Április közepén egy sárga szállítólevéllel lépett be hozzám az én öreg levélhordóm.
– No – azt mondja valami különös nézéssel –, még ilyet sem hordtam.
Az öreg már régóta gyanakszik rám, hogy nincs rendjén minden kerekem. Aki négy-öt újságot olvas el mindennap, az szerinte nem lehet okos ember, mert egy újság elolvasása is fél-nap munka a ráérő embernek, s ha meggondolják, hogy az újság hazudik, hát azt az egyet sem érdemes elolvasni.
Nézem a szállítólevelet. Az első pillantásra látom: eleven gyíkok. No, ezen magam is megdöbbenek. Ki küldi? Lendl Adolf dr. Budapestről. Mi a csuda lelte ezt a jeles tudóst, hogy nekem gyíkokat küld! Még jó, hogy nem egypár eleven vipera jutott az eszébe.
Nem tudtam, mit tegyek a szállítmánnyal. A tudósnak nem ronthatom el azt a gondolatát, hogy nekem örömet küldött; a postán nem hagyhatom, hiszen képzelem, hogy a postás kisasszonyokat milyen kellemetlenül csiklandozza az a gondolat, hogy a gyíkok valami lyukon kiszabadulnak; én meg, hogy hazahozassam, no még csak az kellene, hogy gyíkok futkossanak itt a szobámban.
De csak legalább valami levelet írt volna, hogy minek küld gyíkot. Egy sort sem! Olyanformán éreztem magamat, mint Esterházynak a vendégei, mikor Hani Istók egy tál kígyót-békát tett eléjük az asztalra.
Végre is, hogy meg ne bántsam a kitűnő természettudóst, elküldtem nagykelletlenül a gyíkokért.
A ládában egy még kisebb, lapos láda, hát ebben vannak az eleven férgek. No, nálunk nem kíváncsi rájuk senki. Magam is azt gondoltam, hogy nem fogom kibontani. Majd holnap, ha kitisztul az idő – a kertben.
De lám, még a kellemetlenség is bizgatja az ember kíváncsiságát: megnézem már mégis, hogy milyenek, ha ő érdemesnek találta elküldeni.
Nagyóvatosan papirost csúsztattam a ládika födele alá, a papirosra meg üveglapot, s eközben ugyancsak vigyáztam, hogy a kabátom ujjába ne szaladjon valamelyik.
No, most kivonom a papirost az üveglap alól, s még mindig nagyon vigyázok, nehogy valamelyik fürge féreg kiszökjék, hát zöld erdei moha van a ládikában, s a moha közepén két kis, gyermekarasznyi vékony, bronzszínű gyík ül. Néz rám mind a kettő nyugodtan, félelem nélkül, kíváncsi oldal-szemmel, mint a liba.
Csakhamar egy harmadik és negyedik, kis bronzszínű gyík is előcsúszik a mohából, és az apró, szelíd, fekete szemek épp úgy bámulnak engemet, mint ahogy én őket.
Az ablak párkányára teszem a ládikát, és nézem őket némi megbéküléssel. A világosság, úgy látom, jólesik nekik, s a postai utazás bizony nem lehetett nekik valami gyönyörűséges.
Egy perc nem telik belé, még három ugyanolyan karcsú, barna kis gyík bukkanik elő a mohából, s egy csoportba csúszva, egymást körülgyűrűzve, összekalácsosodva heverésznek; de olyan vékonyka, kis apró teremtések, hogy mind a hét kényelmesen elférne egy gyermekkéz tenyerében.
Furcsa gyíkok. Az ember azt hinné az első pillantásra, hogy valami csinos kis kígyófiak, de kezük, lábuk van, éppen olyan, mint az ember keze, csakhogy mintha fekete cérnából volna kötve, olyan vékonyka, picurka. De milyen testvériesen szeretik egymást! Ni, az egyik át is öleli a másikat, és jóízűen ásít.
No, ezek nem éppen förtelmesek!
Másnap aztán megjött a tudósnak a levele is, amelyben megírja, hogy a gyík neve Ablepharus pannonicus, és hogy valamennyi kézbevehetőn szelíd jószág.
Leveszem az üvegtáblát róluk, hát csakugyan nem futnak el. Csak néznek libásan, kedves, ostoba nézéssel, hogy mit akarok.
A tudós utasítása szerint benyújtok nekik az ujjam hegyén egy hangyatojást. Az apró fejek fölemelkednek. Még nagyobb bámulás. Az egyik végre észreveszi, hogy valami ennivaló van az ujjamon, hej, elkapja nagy örömmel, és eliszkol vele a sarokba, befalogatja jóízűen. Kedves egészségedre, kis pajtás!
