Ó, szigorú matematika, elevenen élsz emlékezetemben, amióta méznél édesebb bölcs tanaid beszivárogtak a szívembe, s felüdítettek, mint a hűs habok. Már bölcsőmben is, öntudatlanul, inni vágytam forrásodból, mely öregebb, mint a nap, és felkent papjaid leghívebbike, ma is taposom ünnepélyes templomod szent pitvarát. Elmémet valami furcsa füst-sűrű homály ülte meg; de jámbor buzgalommal fokról fokra fel tudtam hágni oltárod elé, és te elfújtad a ködgomolyt, miként gyönge szárnyú madarat a vihar. A helyébe hideg észt csepegtettél, józanságot, engesztelhetetlen logikát. Hála tápláló tejednek, értelmem gyorsan kinyílt, és mérhetetlen nagyra nőtt a tündöklő fényözönben, mellyel azokat jutalmazod kegyesen, akik őszinte szeretettel szeretnek tégedet. Ó, magasztos szentháromság! sugárzó háromszög: aritmetika! algebra! geometria! Esztelen, aki nem ismerkedett meg veletek! Irgalmatlan kínokat érdemelne, mivel tudatlan nemtörődömségében vak gőg lakozik; de aki ismeri és méltányolja nagyságotokat, földi javakat nem kíván többé; kielégíti az a kéjvarázs, mit ti adtok neki: komor szárnyaitokba fogódzva csak arra vágyik, hogy könnyed körkörös repüléssel egyre magasabbra szálljon, föl, az ég gömbíve felé. Az ő számára a föld csak tévhitek, szellemkáprázatok hona; de te, ó, tömör matematika, makacs tételeid szigorú láncolata, vastörvényeid állandósága által felcsillantod az ámuló szemekben ama legfőbb igazság vakító, roppant visszfényét, mely a világegyetem rendjére is rányomja bélyegét. Az a rend, amely téged vesz körül, Püthagorasz barátja, és melyet főképpen a négyzet tökéletes szabályossága jelképez, még nagyszerűbb, mivel a Mindenható az összes attributumaival együtt megnyilatkozott abban az emlékezetes tettben, hogy kiszabadította a káosz zsigereiből ragyogó pompádat és tétel-kincseidet. Ősi korokban és új időkben hány lángelme meredt döbbent csodálattal jelképes ábráidra, a perzselő papírra rótt, láthatatlanul lélegző titokzatos jelekre, melyeket ésszel föl nem ér az avatatlan halandó, mert amaz örök axiómáknak és hieroglifáknak csodás megjelenései, melyek előbb voltak, mint a világegyetem, és utána is fennmaradnak. A géniusz egy végzetes kérdőjel szakadéka fölé hajol, és elgondolkozik: miként lehet, hogy a matematika fenség, minden ízében igaz, s mellette az ember merő hazugság és álbüszkeség. És akkor elkomorul a szárnyaló szellem, tanácsaitok nemes közvetlensége még jobban érezteti vele az emberiség kisszerűségét és hallatlan tébolyát, megőszült fejét aszott kezébe temeti, és a természetfölöttiről elmélkedik. Térdet hajt előtted, és olyan mély hódolattal övezi isteni orcád, amilyen csak a Mindenhatót illeti meg. Gyerekkoromban jelent meg előttem szentháromságotok: holdfényes májusi éjszakán, kristályvizű csermely partján zöldellő mezőn három bájos és szemérmes fenséges királynő. Néhány lépést tettetek felém, lebbent hosszú párakönnyű palástotok, és én máris hozzátok futottam. Ti büszke emlőtökre vontatok, akár egy áldott kisdedet, és görcsös-mohó kezem ráfonódott fehér melletekre. A bő forrásból hálatelten szívtam magamba az édes nedűt, és csordultig teltem valami új jósággal és emberséggel. Azóta, ó, versengő istennők, nem hagytalak el benneteket. Azóta régi nagy terveim, vonzalmaim, melyekről azt hittem, úgy belevésték kusza vonalaikat szívem könyvébe, mint ha márványba, lassan kimosódtak józanodó elmémből, ahogy az éj árnyai oszlanak el, ha jő a pirkadat. Azóta látva láttam, mint népesíti be a sírokat a halál, mint arat embervér-trágyázta csatamezőn, sarjaszt reggel nyíló virágot az elhullottak csonthalmain. Azóta figyelemmel kísértem földgolyónk nagy változásait; a földrengések, a