Megcsapottak rovat

Az alkotás kínja és gyönyöre

technika, harangöntés

A Természet Világa 1998-as diákpályázatán – A kultúra egysége kategóriában – az első díjat LONGA ANNA (Baár-Madas Református Gimnázium) kapta A harang című írására. Megérdemelten. Az alábbi rejtvény is a harangkészítéshez kapcsolódik: egy magas művészi értékű film irodalmi forgatókönyvéből idézek.

A harang

1423–1424
tavasz – nyár – ősz – tavasz

A girbegurba kis parasztház előtt terjedező, tiszta vizű márciusi tócsában fagyos, világos égbolt tükröződik. A szűk kis udvar trágyával elegy hóval van teli. Az elferdült kapuoszlopnál esetlen, sovány legény tesz-vesz: hiába próbálja visszaakasztani a sarokvasra a félig elkorhadt kapuszárnyat. Boriszka az, a harangöntő mester fia. Ugyanolyan szögletes és izgága, mint néhány esztendeje, csak kiálló járomcsontú, sovány arcát verte föl fakó és gyéres szakállbozót.

A durván ácsolt, vastag deszka nehéz, és nem mozdul. A kapuszárny le-lesiklik a sarokvasról, lecsúszik a földre, és jeges, híg sarat fröccsent a kapuhoz érkező négy lovasra.

– Ez-é Nyikolaj harangöntő háza? – kérdezi a druzsina-katonák rangosa, sapkájával törölgetve sáros arcát.

– Ez – feleli Boriszka.

– Apád a mester?

– Apám – bólint a legény. Ferde metszésű szeme nyomban éberré válik.

– No, hívd ki akkor.

– Nincs itt. – Boriszka tovább bajmolódik az átkozott, nehéz kapuszárnnyal.

– Hát hol van?

– Meghalt – hangzik a nyikorgó kapu szárnya mögül. – Elvitt a fekély mindenkit, anyámat is, húgomat is. Apámat is.

A druzsina-katona figyelmesen nézi a kaput, amely mögött Boriszka vesződik, aztán megköszörüli a torkát és azt kérdi:

– Hát… Gavrila harangöntő mester merre lakik? Itt a közelben?

– Gavrila? – A nyirkos deszkák közül előbukkan a legényke furcsán vidám arca. – Meghalt Gavrila is. És Kaszjar mester is meghalt, Ivaskát pedig tavaly elhurcolták a hordabéliek. Fjodor él egyedül, ahhoz menjetek. Innét az ötödik porta… – Boriszka arcán csúfondáros mosoly jelenik meg. – De siessetek, mert már az is az utolsókat hörgi. Fjodor mester. Ki se nyitja már a szemét, alighanem vége lesz hamarosan.

A katonák hallgatnak, a legrangosabbra pillognak.

– Ezt is megértük, nincs, aki harangot öntsön… – mormolja az komoran, és megfordítja lovát.

A legény, mintha kígyó csípte volna, felszökken, és a lovasok után iramodik. Hangos toccsanással zuhan a földre az eleresztett kapuszárny.

– Vigyetek magatokkal, halljátok? Megöntöm én a harangot! Vigyetek a herceghez! Hé! – kéri a druzsinások fejét, kengyelébe kapaszkodva.

– Megháborodtál, te kölyök?

Olvadozó hó lucskos darabjai fröccsennek fel az ügető lovak patái alól.

– Nem én… igazán… jól elvégzek én mindent!… Úgyse találtok mást… mindenki… mindenki meghalt… Úgyse leltek nálam jobbat! – esedezik Boriszka, még mindig a kengyelt markolva.

– No, tágulj, ne keveregj itt láb alatt! – mérgesedik meg a csapat feje.

A legény megáll a kis mezőváros szélén, és lihegve kiáltja a távolodó lovasok után.

– No, jól van. Ti bánjátok! Én tudom a harang titkát, de meg nem mondom.

A lovasok, már jó messze, megtorpannak.

– Mit beszélsz? – kiáltja vissza a vezetőjük.

– Tudom a titkot! – kerekedik felül Boriszka. – Apám tudta a harangöntés titkát, rám bízta, amikor haldoklott! Senki… senki rajtam kívül nem tudja! – Megtörli kihevült arcát, látja, hogy a lovasok összetanakodnak, és az kiáltja: – Egyedül én tudom! Apám a halálos ágyán nekem minden titkát…

– Hogy hívnak?

– Boriszkának!

– No, gyere csak ide! – kiáltja a csapat feje, és a legény inaszakadtából rohan utánuk.


Eltakarodott a hó, visszahúzódtak a tavaszi vizek. A Moszkva folyó újra medrébe tért, otthagyta a bokrokon az ár sodorta száraz, tavalyi fűcsomókat. Olyanok, mint a feldúlt madárfészkek.

