Auf eine wie verwirrende Art in der Tat die Reiche ineinander geistern, lehrte uns der „Fressende Tropfen“, dem Vater Leverkühn mehr als einmal vor unseren Augen seine Mahlzeit verabreichte. Ein Tropfen, bestehe er nun aus was immer, aus Paraffin, aus ätherischem Öl – ich erinnere mich nicht mit Bestimmtheit, woraus dieser bestand, ich glaube, es war Chloroform –, ein Tropfen, sage ich, ist kein Tier, auch kein primitivstes, nicht einmal eine Amöbe, man nimmt nicht an, daß er Appetit verspürt, Nahrung zu ergreifen, das Bekömmliche zu behalten, das Unbekömmliche abzulehnen weiß. Eben dies aber tat unser Tropfen. Er hing abgesondert in einem Glase Wasser, worin Jonathan ihn, vermutlich mit einer feinen Spritze, untergebracht hatte. Was er nun tat, war folgendes. Er nahm ein winziges Glasstäbchen, eigentlich nur ein Fädchen von Glas, das er mit Schellack bestrichen hatte, zwischen die Spitzen einer Pinzette und führte es in die Nähe des Tropfens. Nur das war es, was jener tat, das übrige tat der Tropfen. Er warf an seiner Oberfläche eine kleine Erhöhung, etwas wie einen Empfängnishügel auf, durch den er das Stäbchen der Länge nach in sich aufnahm. Dabei zog er sich selbst in die Länge, nahm Birnengestalt an, damit er seine Beute ganz einschließe und diese nicht an den Enden über ihn hinausrage, und begann, ich gebe jedermann mein Wort darauf, indem er allmählich sich wieder rundete, zunächst eine Eiform annahm, den Schellackaufstrich des Glasstäbchens abzuspeisen und in seinem Körperchen zu verteilen. Dies vollendet, beförderte er, zur Kugelgestalt zurückgekehrt, das saubergeschleckte Darreichungsgerät querhin an seine Peripherie und wieder ins umgebende Wasser hinaus.
Es stellte sich heraus, daß diese Gewächse durchaus unorganischen Ursprungs waren, mit Hilfe von Stoffen zustande gekommen, die aus der Apotheke „Zu den Seligen Boten“ stammten. Den Sand am Boden des Gefäßes hatte Jonathan, bevor er die Wasserglaslösung nachgoß, mit verschiedenen Kristallen, es waren, wenn ich nicht irre, solche von chromsaurem Kali und Kupfersulfat, bestreut, und aus dieser Saat hatte sich als Werk eines physikalischen Vorgangs, den man als „osmotischen Druck“ bezeichnet, die bemitleidenswerte Zucht entwickelt, für die ihr Betreuer unsere Sympathie sogleich noch dringlicher in Anspruch nahm. Er zeigte uns nämlich, daß diese kummervollen Imitatoren des Lebens lichtbegierig, „heliotropisch“ waren, wie die Wissenschaft vom Leben es nennt. Er setzte für uns das Aquarium dem Sonnenlicht aus, indem er drei seiner Seiten gegen dasselbe zu verschatten wußte, und siehe, nach derjenigen Scheibe des Glasgefäßes, durch die das Licht einfiel, neigte sich binnen kurzem die ganze fragwürdige Sippschaft, Pilze, phallische Polypenstengel, Bäumchen und Algengräser nebst halbgeformten Gliedmaßen, und zwar mit so sehnsüchtigem Drängen nach Wärme und Freude, daß sie sich förmlich an die Scheibe klammerten und daran festklebten.
