyi – királyságnak kellene kiadnunk Brunót, mert – most én emlékeztetem – legelőször, még ifjúságában, ott indult ellene eljárás. Nápolyból viszont nem kérték.

Bellarmini. Signor Morosini, így nem jutunk egymással semmire.

Morosini. Ne fárassza magát, monsignore. Az eddigi kihallgatások meggyőztek, hogy a nólai Giordano Bruno nézetei nem merítik ki az eretnekség kritériumait. Márpedig Velencének ügyelnie kell a tekintélyére: csupán megalapozatlan vádaskodásokra nem szolgáltathat ki egy embert.

Bellarmini. Úgy vélem, kár lenne a francia királynak átengedni azt a helyet, amelyet eddig Velence foglalt el őszentsége érzéseiben.

Morosini. Tiszteljük a pápa és a francia király barátságát. De amíg a pogány Mohamed-hívő törökök gályái tetszésük szerint korzóznak az Adrián, Velencének aligha kell attól tartania, hogy őszentsége érzései megváltoznak. És Velence különben is elég erős, hogy megvédje önmagát.

Bellarmini. Még egy pápai interdiktum ellen is?

Morosini. Fenyegetés ez, eccelenza?

Bellarmini. Ha ilyen szándékaim lennének, amitől Isten mentsen, az unokaöccsét idézném emlékezetébe, signor Morosini, aki a köteles feljelentés elmulasztásával igen kényes helyezetbe hozta magát és övéit.

Morosini. Szóval mégiscsak fenyeget, eccelenza…

Morosini. Én azonban, egy szabad köztársaság szabad polgára vagyok. És amit eddig mondtam, állom: Velence gyanúsítottat nem ad ki. Csak bűnöst.

Inkvizítor atya. Kérem legfényesebb dózse urunk képviselőjét…

Morosini. Csinálja már a dolgát! Mire vár?

Inkvizítor atya a bibliával Bruno elé áll. Giordano Bruno! Felszólítlak, hogy kezed e szent evangéliumra téve esküdj…

Morosini. Épp hatszor esküdött meg, idáig. A tárgyra!

Inkvizítor atya. De signor Morosini, a perrendtartás…

Morosini. A tárgyra

Inkvizítor atya… Nólai Giordano Bruno! Tekintsd meg a múltkori kihallgatásodról fölvett jegyzőkönyvet s nyilatkozz, elfogadod-e abban a formában, ahogy van.

Bruno… Ebben az iratban törlések és kihagyások vannak. Az elején rögtön az áll, hogy én elismertem a megelőző, azaz ötödik kihallgatás jegyzőkönyvét, holott ennek épp az ellenkezője igaz, és aláírásomat is megtagadtam. Nincs is rajta a jegyzőkönyvön.

Inkvizítor atya. Szóval elismered a múltkori jegyzőkönyv hitelességét – kérem ezt a jegyzőkönyvbe venni… Giordano Bruno! Az a körülmény, hogy oly sokáig éltél eretnek országokban, igen nagy gyanúba kever a szent hittel kapcsolatban. Ebből következik, hogy még egyéb bűnös nézeteid is lehetnek azokon kívül, amiket már megvallottál. Ezért minden kertelés nélkül könnyíts most a lelkiismereteden és…

Nuncius. Hagyja abba! Érsek úr, miért nem egy értelmesebb embert küldtek ide? Menjen innen, páter.

Pátriárka. De kedveském…

Morosini. Nono, eccelenza. Maradjon csak, inkvizítor atya.

Inkvizítor atya. Most menjek vagy maradjak?

Pátriárka. Maradj csak, kedveském.

Inkvizítor atya. Ami most volt, nem kell jegyzőkönyvezni… Folytassuk. Arra intelek tehát Giordano Bruno…

Bruno. Állj! Vallomást akarok tenni.

Inkvizítor atya. Vallomást? Na de édes fiam, hova gondolsz? Majd a tortúra után. Akkor majd vallhatsz – vallsz is, hajaj… De a formáknak is meg kell adni, ami jár.

Bruno. Vallomást akarok tenni.

Bellarmini. Őrült!

Morosini. A tárgyalást berekesztem.

Pátriárka. De ha egyszer a vádlott…

Bellarmini. Érsek úr, ne szóljon bele! Morosini úr döntött, s helyesen.

Morosini. A tárgyalást berekesztem: egyelőre én vagyok az elnök.

Pátriárka. Ezt nem teheted, ser Tommaso, kedveském. Ha a vádlott vallomást akar tenni, ebben nem lehet megakadályozni. Velence törvényei biztosítják számára ezt a jogot.

Bruno hirtelen térdre veti magát. Fényességes signorok! Lehetséges, hogy hosszú időn át eretnek országokban élve, a szent hittől magam is elpártoltam, egyéb tévelygésekbe is beleestem, mint amit eddig megvallottam.

Morosini ráordít. Ne térdelj előttünk. Mi is csak emberek vagyunk!

Bruno. Bizony nagyon is lehetséges, hogy még mindig a szent hittől eltérő bűnös nézetek tartanak hatalmukban. De én őszintén megbántam és bánom tévelygéseimet, és a fényességes signorok kezében vagyok, hogy kigyógyítsanak tévelygéseimből és bűneimből.

Morosini üvölt. Ne térdelj itt előttünk! Kelj föl!

Nuncius hidegen. Hagyja, signor Morosini. Hallhatta: joga van hozzá.

Bruno. Alázatosan könyörgök Istenhez és a felséges signorokhoz, engedjék összeállítani a szent hit ellen való s máig vallott eretnek nézeteim hosszú listáját, és bocsássák meg tévelygéseimet: kész vagyok mindent teljesíteni, amit bölcsességtek határoz felőlem.

Morosini hidegen. Abbahagyhatod. Tudomásul vettük. Kelj föl.

Inkvizítor atya. Kívánsz-e még valamit mondani?

Bruno föltápászkodik. Nem, semmi többet nem kívánok mondani.

Bellarmini érzelem nélkül. Signor Morosini, négyszemközt kívánnék…

Morosini. Fölösleges! Ura vagyok a szavamnak. A vádlott elismerte, hogy bűnös, és főképp, hogy egy féreg – a magáé, monsignore. Viheti, ahová akarja, csinálhat vele, amit akar. Magam leszek szószólója kiadatásának, legfényesebb dózse urunknál. Hé, Giovanni! A gondolámat

Pátriárka. Hát, Bellarmini, fiam, megkaptad. Tied, vigyed… Csak azt tudnám, mi a fenének kell a Kelemen pápának épp ez a nulla kis fráter. Még ha egy Kálvin, vagy Luther lenne.

Bellarmini. Tudod te egyáltalán, mit teszel?

Bruno. Rómába megyek, Giulio. Most és veled. Ahogy eredetileg kívántad… Mert mint mindig, most is neked van igazad. Lehet, hogy hat–hét év múlva talán már valóban nem lenne erőm félrefordítani a fejem a máglyán, a feszület elől. Ha már az a sorsom; az a máglya. Meggyőztél, Giulio. Meggyőztél…

Bellarmini… Téged, nólai Giordano Bruno, megátalkodott és makacs eretneknek nevezünk, nyilvánítunk, ítélünk és jelentünk ki. Ennek okáért alávettetel az egyház minden ítéletének és büntetésének, ama szent kánonok, törvények és rendeletek szerint, amelyek a hozzád hasonló nyilvánvalóan megátalkodott és elvetemült, makacs és hajthatatlan eretnekekre vonatkoznak. Kivetünk téged a papi méltóságból, parancsunk és rendeletünk szerint megfosztatol minden nagy és kis egyházi tisztségtől, bármelyikben lettél légyen is eddig. Légy kitaszított, a mi szent egyházi közösségünkből, melynek irgalmára méltatlannak bizonyultál. Át kell adni téged a világi bíróságnak, hogy az méltó büntetéssel sújtson. Egyben erősen kérjük őt, kegyeskedjék enyhíteni a törvények szigorúságát, amelyek a te személyeden végrehajtandó ítéletre vonatkoznak, hogy a büntetés ne ontsa véredet és ne legyen csonkítással járó…

Bruno fojtottan. Szóval máglya… Az első mozgás: erőlködve, nehézkesen feltápászkodik térdeplő helyzetéből. Nagyobb félelemmel hoztátok ti ezt az ítéletet, mint amilyen félelemmel fogadom én.

