Hiszékenységünk óriási, de azért nem végtelen, s amit e téren nyújtani tudunk, azt teljesen igénybe is veszik a médiumok, látnokok, tenyérjósok, hittel-gyógyítók, pszichoanalitikusok, ingersávkutatók, a hivatalosan elismert és el nem ismert mindenféle gyógymódok hirdetői, a csillagjósok, a csillagászok, akik azt mondják, hogy a Nap majdnem száz millió mérföldnyire van tőlünk, és hogy a Betelgeuze [Az Orion csillagkép egyik csillaga] tízszer akkora, mint az egész világegyetem, a fizikusok, akik a Betelgeuze ellensúlyozására az atom hihetetlen parányiságáról beszélnek, és egy sereg más csoda-kufár akiknek a hihetetlen tanain harsány kacajra fakadt volna a középkor. A középkorban az emberek a Földet laposnak hitték, s ezt a nézetüket legalább az érzéki tapasztalásra alapozhatták; mi gömbölyűnek hisszük, nem azért, mintha közülünk akár csak egy százalék is fizikai magyarázatát tudná adni egy ilyen furcsa elképzelésnek, hanem mert a modern természettudomány meggyőzött minket arról, hogy semmi sem igaz, ami nyilvánvaló, és hogy minden tudományos, ami varázslatos, valószínűtlen, rendkívüli, óriási, parányi, lélektelen vagy iszonyú.
Félreértések elkerülése végett: nem azt akarom én ezzel mondani, hogy a Föld lapos, és hogy valamennyi hihetetlennek látszó tanúnkat, vagy közülük akár csak egyet is, ámításnak, szemfényvesztésnek tartok. Csak megvédem a magam korát ama vád ellen, hogy szegényebb a képzelete, mint a középkornak. Állítom, hogy a tizenkilencedik század, s a huszadik még inkább, lepipálja a tizenötödiket a csodák, titkok, szentek, próféták, varázslók, szörnyetegek és mindenféle tündérmesék iránti fogékonyság tekintetében. A közvetlen, tapasztalati igazságokhoz viszonyítva mérhetetlenül több a csoda az Encyclopaedia Britannica legújabb kiadásában, mint a Bibliában. A középkori hittudomány doktorai, akiknek eszükbe sem jutott, hogy eldöntsék, hány angyal tud egy tű hegyén táncolni, romantikus hit dolgában siralmasan leszerepelnek a modern fizikusok mellett, akik egybilliomod milliméternyi pontossággal meghatározták a táncoló elektronok mozgását és helyét. A világ minden kincséért sem akarom kétségbe vonni e számítások pontosságát vagy az elektronok létezését (bármik legyenek is azok). Johanna sorsa intelem nekem ilyen eretnekség ellen. Azt azonban nem látom be, miért tartják magukat az elektronokban hivő emberek kevésbé hiszékenyeknek azoknál, akik az angyalokban hittek. Ha, ellentétben az 1431-ben élő roueni bírákkal, nem hajlandók Johannát boszorkánynak tekinteni, ennek oka nem az, hogy sokallják e magyarázat meseszerűségét, hanem épp az, hogy keveslik.
A Szent Johanna előszavából, 1924.
