Megcsapottak rovat

A botanikus Csokonai

Beke Ödön
botanika, növénytan

A nemzeti irodalom felújulásának korában Debrecen előkelő helyet foglal el irodalmunk történetében. Költői az eddigieknél nagyobb ízléssel dolgoznak, s itt él a magyar irodalomnak Petőfi Sándorig legnagyobb tehetsége: Csokonai Vitéz Mihály. Ezeket az írókat azonban a költészeten kívül más is összekapcsolja: a természet szeretete, a természettudományokkal való foglalkozás. E téren különben Debrecen szinte régi hagyományra tekinthet vissza, hisz itt működött az első magyar füvészkönyvnek, az 1578-ban megjelent Herbáriumnak híres szerzője, Melius Juhász Péter. Debrecen város orvosa volt az Új füves és virágos magyar kert (1775) írója, Csapó József, és Földi János apósa, a híres Weszprémi István is. Földi 1791-ben nyerte el a hajdukerületi orvosi állást a szomszéd Hajduhadház székhellyel.

Csokonai rokona és jó barátja volt a két nagy természettudósnak, Földinek és Fazekasnak, de nem lehetetlen, hogy Diószegi Sámuel is atyafija, mert anyja neve Diószegi Sára volt. Sokkal erősebb volt azonban a baráti kötelék, amely Csokonait hozzájuk, különösen Földihez fűzte. Megható az a szeretet, amely ehhez a sokat szenvedett emberhez köti, s nemcsak a nagy tudóst tiszteli benne, hanem a költészetben is mesterének tekinti. Anakreóni dalaihoz írt jegyzeteiben (1803) így nyilatkozik:

„Ifjúi tehetségeimnek s addig szerzett olvasásomnak az oskolai korlátok közül való kivezérléséért, a régi jó ízlésnek az újabbakkal való egybekötéséért tek[intetes] Kazinczy Ferenc úrnak s néhai tudós Dr. Földi János úrnak tartozom.”1

Földi halála mélyen megrendíti, s megírja egyik legszebb költeményét: Dr. Földi sírhalma felett címmel.2 Elhatározza, hogy megírja Földi életrajzát. Márton József tudós bécsi professzort és híres szótárírót még Földi halála évében értesíti e tervéről:

„Én az Úrnak ezt a literaria tudósítását másikkal fogom megköszönni, ti. ezen munkámmal: »Néhai D. Földi Jánosnak életének és munkáinak történetei, charactere, lelke és felvizsgálása, recensiója, egy barátja, társa és tisztelője által.« Megérdemli ez a nagy lélek, kiről tulajdonképen el lehet mondani, hogy nemzete szerelme emésztette meg, megérdemli, mondom, hogy minden hazafi sírja után is temjénezze!!!”3

Az életrajz, sajnos, sohasem készült el, mert nem tudta Földi özvegyétől megszerezni Földi hátrahagyott iratait, köztük rövid önéletrajzát, pedig éveken át mindent elkövetett, hogy megkaphassa.4

Nagyon fontos Csokonainak az a levele, melyet 1803. január 19-én írt Széchenyi Ferenc grófnak, melyben Földi kéziratain kívül gyűjteményéről is megemlékezik, s a Múzeum számára megvételre ajánlja. A levél erre vonatkozó részlete a következő:

„Így a Museum számára alázatosan bátorkodom néhai D. Földi Jánosnak, a természeti históriára 15 eszt[endő] alatt öszveszedett gyüjteményeit recommendálni. Az ő célját és szándékát bőven méltóztatik esmérni Exellentiád az ő füvésztudományáról kiadott »Kritika és Rajzolat« nevű proludiumából. Tehát röviden szólván, ő azt akarta, hogy a természeti históriának mind a három országát magyar nyelven kiadja, még pedig a Linné systemája szerint. Ki is jött az állatoké: de – fájdalom! épen a mely holnapba az világot látott, abban költözött el a tudós és szorgalmatos író. A botanicára is, valamint szintén a mineralogiára, már öszveszedett ő minden materiálékat, úgy hogy azok csak a rendbeszedő és elrakó kezeket várják. Egy európai nemzet sem dicsekedhetik még azzal, hogy őnéki tiszta, világos, okos, és systematica nomenclatióval biró naturális historiája volna. Homály, zűrzavar és egész chaos uralkodik a németbe szintúgy mint a franciába, vagy akármelyikbe. A magyar mutathatott volna ebben a fontos pontban remeket, ha a halál tőlünk nem irigylette volna Földiben ezt a szerencsénket. Én az emlitett tudóssal hat esztendeig voltam szoros barátságban, esmérem studiumit, esmérem kézírásait. Ha méltóztatik Exellentiád parancsolni: az özvegytől megalkuszom azokat.”