felizzó lávájú vulkánok, a sivatagi számumok és a hajótörő tengerviharok rendíthetetlen szemlélője voltam. Azóta sok-sok embernemzedéket láttam; reggel kitárta szárnyát, és tekintetét a végtelenbe vetette, vidult gyanútlanul, akár az utolsó átváltozására készülő lepkebáb; meghalt este, napnyugta előtt, a feje lecsügged, mint fonnyadt virág, melyet jajgatva-sziszegve hintáztat a szél. De ti, ti sose változtok. Hagymázos lég ki nem kezdi azonosságtok hatalmas völgyeit és sziklaszirtjeit. Szerény gúláitok hosszabb életűek lesznek, mint az egyiptomi piramisok, az ostobaság és rabszolgaság hangyavárai. Tovatűnnek az évszázadok, s a ti kabbalisztikus számjegyeitek, tömör egyenleteitek és szobrászvésőért kiáltó törtvonalaitok még mindig fennen trónolnak az idő romjain a Mindenható bosszúálló jobbján, tanúi lesznek, hogy a reményvesztett csillagok pörögve hullanak az iszonyú világéjszaka örökkévalóságába, és az emberiség vonagló arccal készül az utolsó ítéletre, a nagy leszámoltatásra. Köszönöm számtalan szolgálatotokat. Köszönöm, hogy oly különös tulajdonságokkal gazdagítottátok értelmemet. Nélkületek talán legyőzettem volna az ember ellen való küzdelemben. Nélkületek leterített volna, és léptei nyomát csókoltatta volna velem a porban. Nélkületek galád karmaival marcangolta volna húsomat és csontjaimat. De én résen voltam, akár egy tapasztalt bajnok. Nekem ajándékoztátok a fenséges, szenvedélytelen eszméitekből áradó hidegséget. Éltem vele, undorodva kiköptem a kurta lét mulandó élvezeteit, és elhárítottam felebarátaim vonzó, de csalárd ajánlatait. Nekem ajándékoztátok a konok észt, mely lépten-nyomon megmutatkozik az analízis, a szintézis és a bizonyítás-levezetés bámulatos módszereiben. Éltem vele, kivédtem halálos ellenségem gyilkos fondorlatait, majd ügyesen támadásba lendültem, és éles tőrt mártottam az emberiség zsigereibe; a tőr örökre ott marad a testben, és a seb, amelyet ejtett, nem gyógyul meg soha. Nekem ajándékoztátok a logikát, tanaitok merő-bölcsesség velejét; a szillogizmusai – bonyolult labirintusuk nagyon is egyszerű – megkettőzték értelmem merész erejét. Félelmetes szövetségesem segítségével nekifeszültem a gyűlölet ellen-áramának, és a mélység fenekére szállva felfedeztem az emberiség fertelmes fekete gonoszságát; gyilkos gőzök fertőjében poshadt, és bámulta a köldökét. Belei sötét birodalmát kutatva először is felfedeztem a bűn iránt való ocsmány hajlamot; a rossz felülmúlta benne a jót. Azzal a mérgezett fegyverrel, amelyet ti adtatok nekem, ledöntöttem az emberi gyávaság emelte talapzatáról magát a Teremtőt! Csikorgatta a fogát, de kénytelen volt elviselni ezt a szégyenteljes megaláztatást, mert erős ellenfélre akadt. De én ügyet se vetek rá, lejjebb ereszkedem… Descartes, a gondolkodó, egyszer azt a megjegyzést tette, hogy a matematikára sose emeltek szilárd épületet. Eszes megfogalmazása ez annak, hogy holmi jöttment nem fedezheti fel csak úgy a te felbecsülhetetlen értékedet. Vajon van-e szilárdabb a te három – fentebb említett – ágadnál, amely egyetlen koszorúba fonva nagyszabású építményed fönséges csúcsán ékeskedik? Műremek, mely nőttön-nő, hála pompás birodalmaid, gyémántbányáid új s új leleteinek és tudományos kutatásaid mindennapos felfedezéseinek. Ó, szent matematika, a veled való frigy kárpótol-e hátralevő napjaimban az emberi gonoszságért és a Magasságos igazságtalanságáért?
Óda a matematikához
