Mesterkurzus rovat

Jókai – a geológia népszerűsítője

Földvári Aladár
geológia, földtan, földtörténet, Hantken Miksa, Zsigmondy Vilmos, Jókai Mór

I.

Többnyire úgy értékelik Jókai minden iránt érdeklődő szellemét, mintha csak fantáziája virágaival akarta volna műveit díszíteni. Ezért foglalkozott írásaiban virággal, bérccel, néprajzzal, tudománnyal. Én azonban szándékosságot is látok abban, hogy kora tudományának az eredményeit elszórta műveiben. A nagyközönség abban az időben nem érdeklődött még annyira a természettudományok iránt, mint ma. Jókai – rákényszerítette. Mert hiszen érdekfeszítő cselekmények közé, érthetően és az olvasó számára elfelejthetetlen módon csempészte tudatába a természettudományi tényeket. Mi ez, ha nem a tudomány népszerűsítése?

A Természettudományi Közlöny 817. füzetében 1925-ben Moesz Gusztáv Jókai növényismerete címen összeszedte a költő műveiben található botanikai érdekességeket. Lássuk most azt, amit a tágabb értelemben vett földtan tudományából mesélt el olvasóinak. Mellőzve az egyes apróbb földtani vonatkozású megjegyzéseket, csak azokat a regényeit említem, melyekben a geológiának nagyobb szerepe van.

A csigák regényében, melynek a szerző maga a következő alcímet adta – Regény, – természetrajz, – vagy szatíra –, azt írja:

„Ki a legrégibb úr a földön. A csiga. Ő élt, mikor még senki sem élt a földön. Rettenetes nagy joga van ehhez a földhöz. Amilyen mélyen artézi kút fúrója lehat, mindenütt ott találja halottait, iszonytató nagy mennyiségben, egészen a legalsó gránitképletig. A közvetlenül alattunk lévő földréteg is az övé. Páris városának minden háza csigamaradványokból épült. A pesti Kőbányában nemrég készült óriási vízvezetéki medence tíz tömör csigaréteg közé van leásva; az ölnyi vastag rétegekben nincs atóm, mely ne csigamaradvány volna. Erdélyben a zarándmegyei havasok csoportjában, közel Vidrához van egy nagy dolomithegy, mely nem egyéb, mint egyetlen óriási csigatorlasz. Kalapnagyságú, gyönyörűen csavarodott goniatitesek, toronyalakú cerithiumok, kosszarvidomú ammontülkök vannak odafagyva a kő közé, maga is kő mindegyik. Mikor a vidrai kunyhó kapubálványát kifaragják e kőből, ott látszanak az oldalán ezek a nagyszerű hieroglyphjai az időtlen időnek. Hajh, mikor még ezen bérc felett a tenger zúgott, melynek partja lehetett a Bihar bércláncolata.”

Kevés hozzátenni való van ehhez a leíráshoz. Párizst valóban az eocénkori durva mészkőből építették. Számtalan kőbányáját ma is a gyűjtők százai keresik fel pompás kövületeiért. Párizs földalatti kőbányáit Jókai is említi A lélekidomár című könyvében. A pesti Kőbánya földalatti mészkőfejtőit ma már a nagy sörgyárak használják pincének és a kertészek – gombagyárnak. Budapest környékén azonban még számtalan kőbányában fejtik a szarmatakori durva mészkövet, melynek valóban minden kis darabkája egykor élt állat mészvázából áll.

A zaránd-megyei havasok Ammoniteseiről, bár a magyar geológusok már sokat írtak a Bihar triászkori állatvilágáról, nehéz lenne ítéletet mondani. Zaránd-megye a mai Arad és Bihar vármegye területére esik. Sokkal könnyebb lesz e kérdéshez hozzászólni Rozlozsnik Pál közeljövőben megjelenő bihar-hegységi földtani monográfiájának megjelenése után. A kövületek neveit kifogásolhatja csupán a szakember; ugyanis a paleozoikumban élt goniatitesek valószínűleg nem találhatók a Biharban. A Gerithium-félék azonban már valóban éltek a triász-korban, de az is lehet, hogy Jókai valamilyen krétakori Turrilites-félét nevez cerithiumnak. Ezt azonban régi őslénytani szakmunkák is megteszik, ahonnan Jókai az adatait vette.