„Avvisi di Roma 1600. február 16. Úgy gondoltuk, hogy a mai nap folyamán tanúi lehetünk az igazságszolgáltatás egy igen ünnepélyes aktusának. Ismeretlen okok miatt ez elmaradt. Az ítéletet egy nótái baráton kellett volna végrehajtani, aki megátalkodott eretnek. Madruzzi kardinális palotájában szerdán kimondták fölötte ez ítéletet, mivelhogy különféle szörnyű nézetek szerzője. Ezeket a legmegátalkodottabb módon védelmezte és védelmezi most is, annak ellenére, hogy naponta teológusok látogatják. Mindent összevéve ez a megvetésre méltó ember, ha Isten nem segít neki, gyónás nélkül akar meghalni és elevenen megégettetni.”

Bruno mint aki fejből idéz egy régen tanult szöveget. Kár volt rossz hírbe keverednetek miattam, athéni férfiak, a fejetekre vonnotok azok vádját, akik szidalmazni akarnak titeket, mondván: megöltétek Szókratészt, a bölcset…

Őr. Kuss!

Bruno. Valószínűleg azt hiszitek, férfiak, hogy azért vesztem el, mert híjával voltam a bizonyító érveknek. Távol áll ez a valóságtól.

Őr. Kuss! Megőrjíted az embert ezzel a véget nem érő locsogással. A pápa úr őszentsége is a se… majd megmondtam, melyik szentséges testrészébe dugta az eszét, hogy egy teljes nappal elhalasztotta a megégetésedet.

Bruno. Elvesztem, mert nem voltam hajlandó siránkozás és jajveszékelés közepette olyasmiket mondani, amit legszívesebben hallgattatok volna. De előbb sem tartottam megengedhetőnek hogy a veszély miatt valami szabad emberhez méltatlant cselekedjem, és most sem bánom, hogy úgy védekeztem, ahogy védekeztem: sokkal szívesebben vállalom ilyen védekezés után a halált, mint olyan után az életben maradást.

Őr. Ha be nem fogod azt a mocskos pofád, isten bizony kitépem a nyelved. A szent inkvizíciónak is ezzel kellett volna kezdeni: kitépni azt az átkozott nyelved és külön máglyán elégetni, előre. De ne félj, ne félj, ami késik, nem múlik: mielőtt odakötnek a cölöphöz a rőzserakáson, tüzes tűvel átszúrják és kipányvázzák a pofád elé ezt, azt az átkozott eretnek nyelvedet.

Bruno. Megmondom nektek, athéni férfiak; úgy látszik, hogy ami most velem történik, valami jó dolog, és eszerint nem lehet igazunk nekünk, valahányan csak úgy véljük, hogy a halál rossz.

Őr. Hehe, majd meglátod, hamarosan. Belzebub a pokolban már feni rád a fogát. A seggével fog elrágni, mert Belzebubnak ott is foga van, az alfele likában, láttam én a pisai Campo Santo falán lefestve. Téged azzal az alvégi szájával fog rágcsálni…

Bruno. Mert két dolog közül egyvalami a halál. Vagy abból áll, hogy a megholt személy semmivé lesz és egyáltalán semmit sem érzékel már; vagy – ahogyan mondani szokták – abból, hogy a lélek itteni helyét más hellyel váltja föl és máshová költözik. Ha semmi érzékelés nincs, hanem olyan, mint az álom, amelyben még álomképet sem látni, akkor csodálatos nyereség a halál…

Őr. Isten legyen irgalmas nyomorult lelkemnek, egy szót se értek abból, amit mondasz, csak érzem, hogy kárhozom elfele. Rohadt eretnek vagy, a világ pestise, minek is él az ilyen? Anyád hasából kellett volna kivágni, ahogy ott a huszitáknál csináltuk, amikor végre bevettük az eretnekek amaz átkozott városát…

Bruno. … Ha pedig a halál valamiféle elköltözés csupán, és igaz, amit mondanak, hogy ott vannak mind a megholtak, vajon lehet-e rossz ez az átköltözés?

Őr. Te két lábon járó rothadás, te eleven pestis, te… Nem figyelek oda, nem gondolok oda, inkább másra gondolok. Te nólai, tudod, hogy az eretnekeknél is vannak apácák? Nem így hívják őket igaz, de vannak; az semmi, azok még szüzek is. Megnéztük mi magunk, amikor bevettük a várost. Valamennyit pucérra vetkőztettük, négy fiú lefogta, az ötödik nézte. Te nólai, olyan is volt, amelyiknek még a pelyhe se nőtt ki. Kár, hogy én a tizenhetediknek vizsgáltam meg, közben fönnakadt a szeme. Úgy is maradt fönnakadva…

Bruno… Tehát nektek is, bírák, jó reménységgel kell lennetek, ami a halált illeti, és meg kell gondolnotok azt a bizonyos igazságot, hogy az igaz emberrel nem történik rossz sem életében, sem halálában, és nem is feledkeznek meg az istenek az ő ügyeiről…

De ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni: de hogy kettőnk közül melyik megy jobbsors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az Istent…

Bruno Idegesen. Mi ez?

Őr. Mit tudom én?

Bruno alig leplezett kétségbeeséssel. Mit akarnak ezek? Már itt az idő?

Őr. Nocsak, végre mégis berezeltél, mi? Csak addig vagy legény, amíg pofázni lehet. De most már vége a pofázásnak: most majd égni kell, komám…

Őrparancsnok. Giordano Bruno, velünk jössz!

Bruno. Még nem lehet reggel! Isten irgalmazz!

Őrparancsnok. Kifelé. Egy-kettő

Bruno. Hová visztek? Mit akartok tőlem?

Őrparancsnok. A foglyot átadom.

Kamarás. Köszönöm Giovanni. Ahogy megegyeztünk: egy lélek se fog tudni erről.

Őrparancsnok. Nyugodt lehetsz. A pápát szolgálom.

Kamarás. Jól van, Giovanni. Maradjatok itt, készenlétben. Jöjj utánam; fráter Bruno. Erre tessék…

Bruno. Hová visztek? Mit akarok?

Kamarás. Erre…

Kamarás. Sanctissime pater, íme… Térdelj le, Krisztus földi helytartója előtt állsz. Hallod, fráter, térdepelj le! Lenyomja Brunót.

Bruno. Mit jelent ez?

Pápa. Köszönjük kedvelt hívünk, elmehetsz…

Pápa. Nem, nincs szükség őrségre, személyi biztonságunk semminemű veszélyben nem forog. Kettesben kívánunk maradni … vele. Elmehetsz, kedvelt fiunk. A kamarás kihátrál, Bruno egyedül marad a trónnal szemközt; feltápászkodik. Te vagy hát… Lépj közelebb.

Bruno. Mit jelent ez?

Pápa. Semmi különöset, legkedveltebb fiunk… Azaz izé, akarom mondani… Szóval ne, táplálj hiú reményeket Giordano Bruno, tekintsd ezt a pápai audienciát egy öreg ember kíváncsi szeszélyének. Az élemedett kor fukar kézzel méri az alvás édes gyönyörűségeit. Meg aztán, ettől függetlenül is, gondoltunk már arra, hogy szeretnénk látni téged, legalább egyszer szemtől-szembe. Ha már oly kitartóan, évekig elláttad munkával az apparátust… Kértelek, fiam lépj közelébb, az aggság meghomályosítja a testi szemek látását, és ez a világítás igazán gyalázatos… Fiatalabbnak hittünk téged, Giordano Bruno, kamasz eszméid, és megátalkodott makacsságod után ítélve… Ezzel szemben a szakállad, a ráncaid… Mindez akár a mienk is lehetne.

Bruno. A halál előszobájában megroskad nemcsak a lélek de a test is, Krisztus helytartója. És nekem hét év jutott az előszobázásból, míg most, virradat után, majd belépek végre.

Pápa. Közelebb, közelebb hozzánk… Sajnos nem tudunk már kellőképpen előrehajolni, hacsak nem kockáztatjuk derekunk épségét… Kockáztassuk? Próbáljuk meg… Felnyög. Ugye megmondtam…

Bruno. Köszvény?

Pápa. Ezek a kőszékek és kőtrónusok kikezdik a gyarló testet, itt, derékban. Próbálj meg már egy kicsit kiegyenesedni. Az arcodat akarjuk látni. Húzd ki magad.

Bruno felnyög.