Ó, szigorú matematika, nem felejtettelek el, mióta méznél édesebb tudós leckéid úgy szivárogtak be szívembe, mint az üdítő hullám. Már bölcsőmben ösztönösen vágytam rá, hogy igyak napnál is régibb forrásodból, és még ma is tovább tapodom ünnepi templomod szent előcsarnokát, én, leghívebb beavatottad. Holmi homály volt a fejemben, nem is tudom, mi, de sűrű, akár a füst; mégis áhítattal tudtam felhágni az oltárodhoz vezető lépcsőn, s te elűzted e sötét fátylat, amint a szél elűzi a viharmadarat. Te aztán zord hidegséggel, éles ésszel és könyörtelen logikával helyettesítetted. Erőtejednek hála, értelmem gyorsan fejlődött, és szédítő méreteket öltött ama lenyűgöző világosság közepett, amelyet bőven ajándékozol azoknak, akik őszintén szeretnek. Aritmetika, algebra, geometria – nagyszerű háromság, fényeskedő háromszög! Esztelen, ki nem társalkodott veletek! Megérdemelné a leggyötrelmesebb kínpróbát; mert bamba közönyében valamilyen vak megvetést rejt; ám az, aki ismer téged, és becsül, többé semmit sem kíván a földi javakból; megelégszik varázserőd élvezetével; és sötét szárnyadon lovagolva, már csak felemelkedni óhajt, könnyedén röpülve, az éggömb boltozata felé, hála a felszárnyaló légcsavarnak, amit megszerkesztett. A föld csak ábrándokkal és épületes délibábokkal kecsegteti; ám te, ó, velős matematika, te kitartó tételeid szigorú levezetésével és vastörvényeid állhatatosságával felcsillantod a káprázó szemben annak a legfelsőbb igazságnak a nagy erejű visszfényét, amely rányomta bélyegét a világegyetem rendjére. De még nagyobb a téged övező rend, amelyet elsősorban Püthagorasz barátjának, a négyzetnek a tökéletes szabályossága képvisel; ugyanis a Mindenható és minden sajátos tulajdonsága teljes mértékben feltárult abban az örökre szóló munkában, amely felszínre hozta az őszűrzavar mélyéből tantételeid kincseit és tündöklő nagyságodat. A hajdan volt korokban csakúgy, mint manapság, nem egy nagy képzelőerővel megáldott emberi géniusz rettent meg, amidőn a sistergő papírra vetett jelképes ábráidat szemlélte, melyek megannyi rejtelmes jel gyanánt, lappangó lehelettel lélegeznek, és amelyeket nem bit felfogni a közönséges avatatlan, holott csupán azoknak az örök axiómáknak és hieroglifáknak a fénylő kitárulkozásai, melyek már a világegyetem előtt is léteztek, és utána is fönnmaradnak. Az emberi képzelet azon tűnődik, amidőn egy végzetes kérdőjel örvénye fölé hajol: miképpen lehetséges, hogy a mennyiségtanban oly sok igéző nagyság és tagadhatatlan igazság lakozik, pedig ha az emberrel hasonlítja össze, csak hamis dölyföt és hazugságot lel benne? S akkor ez a felsőbbrendű szellem, amely nemes és baráti tanácsaid révén még jobban felmérhette az emberiség kicsinységét és páratlan tébolyát, szomorúan hajtja ősz fejét egy sovány kézre, és természetfeletti merengésbe réved. Térdet hajt előtted, és tisztelettel adózik isteni arcodnak, mely nem más, mint magának a Mindenhatónak a képmása. Gyermekkorom idején, holdfényes májusi éjjelen jelentetek meg nekem, zöldellő gyepen, kristálytiszta patak partján, mindhárman egyenlően kecsesen és szemérmetesen, mindhárman királynői fenséggel. Néhány lépést tettetek felém, hosszú lepletek áttetszőn lebegett, és büszke emlőtökre vontatok, mint az áldott fiút. És én erre lelkendezve odasiettem, s görcsösen tapasztottam kezem patyolat kebletekre. És hálásan táplálkoztam termékeny mannátokkal, és éreztem, hogy az emberiséget gyarapítom és javítom. Ez idő óta, ó, vetélkedő istennők, nem hagytalak el benneteket. Ez idő óta hány meg hány, márványkeményen szívembe vésettnek vélt erélyes elhatározás, hány meg hány rokonszenv törölte le lassan ocsúdó értelmem lapjairól ezeket a vonalalakzatokat, amint a serkenő hajnal eltörli az éjszaka árnyait! Ez idő óta láttam a halált, amelynek szabad szemmel felismerhetően az volt a szándéka, hogy benépesítse a sírokat, feldúlja az embervérhumuszos csatatereket, és hajnali virágokat