Érdekes még az a megjegyzése, amit a csigahéjakat kifúró állatokról ír:

„Mi legyen ennek a magyar neve? Ej hisz ez a magyar nyelv úgy is Csáky szalmája, az csinál bele új szavakat, aki hozzáférhet: nevezzük el kukacnak; – vermes, kukac: aztán meg hogy mindenbe bele szeret kukkantani.”

Úgy látszik Jókai is ismerte a különböző szivacsoktól és ragadozó csigáktól kifúrt csigaházakat – és az illetéktelenül magyarító nyelvrontókat is.

A jövő század regénye hősének a csoda-anyaga új elem: az ichor. Ebből készíti csodálatos üvegét és gépeit Tatrangi Dávid. Az új elemet a Székelyföldi havasokban a Gyilkos-havas Gyilkos-tavában fedezi fel, a kialvóban lévő földalatti vulkán gázömléseiben. Itt valóságos leckét kap az olvasó a vulkánosságról és az utó vulkáni (posztvulkáni) hatásokról. A torjai Büdösbarlang, a kovásznai „pokolsár” iszapvulkánja, a Szent-Anna krátertó mind valóságok. Az ichor tulajdonságai meglepően emlékeztetnek az ugyancsak vulkáni gőzökkel felszálló bór tulajdonságaira. Sőt a bórt valóban felhasználták különleges üvegfajták készítésére.

Jókai képzelete a nem létező anyag tulajdonságait a geológia egyik legmodernebb ágának, a geokémiának eszmekörében szerkesztette meg – önkéntelen zsenialitással. Leírásához csak annyit fűzhetünk hozzá, hogy az iszapvulkánokat ma már nem minden esetben tartjuk vulkáni működés eredményének, hanem a szerves eredetű földgáznak is szerepet adunk keletkezésükben. Jókai azt írja a Gyilkos-tó kigőzölgéséről, hogy a felette repülő madarat megöli, így tehát ő azt a borszéki Gyilkos-tóval téveszti össze, mint azt Gaál István: A százesztendős Gyilkos-tóról írt cikkében megállapítja.1

A költő végigvezeti az olvasót a Föld ma működő vulkánjain, miközben hőse spektroszkóppal vizsgálja az ichor vonalait a vulkánok izzó gőzében. Kirau-Ea, Tsian shan, Nevada, Andesek, Lipari és Sandwich-szigetek, Cordillerák, Cotopaxi, Jáva, Űjzeeland, Ausztrália, a jegestenger Erebus és Terror vulkánjai, Island gejzirjei, Mauna Loa és az Aleuti-szigetek Tatrangi Dávid útjának egyes állomásai.

Mikor Tatrangi Mózesnek a sarkvidéken keresnek temetőt, felemlíti, hogy Grönlandon és a Spitzbergákon megtalálták a harmadkor melegklímájú növényeit (platán, babér, magnólia). Ez valóban egyik legnagyobb fontosságú megállapítása volt a sarkvidéki kutatásoknak. Az öreg Tatrangi ravatalát bazaltoszlopok között álló pisztacit (epidot) tömb alkotja. Aki a Nemzeti Múzeum Ásványtárában csak egyszer is látta azt a csodálatos sötétzöld epidot kristály csoportot, melyet az ásvány világoszöld szálaiból álló finom hab vesz körül, belátja, hogy a költő megtalálta a ravatalhoz illő pompát.