Földi hatásának egyik érdekes bizonyítéka, hogy mikor Csokonai a honfoglalásról írandó eposzának a tervével foglalkozik, egy ismertetőt akar erről kiadni s megküldeni a „hazabéli Tudósok javának”; ennek a címe majdnem azonos lett volna Földi első művével: »Rövid Kritikai Rajzolatja egy nagy Magyar Epopeiának, mellynek neve Árpád, vagy a Magyarok megtelepedése« (Kazinczyhoz 1804. június 14-én írt levélből).

Fazekashoz való barátságának szép bizonysága Főhadnagy Fazekas úrhoz című költeménye, melyben egyik látogatását adja elő. E versnek a végét már azért is érdemes közölni, mert az első költemény a magyar irodalomban, amelyben Linné neve szerepel:

„Már meglátott: gereblyéjét
És kapáját elteszi,
S félig harmatos Linnéjét
Pipája mellé veszi.
Jer, barátom! lépegessünk
Kis kertednek útain.
S dohogás nélkül nevessünk
Mások bolondságain.

Jer, s érezzük, hogy nagy telket
Többször fának ád az ég,
S kis jószágot és nagy lelket
Bírni boldogabb sors még.
Jer, e répánál térdeljünk,
Jer, kacsint e tulipánt,
Jer, e töknél süvegeljünk:
Mind használ ez, s egy se bánt.”

Fazekas is írt verset Csokonaihoz, az egyiket Csokonai neve napjára, a másikat már Csokonai Vitéz Mihály halálára.

Kevesen voltak abban a korban, akik Csokonainál jobban ismerték Földi műveit és munkásságát,5 de más botanikai munkák is megfordultak kezén. Kleist fordításához írt jegyzeteiben ezt találjuk:

„Uszkuruc, vadberkenye. Sorbus aucuparia L. Felföld.”

Ez a név csak Veszelszkinek A növevény-plánták országából való erdei, és mezei gyüjtemény (Pesthen 1798) című művében található:

„Berkenye-fa: a Tót vármegyékben Uszkurutz-fa a neve; Süvöltin-Körtvély. Tót. Woskerusse; Skorucha.”

Tehát Veszelszki művét okvetlen ismerte Csokonai. A régebbi irodalomból ismerte Melius Herbáriumát. Meliust nagy és tudós embernek mondja és sajnálja, hogy nincs most keze ügyében, hogy utána nézhetne valaminek. Nagyra becsülte

„Apáczai Csere Jánosnak a XVII. század közepén Erdélyben kiadott Encyclopaediáját, mely avagy csak azért is emlékezetre méltó, hogy ő minden technicus terminusokat magyarul tészen ki a tudományokon keresztül.”

A külföldi botanikusok között jól kellett ismernie Linné műveit, mert költeményeihez írt jegyzeteiben majdnem minden növénynek megadja a Linné alkotta tudományos elnevezést. Idézi C. Ph. Funke Naturgeschichte und Technologie (Braunschweig 1791) című többkötetes munkáját i. m. I. 204. p.. Említi még Plinius Historia Naturalisát, Millingthon angol botanikust, de más természettudományi műveket is idéz, így Blumenbachnak, a híres német zoológusnak és anatómusnak Handbuch der Naturgeschichte című műve VI. kiadását (Göttingen 1799).

Raffnak Fábián által fordított Természeti Históriáját (Veszprém 1799) csak azért említem, mert Haraszti Gyula Csokonai életrajzában azt állítja, hogy e művet „hozzáadásokkal” költőnk fordította le.

