A megfelelő külföldi szaklapban részletesen olvasható: tessék mutatványszámot kérni.
Legújabb. Most készült el.
Technika csodája. Ilyen még nem is volt.
A legújabb amerikai monstreléghajó.
Terjedelmére nézvést kétszer akkora, mint a Graf Zeppelin, földünk második holdja, ahogy nevezni szerencsém volt.
Alakja körte, illetve üvegcsepp, még ebben is égitesthez hasonló. Állítólag ez az alak felel meg legjobban a légköri viszonyoknak.
Berendezése minden tekintetben kifogástalan.
Tűzveszély kizárva. A hermetikusan elzárt cellák héliummal töltve. Tíz darab Diesel-motor hajtja a hatalmas testet, szükség esetén háromszáz kilométeres sebességgel. A motorok tápláléka szintén tűzbiztos nyersolaj, akkora tartályokban, hogy a hajó kényelmesen átkelhet az Óceánon, huszonnégy óráig sétálhat Európa fölött, és még bőven bírja szusszal, hogy leszállás és anyagfelvétel nélkül visszatérhessen Amerikába.
De a java most jön. Tessék jól megjegyezni. Ez nem csalás, nem ámítás, hanem tény és való.
A legénység (hogy milyen legénységről van szó, az mindjárt kiderül) lakosztályán s a tisztek szobáin kívül a hajó belsejében van egy csarnok nagyságú hangár, négy repülőgép számára, amelyek síneken és csúsztatókon pillanatok alatt elhagyhatják a léghajót, és vissza is térhetnek oda, dolguk végeztével.
Ez a nagy madár tehát magával hordja tulajdon fészkét, fészkében tulajdon fiókáit: az első légbeli fiahordó, még az állatvilágban is ismeretlen unikum.
De micsoda madár ez a nagy madár? Zöld a lába, selyemszárnya, engem oda vár: várj madár, várj, mint a nóta mondja?
Hát nem egészen.
A hajó raktárában annyi gázbomba, tüsszögtető és könnyeztető bomba számára van hely, amennyivel – pontos számítások szerint – egy nap alatt Európa öt metropolisát el lehet árasztani. A léghajónak egyébként nem is kell a kontinens fölé repülni. A léghajó szépen megáll a tengerpart fölött, és ködbombák segítségével olyan takaros cumulusfelhőbe burkolja magát, hogy felülről az Isten se különbözteti meg tulajdon felhőbáránykáitól, nemhogy alulról, gyarló emberi szem. Megáll és kinyitja az oldalát, és a négy repülőgép, miután rádión közvetített terepfelvételekkel alaposan tájékozta magát, munícióval ellátva megindul a négy nagyváros fölé. Ott szépen leengedi a bombákat, a ciánosakat és a könnyeztetőket és a tüsszögtetőket (utóbbiakat, jól tessék megérteni, nem holmi éretlen tréfa kedvéért, ami nem is illenék az ünnepélyes aktushoz, hanem oly célból, hogy aki már felvette a ciánvédő gázmaszkot, az kénytelen legyen újra levenni, mert másképpen hogy szívja be a doktor bácsi által előírt ciánadagot, nem igaz?) és miután ezt elvégezte, visszatér az anyahajóhoz, újabb munícióért.
Most persze azt hiszed, nagyon okos vagy, nyájas
olvasó, mert kitaláltad, hogy az egy hadiléghajó, ellenállhatatlan
légi tank, háború esetére épített gyilkoló és romboló szörnyeteg,
Amerika imperialista törekvéseinek fenyegető jelképe, büszkesége,
és legféltettebb kincse az Egyesült Államok hadászatának.
Hát nem találtad el, pajtás, akármilyen józan és értelmes embernek képzelted magad.
Szó sincs róla.
Ezt a léghajót nem is a hadvezetőség építette, költségeivel nem a katonai kiadások számláját terhelték meg.
Hogy hát akkor kicsoda?