Egy az Isten című regényben leírja a Tordai-hasadékot és azt vulkáni eredetűnek tartja, bár megjegyzi, hogy a geológusok még vitatkoznak a vulkáni vagy vízi eredetén. A tudomány mai véleményét Cholnoky Jenő képviseli, szerinte a Tordai-hasadék olyanféle földalatti barlangi pataknak a beszakadásából keletkezett, mint amilyen az Aggteleki-cseppkőbarlangban folyik. Így tehát ebben az esetben megcsalta Jókait az elgondolása.

Valóságos ásványrendszertani felsorolás található Az északi pólusig című fantasztikus elbeszélésében. A sarkvidéki barlangban bolyongó matróz ásványtani felfedezései: fehér gipsz, zöld malachit (itt megemlíti a Nizsne Tagilszkban talált 600 mázsa súlyú darabot), rézlazur (azurit), rézveres (cuprit), wismutfényle (bismutin), barackvirágszínű kobaltvirág (erythrin), fosszilis kőselyem (amianth azbeszt), termésréz, termésezüst, sőt a ritka selenréz (berze-lianit) kékesfekete ereiről is beszél. Nem hiányzik a félig átlátszó clialcedon, fürtösen és achát formában, a hegyibőr (tremolit), augit, leírja a zöld-vörös, kék-sárga szivárvány színben tündöklő labradorit földpátot is.

Az óriási, 100 méter átmérőjű kristálypincében, melyet csillámpalában talál, embernagyságú kvarckristályok vannak; tudja, hogy az ilyen kvarc „hidrotermális” eredetű, azaz oldatból képződött.

A kőzetek közül megemlíti a csillámpalát, dioritot, agyagpalát, vitriolpalát, bazaltot, vastartalmú dolomitot. Említi a kagylósmészkövet, ez azonban nem a triász kagylósmészköve, hanem inkább a párisi durvamészkő, mert Miliő-lidákat és Cerithiumokat említ belőle. A kékesszürke wealden agyag megbolygatásakor széndioxid áramlik ki belőle. Ezt a jelenséget is ismeri a bányász, kútfúró, hiszen sokszor az életét veszélyezteti a kövületek szervesanyagából képződött és az agyaghoz tapadt széndioxid kiáramlása.

A petróleum és a víztartalmú rétegek mellett hosszabban időzik a bazalthegy születésének leírásánál. Ő a bazaltoszlopokat az elévült tudományos felfogásnak megfelelően bazalt kristályoknak tartja. A bazalt születését úgy képzeli, mint amikor telített sóoldatból belejutott apró kristály hatására megindul a kristályosodás. Ma már köztudomású, hogy a bazalt tüzes lávaolvadékból képződik és a bazaltoszlopok nem kristályok, hanem a kihűlés folytán képződő formák.

Leírja az ásványok foszforeszcenciáját, vagyis azt a jelenséget, hogy az egyes ásványok erős megvilágítás után a sötétben világítanak.

A szibériai mammut példájára jégbefagyott ősállatokat talál, itt azonban úgy elragadja a képzelete, hogy sok évmillióval egymásután élt állatokat békés együttesben ír le. Az a szerencsétlen őséletbúvár, aki ilyen lelőhelyet találna, valószínűleg megzavarodna az ellentmondások kaoszában, együtt találva a mammutot a Plesiosaurussal (vízi ősgyík), a Mosasaurust és a Pterodactylust (repülő ősgyíkot) az ember által kiirtott Dinornis óriás madárral és barlangi medvével meg a Dinotheriummal. Sőt, hogy játékos fantáziája koronát tegyen az eddigi csodákra, felfedezteti hősével a kristályba zárt – embert. Hiszen a tudomány is ismer kristályban zárványokat, például rutiltűket kvarcban, sőt a borostyánkőben még növények és apró állatok is megmaradtak. Innen csak egy ugrás a mesék birodalmába és a regény matróz hőse megtalálhatja a kristályban szépséges Nahámáját. Sőt lázálmában végig éli egy meleg vizű mocsárban az életfejlődés történetét az első egysejtű lénytől a törzsfejlődés folyamatán keresztül az ősvilági óriás gerinces megszületéséig.

