Jelentés egy megfutásról

Az elmédben bolyongó fénypontba, melyet
René Descartes úr, hívén, hogy elkapta,
mint röptében a legyet, leginkább cogitó-nak
mondott, e futamékony origóba döfve
a körzőt, megvontad az önvédelmi búra
alapkörét, és aznap én – és akárki talán,
aki nyelve szerint egyazon idioma halmazába
besorolható – kirekesztve, miért is vártam volna meg,
míg szemed csövecskéiből köréd fúvódik a lombik,
a szűzhártyánál érzékenyebb, gyémántnál keményebb?
Mondtam: képtelenség, hogy mondod: „a frász
fog veled tovább csámborogni”, és úgy állunk az utcán,
mint fölbonthatatlan kapcsos-, és kerek-zárójelek –;
mondtam volna, de fordultam sarkon s lódultam is:
kotródásra az a gőg itélt, a körző-forgató,
mely – elvégezvén az önvédelmi geométer-munkát –,
kifordított sündisznóbőr-kesztyűben, magával
magát szúratva, más húsából facsar „Csinált Gyötrődések”
címkéjű pálinkát, s e kinin-keserű és maró lében
René Descartes úr cogitó-ját feloldva lerészegednem
– s így ergo non sum – akkor oltalmasabbnak
tetszett, mint lépdelve egymás mellett, együtt
és mégis külön, köréd-szilárdulása után
megvárni még a lombik időzíthetetlen s nem tudni
meddig el-, kitartó szétrobbanását.