Mit tudom én. Akárki, csak nem katonai hatalom. Éppen ellenkezően. Nyilván pacifista szervezetek, a vagyonát féltő kapitalizmus, mely nem akarja újabb háború veszélyének kitenni a világ békés fejlődését.
Ez nem egy ragadozó vércse, földgolyót felfaló griffmadár, ahogy leírásából hinnéd.
Ez egy közönséges töltött galamb.
Méghozzá békegalamb.
Nem hiszed?
Ha nem hiszed, olvasd el a kommentárokat, a használati
utasítást, amibe az emberiségnek ezt a legújabb gyógyszerét
csomagolták – olvasd el azokat a magyarázatokat, politikai
és publicisztikai hozzászólásokat, amikkel az amerikai és
nyugat-európai sajtó ünnepli a technikai fejlődésnek ezt
a legfrissebb diadalát: az amerikai óriás zeppelint.
Ezekből a hozzászólásokból és magyarázatokból megtudod, hogy Amerikának esze ágában sincs valaha is elindítani vagy használni ezt a hadihajót. Ezt egész hivatalosan és ünnepélyesen ki is jelentette Amerika, többen hallották, saját szájából hallották Amerikának ezt a kijelentését, esküvel erősítik, hogy hallották, személyesen hallották – ha parancsolod, részletesen elmesélik neked, amint Amerika karon fogta őket, félrehívta őket egy sarokba, pardon, mondta Amerika, szabad – egy percre? és egymás után közölte velük, nézze kérem, mondta nekik Amerika, miközben egyik kezével szórakozottan dobolt cigarettatárcáján, a Rocky Mountains-en, nézze kérem, csak nem hiszi, hogy én ezt a léghajót azért építettem, mert használni akarom, vagy mert elképzelhetőnek tartom, hogy valaha is szükségem legyen rá, vagy, Isten ments, fenyegetőzni akarnék vele.
Hogy hát akkor mi a csudának építette, kérded te jó olvasó, te kedves és naiv ember.
Nagyon egyszerű a válasz.
Mondtam már. Békegalambnak.
Ugyanolyan jelképnek, mint amilyen a Szabadság-szobor, a Munka és Szabadság és Világbéke szimbóluma, New York kikötője előtt.
A Világbéke egyetlen abszolút és csalhatatlan biztosítéka ez a léghajó, amit te, a magad ijedt és gyáva és megrémített, véres látomásoktól rémüldöző fantáziádban az Apokalipszis lovasának hittél, ókori Molochnak, mely hivatva van véget vetni az egész hóbortos, ostoba és gonosz komédiának, amit európai kultúra és civilizáció címen játszik velünk és rajtunk a Végzet, mint valami fekete zongorán.
Ezt a veszedelmes léghajót kizáróan és egyedül oly célból építette a világbékét előkészítő amerikai liberalizmus és demokrácia, hogy vele és általa bebizonyítsa, miszerint ilyen veszedelmes léghajóra immár nincs szüksége az emberiségnek.
A diplomácia és külpolitika nyelvén, tömör összefoglalásban,
következőképpen hangzik fent vázolt furcsa logika (amint
azt különféle nyilatkozatokból magad is összeállíthatod):
Európa és Amerika jelenlegi erőteljes fegyverkezése végeredményben kizáróan demonstratív jellegű akció, afféle tudományos kísérletezés, amivel ad absurdum óhajtják bebizonyítani egymásnak az egymás forró barátságára vágyó nemzetek, hogy a technika mai fejlettsége mellett akkor se volna értelme többé a konfliktusok erőszakos elintézésének, ha ultima ratió-ra kerülne sor – legjobb tehát, ha az effajta lehetőségeket végleg kihagyjuk a számításból. Nyilvánvaló ugyanis, hogy míg az eddigi háborúkban legalább annyi értelme volt a vetélkedésnek, hogy az egyik fél megnyerte azt, amit a másik veszített – a gázháborúból, aminek következnie kellene a jelenlegi haditechnika mellett, mind a két fél csak vesztesen kerülhet ki, amint azt a legutóbbi londoni hadgyakorlatok bebizonyították. Mert hiszen ilyen kis Zeppelint Európa éppen úgy építhet magának, mint Amerika, s a jövő háborúja ez esetben úgy zajlana le, hogy míg az egyik oldalon Amerika pusztítaná el Európát, addig a másik oldalon Európa pusztítaná el Amerikát – egyik megvakulna, másik megsántulna, együtt mehetnének koldulni a Marsba, feltéve, hogy addig feltalálják a rakétahajót és még azt is feltéve, hogy ezt a rakétahajót nem foglalná le a hadvezetőség, egy bolygóközi konfliktus elintézése céljából.