Kétségtelenül ebben az elbeszélésben távozott legmesszebb a valóság szilárd talajától Jókai. Legtöbb földtani vonatkozás van a Fekete gyémántokban. Így kezdi a regényt:

„Van egy nagy könyvünk: a föld kérge. Annak valóságos lapjai vannak, mint a könyvnek a levelei, egyik a másikra fektetve; minden lap tízezer, százezer (ki tudja, mennyi?) évet képvisel. A vakmerő emberi tudásszomj keresztülfúrta e lapokat, ásóval, kalapáccsal, vésővel, fúróval. Minden lap tele van írva betűkkel, tudósításokkal, miket egyik százezred év a másiknak hagyott hátra: örök-halott és örök-beszélő tanújelekkel. Az emberi szellem megtanult azokból olvasni. Megszámlálta a föld leveleinek lapjait; kihallgatta a titkos betűk beszédét; tanult titkokat a sziklából, a hegyalkotó ázalagok parányaiból; lenézett a górcsővel a földkebel alig látható állatmaradványaiba, mint ahogy behatolt távcsövével az égboltozat végtelenjébe, s rájött a tudatra, hogy lefelé úgy, mint felfelé nincsen »vég«. A legelső lapja e könyvnek, melyet ember felforgatott, a gránit és porphyr-réteg. Azon alul már nem hatolhatott. Hogy azon alul mi van? arról csak a vulkánok beszélnek. Tűz … De milyen tűz? A réteg, mit a vulkán teremt, az már csak a második lapja a könyvnek. Egyik lapot alkotta a tűz, másikat a tenger, az özönvíz, harmadikat vegytani működések, de az az erő, mely a gránitot, mint rezgő kocsonyát tolta elő a földkéreg hasadékaiból, az azt mondja: Az én nevemet ne kérdd! én vagyok az Isten!

A gránit az tiszta lap; az nem mond semmit. »Végtelenség!« az a felelete. Nála be van csukva a könyv.”

Elmeséli e regényben, hogyan gyűjti a kövületeket a kőszénbányában Berend Iván, hogy milyen volt az ősvilág; bebizonyítja a kőszén növényi eredetét, amit a benne található növényi maradványok igazolnak és megemlíti, hogy a kőszént kísérő rétegekben szenesedett fatörzsek vannak. Közismert, hogy a szép növényi kövületeket nem magában a szénben, hanem a kísérő palában, homokkőben lehet találni.

A regény hőse még a kísérleti geológiában is jeleskedik, megpróbálja a bolygórendszer keletkezésére vonatkozó Kant–Laplace-féle elmélet kísérleti igazolását az olaj és szappanból készült keverék vízben való forgatásával. Igazolja ezt azzal, hogy a spektroszkóp szerint a Föld és a Nap anyaga azonos. Az egész világot a tűz (helyesebben a hő) tartja fenn. Hitetlen vendégeinek bemutatja, hogy a gyémánt is csak szén, elégethető. Akadémiai székfoglalóját „Egy mélyfúrásban talált mikroszkopikus crustaceákról” tartotta.

A pénzért mindenre kapható tudományoskodó szélhámos karikatúráját is lefesti Jókai. A bondavári táróban talált ujjas növénylevél lenyomatát üzleti érdekből madárlábnyomnak írja le a bankár megvesztegetett embere. Még nevet is ad neki: Protornithos lithantracoides. Míg a szakkörök azon vitatkoznak, hogy élt-e a karbon korszakban madár, hiszen az első tollas állat az Archeopterix csak a jurában jelent meg a Földön, önkénytelenül is reklámot csinálnak az alapítandó bányavállalatnak. A végén kiderül, hogy a kérdéses kövület az Annularia longifolia Brongniart karbonkori őszsurló, tehát növény.