Az itt-ott virágokat hajtó lankás parton Boriszka ballag, néhány mester kíséretében. Mögöttük muzsikok, válluk ásó – kubikosok, Boriszka lépked az élen, érzi magán az emberek bizalmatlan pillantását. Hirtelen megáll egy görcsös, magas nyárfa előtt. A mesterek némán odagyűlnek és körülnézelődnek.

– Itt ásunk – dönti el a legényke.

– Lehetni lehet itt is – bólint rá a mesterek legöregebbike, egy sűrű, deres szakállú ember. – De minél közelebb ásunk a toronyhoz, annál alkalmasabb. Mert aztán né, milyen messzire vonszolhatjuk azt a nehéz súlyt!

Boriszka buzgón igyekszik leplezni bizonytalanságát. Lába elé néz.

– Hiszen itt is meg lehet önteni…

– Lehet, lehet, csakhogy…

– No, hát akkor itt öntjük – határozza el szilárdan Boriszka, és odaint egy esetlen, vörös legényt, szemmel láthatóan inast, aki ott lökdösődik a mesterek között: – Andrejka!

A vörös odaszalad. Boriszka hadonászik, a fülébe súg valamit. Andrejka buzgón bólogat, így adva értésére, hogy neki egy fél szó is elég, türelmetlenül hallgatja végig Boriszka utasításait, aztán, ahogy csak ina bírja, rohan a közeli dombon fehérlő várfalakhoz. A mesterek némán álldogálnak, kezüket a hasukon összefonva, és kétkedőn pillantgatnak Boriszkára. Félszeg csend támad. A legény haragosan szorítja össze keskeny száját és vezényel:

– Rajta, jelöljétek ki!

A kubikosok készséggel látnak az óriási gödör kijelöléséhez. Boriszka inasmód segít nekik. Karót ver le fakalapáccsal, kötelet köt hozzá, súlyos gombolyagot teker le, mér, még egy karót ver a földbe. A törékeny égerfa-karók forgácsolódnak, hajlanak, ki-kiugranak a fakalapács alól, mintha élnének. Végre kijelölik a gödröt.

A kubikosok keresztet vetnek, megköpik a markukat, és ásót ragadnak. Boriszka izgatottan szaladgál körülöttük, végül nem bírja tovább és kiragadja az ásót egy tagbaszakadt muzsik kezéből.

– Add csak, majd én!

– Dehát… várjál!… – szól rá halkan, bántódottan a kubikos.

Mint a kés a szalonnába, úgy hasítanak az éles ásók a földbe, roppannak az elvágott fűgyökerek, apró kavicsok csikordulnak a vason, halk szippanással válik el a többitől az ásónyi párolgó föld. Boriszka nekihevülve, magafeledten ás, megrészegszik a földszagtól, és lebírhatatlan vágyat érez, hogy felássa az egész lankát, az egész mezőt, az egész partot. Az egész világot!

A kubikosok kiszámította és elégedetten dolgoznak, értetlenül pillantgatnak parancsolójukra.

A mesterek is Boriszka munkáját figyelik, össze-összesúgnak, némelyek még nevetnek is.

Andrejka jelenik meg a lejtőn, odaszalad Boriszkához, és a lába elé zúdítja a szerszámokat.

Az fölemeli izzadt arcát és mosolyogva a mesterekhez fordul:

– No, akkor ássunk együtt!

Egy öreg mester odacsördít egyet jutalmul Andrejkának, és igyekezve, hogy minél lágyabban ejtse a szót, kijelenti:

– Mi nem kubikosok vagyunk. Hanem öntőmesterek! Minek túrjuk a földet?

– Tudjátok, mit mondott nekem az apám a halála előtt? Hogy minden harangöntőnek magának kell az öntőgödröt megásni! Ő, asszongya, csak vénségére érhette meg ezt. Ezt mondta, és meghalt… Értitek?

– Nem tudom… nem tudom, mit mondott Nyikoláj, csak azt tudom, hogy földet nem túrok! Hívass majd bennünket, ha szükség lesz ránk! – zárja le a vitát az öreg, és a többi mesterrel a vár felé indul.

– Így is jó! – kiált utánuk dühösen Boriszka. – Majd ások én helyettetek!

Beesteledik. Már nem látni a gödörásókat, csak a fűbe kihányt föld súlyos huppanásait hallani. Mindenki fáradt, de senki sem akarja elsőnek letenni az ásót, mert látják, milyen magafeledten hajigálja fel a földet csapatuk feje – a vékonydongájú, alacsony kis legény.

A gödör csuszamlós, meredek lejáratán egy csapat öntőmester ereszkedik lefelé. Elöl: Boriszka. Megáll a gödör fenekén, lehajol, és kezét térdére támasztva, vizsgál valamit a földön. Aztán fölvesz egy agyagcsomót és figyelmesen szemügyre veszi. Belevájja hosszú, vékony ujjait, szeméhez emeli, és hunyorogva gyúrogatja a markában.

