Megcsapottak rovat

Rejtelmek

Érzelmek zűrzavara – értelem biztonsága
Karinthy Frigyes
matematika, fizika, biológia, etológia

Kiskutya került a házamba, hathetes, drótszőrű fokszi, remek példány. Nagyon szeret játszani, nyűgösködve és szenvedélyesen követeli a játékot – addig ugat, harapdálja a cipőd, rángatja a nadrágod, míg belemész egyik kedvenc mulatságába, például: az abból áll, hogy ő elbújik a szék alá, ott lelapul a földre, a hasán csúszva figyeli a cipőd, amit lassan mozgatni kell – aztán hirtelen, vad ugrással ráveti magát, hempergőzik, fogát csattogtatja, hörög, acsarkodik, őrjöng –, s miután kidühöngte magát, megint visszakushad a szék alá, kezdi elölről. Borzebről lévén szó, nyilván eljövendő vadászatok jó ízének a nyála fut össze ilyenkor szájában, beleéli magát a dologba, mesterségesen indulatba hozza magát, hogy a marcangoló harag levezetését kiélvezze. Múlt héten az egérrel játszó macska „érzelmi zűrzavará”-ról írtam – itt valami hasonló történik, de már szándékosabban.

Ellenben…


Ellenben ezt a csupa temperamentum, érzés és indulat fűtötte kis motort feltettem egy pontosan (megmértem!) hetven centiméter magas székre. Odacsúszott a széléig, lenézett, tűnődött, aztán vinnyogni kezdett, és könyörögve nézett rám. Elvettem onnan, és rátettem egy másik székre, ami pontosan három centiméterrel alacsonyabb. Itt is a széléig csúszott, lenézett. Itt nem vinnyogott, nem is nézett rám – a fél perc eltelte után svungot vett, és szépen leugrott, magától, nem is ütötte meg magát.

Most, ellenőrzésül, megint visszatettem a magasabb székre. A jelenet megismétlődött. Vinnyogott, könyörgött, nem mert leugrani. A másik széléről viszont most már habozás nélkül ugrott le.

Ez a hathetes kis állat, akit sem én, sem más nem idomított még egy percig se, fél perc alatt egy igen bonyolult, minuciózus számítást végzett el. Differenciálegyenletet oldott meg, kétszer egymás után, három centiméternyi különbözet rendkívül pontos beszámítása mellett. Az egyenletekben, mint általa ismert mennyiségek, szerepelt a távolság, a nehézkedés, a tulajdon izomereje, a föld ellenálló keménysége – ezekből kellett kiszámítani azt a határértéket, amelyen innen biztonságos számára az ugrás, amelyen túl már kockázatos. Itt a határérték három centiméteren belül ingadozott, de meg vagyok győződve róla, hogy sokkal kisebb küszöbszámot is el lehetne érni, ugyanezzel a kutyával.


Emlékszem, mennyire haragudtam annak idején Maeterlinckre, aki a hírhedt eberfeldi gyökvonó- és logaritmusszámító idomított ló hírhedt ügyében tartózkodó és várakozó álláspontot foglalt el, ahelyett hogy a limine1 elvetette volna az egészet mint képtelen ostobaságot, világcsalást – hogy képzelhet értelmes ember olyat, érveltem akkor, hogy egy állat, azon az úton, mely az emberi értelemig vezet, előbb érjen el a magas matematika, absztrakció csúcsára, ahová az ember is évezredek alatt jutott el, mielőtt megjárta volna az egyszerűbb állomásokat? Gyököt vonni tud, beszélni, gondolatot közölni pedig nem tud? Olyan ez, mintha azt mondanám, hogy egy atléta fel tud emelni ezerkilós súlyt, de százkilósat nem – vagy hogy valaki át tud ugrani két méter magasságot, de az egyméteres mércét leüti.

Ma már nem tartom egész igazságosnak akkori fölényemet.

A dolog úgy áll, hogy fenti paradoxon, bármily tetszetős, mégiscsak antropomorf, emberközponti szemlélet alkotása.

A lélek fejlődésének amaz idegtani, anyagelvű felfogásából származik, azt a gondolkodásmódot tükrözi, amit még az iskolában gyakoroltam be. E felfogás szerint a lélek fejlődésének útja (általánosságban, minden élőlényre vonatkoztatva) a gépies reakciókon, reflexeken kezdődvén a bonyolultabb reflexképletek, érzések, majd érzelmek, indulatok, tudat és öntudat további szakaszain keresztül vezet a legfelsőbb belátás révén keletkező, alkotó absztrakció csúcspontjáig, amire csak az emberi elme képes.

S amikor a természetben tisztán az eredményeket nézve, az életnek olyan alkotásait és megoldásait és tanulmányait láttam, amiknek létrejötte ugyanolyan pontos vagy még pontosabb számítások és megfontolások előkészítését feltételezik, mint egy híd vagy egy székesegyház, vagy egy repülőgép – ezeket a dolgokat az „életösztön” fölényes szavával intéztem el, egy füst alatt, legfeljebb holmi homályos „faji ösztön” vagy „fajlagos ösztön” működését engedve meg ezen belül: de életösztön és faji ösztön mögött mindig valami öntudatlan, primitív, a „megérzés”-hez hasonló, tagolatlan és értelmetlen működést, véletlenek összjátékának, vagy – vallásos hangulatok óráin – emberfölötti istenség (tehát hatványozott értelmiség) erejét véltem munkálni: semmi esetre azt a mindnyájunk által speciálisan emberinek hitt képességet, amit tudatos számításnak és elvonatkoztatásnak, analízisnek és szintézisnek nevezünk.