Ugyancsak bemutatja a duttweileri égő kőszénbányában kiégett kőzeteket. Jókai geológiai leírásaiban szakszempontból csupán a különböző korban élt állatok együtt szerepeltetését lehet kifogásolni, ezt a hibát azonban következetesen mindig elköveti, ahányszor csak az ősvilági életről szól. Máshol ragaszkodik a tényekhez és ha azok tudományos szempontból való magyarázata esetleg nem is fedi a mai felfogást, Jókai korában még elfogadott álláspont volt.

II.

Berend Iván alakja egyike a kritikusoktól legjobban kifogásolt Jókai regényhősöknek. Mégis találhatók adatok, hogy a „mágnes lovag” alakjához élő emberről vette a mintát Jókai. A Fekete gyémántok 1870-ben jelent meg és Jókai 1858-ban már akadémikus volt. Berend a regény szerint akadémiai székfoglalóját egy mélyfúrásban talált mikroszkopikus crustaceákról írta. Ezzel a témával tíz évig foglalkozott. Igaz, hogy ezzel a munkájával mindenütt az egész világon feltűnést keltett volna.

A magyar geológiai irodalom ismerőjének rögtön lovag prudniki Hantken Miksa évtizedes munkásságára kell gondolni, melyet a rétegek mikroszkopikus állatmaradványainak kutatására szentelt.

Hantken (1821–1893) mint szénbányász kezdte működését, apja is bányaigazgató volt. 1852-ben Dorogon dolgozott. Azonban tudományos kutatásokkal is foglalkozott, 1853-ban jelent meg első dolgozata a bécsi Földtani Intézet kiadásában. 1864-ben már a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. 1866–1868-ig a Magyar Nemzeti Múzeum őre. 1869-ben a Magyar Királyi Földtani Intézet első igazgatója lesz. 1874-ben az Akadémia rendes tagja, 1882-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem paleontológiái tanára lett.

Világhírét a fosszilis Foraminiferák tanulmányozásának köszönheti. 1862-ben mutatta be az Akadémián a magyarországi fosszilis foraminiferákról szóló dolgozatát. 1868-ban az óbudai kiscelli agyag foraminiferáiról írja alapvető monográfiáját, melyet 1875-ben a Clavulina Szabói rétegek faunája címmel bővített formában újra kiadott. Ez a munka mindmáig nélkülözhetetlen pillére a geológiai kutatásoknak. Ezeknek az apró, mikroszkópos nagyságú kövületeknek a fontosságát, korát messze megelőzően belátta és szénkutatásaiban is kitűnő eredménnyel használta. Ma semmiféle fúrási munkát ezeknek a vizsgálata nélkül nem végeznek.

Hantken érdemeit a külföldi kutatók is általánosan elismerték. Több Foraminifera fajt neveztek el tiszteletére (például 1931-ben a Guttulina Hantkeni Cushman–Ozawa fajt; azután a Bolivina Hantkeniana Brady fajt, mely a Dél-Japáni tengerekben él; Cushman amerikai kutató 1924-ben a Hantkenina génuszt nevezi el róla és Foraminifera-családot állít fel Hantkeninidae néven. Hantken Foraminifera-munkája, lehetett az, melyről Jókai valószínűleg az Akadémia ülésén tudomást szerezve, Berend Iván székfoglalóját mintázta kicsit elváltoztatott formában; a regény hőse ugyanis „Crustacea”-król, rákokról adott elő.

