Sokáig, nagyon sokáig, talán harmincéves koromig nem értettem, hogy mi mit jelent. Jobbára nem értettem a szavakat.
Gyerekként például nagy fejtörést okozott, hogy mi a csuda lehet az a jóság. Mintha azt kérdeném, akkor mit kezdjek a saját gonoszságommal. …
Nem lehetett felérni ésszel, hogy mikor mit kéne tennem a jóságomért. S hogy a terhes követelményeket jobban értsem, apám egyszer bevitt a fürdőszobába, és egy vízzel töltött gumicső segítségével bemutatta a közlekedő edények törvényét a kád fölött. Meglehet, hogy nem erkölcsi tanításnak szánta, mégis így fogtam fel. Ha itt megemeled, ott fog kicsurogni, ez nem elkerülhető; értsük úgy, hogy nincsen olyan cselekedet, amelynek ne lenne azonnali hatása és visszahatása. Vagy amikor karácsonyra kaptam egy fából készült kettős kazettában egy ősrégi vegyészeti felszerelést a nagybátyámtól, aki maga is vegyész volt, igazi polihisztor, s apám nyomban bemutatta, miként támad egy kémcsőben két dologból egy harmadik. A hevítésekkel és vegyítésekkel elkápráztatott. Mintha arra is választ kaptam volna, hogy két ember szerelméből miként lesz gyerek. Ezt korábban már többször elmagyarázták, anyám nyíltabban, apám fedettebben, de egyszer sem értettem. Azon a karácsony estén a határán voltam, hogy megértsem, a fizikai és kémiai hasonlatokat úgy értsem, mintha a következő pillanatban a világegyetem mibenlétét érthetném meg. Furcsa érzés volt. Egyetlen karácsony estén az egészet felérni ésszel, ami ugyanakkor végtelen. Tényleg sok mindent meg kellett volna értenem. Ha bedugom a lakmuszpapírt egy tetszőleges folyadékba, akkor megmutatja, hogy az oldat lúgos vagy savas kémhatású-e. Az elszíneződött lakmusz egy színes skála segítségével azt is megmutatja, hogy a kémhatás gyenge vagy erős‑e. De honnan a csudából van a skálánk, ezt nem értettem. Honnan tudja ez a papír, hogy mit mutasson. El kellett fogadnom, hogy ezek tapasztalaton alapuló értékek, egyezmények, beállítások, megfigyelések eredményei. Mégis teli voltam kétséggel, öntudatom ellenkezett; olyan volt, mintha a sok korábbi tudással és tapasztalattal együtt ismeretlen emberek önkényes állításait fogadnám el. Te is tudod, hogy a vaskályha forróbb, mint a testhőmérsékleted, s ezért megéget. Mégsem kell minden alkalommal megfognod, hogy az állítás helyességét ellenőrizd.
Nagy ravaszon arra is rájöttem, hogy néha tényleg befoghatom a számat, nem kell föltétlenül ellenkeznem és kételkednem. Elég úgy csinálnom, mintha érteném. Nem értettem, de úgy csináltam, s ettől nagy hirtelen meg is értettem. Ez a trükk azonban nem mindig vált be. Úgy csináltam, mintha érteném, buzgón bólogattam, és változatlanul nem értettem. Vannak továbbá anyagok, amelyek nem vesznek részt a kémiai folyamatban, magyarázta apám a különböző nagyságú rekeszekre osztott és kincsekkel teli kazetta fölött, nélkülük ellenben nem jöhet létre egy adott kémiai reakció. Ezt véletlenül értettem, ezek az anyagok olyanok, mint a szerény és szorgalmas emberek, gondoltam. Nem tolakszanak, nem azért végzik a munkájukat, mert bért vagy jutalmat remélnek; részvétet és szimpátiát éreztem irántuk. Még azt is értettem, hogy a savas és a lúgos kémhatású anyagok cserebomlásából adott esetben sók keletkeznek, a só kicsapódik, ez lesz a folyamat eredménye, a csapadék leszárítható. Csodálatos volt ez a cserebomlás. A szót is jó volt hallani. A kémcsöveket vagy a lombikot óvatosan hevíteni egy Bunzen-égő lángja felett. A szilárd anyagot és a cseppfolyós maradékot lemérni. Egy miniatűr patikamérleg is tartozott a régi felszereléshez, szaruból faragott tálakkal. A két mérés eredményének elvileg az eredeti anyag mennyiségét kell kiadnia. Csodálatos volt az anyag alakváltásainak és megmaradásának ezotériája. Érthettem úgy, hogy minden cselekedetnek mérhető hatása van. Ennyi meg annyi anyagból ezt meg azt csináltuk, s ennyi lett. Akkor viszont a jóságnak és a gonoszságnak tényleg kimutatható súlyának kell lennie.