A deres szakállú, öreg mester bizalmatlanul és kíváncsian nézi. Boriszka utálkozva elhajítja az agyagot, kezét nadrágjába törli, és szaggatottan kiáltja:

– Nem… ez sem az! Ez sem olyan agyag!

– Mindig innen vettük pedig – ellenkezik vele az öreg.

– Elég bolondok voltatok! Hitvány agyag ez, igaz-e, Andrejka? – kérdi mérgesen Boriszka

– Hitvány bizony! – ért vele egyet örömmel a vörös legény.

A megbántott öreg mester tehetetlen mérgében lecsüggeszti a fejét.

– Hallhattátok – fordul a legény mesterekhez. – Keressünk tovább! Míg csak alkalmas agyagot nem találunk!

A tüskés, elvadult tarlón hárman lépegetnek: Boriszka, egy kopasz öreg az öntőmunkások közül, meg Andrejka. Mindhárman csüggedtek és haragosak.

– Hallod, Sztyepan! Lehet, hogy hiába vesződtünk? – fordul Boriszka a kopaszhoz.

– Hiába hát! – sóhajtja nehéz szívvel az elcsigázott mester. – Nézd meg alaposan! Rongyba csavart agyagdarabot vesz elő az inge alól és kibontja. – Mennyi munkánkba került! Új lelőhelyet találtunk! Te meg…

– Ez sem olyan, nem olyan, érted? – kiáltja kétségbeesetten Boriszka. – Nem olyan!

– Mindig ugyanazt fújod! „Nem olyan, nem olyan!” Vége felé jár augusztus, mi pedig még mindig nem találtunk agyagot! Gondolj magaddal is. Sajnállak téged!

– Ne sajnálj te engem! Látod ennyi, évet megértem a sajnálatod nélkül is. – fortyan fel Boriszka.

– Gyerünk Boriszka, gyere haza, pajtás! – mondja váratlanul gyengéden a kopasz.

– Nem megyek! Tudom, biztosan tudom, ez nem olyan agyag!

– Hát milyen az az „olyan” agyag? Milyen?! – kiáltja a mester.

– Azt én tudom, milyen – makacsolja meg magát Boriszka.

– E-eh! – nyög fel elkeseredetten a kopasz, földhöz vágja a rongyba göngyölt agyagdarabot, és botladozva elindul a hepehupás mezőn. A kis legény kigyúlt szemmel néz utána, és idegesen nyeldekel. Kiugró ádámcsutkája rángatózik vékony madárnyakán.

– Jól van! Boldogulunk nélküled is! – kiált fel rekedten. – De az ám! Nem kellenek nekem az ilyenek! Hallod? Az ilyenekre nincs szükségem!

Boriszka egész testében remeg, de tovább botorkál, esetlen, hosszú inge ujjába rejtve kezét.

Andrejka egyre a sarkában.

Hideg hajnal. A lekaszált réten Boriszka kószál. Messziről meg lehet ismerni mulatságos, szökdelő járásáról. Átvág egy fiatal fenyvesen, kiér egy lassú folyású kis folyóhoz, elidőzik egy kicsit szakadékos partján, elnézi a tajték bűvös táncát az örvény felett. Aztán hirtelen meglendíti a lábát, és nyűtt bocskora felível a levegőbe, belecsobban a vízbe, s belekerülve az örvény néma, lassú forgásába, körözni kezd… A legényke nézi egy darabig a bocskorát, aztán elhatározza, hogy kimenti, leereszkedik a meredek parton, a vízhez, de rosszul lép, megcsúszik, farára esik, és a partba, az agyagba kapaszkodva, lefelé csúszik.

Az agyagba. De micsoda agyagba! Belemélyeszti ujjait, kiszakít egy csomót, gyúrogatja, kettétöri, újra összetapasztja, nyomogatja, becézi. Zsíros, semmivel nem keveredett, élénkszürke, engedelmes és tömör agyag. A keresett, az áhított! Boriszka nem tudta, hogy ez szemre ilyen, senkinek sem tudta volna apróra leírni, mert nem látta soha, de most már bizonyosan tudja – ezt az agyagot kereste! Körülnéz, üdvözült mosoly jelenik meg az arcán és elkiáltja magát:

– Andrejka, Szemjon, Pjotr bátya! Megvan!

Szemerkélni kezd az eső. A folyóparti sáros úton Andrej Rubljov hajt a malomból egy lisztes zsákokkal rakott szekeret. A bakon ül, lóbálja a lábát, és gyékényt borít a fejére az eső ellen.

Hirtelen lelkendező rivalgás száll a folyó felől. Andrej megállítja a lovakat, és a szakadék szélére megy.

Odalent, a víz szélén, fiatal legényke üldögél elgondolkodva, lábujja közeit piszkálja, és időnként szétkiáltja a messzeségbe:

– Sztyep-a-n! Megva-a-an! Andre-e-ej!