Berend alakját azonban javarészt Zsigmondy Vilmos élete után mintázhatta. Zsigmondy (1821–1888) bányamérnök, fiatal korában Resicán az állami bányákban dolgozik. A szabadságharc alatt Resicát fegyverrel védi az osztrák hadsereg ellen, a város eleste után hátán cipelve menti meg a bányapénztárt és fontos iratokat. Mikor Bem bánsági hadjárata felszabadítja Resicát, újra vissza kerül állásába. A szabadságharc után a temesvári haditörvényszék hatévi várfogságra és állásvesztésre ítéli. Olmützben, vasra verve tölti rabságát. 1850 július 24-én kegyelem útján szabadlábra kerül, 1851–1859. közt az Annavölgyi szénbányát vezeti. Itt emberi bánásmódja a munkásokkal, továbbá az érdemel említést, hogy új fejtési módszert vezet be, mely a gazdaságosságán kívül a munkás épségét is védi. Bányatüzek elleni védekezésmódot dolgoz ki. Hantkennel a szomszéd bánya vezetőjével is itt barátkozik meg. Hantken Foraminifera-kutatásának leglelkesebb híve lesz. Az ő módszere vezeti rá, hogy csak a silányabb minőségű oligocénkori szenet fejti és ezen az alapon felfedezi a mélyebben lévő vastagabb és jobb eocénkori szénréteget. 1868-ban az Akadémia levelező tagja lesz. 1866-ban a harkányi, 1867-ben a margitszigeti mélyfúrással artézi vizet hoz a felszínre. Legnagyobb műve a városligeti artézi kút, melyet fáradhatatlanul, támadások között, a zseni elszántságával 1868-tól 1878-ig fúrt és fényes sikerrel fejezett be. A Ránk-herlányi szökőforrást is ő fúrta. 1871-ben tartja székfoglalóját „tapasztalataim az artézi kutak fúrása körében”. Ebben a munkájában az Alföld vízellátását artézi kutakkal akarja megoldani! Ma inkább mint valaha az ő elgondolására van felépítve az Alföld vízellátása.

Felbecsülhetetlen az ő kezdeményezésének a hatása. Próféta ihlete és elszántsága kellett ahhoz, hogy támadások és gúnyolódások között is véghez vigye úttörő fúrásait. Az alföldi városok egészséges vize, mindaz, amit az Alföldről földtani szempontból tudunk, a petróleum és földgáz kutatások az ő merész fúrásai alapján indultak ki.

Amellett vidám, szellemes társalgó. Sokat utazik külföldön mint szakértő. Társadalmi téren egyre magasabbra emelkedik. A selmeci kerület képviselője lesz és az marad haláláig. A bányatörvény, bányamunkások öregségi biztosítása nevezetesebb munkái. A képviselőház pénzügyi bizottságának haláláig elnöke. Mint Budapest Székesfőváros bizottsági tagja a pesti vízvezeték, a Duna-szabályozás és a Közmunkatanács révén fejt ki közhasznú tevékenységet. Elnyeri a Ferenc József-rend lovagkeresztjét, a királyi tanácsosi címet. Megkapja a francia becsületrendet. Az egyetemi paleontológiai tanszék és a műegyetemi geológiai tanszék felállításában nagy része volt.

A tudományról való véleményét pedig Trefort miniszterhez írt leveléből láthatjuk:

„Ha a gyakorlat terén némi elismerést kivívnom sikerült, ezt egyes egyedül geológiai s ezzel szövetségű paleontológiái tanulmányoknak köszönhetem, melyek combinatioimnál mindig biztos alapul szolgáltak.”

Ezt a két férfit vette mintául Jókai, amikor a „mágnes lovag” alakját megteremtette. Hantken visszavonuló csendes tudósát és Zsigmondy társadalmi emberét, regényes életét olvasztotta egybe regényhősének, Berend Ivánnak az alakjában. Ha még hozzávesszük, hogy Zsigmondy bányász lánykát vett feleségül (igaz, hogy nem talicskázó napszámos leányt” hanem bányatulajdonos leányát) akkor beláthatjuk, hogy Jókainak csak itt-ott kellett fantáziáját megtoldani egy lépéssel, hogy mesebeli jellemű regényhősének alakját megrajzolja.

Jókai Mór
Hantken Miksa (1821–1893) bányamérnök, a Magyar Tudományos Akadémia tagja
Két oldal Hantken a Clavulina Szabói rétegek faunája című tanulmányából
Zsigmondy Vilmos (1821–1888) bányamérnök, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A magyarországi artézi kutak fúrásának kialakítója és elterjesztője.