Mindezt pedig katonai körök magyarázzák ilyen okosan, annak igazolására, hogy a jövő évre tervezett leszerelési konferencia a jó eredmények legszebb reményével kecsegtet, mert e kész bizonyítékok beterjesztése után egyetlen államnak se lesz többé kedve kardokra, illetve gázokra bízni sorsát – a világ végleges leszerelése tehát nem késhet tovább. Ilyen értelemben nyilatkozott legutóbb maga Mussolini is, a legfőbb kardcsörtető, illetve gázfejlesztő.
Az amerikai Zeppelin erőbeli szerepe ezek után nem kétséges: meg fog jelenni a konferenciázó társaság ülésterme fölött, bemutatkozik, és ha erejének és hatalmának ellenállhatatlanságáról meggyőzi a tanácskozó urakat: megvárja még a leszerelési határozat aláírását, aztán ünnepélyesen felrobbantja saját magát, mint egy immár fölösleges fenyegetés fölösleges fegyverét – széttépi magát, mint egy váltót, amit kifizettek.
Ez a léghajó ugyanis annak a bebizonyítására készült,
értsétek meg végre, hogy ilyen léghajóra, hál’ istennek,
nincs többé szüksége a jóakaratú és felvilágosodott emberiségnek.
Az egyes ember ugyan, ha egy kicsit magára marad a sok nagyszerű elmélet meghallgatása után – magára marad, és kissé eltűnődik, hajlamos lesz rá, hogy feltegye a kérdést tulajdon, józan esze előtt, vajon a gondolatközlés és gondolkodás feltalálásának nyolcadik évezredében nem volna-e elégséges, ha szóban és szóval bizonyítanánk be egymásnak, hogy ilyen léghajóra nincs többé szükség, és hogy miért kell ahhoz fel is építeni, hogy elhiggyük egymásnak – ez azonban mindössze azt mutatja, hogy nemcsak beszélni, de gondolkodni is bolond ember szokott magában. Viszont mihelyt politikusok és katonák ülnek össze tanácskozni, lám, mindjárt kijön a helyes és követendő módszer, amivel értelmes emberek meggyőzhetik egymást.
Valahogy olyanformán, hogy például egy szakértőnek megmutatják az építendő ház tervrajzát, s ha a szakértő kijelenti, hogy a terv rossz, a ház össze fog dőlni, még mielőtt elkészült – akkor a tervező mérnököt kötelezni kell, hogy építse fel a házat. Ha csakugyan összedől, a szakértő nyert, ha nem dől össze, a mérnök nyert.
Si vis pacem para bellum.1
Mindig imádtam ezt a közmondást.
Egy régebbi elméletemre emlékeztet, amit – elég helytelenül – humoreszkben írtam meg ahelyett, hogy diplomáciai elhivatottságom bizonyítására felterjesztettem volna a magas kormánynak.
Az elmélet a legcélszerűbb fogyókúra feltételeit tárgyalja. Gondolatmenete abból áll, hogy ha az ember sokat eszik, akkor elhízik, ha elhízik, ellustul, ha ellustul, nem dolgozik, ha nem dolgozik, nem keres, ha nem keres, nem lesz mit ennie, ha nem lesz mit ennie, le fog fogyni – nyilvánvaló tehát, hogy a lefogyás leghelyesebb módja minél többet enni.
A leszerelésé pedig a fegyverkezés.
Pesti Napló, 1931. augusztus 30.