A túlsó parton a visszhang felkapja a boldog ordítást, és széthordja az elhagyott, csüggedt mezőkre. Nem válaszol senki.


Megva-a-an!
(Részlet Andrej Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjéből)

Késő ősz. A mély gödörben, amelynek falait és fenekét kövekkel rakták ki, vagy húsz mester végzi az utolsó simításokat az agyag-öntőformán. A messziről harangnak látszó, óriási anyaghalmot hajlított vasvesszőkkel fonják be a mesterek. Az ingatag pallókon kubikusok sürgölődnek föl-le, hordják az agyagot, a meszet a vasvesszőket.

Fönt a gödör körül, másféle munka folyik: gerendákat hordanak össze, köveket, téglákat, meszet halmoznak fel. Ez a hatalmas lendületű, népes és lármás munka: harangöntés.

Ebben az embersokadalomban ide-oda rohangál egy alacsony, cingár legényke, ő irányítja a munkát. Sürög, buzog, mindenbe egyszerre kap, parancsokat oszt, és egyre-másra az alacsony, borús eget kémleli nyugtalanul. Most a gödör körül rendelkezik – a gödör sarkaiba méteres átmérőjű, hatalmas tölgyfarönköket ásnak le. Az egyik már a helyén áll, felső végébe nyílást vágnak az ácsok, amelyen a köteleket húzzák keresztül.

Boriszka ott jön-megy az ácsok körül, aztán nem bírja tovább a munkájuk kimért ütemét, ellöki az egyik ácsot, kiragadja kezéből a vésőt és maga kezdi fúrni-vésni lázas igyekezettel a rönköt.

Eközben sáros, csuhájú, ösztövér templomszolga szalad Boriszkához és félrehívja.

– A kalmárok nem egyeznek bele! – jelenti lihegve.

– Mibe? – kérdi értelmetlenül Boriszka.

– Az árba. Háromszorosát kérik. Azt mondják, ilyen kötélért még az is kevés.

– Hát vedd meg, mit tehetünk!

– Borisz! – szól valaki a gödör mélyéről.

– Olyan drágán? – retten meg a templomszolga.

– Vedd meg!

– Ad neked a herceg! Hiszen egészen tönkretesszük!

– Borisz! – kiáltanak a gödörből.

– Megyek! Boriszka, elszaladóban, elkeseredetten hadarint a kezével. – Énnekem már úgyis mindegy! Vedd meg!

Vagy félszáz ember áll készen, hogy a tölgyfarönköt fölemelje. Mindenki Boriszka parancsszavát várja.

Rubljov vergődik át a lármás embersokadalmon, el-elbámészkodik, és hol egy megrakott szekér elől, hol egy gerendát cipelő munkás, elől, hol egy, hercegi lovas darabont elől tér ki.

– No. rajta! – kiáltja Boriszka. Az emberek nekifeszülnek a rönknek. A legény hátrál, és Andrej lábára lép. – Eredj innen, atyám, jobb lesz! Még rád zuhan valami és agyonüt! – mormolja sietve.

Eközben újra a nevét kiáltják a gödörből.

– Nélkülem ne emeljétek! Megyek! – feleli Boriszka, és a hajós pallókon leszalad a gödörbe.

– Itt ezen a helyen nem bírja ki az öntőforma – mondja egy kopasz mester. – Rá kell még tapasztani egy réteget.

– Milyen réteget?! Azt hittem, már rég körültapasztották agyaggal, s ti még a vázzal sem vagytok készen! – mérgelődik a legény.

– Agyonhajszolsz te bennünket – mosolyog a kopasz. – Még egy réteggel meg kell erősíteni. A vasvesszők már elfogytak.

Boriszka az öntőformához lép, egy pillantást vet rá, és kiadja a rendelkezést:

– Elég, fejezzétek be, semmit sem erősítünk többet! Estére el kell kezdenünk a kiégetést!

– Mi az, gúnyt űzöl belőlünk? – képed el a deres szakállú, a mesterek feje. – Ha a formát meg nem erősítjük, nem bírja el az öntvényt! Megreped, és oda minden!

– De ha holnap leesik a hó, nem végzünk az égetéssel! – kiáltja mérgesen a legény. – Akkor nincs oda minden? Engem vesszőznek meg akkor, nem titeket!

Rubljov a gödör peremén áll, és lenéz a mélyébe. A gödör kővel kirakott fenekén mesterek toporognak tanácstalanul, köztük, mint egy fürge kis ördög, lót-fut a vadul villogó szemű legény.

– Én pedig ezt nem csinálom! – jelenti ki a mester.

– Ha nem csinálod – nem is kell, elmehetsz – bőszül fel Boriszka, és vörös hajú inasához fordul: – Andrejka, rajta, fejezd be!

– Ő sem fejezi be – mondja nyakasan a kopasz.

Boriszka valósággal megdermed dühében, aztán erőt vesz magán és halkan kérdezi Andrejkától:

– Befejezed?