Csokonainak botanikai készültségét költeményeihez írt jegyzetei bizonyítják.

Így Amaryllis (Idyllium Schraud kir[ályi] tanácsosné halálára) című művének egyik részlete így hangzik:

„Édes dísze az én kertemnek! úgy virítál te mint a májusi rózsa, nem érhetted az őszt: s úgy hervadál el, mint ama rózsa, mely sárga mint a nárcis, és balzsamos mint a viola.”

A májusi rózsáról ezt jegyzi meg:

„Már itt akár a R. Cinnamomea, akár a R. Damascena értetődjék, mind egy, mert a rózsák többnyire májusban virágzanak, kivéve a hónapos rózsát, R. omnium Calendarum.”

A másik rózsához:

„Rosa lutea. Sárga rózsa”

Ugyanebben a műben írja:

„Fűzfa alatt nőtt az én Múzsám, nem diadalmi babérok alatt.”

Itt megjegyzi:

„Hogy babér és laurus nobilis Linné, mindegy, másutt megmutatom.”

Ugyanitt mondja:

„Jól esik, ha myrtus viselte homlokomon ligeti estikék hervadoznak.”

A jegyzetben:

„Hesperis tristis, Linné.”

Kleist fordításához írt jegyzeteiben már bővebben ír e virágról:

„Estike, Hesperis Plinii: Hesperis tristis, Linn. egy barátszín, és külső tekintetére nézve szomorú virág, melynek nappal semmi illatja nincs, de estve elkezdvén, egész éjjel a nap felköltéig olyan kellemetes szagot bocsát, mint az apró viola, vagy a jácint. Van szelíd is, vad is: ezt a debreceni erdőn is leltem.”

Ebből az idézetből kiderül, hogy Csokonai maga is botanizált. Érdekes az is, hogy az estike nevet Diószegi–Fazekas alkotásának szokták tartani, pedig az 1807-ben megjelent Magyar Fűvészkönyvet megelőzte Csokonai Kleist-fordítása. Ennek első kiadása ui. 1802-ben jelent meg Komáromban, de a jegyzetek csak a második kiadáshoz voltak csatolva, ez azonban már Csokonai halála után, 1806-ban került ki a sajtó alól Nagyváradon.

Szintén a Kleist fordítások jegyzeteiben találjuk:

„Kankalin, fülvirág, keztyűvirág, papagáj, mennyország kulcsa, primula auricula. Linn. Diószegiéknél ennek nevei: fülvirág, medvefül, melyek már Benkőnél is megvannak, a Primula veris nevei pedig: Kásavirág, Sz. György virága, sárga Kükörits, Kesztyűvirág, kankalin.”

Benkő az utóbbi kettőt zárójelben közli, amivel azt jelzi, hogy az illető nevek nem használatosak, vagy helytelenül használják őket. A mennyország-kulcsa a Primula veris neveként Keszthelyen a Magyar Tájszótár szerint valóban használatos. A papagáj név azonban máshonnan nincs kimutatva.

Több botanikai megjegyzést találunk az Anakreóni dalokban. Ezek a következők:

„Melius vagy Horhi Juhász Péter, a maga Magyar Herbáriumában, a bellist rukercnek nevezi: jó lesz tehát a magyar botánikusnak így írni Linné szerént. »962. Bellis perennis, százszorszép rukercz. Bellis annua, egyévi, vagy kékellő rukercz.« Itt ebben az én versemben az a kellemetes piros kis gömbölyű virág értetődik, melyet kertjeinkben állandó gyökerekről szaporítunk, és százszorszépnek nevezünk.”

Itt meg kell jegyeznünk, hogy Csokonai téved, mikor azt állítja, hogy Melius nevezi a bellist rukercnek. Meliusnál e név nem fordul elő, hanem Pétsi Lukáts 1591-ben megjelent Keresztyén Szűzeknek tisztességes Koszorúja című művében, s Földi is innen idézi Kritika és Rajzolatjában, Csokonai nyilván itt találta.