Pápa némi kárörömmel. Háhá, köszvény, köszvény? No lám, pedig te, kedvelt fiunk, azaz izé, akarom mondani, te legalább két évtizeddel kevesebb ideje taposod ezt a siralomvölgyét mint mi.

Bruno. A szent inkvizíció börtöneinek kövei, Legszentebb Atya, semmivel sem kevésbé hidegek és nyirkosak, mint Szentséged kőtrónusa, sőt… Hét év, Krisztus Helytartója, hét év az inkvizíció börtönében.

Pápa. Még mindig nem látunk eléggé téged. És ha följönnél trónunknak legalább alsó két lépcsőjére? Ez ugyan súlyos sérelme a protokollnak, de most nem látja senki. Na próbálj már. Kapaszkodj bele a… Feléje nyújtja a pásztorbotot.

Bruno. Nem tudok kapaszkodni. A második szigorú vallatás óta kacska a kezem. Nem is lenne már ebből ép kéz soha … és különben sem erőlködöm, Sanctissime Pater. Sőt, ha nem adsz legkegyelmesebben engedélyt arra, hogy leüljek, rövidesen feküdni fogok legszentebb színed előtt, mert reszkető inaim egy pillanaton belül elejtik súlyomat.

Pápa. Mi baj?

Bruno. Szentséges Atya, a gyomrom. Természetes szükséglet, nem tudom visszatartani.

Pápa. Félsz, Giordano Bruno. Próbálj mélyeket lélegezni, attól elmúlhat az inger. Meglehetősen bonyolult lenne itt egy félreeső helyet találni. Nos?

Bruno. Már jobb… Köszönöm a tanácsot. Nem tudom, mi lehet velem, ezen az éjszakán már vagy hatszor meg kellett keresnem a vödröt. Ez lett volna a hetedik.

Pápa. Mondottuk: félsz, Giordano Bruno… Félsz?

Bruno. Félek. Nem a haláltól félek, Krisztus Helytartója, attól nincs mit félni. Mert vagy abból áll a halál, hogy a megholt semmivé lesz, s akkor csodás nyereség. Ha pedig a halál elköltözés innen egy másik helyre…

Pápa. Platóni dialógusok. Szókratész védőbeszéde, az ítélet után… Én is ismerem.

Bruno. A tűztől, attól félek. A kíntól. Gyermekkoromban egyszer megfogtam a tüzet. Kíváncsiságból.

Pápa. Akárcsak felnőtt korodban. Állandóan a tüzet fogdostad. És ha emberismeretünk nem csal, mindig kíváncsiságból.

Bruno. Azt a fájdalmat, Krisztus Helytartója, nem lehet elfelejteni. Inkvizíciód hóhérainak összes mesterkedései simogatásnak tűntek ahhoz képest, holott ügybuzgalmuk makacsságom megtörésében több mint dicséretes volt. A tűz. Pedig csak bőröm felületét kapta meg a láng, és elrántottam a kezem. Most nem ránthatom el magam. Mikor szökik meg a lélek a testből, ki tudhatja: lehet, hogy éreznem kell még csontjaim égését is? Milyen lesz az?

Pápa. Büdös… Az a szag… Elviselhetetlen, nekünk elhiheted. A legbűzösebb bűz a földön. Felkeveredik a gyomrunk tőle… Te szerencsés ember vagy, Giordano Bruno: már nem fogod érezni. Szakértőink véleménye szerint az elítélt már a legelején elájul a máglyán, a füsttől meg a mérgező miazmáktól. Így már nemigen érzi azt sem, amikor a lángok elkezdik harapdálni. Ahhoz képest nem szenvednek sokat. Nekünk azonban végig kell szenvednünk az egészet. Ott fogunk ülni a Cancelleria balkonján, máglyáddal szemben, ötven lépés, ha lesz közöttünk. És amilyen szerencsétlenek vagyunk e világ dolgaiban, holnap délkeleti szél lesz, s nemhogy a szagot, meg a füstöt, de még a pernyét is egyenesen a fejünkre hordja majd… Nos, ezek után hallgatunk téged.

Bruno. Mit kívánsz tőlem, Krisztus Helytartója?

Pápa. Tulajdonképpen semmit. Látni kívántunk, legalább egyetlen egyszer, egészen közelről, tanúk nélkül, ennyi az egész. És hallani tőled magadtól a tanításaid.

Bruno. Tanításaimat sokszor és sokféleképpen elmondtam, szerte a világ országaiban, vándorlásaim alatt és sokszor és sokféleképpen el kellett mondanom az elmúlt hét évben, a kihallgatások és vallatások alkalmával. Így szolgáid jobban ismerik már tanításaimat, mint én magam. Forgatni is tudják, sőt kiforgatni is. .Kérdezd meg Sanseverini bíborost, vagy Madruzzi őexcellenciáját.

Pápa. Madruzzi aggkori elhülyülésben szenved. Sanseverini pedig egy tökfej.

Bruno. Bellarmini bíboros nem az.

Pápa. Ez igaz. De ő meg gonosz. Egy gonosz jezsuita… Tőled kívánjuk hallani. Utasítunk erre, sőt parancsoljuk neked.

Bruno. Egy holttestnek már te sem parancsolhatsz, Krisztus Helytartója.

Pápa. Rossz kifejezést használtunk. Az uralkodás rutinja, látod épp úgy elszoktat a szavak igazi jelentésétől, mint a szolgaságé. Azt mondottuk, hogy parancsoljuk, holott csak azt kívántuk kifejezni: nyomatékosan, nagyon kérünk.

Bruno. Én is kérek tőled valamit, Krisztus Helytartója. Nyugalmat kérek, utolsó – vagy ha jól meggondoljuk, utolsó utáni földi éjszakámra.

Pápa. Mi viszont a nyugtalanságot kérjük tőled, utolsó utáni földi éjszakádon, a nyugtalanító tudást. Habár állították, hogy tudományod csupán azért nyugtalanító; mert zavaros és nemcsak a szentírásnak, hanem a józan emberi észnek is ellentmondó.

Bruno. Nem igaz! Bárki más eljuthat a következtetésekre, melyekre én, csak gondolkodni kell.

Pápa. Ez már igaz.

Bruno. Mit mondasz?

Pápa. Semmi, semmi… Folytasd csak. Hallgatjuk eszméidet, Giordano Bruno.

Bruno… Nem, Róma püspöke. Nem tarthatok neked előadást, még kevésbé keveredhetem veled tudós disputába – gondolj helyzetemre. És különben is… Eh! Ha tudásom oktalanság helyett okossággal társul, amely el tudja velem hallgattatni tudásomat, ma nem itt állnék.

Pápa. Képtelenségeket beszélsz, te Bruno. A tudós arról ismerszik meg, hogy felmutatja a kibányászott tudást, ha a bőrét nyúzzák is le érte. És te tudós vagy, Giordano Bruno. És ezt senki nem is vonta kétségbe, még ellenfeleid sem, akik eretnekséggel vádoltak meg, és nem tudatlansággal… Tehát? Csönd. Mi természetesen nem kényszeríthetünk téged… Elbocsátunk legszentebb színünk elől… Távozhatsz.

Bruno összeszedi magát, kifelé hátrálni készül. Áldjon meg téged a te istened és…

Pápa. Csak sajnáljuk, Bruno. Szerettünk volna meggyőződni, hogy executorodból a tudatlanság és az irigység beszélt, amikor azt állította, hogy csupán makacsságod miatt kell elítélni, nem pedig gondolataidért, melyek legkevésbé sem tieidek, hanem úgy lopkodtad össze innen-onnan.

Bruno megtorpan. Ezt merészelte?… Ezt merészelte rólam állítani az a másodrendű kis kompilátor, az a…

Pápa. Nyugalom, kedvelt fiunk, azaz izé… Nyugalom. Súlyos hiba lenne, ha most megütne a guta. Róma felkészült az eretnek égetésre, és Rómát nem szabad becsapni. Itt valakinek égnie kell.

Bruno. Ezt merészelte! Ez az eszmék sarlatánja, ez a fövenyagyú kis magolós, aki nemhogy a doktori kalapot, de még a bakkalaureátusi fokozatot sem lett volna képes elnyerni a befolyásos rokonai és pártfogói nélkül! És akkor is csupán csalárdsággal, mindenki tudja. Mellesleg kíváncsi lennék, hol találkozhatott a világ egységességének olyan konzekvens felfogásával mint nálam.