– De ha nem bírja ki az öntvényt! – mondja az öreg mester kétségbeesetten

– Még egy réteggel körbe kell tapasztani – nyögi Andrejka, úgy elvörösödve, hogy szinte könny szökik a szemébe.

– Engedelmeskedsz vagy nem? Ki itt a fő? – kérdi még mindig halkan Boriszka.

– Még egy réteggel…

Boriszkának torkán akad a szó, mintha félrenyelt volna, aztán elszántan kiáltja:

– Fjodor!

Egy nyakigláb darabont szalad a gödörhöz.

– Megvesszőzni! – mutat Boriszka Andrejkára. – A herceg nevében megvesszőzni! Nem akar harangot önteni! Nem engedelmeskedi a parancsomnak! Majd megmutatom, én nektek, ki parancsol itt!

A mesterek földbe gyökerezve állnak, nem néznek Boriszkára. A darabont ráveti magát Andrejkára, hátracsavarja a karját.

– Apád nem így bánt velünk! – szólal meg halvány mosollyal az egyik mester. Fehér, mint a fal.

– Apámat emlegeted?! – mosolyog fullánkosan a legény. – No, hát tudd: éppen apám nevében vesszőzik meg!

A druzsina-katona könnyűszerrel elvezeti a félelemtől elnémult Andrejkát.

– Gyerünk, fejezzük be a formát! – mondja hirtelen fáradtan Boriszka.

A mesterek sietve munkához látnak. A váratlanul elcsüggedt, sápadt Boriszka dermedten áll, mindenkitől elhagyottan, és bánatosan néz fel a gödörből egy nyárfára, amely csupaszon és élettelenül várja a telet.

Fent a gödör szélén munkások bukkannak fel:

– Boriszka! Mi lesz hát? Várunk!

A legény keserveset sóhajt.

– Ássátok be nélkülem! – és az öntőformához megy.

A mogorva mesterekkel együtt Boriszka utolsó erejét összeszedve tapasztja be agyaggal a vázat. Az éjjel-nappal folyó munka, a többnapi virrasztás nem múlt el nyomtalanul: Boriszka, arcát a forma nedves oldalához hajtva, álltában elalszik. Az öreg mester oldalba löki.

– Eredj, eredj, szundíts egyet – mondja komoran.

Boriszka nagy nehezen felemeli súlyos szemhéját, és tántorogva, mint a részeg, a lyukas eresz alá megy, eldől a szalmán, és abban a pillanatban feneketlen sötétségbe zuhan, amelyből aztán rögtön felrántja egy hang:

– Boriszka! Boriszka, ébredj! Boriszka!

Minden erejét összeszedve felnyitja álmos szemét, és látja: fehér körülötte minden. Eltűnt a sár, eltűnt a szürke, halott fű. Óriási pelyhekben hull a hó. Az öreg mester rázza a vállát:

– Kelj föl! Leesett a hó! Én már elkezdtem a kiégetést.

Boriszka talpra ugrik, és nadrágját fogva, a gödörhöz rohan, futtában korholva a mestereket:

– Miért kezdtétek nélkülem? Ki engedte meg? Én tudom, mikor kell!

Odaszalad a gödörhöz és megtorpan, még nem ocsúdott fel egészen álmából, mindkét kezével le-lecsúszó nadrágját tartja. A hatalmas lángok mormolva törnek az ég felé, hegyes nyelvük szinte érinti a sötét, komor eget. Szakad a hó.


Tél. A fekete, kormos gödör sarkaiban már rég állnak a vastag, magas tölgyoszlopok, a gödörben készen áll az öntőforma. Hárskéregből tetőt tákoltak össze fölötte, hogy védje a hótól. A gödör körül egy sereg ember munkálkodik. Az oszlopok közé emelt négy olvasztókemence építését fejezik be. Mindenünnen szán utak vezetnek az építés színhelyére, ezeken hordják egyetlen óriási halomba az olvasztáshoz való ércet. Réztömbökkel megrakott szánok haladnak, egy régi megrepedt harang darabjait vonszolják kötélen. A nagy mérlegek körül Boriszka sürgölődik, az ezüstöt méri. Körülötte mesterek és darabontok ácsorognak.

– Ez az ezüst kevés! – fordul Boriszka határozottan a katonához. – Mondd meg a hercegnek, ne fukarkodjék. Keveset küldött!

– A mi nagyhercegünk sohasem fukarkodik – húzza el a száját Sztyepan, a herceg századosa.

– Az nem az én dolgom! Még egy fél pud ezüst kell – követeli Boriszka.

– Számít is itt fél puddal több vagy fél puddal kevesebb, amikor ötezer pudos lesz a harang! – mosolyog gúnyosan a kopasz mester.

– Vajon melyikünk tudja a harangérc titkát? Én vagy te? – lobban rá Boriszka. Mindenki elhallgat.