Holott puszta elmélet csak a feltevés, hogy a fejlődés sorrendjében is így következnek egymásra a dolgok, mint az emberi lélektanban: ingerreakció, reflex, érzés, indulat, érzelem, képzet, képzettársulás – végre ítélet és belátás: a teljes megismerés.

Hátha állat- és növénytestvéreink másféle sorrendet ismernek?

Eredményeik legalábbis erre vallanak.


A múlt heti cikkemben szereplő macska talán összetéveszti az egeret tulajdon kicsinyeivel – soha, egy milliméterrel nem fog azonban tévedni, ha ugrásról van szó, vagy arról, hogy mennyire s mennyi idő alatt kell karmait kimereszteni, ha támadják vagy támadni akar.

A pók milliméternyi pontossággal ismeri hálójának előzetes tervrajzát s a rendelkezésére álló anyagot. A hangyák és termeszek „kisujjában” van az egész mérnöki tudomány – a hód se ül le összeadni és kivonni, fejből tudja, pillanat alatt, a környezetnek megfelelő építmény minden „méretezését”, és soha nem téved, egy tizedes törttel se. A méhek hatszögletű sejtje, a csótány petetokja a térkihasználásnak olyan bravúros megoldását jelenti, aminek még csak megértéséhez is a legmagasabb geometria ismerete szükséges. Hogy a növények világában mi történik, annak felgondolására nem is hivatkozom a közismert tényekre, hogy építészetet, géptant, repülőgépet tőlük tanultunk – aki látott már ilyen gyorsított mozgóképen, időteleszkópon egyszerű futóbabot felmászni a kifeszített madzagokra: körülnézni, mérlegelni, kiszámítani, mennyire van a legközelebbi kiszögellés, hogy aztán pontosan akkora, pontosan olyan erős csápot lövelljen pontosan oda, ahová kell: az meg fogja érteni, mit értek csalhatatlanul pontos számítás alatt.


Íme tehát, minden vonalon, „érzelmek zűrzavarán” túl nem is az emberi értelem, hanem éppen hogy az ösztön viselkedik úgy, ahogy az eszményi, minden értékletestől független „tiszta ész” működését elképzelték a tizenkilencedik század filozófusai.

Ezek szerint az ő híres kategorikus imperativus-uk nem emberi sajátság: odakünt lakik, a dolgok lelkében. S bennünk is legtisztábban akkor és ott érvényesül, ahol s amikor kifelé indulva tudatunkból, az egyetemes életalkotmány határát érintjük.

A hipnotizált médium soha nem fog tévedni, egy másodpercet sem, az elvégzendő feladat időpontjában! Minden dolgozó ember tudja, hogy a vekkeróránál mennyivel pontosabban működik, alvás közben, egy belső óra idegeinkben: számolva az időt, jelezve, mikor kell felébrednünk.

De nemcsak az időt. Egyéb adatokat is.


A Zeppelin fedélzetén, Sank-Pölten fölött, fél négykor mélyen aludtam – fél órával előbb semmi baj nem volt, a legbiztonságosabb hangulatban húztam magamra a paplant.

Ekkor, felébredve, egy sima zökkenéstől, mely csaknem kicsúsztatott az ágyból: félálomban, minden külső ok és jel nélkül (a léghajó tökéletesen stabil lévén) az a határozott és biztos érzésem volt, hogy baj van. Pontosan tudtam (azóta elfelejtettem), mekkora sebességgel haladunk, mekkora a szélvész ereje, mekkora a vászonburok ellenállóképessége, meddig bírja a bordaváz az ostromot. Felugrottam és nyugtalanul kifutottam: a többiek aludtak. Aztán, magamhoz térve, minden aggodalmam elmúlt – később is azt hallottam, hogy bár a hajó életének egyik legerősebb viharát állta meg, tökéletes biztonságban voltunk: semmi ok nem volt aggodalomra.

Azóta a harmadik barátomtól hallom, hogy fél négykor, azon az éjszakán, felriadtak a szélvészre (Pesten is vihar volt), a Zeppelin jutott eszükbe és aggódtak értem.


Talán nem is tesz egyebet az „ösztön”, mint számol, egyre számol…

Összead, kivon, gyököt von, hatványoz… vigyáz rá, hogy óriás Zeppelinünk, az Élet Hajója, el ne merüljön az űrben.

Ösztön? Értelem? Érzés?

Ki tudja.

Talán éppen fordítva van, mint ahogy hisszük.

Esze és értelme talán éppen csak az állatoknak és növényeknek van.

Minekünk pedig csak szívünk és érzelmeink: sejtelmünk sincs az élet értelméről, céljáról és irányáról: amit ők nagyon jól tudnak, kezdettől fogva, azért nem gondolkodnak és beszélnek róla.

Vagy csak egymás közt.

Velünk nem állnak szóba.

Pesti Napló 1931. április 5.

  1. a liminelatin már eleve, kezdettől fogva (már a küszöbtől)

Karinthy Frigyes: Hátrálva a világ körül. Válogatott cikkek. Összegyűjtötte Szalay Károly. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964. 332–337. p.