Pápa. Parmenidésznél, édes fiam. „A világ egy.”

Bruno. Mi? Jó, nem bárom. Parmenidésznél olvashatott valami hasonlót. De hol találhatott olyan megalapozott érveket a föld mozdulatlansága ellen, mint az én írásaimban?

Pápa. Ez már igaz.

Bruno. És hol olvashatta, hogy a világ végtelen? Tudom, olvashatta, de nem úgy, mint nálam. Márpedig a világ végtelen, Róma püspöke! Ostobaság a hiedelem, miszerint a világ középpontjában a Föld áll, körötte kering a Hold, a Nap, a bolygók, meg a szférák a reájuk tűzött csillagokkal. Ez nem így van. A világnak nincs közepe, mert a világ végtelen. Ha józanul és elfogulatlanul gondolkodol-e kérdések fölött, magad is rájössz.

Pápa. Rá is jöttem.

Bruno. He?… És tudd meg, e végtelen világban a csillagok…

Pápa. Izzó tűzgömbök, mint a mi Napunk, s e csillagnapok körül pontosan olyan világok léteznek, mint ez a mienk a bolygókkal…

Bruno. Látom, Róma püspöke, elolvastad szerény elmeműveimet, melyekben mindez le van írva.

Pápa. Frászt! Egy sort sem olvastam tőled.

Bruno. Akkor a jegyzőkönyvekből tudod, az ellenem lefolytatott pör aktáiból.

Pápa halkan.… Én mindezt magamtól tudom, Giordano Bruno! A világ végtelenségét, s a végtelen világban a csillag-napokat, ezt nem te fedezted fel. Hanem én.

Bruno. Mit mondasz, Krisztus helytartója?

Pápa. Jól hallod. Ifjú koromban nagy kedvet leltem a régi auktorok olvasgatásában csakúgy, mint a világról való gondolkodásban. Elolvastam mindazokat, akiket te is olvastál, Parmenidészt, Epikuroszt, Lukianoszt, a régiek közül. Az újabbakból, Nicolaus Cusanust. Sőt azt a lengyel kanonokot, azt a Kopernikuszt is. Vagy mered tagadni, hogy ismered Kopernikusz tanait? Hogy merítettél belőlük?

Bruno Zavartan krákog.

Pápa. Bizony, hogy ismered. De revolutione orbium coelestium! E nélkül soha eszedbe nem jutott volna…

Bruno. De a továbbgondolás, az az én érdemem!

Pápa. Én is tovább gondoltam, Giordano Bruno. Nem igaz, hogy minden bíboros eleve tökfejnek születik. Később lesz azzá. Már úgy értem, a legtöbbje… Én gondolkodtam. És igazad van: józanul és elfogulatlanul gondolkodván, a tudomány mai állása mellett nem lehet nem eljutni a világmindenség végtelenségének gondolatához. Én is eljutottam. Csak éppen néhány évvel idősebb lévén, mint te, előbb jutottam el.

Bruno. Bocsáss meg, Krisztus helytartója, ha jól értem, azt állítod; hogy te fedezted fel azokat az eszméket, amelyek miatt engem megégetnek holnap?

Pápa. Nem holnap. Még ma.

Bruno. Állítod, hogy te fedezted fel őket, igen, vagy nem?

Pápa. Igenis állítom! Én fedeztem fel őket elsőnek.

Bruno felnyög. A gyomrom…

Pápa. Vegyél mély lélegzetet…

Bruno. Neked is az a véleményed, hogy a világtér végtelen… És hogyan egyezteted ezt össze a Szentírással?

Pápa. Kértünk már téged, hogy ne tekints minket tökfejnek, ezt tartsd meg bíbornokaink és teológusaink, valamint a Szent Inkvizíció buzgólkodói számára. „Lesznek, akik még harangozni sem hallottak a matematikáról….

Bruno… mégis bátorkodnak majd állást foglalni és megítélni e kérdéseket, és a Szentírás néhány helyére hivatkozva, amelyeket hibásan értelmeznek, szidalmazni fogják művemet és hadakoznak majd ellene.” Kopernikusz. A III. Pál pápának írt dedikáció… De te Róma püspöke vagy

Pápa. Nézd. Művelt és gondolkodó emberek vagyunk mindketten, tudjuk, hogy mily mértékig kell komolyan venni az írásokat. A világot, azt kell komolyan venni. S az igazságot. Nem a világot kell hozzáerőszakolni a tanításhoz, hanem a tanítást kell hozzáigazítania világhoz.

Bruno. Szóval megelőztél… És mi erre a bizonyítékod? Hol, mely művekben írtad meg?

Pápa. Nem írtam meg. Tudtam és nekem elég volt. És még valamit tudtam, az első perctől: azt, hogy ezek a felismerések előbb-utóbb jönni fognak és győznek, tehát az Egyháznak is be kell majd adnia a derekát, előbb vagy utóbb. S minél előbb, annál jobb az Egyháznak, mert ellenkező esetben egy idő után nevetségessé válik. Nekem tehát, mint a krisztusi egyház hű fiának, annak érdekében kell munkálnom, hogy az Egyház mielőbb elfogadja, magáévá tegye, sőt fennen lobogtassa a ma még csak kevesek által és nehezen felismerhető, de kétségtelen igazságokat.

Bruno. Mit kevered bele mindig az Egyházat? Itt az igazságról van szó.

Pápa. Az Egyház örök! És az igazság is csak az egyházzal lehet örök! Ergo: nekem legelőször az Egyházat kell megnyernem. Elhatároztam tehát, hogy bíboros leszek, azután pápa. Ez, mint látod, sikerült is. Aztán gondoltam, mint pápa majd szép lassan, lépésről-lépésre… Ez a pozíció hatékonyabb lehetőségeket biztosít. És nem utolsó sorban biztonságosabb is: egy pápát nem lehet csak úgy megégetni…

Bruno. Mint például engem… És ha már ilyen szépen elgondoltad, miért nem csináltad meg a nagy reformot? Nyolc éve vagy pápa.

Pápa. Bevallom neked: képtelen vagyok rá. Ehhez még az én hatalmam is kevés. Hogy egy ilyen reformot végrehajtsak, át kellene dolgoztatnom az egész filozófiát, az egész teológiát. De ez a kisebbik baj. Ahhoz, hogy elfogadtassam ezt az egészen új filozófiát és teológiát, ki kellene rúgnom az összes teológusomat, a bíborosaim jó részét, a püspökökről nem is szólva. Egyszerűen, mert mindezek nem hajlandók átállítani a fejüket. Meg talán nem is képesek rá. Nem lehet itt csinálni semmit, öregem. Ami nekem meg neked elvi probléma, az nekik kenyérkérdés… Egyedül nem megyek semmire. Szerencsére ekkor jöttél te. Azonnal tudtam: majd mi ketten, együtt.

Bruno. Ezt hogy képzelted, Krisztus Helytartója? Úgy, hogy a máglyára küldesz?

Pápa. Várjál. Giordano Brunót holnap, akarom mondani ma, elégetik. Abban a pillanatban mindenki odafigyel. Könyveit, melyekre így a kutya sem volt kíváncsi egy-két szakembert leszámítva, titokban olvasni kezdik. Eszméi, akarom mondani: eszméink egyre több fejben ragadnak meg, erjeszteni kezdik a gondolkodást. Egy évszázad sem múlik el, s azok munkája nyomán, akik utánunk és nyomunkban jönnek, a következő nemzedék már legföljebb kacagni fog azon a sereg zöldségen, amit a mai tudományosok olyan halálosan komolyra vesznek.

Bruno. Halálosan, ez már igaz. De miért kellett ehhez előzően hét évig kínozni engem?

Pápa. Mert csak így tehettelek naggyá. Tudod te, mily fejtörést, körültekintő szervezést igényelt, amíg a részleteket kigondoltuk? És a lebonyolítás. Micsoda erőfeszítésbe került például, amíg a velenceiek kiadtak téged: egész diplomáciai karunkat be kellett vetnünk. Egy közönséges protestáns után a lakájunkat sem küldenénk át a szomszédos terembe, gondolhatod.

Bruno. Megtisztelsz.