– Mondd meg hát a hercegednek, hogy ne fösvénykedjék! Még egy fél pud ezüstre van szükségünk! – Boriszka sarkon fordul, leereszkedik a gödörbe, a lent dolgozókhoz, és nagy szája széles mosolyra húzódik.

– Mit nevetsz? – kérdi tőle az öreg mester.

– Annyi ezüstöt sajtolok ki a nagyhercegből, amennyit csak akarok. – Boriszka tettetett ijedtséggel tapasztja tenyerét a szájára, és szemét meresztve körülkémlel, nem hallotta-e valaki. – Mégse szólal meg a harang, ha nem akarom – és bugyborékoló, hangos hisztérikus nevetésre fakad. A mesterek feszengve fordítják el róla tekintetüket.

Boriszka fölnéz, és a gödör szélén a nagyherceget pillantja meg. Fehér csődöre nyergében ülve, hosszan és komolyan nézi a legényt.

– Te, vigyázz!… – mondja halkan, fenyegetően, és megfordítja lovát, elporzik.

Boriszka fejvesztetten ereszkedik le a földre. A hólepte nyárfáról nesztelenül szárnyra kel egy varjú. Hó hull alá a megrezdülő, fekete ágakról…

Újra tavasz. Éjszaka. A villódzó lángok bevilágítják a gödröt, benne a harangot. A kemencék körül, mint az ördögök, kormos fekete arcú mesterek. A gödör felett az olvadó érc mindent elnyomó, fenyegető mormolása hallatszik. A kemencék nyitott ajtaján látni a fortyogó fémet, kápráztató, mint a nap. Az öntőmunkások izzó vesszői cikornyás ábrákat hasítanak a sötétségbe.

Az egyik kemencénél Boriszka kavarja a rezet. Andrejka szalad oda hozzá.

– A második és a harmadik kemence kész!

A sötétből kibukkan egy mester szőrmók, verejtékes képe.

– Kész az enyém is!

– Eredj innen, eredj! Minden készen van! – hajtja el Boriszkát a negyedik kemencétől az öreg mester.

A legény körülnéz és akkor látja csak, hogy a területet, ahol dolgoznak, több ezer főnyi tömeg veszi körül, mintha egész Moszkva idesereglett volna az ő munkája látására, és a nyárfán, egészen a csúcsáig, fürtökben lógnak a gyerekek, tátott szájjal bámulják az odalenn lázasan folyó, titokzatos értelmű munkát. Boriszka torkát izgalom szorongatja.

– Hé! Minden készen van? Hé! Akkor rajta, kezdjük! – kiáltja szinte kétségbeesetten az öreg mester. Boriszka megnyalja száraz ajkát és bólint.

Az öntőmesterek a kemencékhez szaladnak, nyílást törnek a tövüknél, és a vakító fém semmi máshoz nem hasonlító bömbölő és sistergő és sokhangú, mély mormolás közepette özönlik a vályúkon az öntőformába. És már visszhangozva zúg a telítődő forma, mint valami óriási, csengő edény, amelybe áttetsző, olvasztott ezüstöt öntenek. Boriszka oldalra billentett fejjel hallhatja a ragyogó ezüst- és rézöntvény mennydörgő muzsikáját, és megremeg szívét feszítő izgalmában, gyönyörűségtől elfúló hangon kiáltoz. De a fenyegetőn erősödő mormolás elnyomja a kiáltását:

– Öntsétek! Rajta-a-a! A-a-a-a! Uram segélj! Segélj! Öntsé-é-tek!

A sötét úton lihegve, botladozva lohol egy sereg hosszúruhás ember. Felkaptatnak a dombra, amelynek tetején az olvadt fém vibráló fényétől vörös nyárfa áll, utat törnek a sokadalomban. Az Andronyikov-kolostor szerzetesei. Legelöl – Rubljov. Zihálva furakodik a gödör széléig, nyugtalan tekintetét végighordozza a munkálatok helyén. Meglátja Boriszkát, aki ott szorgoskodik a kemence előtt, és felsugárzik a szeme.

Este. A hűlő gödör alján óriási, elszenesedett tömböt állnak körül a mesterek. A repedező öntőforma hőséget áraszt a fagyos levegőbe, amely úgy hullámzik, folydogál fölötte, mint a víz.

Az örömében szinte eszét vesztett Boriszka lép elsőnek a formához, és leüti csákányával az első darabot. Utána a többiek is hozzáfognak a forma széttöréséhez

Boriszka megszállottan dolgozik. Félrehordja az összesült földet, szaggatja a vasvessző-vázat, töri a kőkemény, kiégett agyagot. Csengve hullanak az átizzott cserépdarabok. A csákányt lendítő kéz megáll a levegőben. Sárkányölő Szent György koromtól fekete, félelmes rézarca néz szembe Boriszkával.

Sötétedik. Az óriási, kormos harang ott áll a gödörben, a mesterek a levert forma még langyos cserepein üldögélnek.

