Megcsapottak rovat

A tökharang

Laczik Bálint

A harang sajátos mechanikai lengőrendszer, lényegét tekintve egy ún. kettős inga. Méretei és felfüggesztésének módja oly nagymértékben befolyásolják működését, hogy pl. a kölni dóm nagyharangján végzett vizsgálatok szerint a harang akár néma is maradhat, ha a harangnyelv súlypontja egybeesik a harang ún. lengésközpontjával. (Forrás: Kármán Tódor – Maurice A. Biot: Matematikai módszerek műszaki feladatok megoldására. Budapest: Műszaki Könyvkiadó, 1967. 246–248. p.)

A harangozás mechanikájának problémája egy nagy magyar költő kevéssé ismert versében is felvetődik.

„Gyermekkoromban felköték
A színben egy nagy tökharangot,
Amely ugyan nem ada hangot,
De máskép vígan működék;
Megvolt a súlya, lódulása,
Kötelét, hogy jól visszarántsa,
S vele a kis harangozót; –
Szóval: csinált kommóciót.”

  1. commotio – [ejtsd: kommóció] latin1. mozgás, kedélyváltozás. 2. orvosi rázkódás, rázkódtatás; agyrázkódás.

Beküldendő a költő neve és a vers címe.

Arany János: Naturam furca expellas… [Keletkezés ideje: 1877. július 9.]

Arany János összes költeményei. I–II. kötet. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964. I. kötet, 477. p.

Arany János rajza a Naturam furca expellas… című vershez

A költő és költészet tragikus elmagányosodása témájú vers címe Horatiustól származik (Levelek I. könyv, 10, 24. sor). Arany (nyilván emlékezetből) hibásan idézi. Helyesen így hangzik: Naturam expelles furca, tamen usque recurret. (Ejtsd: Náturam expellesz furká, tamen uszkve rekurret.) Abban ingadoznak a kiadások, hogy expellas vagy expelles, Borzsák István kiadásában mindenesetre expelles. Jelentése: „Űzd ki bár a természetet vasvillával, mégis mindig vissza fog térni.” Azaz a természet, az emberi természet sem változtatható meg, a ránk mért sorsot el kell fogadni. (Köszönöm Várady Szabolcs pontosítását a cím eredetével kapcsolatban. – A szerk.)

A vers befejező sorai:

„»No, mondám, majd ha nagy leszek,
Valódi harangot veszek
És azt egész nap kongatom
Saját kényemre, szabadon.«

Így kongatom most untalan
E verseket – bár hangtalan.”

A versben alapvető emberi magatartások, létélmények feszülnek egymásnak. Az első 12 sor egy gyermekkori emlék felidézése: a tökharanggal való játék meghatódó, mosolygós elbeszélése. (A költő le is rajzolta, mi volt az a tökharang.) Hangot ugyan nem adott, de harangozni lehetett vele, „vígan működék”, s csinált „kommóciót”.

Az utolsó két sor hatására „valami egészen különös villódzás indul meg a vers két képe: a tökharangot kongató kisfiú és a verseit kongató költő képe között”. A két kép körvonalaiban pontosan egymásra illik, minden mozzanatnak megvan itt is, ott is a maga megfelelője, de „minden mozzanat mást: pontosan önnön groteszk ellentétét sugározza a két szemben álló képben. Az, hogy a harang hangtalan, az a gyerekkori képben csak mulatságos; az öregkori képben viszont már fájdalmas. Amott csak azt jelenti, hogy nincs hangja – itt azt is, hogy nem hallja senki. Ott, a tökharang, a gyerekkor kedvesen hiú vágyainak-terveinek – itt a hiábavalóságnak és a magánynak a szimbóluma. Ott, a vágynak még van jövője: ’majd ha nagy leszek, Valódi harangot veszek’ – itt már nincs, mert a valódi harang, a vers is néma. Ott, az ’egész nap kongatás’ a boldog s vágyott beteljesülést jelenti – itt a néma versek „untalan” kongatása már görcsös kényszer, céltalan robot. S ha a „máskép vígan működék” tréfa volt ott s akkor – most, amikor a megöregedett költő néma s visszhangtalan költészetéről s hiábavaló életéről mondja azt, hogy ’De máskép vígan működék’ – akkor ez keserű s tragikus önirónia.”

A népdaltól az abszurd drámáig, 70. p.)