Pápa. És a folytatás! Mit kellett nekem sakkozni, hogy valamennyi lépés kijöjjön. Gondold csak meg: már a főinkvizítor kijelölése. Ide egy olyan ember kellett, aki téged minden körülmények között… Te ugyebár dominikánus voltál. Nyilvánvalóan egy jezsuitát kellett választanom: az nem lesz könyörületes, az nem lesz elnéző egy volt dominikánussal szemben. Nem eshetett másra a választásom, mint Bellarminire, aki a Jézus Társaság ruháját cserélte föl a bíborra. És valóban: Bellarmini minden lépése olyan volt, ahogy elképzeltem. Anélkül, hogy utasítást kellett volna neki adnom. Azt hitte, a maga ördögien ravasz, tudománnyal borotvaélesre fent eszével, hogy én vagyok a bábu az ő partijában. Pedig ő volt a bábu az én játszmámban. Felkacag.

Bruno. Mondd, VIII. Kelemen, te most arról akarsz meggyőzni engem, hogy boldogan kell a máglyára lépnem? Szóval ezt a szerepet szántad nekem.

Pápa. Hisz ez a szerepek, szerepe, szerencsétlen! Gondolj a jövőre. Hogy ki volt Giordano Bruno, azt ezer év múlva is mindenki tudni fogja. De azt, hogy ki volt VIII. Kelemen Pápa? Legföljebb azért néznek majd utána, hogy megtudják, ki volt az a szörnyeteg, akinek uralkodása idején a hit nevében elpusztították a kor egyik legnagyobb gondolkodóját… Szerencsére ez minket kevéssé izgat. Mi komolyan hiszünk a hitben és komolyan üdvözülni akarunk. Ezért is kellett elvállalnunk a pápai méltóság e keserves és unalmas hivatalát is: diadalra kell segítenünk az egyházon belül a végtelen világegyetem eszméjét, mert ha ezt nem tesszük, jóvátehetetlen mulasztást követünk el a ránk bízott nyáj ellen, s megérdemeljük, a hanyag és rossz pásztorra váró büntetést. Külön szerencsénk, hogy ez helyzetünkben azt is jelenti, komolyan kell vennünk nemcsak az Isten, hanem a tudomány és az igazság ügyét is…

Bruno. Róma püspöke, ez szörnyetegség. Ha jól értem, te a saját üdvösségedet az én szerény és megpörkölésre váró bőrömre alkudtad ki az Istennel. Csakhogy az igazság nem magánügylet, nem alku tárgya, két fél között, még ha az egyik fél maga az Isten, a másik az ő földi helytartója… Nem, Róma püspöke, az igazság lélek, és te elkövetted az elkövethető bűnök legnagyobbikát, tudniillik nem álltál ki felismert igazság mellett…

Pápa. Hogy kinek a bőrére, erről majd később. És hogy nem álltam ki az igazságért? Nem álltam ki, hogy érvényre juttathassam. És mi fontosabb az igazságnak: hogy kiálljanak érte, vagy az, hogy érvényre juttassák? Elbújtam a történelem elől, hogy ténylegesen formálhassam. Ami pedig téged illet: mi lennél te, Giordano Bruno nélkülem?

Bruno. Giordano Bruno.

Pápa. Nem lennél Giordano Bruno, ha nem hagynálak elégni. És az eszméid sem… eh Figyelj ide. Nyilván hallottál ama bizonyos fráterről, aki ként és szénport kevert össze salétrommal.

Bruno. Megégett.

Pápa. De a por megvan. Ha szétszórod az asztalon és parazsat érintesz hozzá, egyszerűen ellobban. Ellobban és kész. De ha szilárd rézmozsárba töltöd és fojtást helyezel rá s fölébe vasgolyót, és most juttatod él hozzá a szikrát? Robban! És a golyót mérföldnyire hajítja előre! Giordano Bruno, mi nem vitatjuk, hogy te lőpor vagy. Ám mi vagyunk a mozsár és a fojtás – nélkülünk semmit sem érsz, legföljebb egy lobbanást.

Bruno. Magad vagy az Antikrisztus, Róma, püspöke. Az emberiség átka, a Sátán okossága. Átkozott légy, száradjon ki a fű, ahová leteszed a lábad…

Pápa. Mint a hordó tetején a részeg.

Bruno… De tudd meg, Róma püspöke: az árulások árulása a szellemmel igazolni, akik a szellem elpusztítására törnek. Az értelem megcsúfolása. És te mindezt elkövetted!… Na mindegy … És most kérlek, bocsásd el békében a te szolgád, mert nekem nincs több szavam hozzád.

Pápa. Várjál, szerencsétlen, a legfontosabbról még nem beszéltünk. Amiért ide hívattalak.

Bruno. Nincs mit beszélnünk, Sanctissime!

Pápa. Figyelj ide, Giordano…

Bruno tajtékzik. Eressz! Hagyj békébe! Átkozott! Áruló! Áruló… Jaj! A gyomrom.

Kamarás. Sanctissime…

Pápa. Mossátok föl! Vigyétek ki a levegőre Gyorsan!

Bruno ellenáll. Hová visztek? Mit akartok?

Bruno föltápászkodik. De hiszen még éjszaka van! A csillagok… Kegyes hozzám a sors: még egyszer láthatom a csillagokat. Csillagok Róma fölött. Csillagok Genf fölött. Csillagok Oxford fölött… Társaim, ti, végtelen világok hírnökei, magatok is egy-egy végtelen világ… Ti adtatok szárnyat szívemnek s lelkemnek lángot, hogy széttörve bilincset és kőfalat minden nap megszökhettem közétek börtönömből. Jövök, várjatok rám! Még néhány kurta óra, s biztos szárnnyal hasítom az eget a végtelen felé, és égitestről égitestre lépve a Messzeség elvész a mélybe lenn… Leborul. Köszönöm neked, te univerzumban testet öltött világlélek, hogy még egyszer megmutattad nekem a csillagokat…

Angyal. Bruno! Giordano Bruno

Bruno. Az ördögbe is! Gondolhattam volna, hogy a Szent Inkvizíció nem hagyja csak úgy magára, akit egyszer a karmai közé kaparintott.

Angyal. Engem nem az inkvizíció küldött.

Bruno. Ezt akárki mondhatja. Bújj elő, hadd lássalak.

Angyal. Itt állok előtted. Karnyújtásnyira.

Bruno. Nono! Nonono! Akkor látnálak.

Angyal. Nem láthatsz, mert lélek vagyok.

Bruno. Végem van. Hallucinálok.

Angyal. Mondom, hogy isten angyala, azaz küldötte vagyok.

Bruno. Vagy úgy, értem már. Újabb lelkiatya, lelkem megmentésére. Tisztelendő páter, kíméljük egymás idejét, annál is inkább mert nekem már csak igen szűkösen áll rendelkezésemre. Ezért gyorsan leszögezem: kár az erőlködésért. Nem vonok vissza semmit, nem bánok meg semmit.

Angyal. Mondom, hogy angyal vagyok, isten angyala. Jöttem, hogy segítsek kiinni a keserű kelyhet a végtelen magány óráiban.

Bruno. Még ez is! Hát nincs elég bajom?

Angyal. Ne dühöngj már. Én azért jöttem, hogy erőt adjak, amikor mindenki elhagyott, s a félelem vérrel verítékezik elő a homlokodon. Tanítványaid, ha voltak, szerte futottak, rokonaidat, barátaidat, ha meg nem tagadtak még, távol tartják ezek a nyirkosságot izzadó kőfalak és nedvességtől ragyásra oxidált vasrácsok… Magad vagy!

Bruno… Ha már itt vagy, hogyan szólíthatlak téged, halál angyala? Mi a neved?

Angyal. Einstein vagyok. Albert Einstein.

Bruno. Einstein… Sajátos név. Nem emlékszem rá, hogy az égi seregek bármelyik lajstromában találkoztam volna hasonlóval. Meglehetősen szokatlan név egy angyalnak.

Angyal zavartan. Kétség kívül… Szolgáljon mentségemre, hogy nemigen járok el hasonló ügyekben, mint ez a mostani. Inkább fizikával foglalkozom, mint egy kicsit te magad: és hellyel-közzel beleártom magam a te szakmádba, a filozófiába.

Bruno. Egy kollega. Meglepő figyelmesség. Egy olyan goromba szervezet, mint a Szent Inkvizíció, aligha lenne ilyesmire képes: úgy látszik, téged mégis csak az Isten küldött. Aki persze azért mégis csak saját képére és hasonlatosságára teremtette a pápa urat is, a bíboros urakat is Bellarminit beleértve, az inkvizíciót is, pribékestül, hóhérostul.