– Hű, micsoda nap lesz holnap! – sóhajtja az öreg mester. – Aludni kéne, nem?

A mesterek felállnak. Csak Boriszka marad ülve, nekidől a még meleg, érdes oldalú harangnak.

– Boriszka! Gyere!

A legény ki se nyitja a szemét, gyerekesen cuppog, és összefüggéstelenül dünnyögi:

– Megyek, megyek, hamar… itt vagyok… – és arcát néma, óriási, édes gyermekéhez szorítva, elalszik.

A mesterek felfelé indulnak a pallókon. A kopasz mester ásít és az öreghez fordul.

– Azért mégsem értem, hogy bízhatta rá ezt a nagy munkát a herceg! Nem fér a fejembe!

És végre felvirrad a rég várt nap. A gödör körül a lankát már kora hajnalban ellepte a nép, s még egyre jönnek, jönnek az emberek. Moszkvaiak és a környező faluk lakói – senki sem akarja elmulasztani a látványosságot, amihez fogható nem sok akad az ember életében.

A harangtól az oszlopokra szerkesztett csigákon keresztül vastag kötelek vezetnek a gödör feljárataihoz. Mindegyiknél harminc munkás várakozik. A gödör fenekén, a harang mellett, Boriszka áll a mesterek között. Olyan zavarodott, mintha halálos ítéletét várná.

– No? Lehet? – kérdi tőle izgatottan az öreg mester.

– Lehet… lehet – feleli Boriszka vaktában.

– Kész? Mehet? – kérdi újra az öreg. – Akkor ints! Ints, ha mehet!

A mesterek utoljára még átvizsgálják, erősen áll-e minden, felszállnak a gödörből, amely már otthonuknál is ismerősebb lett nekik. Boriszka összeharapja elfehéredett száját és meglendíti sapkáját.

Száz meg száz kar feszül meg egyszerre, vér tolul az arcokba, kidagadnak az erek. Bonganak, mint a húr az erős kötelek. És nincs egyetlen ember sem a gödörben, sem körülötte, aki közönyös maradna, miközben a harang felhúzását várja. A harangét, amelyhez annyi reménység fűződött!


Végre felbukkant a gödörből. Lassan, szinte kelletlenül, ünnepélyesen imbolyogva, csodamód kinő a gödörből, a nép örömére.

Toppant erőfeszítés, leírhatatlanul nehéz munka után a harang már ott lebeg a föld felett, néhány munkás vastag gerendákat vet át sietve a gödrön, hogy ha valami baj történik, vissza ne zuhanhasson.

Boriszka úgy jön-megy, mintha álmodna. Mindenki végzi a maga dolgát, ő pedig tanácstalanul ténfereg a mesterek körül, és mindenkinek útjában van. Végre készen van minden. A köteleket megerősítették, a harangot szilárdan felfüggesztették, beleakasztották sok pudos nyelvét is. Helyén már a pompás öltözetű püspök és az egész papság. Csak a nagyherceget várják

A herceg díszbe öltözött századosa léptet a mesterekhez és jelenti:

– A nagyherceg hamarosan megérkezik. Egy külországi követ miatt késik.

És a várfal tövében már fel is bukkan a ragyogó, tarka menet. Az élen a nagyherceg, és rangos külországi vendége, más-más színű csődörökön. Utánuk népes, gazdag kíséret. A nép utat nyit, és földig hajol a herceg előtt. A nagyherceg és külországi vendége a gödör széléhez lovagol és megáll. A mesterek egy csoportba verődve, némán várakoznak. Végül az öreg mester csontos öklével észrevétlenül előre lökdösi Boriszkát. A legény nem ért semmit, nehezen rakosgatja ólommá vált lábát, a nagyhercegtől néhány lépésre esetlenül, valahogy oldalazva megáll, meghajol és lecsüggeszti a fejét.

A herceg ráhunyorít vendégére:

– Látod, énnálam ilyenek igazgatják a többieket!

A borotvált, ápolt arcú, hórihorgas idegen, felfelé kunkorodó csodabajuszával, fekete zekéjére boruló, keményített batisztnyakfodrával, óriási, tollas kalapjában: ritka látványosság. De most ügyet sem vet rá senki. A követ udvariasan mosolyog, oldalra hajolva, hallgatja a tolmácsot, majd a herceg felé fordul, és buzgón bólogat, bár végül sem értette meg, miről van szó.

– No… – mondja a herceg kényszeredett mosollyal. – Rajta!

Boriszka se nem lát, se nem hall. A százados majd eltiporja lovával, fogai közt mormolja:

– Gyerünk már, te tuskó!

Boriszka engedelmesen visszakullog a helyére. Egy varkocsba font hajú, vasgyúró öntőmunkás, a fejét oda sem fordítva, izgatott mosollyal súgja:

– No, mi lesz, meglódítod magad vagy segítsek?

Boriszka keresztet vet, megindul a harang felé és megmarkolja a harangnyelv kötelét.