Megétetem így valamennyit. De éhesek voltak szegények! Azután egy vízcseppet nyújtok be az ujjam hegyén. Amelyik meglátja, megissza nyalogatva, s emelt fejjel maradtan gondolkozik egyet utána, épp úgy, mint az emberféle, mikor valami drága, jó borból hörpentett.
Hát isznak valamennyien, azután megint egymásba fonódnak és egymást ölelgetik. Az élet kedves nekik.
Hát még ilyen madaraim se voltak soha életemben.
Tegnap még az volt a szándékom, hogy kieresztem őket a kertünkben. De nem lehet. Hiszen ezek olyan jámborok, hogy akárki rájuk léphet, nem futnak el senki elől sem.
Csináltattam nekik egy kétaraszos üvegládát. A közepébe odatettem a mohát, körös-körül meg kétujjnyi, vastagon homokos földet terítettem.
Nézem őket másnap, hogy mit csinálnak, hát uramfia, olyan puszta a földjük, akár az arab sivatag. Tyű, kutyalelke, talán bizony megszöktek? Fölemelem a mohacsomót. Nincs benne egy se. Keresem őket a két kő alatt. Ott sincsenek. Hanem lám, a homokból kihegyeslik egynek a farkincája: ide bújtak; bizonyosan fáztak szegények az áprilisi hideg éjszakán.
Az egyik ablakomon besüt az áprilisi nap. Ide teszem a párkányra az üvegládát. Hát nem is telik belé egy perc, megmozdul egy ponton a föld, s előbúvik az okos, kis barna kígyófej. Néz és fülel, aztán előcsúszik óvatos-lassan a homokból. Ahogy a nap rásüt, aranyosan fénylik a háta, s olyan cifrázatokat mutat, mint az arannyal edzett, damaszkuszi kardok. Sétál és meg-megáll; ide-oda nyújtogatja a nyelvecskéjét, mintha a levegőt nyalogatná.
Éppen ilyen óvatosan jelenik meg a másik, a harmadik, s alig öt perc múlva valamennyi. Ide-oda nyújtogatják a nyelvüket, s én csak napok múlva veszem észre, hogy ilyenkor a harmatcseppeket keresik. Be is föcskendezem a mohát minden reggel, és ők lenyalogatják jóízűen.
Lehetetlen szavakkal lerajzolni, hogy a hajlékonyságnak mennyi finom változata van az ő mozgásukban. Más gyíkok legfeljebb egy betűt csinálnak fekvés vagy futás közben, ezeknek az s a legközönségesebb testtartásuk. Mikor a mohán mászkálnak, a fejüket a saját testük karikáján át dugják lefelé haladtukban, ha pedig többen vannak együtt, egymás hegyén-hátán olyan vitézkötéseket és török betűket csinálnak, hogy akárhányszor kedvem lett volna őket lerajzolni. Elképzelhetetlenül grasziőz hajlékonysága ez a gerincnek: néha úgyszólván önmaga mellett csúszik el a bájos kis teremtés, és az ilyen meghajlásaiban semmi feszesség vagy erőltetettség nincsen, mert hiszen szabad téren, saját mulattából teszi.
Hogy elfogyott a hangyatojásuk, elküldtem az én jó sánta szomszédomat, hogy szedjen valahol. Míg az oda járt, egy szúnyogféle bogárkát fogtam, és bevetettem neki.
Az egyik mindjárt neki is iramodik a szúnyognak, de az hol ide, hol oda száll az üvegládában, és ha le is ül egy percre-pillanatra, megint csak tovaszáll, amikor egyik odaérkezik.
A gyík ilyenkor mulatságosan ostoba bámulással néz utána, és a levegőbe nyalint egynéhányszor, mintha azt mondaná: Ejnye, de jó lenne!
A szomszéd hozott egy kis hangyatojást, bizony nem sokat, tán húsz-huszonöt szemet. A gyíkok a mohán heverésztek, mikor bevetettem nekik, s csak akkor vették észre, hogy micsoda jó csemegét kaptak, mikor az egynéhány hangya, amelyik a tojással együtt bekerült, magasra emelve kezdte a kavics alá cipelni a tojásokat.
Az egyik, amelyik megpillantja, egyszerre ott terem, és elkapja a tojást. Azonban a hangya is tud haragudni: fölfut a tojásról a gyíknak a hátára és ide-oda fog, hogy megcsípje a gyíkot. A sima fényes bőrön nem hat át a foga, hanem hogy a filigrán lábat megtalálja, abba aztán belecsíp haragosan.
Bezzeg van futás és rémület. Csak most lehet látni, micsoda sebes a futások. Össze-vissza futkosnak a moha között, és addig csúsznak és csapkolódnak, míg csak le nem dörzsölik magukról a haragos ellenséget.