Angyal. Ne epéskedj Bruno. Te magad is nagyon jól tudod, hogy Isten, ha van, roppant kevéssé hasonlít a teológusok istenére. De hagyjuk ezt a témát. Én ugyanis azért jöttem, hogy megvilágosítsam elmédet. A világegyetem nem végtelen.

Bruno. Mi? Mit mondasz?

Angyal. A világegyetem nem végtelen. Legalábbis nem úgy, ahogy te felfogod.

Bruno. Abbahagyhatod, fiam, rosszul készültél belőlem. Ha egy keveset is elmélyedtél volna munkáimban, akkor tudnád, hogy szerintem most idézek: „A világegyetemet semmilyen módon sem lehet felfogni, ezért kiszámíthatatlan és határtalan, ugyanakkor végtelen és korlátlan, s következésképpen mozdulatlan. Nem mozog a térben, hiszen rajta kívül nincs semmi, ahová mehetne, mert ő minden. Nem születik, mert nincs más létezés, amelyet kívánhatna vagy várhatna, mivelhogy övé az egész lét. Nem szűnik meg, mert nincsen másik dolog, amellyé válhatna, mivelhogy ő minden dolog. Nem csökkenhet és nem növekedhet, mivel végtelen…” Kiemelések tőlem.

Angyal. Háromszáz év múlva, amikor majd én élek a földön és engem akarnak elégetni a saját eszméim miatt, arra kényszerülünk majd, hogy egészen másképp gondolkodjunk a végtelenségről.

Bruno. Másképp? Hogy lehet másképp elgondolni? A végtelen, az végtelen. Ha elindulok, soha nem jutok a végére.

Angyal. Elmondok neked egy érdekes gondolati kísérletet. Dobj el egy fénysugarat, az űrbe. Ha ez a fénysugár nem ütközik bele semmibe, és van kellő időd várni, egy idő múltán azt fogod tapasztalni, hogy a fénysugár visszatér hozzád. A tér ugyanis görbe.

Bruno felkacag. Kedves tőled, hogy megnevettetsz. Ügy látszik, tényleg meg akarod könnyíteni utolsó órámat.

Angyal. Komolyan beszélek.

Bruno. Akkor viszont komolyan tébolyodott vagy. A tér nem vasdarab, hogy csak úgy meg lehessen görbíteni. Meggörbíteni csak a matériát lehet.

Angyal. Hátha a tér is matéria?… Megengeded, hogy rápipáljak? Ha erősen gondolkodom, rendszerint füstölök, úgy jobban megy. Kis angol pipát húz elő, rátöm.

Bruno. Nem állhatom a füstöt.

Angyal. Bocsáss meg, tapintatlan voltam. Gyorsan eldugja a pipát. Ami a világot illeti, az valóban végtelen, de valahogy másképp, mint az első pillantásra tűnik. Képzeld el, hogy a teret a szétszórt anyagok csinálják. Az égitestek húzzák ki maguk között. Mint mondjuk a cövekek valami sátor ponyváját: Ha lenne egy kis időnk, felírnám neked az egyenleteket; hogyan alakul a tér az anyagi tömegek között. Na már most: ha ezen egyenletek alapján újra végiggondolnád a dolgot, magad is belátnád, hogy nagyon valószínű: a világtérnek nincs ugyan határa, de mégis olyan, hogy az egyszer elinduló visszaér oda, ahonnan elindult.

Bruno. Roppant érdekes.

Angyal. És ezzel még nincs vége. Te Bruno, ez a világegyetem tágul. A csillagrendszerek egyre távolodnak egymástól, így egyre nagyobbra feszítik ki magukkal a teret.

Bruno. De jó ember: ha tágul, akkor valamiben tágul. Épp ezzel bizonyítottam – egyebek között –, hogy a térnek végtelennek kell lennie.

Angyal. Még mindig nem érted? A tér nem egy nagy lábos, amiben benne vannak a dolgok, a csillagrendszerek. Hanem épp a dolgok, a csillagrendszerek hozzák létre a mérhetetlen teret, amely tehát valóban mintegy fölfúvódik, ha a szóban forgó csillagrendszerek távolodnak egymástól. És mert az anyagok hozzák létre a teret, egyszerűen nincs több értelme annak a kérdésnek, hogy mi van rajta túl és hová tágul, ha tágul.

Bruno. … És mondd, biztos, hogy ez így van?

Angyal. Biztos csak az, amit ki lehet mérni. Márpedig a világegyetem, ha nem is úgy végtelen, mint te gondolod, azért mérhetetlenül hatalmas, így a feltevés a visszatérő fényről kísérletileg nem ellenőrizhető… Az elmélet azonban, amiről itt beszéltem neked, más vonatkozásban kísérletileg is tökéletesen igaznak bizonyult…

Bruno. Tegyük fel… Tegyük föl, hogy igazad van. Ez esetben… Ez esetben… vissza kell vonnom a tételeimet. Nemcsak nyomorult bőröm, de a tudományos becsületesség is ezt kívánja… Az égetés egyelőre elmarad. Micsoda meglepetés lesz. Hirtelen dühhel. Távozz tőlem kísértő! Most jövök rá, mit akarsz tőlem.

Angyal. Állj meg, barátom! A te eszméd a változhatatlan és végtelen világegyetemről sokkal inkább rokon az én határtalan, de véges, véges és ráadásul táguló világommal, mint ezeknek a filozófus tökfejeknek a vélekedései, akik téged… Krákog. Arról nem is szólva, hogy felismerésed a csillagnapokról és a körülöttük keringő bolygókról. tökéletesen helytálló. Nagy dolgokat műveltél, Giordano Bruno! A te eszméid nélkül nem születhetnek meg az én eszméim, habár ezek tagadják a te eszméidet. Egymást tagadó felismerések lánca vezet az igazság felé, amelyet megközelíthetünk, de el talán sosem érünk, éppen mert a világ végtelen és kimeríthetetlen. És te, Giordano Bruno, fontos láncszem lettél a láncban…

Bruno csönd után. Köszönöm testvér.

Angyal. Különben sem akartalak kísértésbe vinni, hogy vond vissza tanításaidat. Téged ugyanis minden körülmények között megégetnek Ha holnap reggeltől Ptolemaiosz tanait fújnád, akkor is megégetnének.

Bruno. De miért, az ég áldjon meg? Miért?

Angyal. Mert te Ptolemaioszt is másként mondanád. Nem az a baj veled Giordano Bruno, hogy állítod, hogy a világ közepe nem a föld, hogy a tér végtelen, hogy a csillagok maguk is óriási napok. Nem telik bele száz–százötven év, s ezeket a felismeréseket minden valamirevaló klerikus fújni fogja. Túl azon, hogy mindezt kissé korán kezdted mondani, a te igazi bajod az, hogy valahogyan mindent másképp mondasz. Még azt is, hogy mondjuk: „Az ég kék”, vagy: „A víz jó”. Úgy mondod, hogy abban benne van a tagadás, a lázadás, a lázítás. Ez az, amit a többiek mindig rühellni fognak. De ne bánkódj. Tudd meg, hogy ez a másképp mondás, ez az, ami előreviszi a világot. Hirtelen katonák jelennek meg a sötét színpadtéren.

Bruno. Uram Isten, itt a perc? Halál Angyala, felelj! Elérkezett a pillanat?

Angyal. Nem tudom. Lehetséges. De most már ismered a tudást. Légy hát rendíthetetlen igazadban, Giordano Bruno, s fogadd a halált komolyan és méltósággal.

Őrparancsnok. Elítélt, befelé!… Te meg szedd a cókmókodat és gyere.

Őr tökéletesen részeg. Ppparrancs!… Na, visszahoztátok ezt az emberiség átkát. Most aztán hallgathatom tovább az istentelen beszédeit. A puszta hallásuk a pokolra juttat. Egyenesen a Belzebub alfelébe.

Őrparancsnok. Közlegény! Maga tökrészeg.

Őr. Jelentem alássan, igenis. De ha nem csókolódznék a butykosommal, igazán nem tudnám elviselni, hogy a fülem miatt percről perce kárhozom elfelé. Emez átkozottnak a beszédei miatt. Az anyja hasából kellett volna…

Őrparancsnok. Kuss! Azt mondtam, szedd a cókmókod, aztán kotródj!

