Vajda János üstököse

Középiskolás korukból valószínűleg sokan emlékeznek Vajda Jánosra (1827–1897) és Az üstökös című versére. A literátorok Vajdát egyenetlen teljesítményű költőnek tartják, akinek inkább jó sorai és strófái vannak, de kevesebb a tökéletes verse. Kétségtelen remeklései közé tartozik a közismert Húsz év múlva mellett az 1882-es évre keltezett Az üstökös is, melyben a kométa a költő életének, magányának jelképeként jelenik meg. Idézzük fel a 16 soros verset:

„Az égen fényes üstökös; uszálya
Az ég felétől le a földig ér.
Mondják, ez ama »nagy«, melynek pályája
Egyenes; vissza hát sohase tér.

Csillagvilágok fénylő táborán át
A végtelenséggel versenyt rohan.
Forogni körbe tud, nem akar, hát
Örökké társtalan, boldogtalan!

Imádja más a változékony holdat,
A kacéran keringő csillagot;
Fönséges Niobéja az égboltnak,
Lobogó gyász, én néked hódolok.

Szomoru csillag, életátkom képe,
Sugár ecset, mely festi végzetem,
Akárhová mégysz a mérhetlen égbe,
Te mindenütt egyetlen, idegen!…”

1882

Az egyenes pálya említése ugyan tudománytalan, de ez mit sem von le a költemény esztétikai értékéből.

Úgy hihetnénk, hogy közvetlen élmény nélkül született az allegorikus vers. Ám Bartos Rózától, az 55 éves költő fiatal feleségétől tudjuk, hogy Budapesten a Múzeum körúti lakásukból éjfél után is dolgozó költő valóban üstököst pillantott meg, s felkeltette asszonyát, aki bizonyára néhol túlozva így örökítette meg az élményt:

„Kimentünk, az égen egy óriási üstökös, az első és utolsó, amit az életemben eddig láttam. A nagy négyszögletes udvar úgy ki volt világítva, mintha milliárd gyertya égne ezüstös fénnyel, férjem kinyitotta ablakainkat tárva és az ajtókat, ide-oda rohant, folyton be- és ki az udvarba, éppen az udvar közepén volt az üstökös, a szobáink, az egész lakás vakító ezüstös fényben úszott, nekem felejthetetlen és mintha tegnap láttam volna.

A csillag oly nagy volt, az uszálya majdnem a földig ért, úgy látszott. Férjem felfutott az emeletre a háziúrhoz, és bekopogott, bekiáltott, jöjjön ki, üstökös van az égen, kiszólt, már alszok, egye meg a fene az üstököst, dögülj meg te spiesbürger (nyárspolgár) a pénzeden, felelt neki az uram és szaladt le az udvarba, fent voltunk reggelig, amíg világosodni kezdett, és az üstökös mindig homályosabb lett, mikor már teljes világos volt, reggel hét óra után, az ég ott, ahol az üstökös volt, olyan fényes volt, mint éjjel az üstökös, és látszott nagyon tisztán, hogy ott a fényesség mögött van valami, ami azt a részét az égnek úgy megfényesíti, de az üstökös nem látszott többé sajnos…”

Vajda már le sem feküdt, bement a szobájába, megírta a verset, amelynek végső változatát délelőtt 10 órára megmutatta feleségének.

A 19. század nem volt híján a nagyközönség számára is látványos üstökösökben. Hasegawa katalógusa szerint az 1164-es sorszámú üstökös a napközelség idején –15m-s fényességet ért el, ekkor a Nap közvetlen közelében, fényes nappal is könnyen látszott. Mire annyira eltávolodott a Naptól, hogy sötét égen is megfigyelhetővé vált, már „csak” 0m-s volt, és 30°-os csóvát mutatott. Az akkor 1882 II jelöléssel ellátott üstökös ma a C/1882 R1 (Cruls) nevet viseli. Ez volt a valaha megfigyelt legfényesebb üstökös.

Az üstökös eleinte a déli félteke egén látszott. Laikusok már szeptember 3-án látták. Szeptember 8-án észlelte először csillagász (Finlay Fokvárosban). Cruls, a Rio de Janeiro-i csillagvizsgáló igazgatója, szeptember 11-én észlelte először. Maga a brazil császár értesítette a világot a felfedezésről, így azóta is Cruls-féle üstökösként említik. Szeptember 17,2169 UT-kor volt napközelben. Napkorong előtti átvonulásakor láthatatlan maradt.

Szeptember 22-től már az északi félteke lakói is örülhettek látványának (Vajda János is ekkortájt, szeptember végén láthatta). Októberben sok alapos megfigyelés történt. Magja több részre szakadt. Hónapokon át feltűnő jelenség maradt, egészen 1883. február közepéig látszott, majd újra a déli égre távozott.

Herényben Gothard Jenő is éppen az idő tájt kezdte meg észlelőmunkáját 1881-ben megépített csillagvizsgálójában. A nagy szeptemberi üstököst sokat észlelte, megfigyeléseiről magyar, német és angol kiadványokban számolt be 1882-ben és 1883-ban.

Ha újraolvassuk Vajda versét, reménykedjünk, hogy idén tavasszal is igazán feltűnő üstököst láthatunk!