Egy százszor-százszor-százas
(méterről van szó – tudjuk)
borzalmatos faládát
vágtam félbe középütt,
tudván, valamely félben
rejlik, mint neutrino (?)
(ősanya olló-vágta
szemölcse, a padlásnak
eldugott zugolyában).
Ládám egyik felében
mezítláb osonkodtam
zseblámpámmal, talpamba
szálka ment, kivájtam –,
nem volt ott, kit kerestem,
(bár tüzetesen néztem
érzékeny műszeremmel,
s ijedtemben csuklottam,
hogy visszhangzott a bódé),
tüsszentettem, hogy mentem
elfelé ki a külső
térbe és bammegeltem.
„Már tudom, te paránykám
vagy: másik láda-térben,
s most véled én elmésen
vágom félbe az első
fél-ládát, fűrészemmel.”
Ódon-mód átkozódom,
izzadtságom törölve,
támad okádhatnékom.
Ám torna lábtyűt húzok,
s fél-láda fél-felébe
bújok a műszeremmel –
már csak avval kerestem
a rejtőző monádot.
Nem volt szemszegletemben
semmi jelzés, a műszer
K.O.-t mond önmagának.
Itt nincs szálka, de vikszos
padló, hogy esem seggre
(vén tanár-hang: „va bene”).
Mentemben káromkodtam,
mint züllött alkimista,
elfelé küslő térbe.
Az egész negyed részét
fűrészeltem épp félbe,
jócskán kisebb kazettát,
hátha e partiumban
a virtuális izink
– Mol-tojás nincs se párja.
Nyolcadolok fűrésszel,
trancsírozok továbbá,
már unom részletezni:
százszor-százszor százas
kóbli szőrhagyma-féle
szektorában találtam
a láthatatlan pöttyöt.
Áldomást ittunk rája
Heine és Borel úrral,
kik elméjük zsákjával
röptében is elkaptak
zárt tartományban egykor
rejtőzködő kis légyfit.