Őr. Hohó! Hirtelen józanodik. A főinkvizítor úr őeminenciája azt mondta, hogy személyesen a fejemmel felelek, ha ez a jómadár nem éri meg épségben a reggelt.

Őrparancsnok. Kifelé! Ez Őszentsége személyes utasítása! Gyerünk már! Nem kell félni, nem tesz ez kárt magában. Gyáva ez ahhoz.

Őr. Nekem mindegy. Maga adta a parancsot, tanúk vannak rá, magáé a felelősség…

Bruno. Ki az? Ki vagy és mit akarsz?

Pápa. Mit gondolsz, nem hallhat minket senki?… Mi vagyunk az, a pápa: Kibontakozik a köpenyéből. Lásd, Giordano Bruno, eljöttünk hozzád, nem törődve agg lábaink fáradságával és a köszvénnyel, amely e nyirkos helyen bizonnyal fokozott erőre kap.

Bruno. Hagyd abba, lelkek legfőbb ura, nincs egymással mit beszélnünk.

Pápa. Ne butáskodj, Giordano. Értsd meg végre: a kegyelmet hoztuk és megmentéseden fáradozunk. És igyekeznünk kell, mert nagyon közel a hajnal.

Bruno. Megmentésemen? Erről eddig nem volt szó! És különben sincs módodban megmenteni!

Pápa. Nevetséges. Kezemben a kulcsok, Szent Péter kulcsai, az oldás és kötés hatalma. Fölmentelek. Ha akarom.

Bruno. Nincs módodban megmenteni vagy fölmenteni, mert nem te ítéltél el.

Pápa. Az inkvizíció azért még úgy táncol, ahogy én fütyülök. Soha nem avatkoztam bele ennek a disznóólnak a dolgaiba, de ez egyszer kivételt teszek. Megmásítom az ítéletet.

Bruno. Nem az inkvizíció ítélt el. Te magad mondtad, hogy itt valakinek égnie kell.

Pápa. Tényleg mondtam, de adj rá módot, hogy ne te légy az.

Bruno. Értem. Vonjam vissza tanításaimat. Nem. Egyáltalán nem! Nem vonok vissza semmit. Nem írok alá semmit!

Pápa. Ez a rögeszméd. Ki mondta, hogy vonj vissza, hogy írj alá? Egész másról van szó. Mondottam: az összes előkészületek megtörténtek az eretnekégetésre, itt valakinek ma égnie kell. De hol van az megírva, hogy neked kell égni?

Bruno. Isten irgalmaz! Mit akarsz ezzel mondani!

Pápa. Egyszerűen kicserélünk. Egy kicsit távolabb kell fölállítania kordont, egy kicsit jobban bele kell húzni az elítélt képébe a fekete csuklyát. Nem látja azt senki, kit taszigálnak föl a farakásra. Azt meg egyszerűen utasításba adtam, hogy ez alkalommal ne vetkőztessék mezítelenre az elítéltet. Kicserélünk. Volt már erre precedens. Az Orleansi szűzlány, az a Johanna. Nem őt égették el Rouénban, hanem valami boszorkányt. Senki sem vette észre. Johannát kicserélték, kicsempészték, még férjhez is ment utána. Jó néhány porontyot is pottyantott a világra. Persze már csupán orleansi, s nem szűzlányi minőségben.

Bruno. És a másik? Az mit szólt? Az mit szólt hozzá?

Pápa. Semmit. Azt a némbert így is úgy is megégették volna. És megelőzően leitatták mákonnyal, nem tudott az semmiről. Nem is érzett semmit.

Bruno. Dehát akkor is. Egy ártatlan…

Pápa. Lári-fári. Egy eretnek helyett egy közbűntényes.

Bruno. Én ezt akkor sem vállalom. Ha egy apagyilkos lenne is a helyemben. Az én bűnömben akkor is ártatlan.

Pápa. A te esetedben még erről sincs szó. Akivel téged kicseréllek, az a te bűnödben egyáltalán nem ártatlan.

Bruno. Nem értelek, Róma püspöke. Szándékod szerint ki lesz az, aki odaáll reggel a máglyára a Virágok Terén?

Pápa. Én.

Bruno. Te?

Pápa. Én magam. Itt most azonnal ruhát cserélünk, te épp olyan aggastyán vagy, mit magam, és különben is, még sötét van. Kimész innen és megszöksz. Mindent előkészítettem. Napokba kerül, amíg rájönnek. Legfeljebb az lesz feltűnő, hogy a pápa nem lesz ott a Cancelleria balkonján, Giordano Bruno elégetésekor. De írásban intézkedtem már, melyik bíboros helyettesítsen, s hogyan folytassák le az ítélet végrehajtását. Te pedig bízd magad mindenben a kamarásomra. Az egész akciót ő vezeti le.

Bruno. Nem szép tőled, Krisztus Helytartója, hogy gúnyt űzöl egy máglyára ítélt szorongásaiból. Tudom, eretneknek tartasz, rosszabbnak az állatnál…

Pápa. Fogd be a szád, igen? Egyelőre még én vagyok a pápa. Egyszerűen arról van szó, hogy a végtelen világegyetem gondolatát én fedeztem fel elsőnek. És a gondolatomért nekem kell vállalnom a felelősséget és a következményeket.

Bruno. Csak éppen bizonyítani nem tudod az elsőségedet.

Pápa. Ezzel bizonyítom. Hogy én lépek a máglyára.

Bruno. Micsoda hiúság

Pápa. Hülye. Senki sem fogja megtudni. Mindenki úgy tudja majd, hogy ott a máglyán Giordano Bruno égett el… Ez a bizonyítás csak a magam számára szól.

Bruno. Ahá. A lelkiismeret. Annak idején megtagadtad a felismert igazságot…

Pápa. Nem tagadtam meg. Épp ellenkezőleg: érvényre akartam juttatni. Mert tudtam, hogy hosszú távon az jó az Egyháznak, amelynek szolgája vagyok. És ez a jó tudományos igazságnak is, amelynek ugyancsak szolgája vagyok – de ezt már megbeszéltük. Na vetkőzz fiam, kevés az időnk.

Bruno. Nem!

Pápa. Mi az, hogy nem?

Bruno. Nem! Eszembe sincs átadni neked a halálomat a máglyán, egy sokkal nemtelenebb halálért. Mi biztosítékot tudsz adni arra, hogy az első sarkon nem szúr hátba egy brávó

Pápa némi töprengés után. Semmilyent. Én megértelek: ezekben a zavaros időkben egy ismeretlen hulla Róma sikátoraiban valóban nem feltűnő. De miért akarnálak eltetetni láb alól? Ha szereted az életet, márpedig igen, nagyon szereted, ezt tudjuk, hallgatni fogsz az ügyről, mint a sír… Bízz bennem. Biztosítékot adni nem tudok neked. De hát minden alku némi kockázattal jár. Valami kockázatot neked is vállalnod kell, édes fiam

Bruno. Nem! Nem és nem! Ehhez én nem nyújtok segédkezet. Az elsőbbségemről nem mondok le. Még titokban sem, még egyetlen ember előtt sem. Csak azért, hogy megússzak egy rongyos máglyát.

Pápa. Ellenkezel? Istentől reánk ruházott legfőbb hatalmunknál, az oldás és kötés leghatalmasabb isteni hatalmánál fogva parancsoljuk…

Bruno. Parancsolgass az alattvalóidnak. Én azonban eretnek vagyok, erről írásom is van. Felettem tehát nincs hatalmad. A végtelen világegyetem gondolata pedig diadalmasan előretör majd, és ezt a világ mindig is az én érdememnek fogja tudni.

Pápa. Mondtam már, hogy nélkülem mit sem érsz. Ha én most egy tollvonással fölmentelek téged, és kirúglak ebből a börtönből, ötven év múlva a kutya sem fogja tudni, hogy élt egyszer egy Giordano Bruno és tanított egyáltalán valamit. Úgy elfelejtik az írásaidat, mintha soha nem írtad volna meg őket. A világ végtelenségének gondolata győzni fog, de nélküled:… Ki vagy szolgáltatva nekem. Jó, jó, nem élek vissza ezzel, mert nekem nem az egyéni dicsőség, hanem a gondolat a lényeges. Ehhez pedig kell, hogy valaki meghaljon.

Bruno. Háhá!