„Szamóca néven nevezik a Duna mellett, túl-a-Dunán, és a felföldön a földi epret, néhol pedig annak csak egyik fajtáját. Jobb is volna, legalább füvészkönyveinkből azt a zavarék földi eper nevet kivetni; és ezt a három különböző nemet, ami magyarul szamóca, szeder és eperj, Linnénél pedig rubus, fragaria, és morus, ilyen formán rendelni el. 632. Rubus fructicosus, szúrós szederj; vagy ha a rubusnak jó nemi nevet találnánk, a szederj maradna fajnévnek. 633. Fragaria vesca enni-való szamóca, mert van olyan fragaria is, amelynek epres vagy ennivaló bogyója nem terem. 1055. Morus alba, fejér vagy halvány szeder; Morus nigra, fekete vagy savanyú szeder. Így nem lenne a mi természeti históriánkban annyi zűrzavar és ambiguitás; nem zavarnók össze a fragariát és Morust az eper név alatt, s szeder név alatt a Morust és a Rubus fructicosust.”

Csokonai bizonyára a Morust epernek akarta elnevezni, mert csak így lenne a három növénynek különböző neve. A Tiszántúl valóban eperfának hívják, szemben a Dunántúllal, ahol szederfa a neve.

„A jázmin egy csemete vagy bokor szabású növevény, mely Európába Napkeletről származott, és ma már amannak déli tartományaiban vadonnat is találtatik. A mi kertjeinkben virága kedvéért szaporíttatik, amely fejér és sárgás, és kimondhatatlan kellemetes és hathatós illatú. A kertészeknél mintegy 20 fajtája van: de a Linné systemája szerént három nevezetes faja van a többek közül: 1. a patikai jázmin (Jasminum officinale L.), ez a közönséges jázmin, melyből az olaszok még ma is igen jó szagú olajat készítenek; 2. a nagyvirágú jázmin (Jasminus grandiflorum L.), ez még illatosabb amannál; 3. a legillatosabb jázmin (J. odoratissimum L.), ennek törzsöke majd két ölnyi magasságú, és sokszor egy kis élőfa formára nő, levele télen is megmarad, virága világos sárga, és oly nagy ugyan, mint az előbbié, hanem minden fajánál legkedvesebb illatú, és az ághegyén bokréta módjára áll.”

Csodálkozik, hogy „Debrecennek jó ízlésű fejérszemélyei… ezt a legszelídebb, leggyönyörűbb, és legillatosabb virágos csemetét” kertjükbe nem ültetik. Pedig

„jól kiállja ő a mi Scythiánknak hidegét, s könnyen szaporodik jövésiről, és ledugatott ágairól, bújtással is tenyészik, és suhasztással. Csak verőfényes, és egy kevéssé nedves földbe ültessétek; illatjával hálálja ő meg néktek, az ő testvéreinek, dajkálkodástokat.”

„Nardusnak hívják közönségesen azt, amit magyarjaink spikinárdnak neveznek (deákul spica nardi, e görög szótól nardu stakhüsz), amely egy kékes virágú, jóillatú kerti bokrocska, és a levendulának (Lavandula stoechas. Linn.) fajtársa, Linnénél Lavandula spica. Ebből igen kedves illatú vizet csinálnak, úgy hogy a franciáknál narder átaljában minden szagosítást és parfümirozást jelent. A régiek szagosbort is csináltak véle, amelyet vinum nardinumnak hívtak. Linnénél egészen más nemet tesz a nardus, mely a triandriára tartozik.”

A Dorottyában gombák szerepelnek két hasonlatban is:

„Mint mikor a rétnek virági kinyílva
Mosolyognak, s köztök áll két rothadt gilva.”

„Megvette a hideg már benne az ikrát,
Vén üszög a madám, nem vethet már szikrát.
Csak lássák az Urak! a jó lélek mit vár,
Ha a banya-posz is viritni akar már?”

Ezekhez is fűz jegyzetet:

„Gilva, gomba neme, mely rothadásnak indult gyertyán-, bik- és sziltörzsökökön pezsdül ki.”

„Banya-posz néven esméri a nép némely helyeken a pöfeteget. Lycopordon Bovista L.”