Izgatott sóhajtás száll el a tömeg fölött, és természetellenes, félelmetes csönd támad.

Lassan meglódul és himbálózni kezd a nehéz harangnyelv. Lendületei egyre szélesebbek, egyre súlyosabbak.

A nagyherceg szobormereven ül a nyeregben.

A mesterek csupa füllé válva, a földet bámulják, nem néznek a harang felé – a kondulást várják. Azt, amiért kerek esztendeig dolgoztak, mint a bolondok, tűrve a gyalázást, a megaláztatást ettől a megszállott kölyöktől. Boriszka tágra nyitott szemmel követi a harangnyelv lengését, de hirtelen megroggyant a térde, és ő leroskad a földre, a tavaszi sárba.

A tíz pudos harangnyelv lóbálódzik, már majdnem érinti a harang oldalát. Még egyszer… még… még… Egyre közelebb a titokzatos, néma, nehéz fémhez…

Hatalmas erejű, mély, tömör hang válik el lassan a megremegő hangtesttől, és igézőn úszik el az elnémult sokaság feje fölött. A második kondulás felébreszti a torony harangjait, amelyek sokféle hangon, egymás szavába vágva, örvendezve köszöntik. Az emberek boldogan hadonásznak, lekapják sapkájukat, és keresztet vetnek a vártemplom kupolái felé.

A harang pedig egyre döng-bong, zsongító hangja egyre erősebb, a harangozó pedig egyre lóbálja a súlyos harangnyelvet, és teli tüdőből, diadalmasan ordítoz valamit.

A herceg szív egyet az orrán, és elfordul az éles tavaszi nap elől. A külországi vendég kalapját levéve, mosolyogva szemlélődik körül és tréfásan fintorog a nem szűnő, süketítő harangszó zuhatagában.

Boriszka föltápászkodik a földről, és görcsösen kapkodva a hideg levegőt, elindul, amerre a lába viszi. A sokaság utat nyit előtte, örvendezve és hitetlenül pillanthat feléje. A zokogástól rángó, kisfiús arcon a felszabadult öröm könnyei csurognak. Boriszka megbotlik – erős karok tartják meg. Sírástól fuldokolva hanyatlik valakinek a füst és férfiverejték szagú mellére. Különös, rekedt hangot hall, csitítgató, félig-értett szavakat:

– Ne sírj, ne sírj… Látod, hát sikerült… Jól van, jól… Látod, milyen jól sikerült minden… nyugodj meg hát… – Andrej reszkető kézzel simogatja a legény haját, vékony nyakát, hátát, amely sovány, mint egy kamaszé. – Most már minden jó lesz… Majd elmegyünk együtt… Miért sírsz hát?…

Én ikonokat festek, te meg harangokat öntesz… Jó?… Jössz-e?… Elmegyünk a Szentháromság-kolostorba, dogozni megyünk… Micsoda ünnepnap ez az embereknek!… Mekkora örömet szereztél nekik, és még sírsz…


Rab Zsuzsa fordítása

A vallomás
(Részlet Andrej Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjéből)

Megjegyzés. Az elkészült film gyakran – kisebb vagy nagyobb mértékben – eltér a forgatókönyvtől. A filmben, az idézett rész, Boriszka vallomásával végződik: apja nem árulta el a titkot.

Mi a film címe és ki a rendezője?

Andrej Tarkovszkij: Andrej Rubljov

[1966–68 (Operatőr: Vagyim Juszov; Forgatókönyvíró: Andrej Koncsalovszkij és Andrej Tarkovszkij; Zeneszerző: Vjacseszlav Ovcsinnyikov; Operatőr: Vagyim Juszov; Főszereplő: Anatolij Szolonyicin)]

Ki a filmben elmesélt történet főszereplője és mi a foglalkozása?

Andrej Rubljov, orosz ikonfestő.

Az ikonfestő · Magyar Mozgókép- és Médiaoktatás · Kalauz ikonfestőknek · Zimmermann Pál: Szakdolgozat. Budapest: Informatika- és Számítástechnika Tanárok Egyesülete, 1997. szeptember.

Most pedig, kérem a Kedves Olvasót, engedjen meg néhány személyes megjegyzést. Az Andrej Rubljov azon szovjet filmek közé tartozott, amelyek kedvéért – szociális fóbiáimat legyőzve – moziba mentem. A film irodalmi forgatókönyve már a magyarországi bemutató előtt olvasható volt magyarul (Filmkultúra?) – ez keltette fel az érdeklődésemet. A kor szovjet politikusai azonban nem tudtak megbékülni a rendezővel, és a szovjet kritikusok össztüzet zúdítottak a filmre. Egyes szakemberek a kor hű ábrázolását kérték rajta számon, míg mások a pogány tavaszünnep túlzott erotikáját vettették a rendező szemére. Végül a Cannes-i vetítés sikere (Kritikusok díja, 1969) törte meg a jeget.