Pápa. Igen. Mindegy, hogy te halsz meg, vagy én halok meg. A személy érdektelen. A szerep a fontos. És kettőnk szerepe felcserélhető. Olyanok vagyunk, mint a szövetbe szőtt minta. Ha innen nézem, te vagy az ábra, és én vagyok a fonák. Ha fordítsz rajta, te vagy a fonák és én az ábra. De az ábrázolat ugyanaz… És nemcsak az igazságot; de az egyházat is csak kettőnk együttese lendítheti odább. Mert az egyház csak úgy maradhat fenn, ha ezt a kettőnk igazságát a végtelen világról nemcsak elfogadja, de mint saját tanítását hirdetni is kezdi.

Bruno. És ha nem igaz ez a – szerinted – kettőnk igazsága?

Pápa. Mire gondolsz?

Bruno. A világegyetem végtelenségére.

Pápa. Hogy-hogy nem igaz? Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy józan ésszel és elfogulatlanul gondolkodva, már a tudomány mai állása mellett sem lehet…

Bruno. Épp ez a bökkenő, a tudomány mai állása. Túl keveset tudunk. Én azonban elárulok neked egy titkot. A világtér ugyan elképzelhetetlenül hatalmas és határtalan. De nem nyitottan végtelen. És tágul, VIII. Kelemen! Egy táguló, de zárt világmindenségben élünk…

Pápa. Ez nem igaz. Különben is honnan szeded ezt a badarságot?

Bruno. A Halál Angyala mondta.

Pápa. Látomás? Meghibbantál, Giordano. Vagy hazudsz gazember. A világ csak úgy lehet végtelen, ahogy én gondolom. Ebben nem tévedhetek – különben másban sem. Nem telik bele kétszáz év, és a világ minden valamirevaló filozófusának az lesz a véleménye, mint az enyém, minden könyv ezt tanítja…

Bruno. És attól, ha mindenki mondja, attól igaz lesz, mi?

Pápa fenyegetően. Ha jól értem, Giordano Bruno, te nem csupán azzal a tanítással szemben vagy eretnek, amit ma igaznak tartanak, általában. Te már a holnapi igazsággal szemben is eretnek vagy. Minden idők minden elfogadott igazságával szemben eretnek vagy és az is akarsz lenni. Vigyázz, fiacskám, nagyon vigyázz magadra mert…

Bruno. Ami ma eretnekség, és halál jár érte, holnap elfogadott igazság, holnap után közhely, holnapután után pedig dogma, amely ellen, ha valaki felemeli szavát, égetésre méltó eretnek… Lehet, hogy ez a világ rendje, Róma püspöke? Ha igen, hát igazad van, mondhatnám népiesen: fején találtad a szöget. Én mindig és mindenkor a holnap igazságát keresem, még ha ez mai szemmel bizonytalan is, ha tévedések keserves bugyrait kell is végigbukdácsolnom érte. Mert a tévedés, amely a holnapi igazság felé mutat, többet ér, mint a mai közhely-igazság, amely meggátolni törekszik, hogy a holnap igazsága kibontakozzék.

Pápa. Tőlem akkor sem szabadulhatsz. Eretnek vagy? Az akarsz lenni? Örökre? Csakhogy, fiacskám, pápa nélkül nincs ám eretnek. Ahhoz hogy te vállalhasd ezt a szerepet, nekem vállalnom kell a magamét. Értsd meg végre: mi ketten egymás nélkül, semmik sem vagyunk.

Bruno. VIII. Kelemen, valami baj van a gondolkodással, amelynek logikája lehetővé teszi, hogy a hóhér ugyanabban a padban kérjen magának helyet, ahová az áldozatokat ültetik.

Pápa. Beszélsz, beszélsz, de semmit sem mondasz. Tudod-e tagadni, hogy pápa nélkül eretnek – ez képtelenség?

Bruno. Ezt nem. Ha van pápa, szükségképpi az eretnek. De ki mondja, hogy szükség van pápára?

Pápa. Pápa nélkül nincs hit.

Bruno. De tudás, az van.

Pápa. És hit nélkül nincs egyház, és egyház nélkül nincs üdvösség. Extra ecclesiam non est salus! Egyház nélkül nincs üdvösség, se odatúli, sem evilági, és aki ezt tagadja: ANATHEMA SIT

Bruno. Tévedsz, Róma püspöke. Van üdv egyház nélkül, mert van tudás. És a tudáshoz nem kell pápa! Majd egyszer rájön erre az emberiség. Majd egyszer…

Pápa. Mi ez? Megmondtuk, hogy ne zavarjanak.

Őr. Giordano Bruno, te rohadt eretnek, ütött a végórád. Készülődj rühes eb, az ördögök már fűtik odalenn a kondért, egyenesen a te számodra, Belzebub már feni a fogát, amaz alsó, seggvégi szájában, hogy…

Pápa. Hogy merészelsz…

Őr. Kuss, te hülye… Bellarmini főinkvizítor úr őeminenciája van itt.

Bellarmini. Giordano Bruno, készülődj, fiam, néhány formalitást még elintézünk, aztán…

Pápa. Bíboros úr, hogy merészelsz a jelenlétemben?

Bellarmini. Sanctissime Pater! Ezt a meglepetést! Egyáltalán nincs meglepve. Hogy kerül ide…

Pápa. Hagyd el; legkedveltebb fiunk. Apostoli lelkületünk unszolására eljöttünk ide, hogy még egy próbát tegyünk. Hátha személyes jelenlétünk és szavaink képesek lesznek arra, amire szolgáink és azok szolgái minden rábeszélő készségükkel sem voltak képesek.

Bellarmini. Lám, legkegyelmesebb atyánk ismét példát mutatott nekünk alázatosságból és a lelkekért való buzgalmából, a keresztényi irgalom gyakorlásából. És… milyen eredménnyel járt e legfelsőbb misszió?

Pápa. Sajna, sajna…

Bellarmini. Istennek legyen hála… Emelten, határozottan. Istennek legyen hála

Pápa. Éretted pedig Giordano Bruno, majd még imádkozunk, hogy az isteni irgalom, amelynek soha sincs későn, megtalálja hozzád az utat, ha elébb nem, mielőtt a lángok között belédfullad a lélek… Kamarásunk? Nagyon nyomatékosan kértük, hogy ne mozduljon innen, amíg mi itt tartózkodunk.

Bellarmini. Én rendelkeztem így, Sanctissime Pater. Szigorúan az eljárási szabályok szerint.

Pápa. Csak épp jóval korábban, mint a megadott program szerint kellett volna!

Bellarmini. Biztonsági okok miatt: ha netán valakinek olyan gondolata támadt volna, hogy az utolsó pillanatban zavart keltsen.

Pápa nem is leplezett epésséggel. Dicséretes ez az öntevékeny buzgóság! Egyelőre azonban még mi vagyunk a pápa. A hatalom még mi vagyunk, legkedveltebb fiunk.

Bellarmini. Szentséged kezdettől rám bízta ezt a kényes ügyet. Mosolyog. Épp ezért kötelességem megakadályozni, Sanctissime, hogy Krisztus egyházának hajója bizonytalan föltevések bójáihoz kötöztessék.

Pápa iszonyúan megdöbben. Mii?

Bellarmini. Bruno és Kopernikusz meg a többiek nézetei hipotézisek csupán.

Pápa. Értelek, legkedveltebb fiunk… Nagy tudós vagy, és úgy látszik, a fizikát is jobban tudod nálunk… Pokoli kajánsággal. Mi azonban boldoggá fogunk avatni téged! Szent lesz belőled, Roberto Bellarmini. Szent!

Bellarmini. Méltatlan vagyok rá – de Krisztus Egyháza még ezt is túléli.

Pápa keserűen. Túléli… Felüvölt. De csak túléli, a történelmet, és nem vezeti! Hirtelen évtizedet öregszik. Na mindegy… Nem tesz semmit… Nem tesz semmit… Motyogva elindul.

Bellarmini. Arra tessék, Sanctissime Pater…

Bellarmini. No jól van, ez is elment… Brunóhoz lép, vadul magához szorítja. Giordano! Testvérem!

Bruno nem reagál, elnéz Bellarmini válla fölött.

Bellarmini. Már csak egy kis idő és szemtől szembe meglátod Jézust… Boldog ember, te… Ha majd előtte állsz, könyörögj nála az én lelkemért. Giordano. Könyörögj nála az én lelkemért is…

Bruno változatlanul elnéz Bellarmini feje fölött, mosolyog. Nem vonok vissza semmit, nem írok alá semmit.