Ezt az ijedelmet más esetben csak akkor láttam rajtuk, mikor az ujjam hegyén vízcseppet nyújtottam be nekik. A gyík örömmel fogadja a vizet, s kinyújtja a nyelvét, hogy nyalogassa. Minthogy azonban a vízcsepp lefut a nyelvén és az álla alatt megáll, egy pillanatig bámulva mered maga elé, hogy micsoda hidegség lóg az ő állán. Akkor aztán ijedten nyargal a moha alá.
A nap az ő egyetlen szerelmük és boldogságuk. Amint a nap rásüt a földjükre, azonnal megérzik odalenn, és előbújnak, s amint a nap eltűnik, ők is csakhamar elrejtőznek.
Sokszor megpróbáltam, hogy árnyékba tettem őket, az elkedvetlenedés azonnal látható volt rajtuk. Egy-két percig ha vártak az időváltozásra, tovább nem; egyik a másik után húzódott le a moha közé, s onnan meg a földbe. Néhány perc múlva visszatettem az üvegládát a napra, ők azonnal megérezték, mindjárt előbújtak, és egy kis ide-oda való sétálás, futkosás után egy helyre gyűltek össze.
Ha a ládát úgy toltam, hogy csak az egyik sarkába vagy a közepén egy tenyérnyi helyre sütött a nap, ők ezt is megérezték a földben: előjöttek, és oda gyűltek össze. Egy krajcár nagyságú, gömbölyű kis kavics is volt a homokon, azt vagy az egyik, vagy a másik körülölelte az egész testével, és látszott rajta, milyen boldog, hogy az a kavics az övé. De mert a többi is szerette a kavicsot, csakhamar ott termett a másik is: beletöltötte a fejét a fekvőnek a gyűrűjébe, s ő maga végighasalt a kavicson, tartotta a hátát boldog elbágyadással a napnak. Végre mind a hét ott volt egymás hegyén-hátán, s a legalsó utoljára is átfonakodott rajtuk legfelsőnek.
Eleinte csak csodáltam a napnak ezt a szeretetét náluk. Én bizony, mint minden városi ember, azt gondoltam, hogy csak a mi értelmes fajunk tudja megbecsülni és szeretni a napot, a napnak semmivel sem pótolható világosságát, éltető melegét.
Hátrább, Ádámfi! A te önhittségedet megcáfolja még a pocsolya apró állatvilága is. Hiszen az egész mindenség a nap által születik, a napban nevelkedik, a fény és a melegség, ez az eleme. A pillangók, a bogárnemzetek miriádjai mind akkor szállonganak, mikor kisüt a nap; akkor esznek, akkor szeretkeznek, akkor muzsikálnak, akkor boldogok. A fal tövében a piros bodobács, a fű lábánál a nagyfejű, kis ostoba prücsök, a fán a madár, a hernyó, a hangya, a pók, a vízben a béka, a hal, a vízi bogár mind előbb örül a napsugárnak, mint az ember.
És íme a gyík. Hiszen ez teljesen, testével, lelkével benne él a napsugárban, mint a hal a vízben; finom idegei tökéletesebben fölfogják, átérzik a napvilágot, s testük beleheli, beissza a fényt, amely az ismeretlen magasból jótevő meleggel hull a mindenségre.
Ahogy elnyúlnak, elfekszenek a napon, karcsú kis testük bágyadt mozdulatlanságán lehet látni, hogy ez nekik a legfőbb boldogságuk, hogy ennek születnek, ennek élnek, s rájuk nézve a borult ég szomorúság. Mert amikor nem süt a nap, mind ott lenn guborog szanaszét a földben, s ha az ember elő is kapja őket, szinte dermedten fekszenek a tenyerén. Olyan búsan néznek ilyenkor rám, az óriásra, mintha azt mondanák:
– Nem süt a nap: beteg vagyok.
No aztán, a kis napimádók ebbe is haltak bele. Május közepén kivittem őket a méhesbe, és a napra tettem a ládájukat. Azután mindjárt ásót fogtam, és a méhes közelében hangyatojást kerestem nekik. Az ásás-szedés nem tartott negyedóráig, s mégis, mikorra visszatértem, bizony azt láttam, hogy az egyik föl van fordulva. Nézem, hogy mi lelte a nyomorult kis állatot, hát látom, hogy valamennyi a szokott s alakba hajoltan, élettelenül hever a homokon.
El nem tudtam gondolni, hogy mi baj érhette őket, csak mikor rátapintottam az üvegre, akkor vettem észre, hogy az oda tűző naptól az egyik üvegoldal forró.
Hideg víz után kapok, hogy eszméletre térítsem őket, de bizony csak egyet sikerült a gyönge kis teremtések közül fellocsolnom.
Az az egy szegény azóta se mer előbújni a moha közül. Bizonyosan árvának és elhagyottnak érzi magát, s egész nap az eltűnt gyíktársakra gondol.