Ich kann nicht behaupten, daß ich das gerne sah, aber ich gebe zu, daß ich gebannt davon war, und das war wohl auch Adrian, obgleich er immer bei solchen Vorführungen sehr stark zum Lachen versucht war und es allein aus Rücksicht auf den väterlichen Ernst unterdrückte. Allenfalls konnte man den fressenden Tnopfen komisch finden; aber keineswegs war dies für mein Empfinden der Fall bei gewissen unglaublichen und geisterhaften Naturerzeugnissen, die dem Vater in sonderbarster Kultur zu züchten gelungen war, und die er uns ebenfalls zu betrachten gestattete. Ich werde den Anblick niemals vergessen. Das Kristallisationsgefäß, in dem er sich darbot, war zu Dreivierteln mit leicht schleimigem Wasser, nämlich verdünntem Wasserglas gefüllt, und aus sandigem Grunde strebte darin eine groteske kleine Landschaft verschieden gefärbter Gewächse empor, eine konfuse Vegetation blauer, grüner und brauner Sprießereien, die au Algen, Pilze, festsitzende Polypen, auch an Moose, dann an Muscheln, Fruchtkolben, Bäumchen oder Äste von Bäumchen, da und dort geradezu an Gliedmaßen erinnerten – das Merkwürdigste, was mir je vor Augen gekommen: merkwürdig nicht so sehr um seines allerdings sehr wunderlichen und verwirrenden Ansehens willen, als wegen seiner tief melancholischen Natur. Denn wenn Vater Leverkühn uns fragte, was wir davon hielten, und wir ihm zaghaft antworteten, es möchten Pflanzen sein, – „nein“, erwiderte er, „es sind keine, sie tun nur so. Aber achtet sie darum nicht geringer! Eben daß sie so tun und sich aufs beste darum bemühen, ist jeglicher Achtung würdig.“
„Und dabei sind sie tot“, sagte Jonathan und bekam Tränen in die Augen, während Adrian, wie ich wohl sah, von unterdrücktem Lachen geschüttelt wurde.
Für mein Teil muß ich anheimstellen, ob dergleichen zum Lachen oder zum Weinen ist. Das eine nur sage ich: Gespenstereien wie diese sind ausschließlich Sache der Natur, und zwar besonders der vom Menschen mutwillig versuchten Natur. Im würdigen Reiche der Humaniora ist man sicher vor solchem Spuk.
Hogy milyen lélegzetelállítóan kísértenek egymásba a világok, szemléltetően mutatta az úgynevezett „táplálkozó csepp”, amelyet Leverkühn papa több ízben a szemünk láttára etetett meg. Egy csepp, akármiből áll is, paraffinból, éterolajból – nem tudom pontosan, hogy a szóban forgó csepp milyen anyagból volt, talán kloroformból –, a csepp, mondom, semmiképpen sem állat, még a legprimitívebb fokon sem, még csak nem is amőba, az ember sosem hinné, hogy étvágya lehet, hogy képes táplálékot bekebelezni, a neki valót befogadni, az alkalmatlant visszautasítani. Nos, a mi cseppünk éppen ezt cselekedte. Elszigetelve lebegett egy pohár vízben, ahová Jonathan, valószínűleg kicsiny fecskendővel, elhelyezte: Jonathan ezután a következőket művelte: csipesszel megfogott egy parányi üvegpálcikát, inkább csak üvegfonalat – amelyet előzőleg bekent sellakkal –, és ezt a csepphez közelítette. Mindössze ennyit tett Jonathan, a többit már a csepp maga végezte el. Felülete kidomborodott, befogadó-dudorféle képződött rajta, melyen át hosszanti irányban magába szívta az üvegpálcikát. Eközben az egész csepp meghosszabbodott, körte alakot öltött hogy teljesen magába fogadhassa zsákmányát, végei ne lógjanak ki belőle, azután pedig nekilátott – igen, eskü alatt vallhatom –, hogy leegye a pálcikáról a sellakkot, és azt a testében elosztva elraktározza; alakja ezenközben fokozatosan változott, előbb tojásdaddá vált, majd ismét fölvette eredeti gömb alakját, és a tisztára nyalt „evőeszközt” keresztbe felületére szorította, majd kilökte a környező vízbe.