szökkentsen szárba a gyászos csontokon. Ez idő óta jelen voltam a földgömbünk forgásánál; szenvtelen szemlélőként tekintettem a földrengésekre, az égő lávát lövellő tűzhányókra, a sivatagi számumra és a vihar hajótöréseire. Ez idő óta több emberi nemzedéket láttam, amint reggelente az utolsó átalakulását üdvözlő lepkebáb gyermekded örömével emeli szárnyát és tekintetét az űr felé, és láttam este meghalni, napnyugta előtt, immár kókadt fejjel, mint a hervadt virág, amelyet a szél panaszos susogása tépáz. Ám te, te mindig megmaradsz ugyanannak. Semmiféle változás, semmilyen pestisbűzös lég nem kezdi ki azonosságod meredek bérceit és hatalmas völgyeit. Szerény piramisod tovább marad fenn, mint az egyiptomi piramisok, ezek az ostobaság és rabszolgaság emelte hangyabolyok. A századévek végezetén még mindig ott állnak majd az idők romjain kabbalisztikus számaid, szűkszavú egyenleteid és márványvonalaid a Mindenható bosszúálló jobbján, miközben a csillagok förgeteges kétségbeeséssel hullanak alá a rettentő és egyetemes éjszaka örökkévalóságába, a fintorgó emberiség pedig azzal áltatja magát, hogy végre leszámol az utolsó ítélettel. Köszönet a számtalan szívességért, amit nekem tettél. Köszönet az idegen kincsekért, amelyekkel értelmemet gyarapítottad. Nélküled talán legyőzettem volna az ember ellen vívott küzdelmemben. Nélküled talán az ember a porondra döntött volna, és meg kellett volna csókolnom lába előtt a port. Nélküled talán álnok karmával megmarta volna a húsom, és megtörte volna a csontom. De én résen álltam, minta tapasztalt atléta. Megajándékoztál fenséges gondolataidból sarjadt szenvtelen ridegségeddel. És én arra használtam fel kurta utam során, hogy megvetéssel visszautasítsam és elkergessem kapumból felebarátaim rokonszenves, de álnok ajánlatait. Nekem ajándékoztad a konok megfontoltságot, amelyet lépten-nyomon kiolvasunk az analízis, a szintézis és a dedukció csodálatos módszereiből. És én arra használtam fel, hogy kijátsszam halálos ellenségem vészes agyafúrtságát, s hogy azután én rontsak reá ravaszul, és az ember zsigereibe mártsam hegyes tőrömet, amely örökre mélyen benne marad a testében, mert e sebre nincsen ír. Te adtad nekem a logikát, amely tulajdonképpen bölcs tanításod lelke-lényege; szillogizmusaidnak bonyolult, de mégis érthető útvesztői megkétszerezték értelmem vakmerő erejét. Eme rettentő segéddel felfedeztem az emberiség mélyén, amint az alja vizek felé úsztam, a gyűlölet zátonyával szemben rothadtan gőzölgő sötét és ocsmány gonoszságot, amely önköldökében gyönyörködött mérges miazmái közepett. Elsőként fedeztem föl sötét méhében a romlást, ezt a kártékony hibát, amely önmagában felsőbbrendű a jónál. Ezzel a nekem kölcsönözött mérgezett fegyverrel ledöntöttem magát a Teremtőt az emberi gyávaság emelte talapzatáról! A fogát csikorgatta, de elviselte ezt a gyalázatos sérelmet; mert nálánál erősebb ellenfélre lelt. De ott fogom hagyni félretoltan, mint egy csomag zsineget, hogy lejjebb röpülhessek… Descartes, a gondolkodó, egyszer megjegyezte, hogy semmilyen szilárdat nem lehet reád építeni. Így adta ügyesen értésünkre, hogy az első jöttment nem jöhet rá csak úgy hirtelenében felbecsülhetetlen értékedre. Mert valóban, mi lenne szilárdabb, mint a már megnevezett három fő tulajdonság, amelyek egyetlen koszorúként összeölelkezve tündökölnek világraszóló épületed magasztos csúcsán? S ez a monumentum nap mint nap gyémántbányáidban tett felfedezéseiddel és pompás birtokaidon született eredményeiddel gyarapszik. Ó, szent matézis, vajha meg tudnád vigasztalni állandó társaságoddal maradék napjaimat az emberi gonoszságért és a Nagy Mindenség igazságtalanságáért!