Nem állíthatom, hogy jó szemmel néztem ezt a folyamatot, de annyit el kell ismernem, hogy lenyűgözött, s lenyűgözte Adriant is, jóllehet őt az efféle mutatványok mindig erősen nevetésre ingerelték, és vidámságát csakis apjára, apja komolyságára való tekintettel fojtotta magába. Nos, a zabáló cseppet talán még komikusnak nézhette valaki, semmi esetre sem állíthatjuk azonban ugyanezt bizonyos hihetetlen, kísérteties természeti produktumokról, amelyeket Jonathan Leverkühnnek sikerült különös módszerekkel kitenyésztenie, s amelyeket ugyancsak több ízben megmutatott nekünk. Sohasem felejtem el a látványt. A tartály, amelyben a kristályosodás végbement háromnegyedrészt tele volt kissé nyálkás vízzel, tudniillik hígított vízüveggel, és a homokos talajból különféle színű növényekből alakult groteszk kis tájkép sarjadt, kék, zöld, barna hajtások tobzódó vegetációja, melyek algákra, gombákra, megtelepedett polipokra, moszatokra emlékeztettek, másutt kagylókra, termésbuzogányokra, fácskákra vagy faágakra, itt-ott meg éppenséggel állati vagy emberi végtagokra: soha életemben nem láttam ehhez foghatóan különös látványt; nem elsősorban furcsa, zavarba ejtő kuszasága volt az, ami megkapott, hanem mélységes melankóliája. Amikor Leverkühn papa megkérdezte, mit gondolunk, mi lehet ez, habozva válaszoltunk, hogy talán növények. – Nem – mondta rá Jonathan –, nem növények. Csak úgy tesznek, mintha azok volnának. De azért ne becsüljétek le őket! Éppen azért tiszteletreméltóak, mert úgy tesznek, és annyira igyekeznek.
Kiderült, hogy ez a tenyészet teljes egészében szervetlen eredetű, s a Szent Apostolok patikából származó anyagok segítségével jött létre. Az edény aljára terített fövenyt Jonathan, mielőtt ráöntötte a vízüvegoldatot, meghintette mindenféle kristállyal, ha nem csalódom, krómsavas káliummal meg rézszulfáttal, s ebből a vetésből sarjadt – az ozmózisos nyomásnak nevezett fizikai folyamat segítségével – a szánalomra méltó tenyészet, amely iránt gondozója csakhamar még nagyobb részvétet igyekezett bennünk kelteni. Bebizonyította ugyanis, hogy e siralmas életimitátorok fényre vágyók, heliotrópok, ahogyan az élettan ezt a sajátságot elnevezte. Az akváriumot tette a napfénybe, de úgy, hogy három oldalát eltakarta a fénysugarak elől, és íme, az egész gyanús társaság: gombák, fallikus polipkarok, fácskák, moszatok, félig kiformálódott végtagok, mind-mind az akváriumnak azon üvegfala felé hajlottak, amelyen át a fény behatolhatott, mégpedig olyan szenvedélyesen, vágyva törekedtek a melegre, örömre, hogy valósággal odatapadtak, belecsimpaszkodtak az üveglapba.
– Pedig halottak – mondotta Jonathan, és szemét elfutotta a könny, miközben Adriant, ezt világosan láttam, rázta az elfojtott nevetés. A magam részéről nem tudtam eldönteni az efféle inkább megríkató látvány-e, avagy nevettető. Csak annyit mondhatok: ilyen gyanús vajákosságra kizárólag a természet képes, mégpedig elsősorban az ember által felelőtlenül megkísértett természet. A humaniórák tisztes birodalmában nem kell efféle kísértetjárástól tartanunk.
Szőllősy Klára fordítása
A fehér „kinövések” kalcium-kloriddal (CaCl2), a kékek kobalt-kloriddal (CoCl2),
míg a középen lévők – vastag vöröses-barna „szárral” – vas(III)-kloriddal (FeCl3) készültek.
Forrás: Ein seltsamer Garten