Azt tudta már Csokonai, hogy a penész is a növényvilág tagja, azzal azonban nem volt tisztában, hogy – miként a gombák – nem tartozik a virágos növények közé, és hogy nem maggal, hanem spórával szaporodik. Mindamellett érdekes idézni a Dorottya egyik részletéhez tett megjegyzést:

„A pálma legelső és legszebb, nemesebb, pompásabb neme a plántáknak; a penész pedig legutolsó s legsilányabb. Erről méltó lesz tanulatlan olvasóimat a hely szűk voltához képest megvilágosítani. Azt gondolja a természetet nem esmérő ember, hogy a penész csak valami rusnya por és pelyhes nyálkásság, mely a romlásnak és rothadásnak következése: holott mind az, ami nekünk ilyennek látszik, egy néhány ezer apró plántákból összecsoportozott erdőcske, amelynek gyökerei, szárai, ágai, virági és magvai vagynak s amelyet jó nagyító üvegen szemlélni kibeszélhetetlen gyönyörűség. Ha feketedni kezd, jele, hogy megérett, s már veszni tér. Többnyire hamar felnő (nyáron 1–2 óra alatt, ha nedvességet, meleget s rekedt levegőt kaphat), de némely nemei esztendő-számra is eltartanak. Van pedig, amint a természetírók számlálják, 15 faja, mely fajok közül némelyiknek egyes szára van, némelyiknek ágas-bogas, hata tartós, kilence múlólag való. Nemi neve Linnénél Mucor és tartozik a gombák rendébe.”

Minthogy a közönségnek akkortájban általában nagyon hiányos fogalmaik voltak a penész mivoltáról, azért nem tekinthetjük égbekiáltó tudatlanságnak Csokonai állítását.

Ellenben sokkal tájékozottabb a növények szaporodását illetőleg:

„Hogy a plánták is szaporodnak, s magvaikból hasonló fajtát tenyésztenek, azt a paraszt ember is tudja. Hanem, hogy erre a tenyésztésre szintúgy a plántákban is hím és nőstény nemet állított elő a természet, mint az élő állatokban, azt már nem tudja minden ember. A régi bölcsek valamennyicskére sajdították ezt a dolgot: de világosan s határozottan legelőször Millingthon nevű Anglus írt a plántáknak nembeli külömbségekről. Ő pedig élt a XVII-dik század végén. – A növevények nemzőrészei a virágban vagynak. Itt az én verseimnek megértésére elég ennyit tudni: hosszabban ennek fejtegetésében ilyen helyen nem bocsátkozhatom.”

Ez a jegyzet a Dorottyának ahhoz a részletéhez tartozik, mikor Vénusz megjelenik, megfiatalítja a vénlányokat, s elhangzik a szerelem istennőjének ajkáról is Linné neve és műve:

„Itt van egy fő nimfám, ki a nagy világban,
A mai dámák közt lábra kelt hívságban,
Mindenhatóságát oly nagyra terjeszti,
Hogy a félvilágnak könnyen eszét veszti.
Ő az ki a régi nemzeti ruhákat
Paraszttá, és korccsá tészi a dámákat.
Ő az, ki azokat rakja több formába,
Mint a mi van Ovid Metamorfózzába,

Úgy hogy a dámákról megtudnád magát is
Tanulni a Linné históriáját is.”

Költészet és tudomány egyesül abban a részletben is, mikor Vénusz előadja, mekkora az ő hatalma a természetben. Kevesen írták meg ily szépen, hogy mi a szerelem az élők világában:

„Még a hiéna is, bár szeme szikrádzik,
Foga vérben fered, nékem megjuhádzik.
Előttem a lajhár friss játékot tészen,
S a leglomhább állat vidám s virgonc lészen.
Béboritom a nagy balénát lángokba,
S párt keres a fagyos grönlandi habokba’.
Beönthetem tüzem egy férgecskébe is,
Bár kicsiny a szíve, s hideg a vére is.
Sőt bogarácska nősz másik bogaracskán,
Sok millió nemzik fiat egy fogacskán.
Egy szóval, nincs állat, melyben tűz nem érzik,
Sőt ezt a nem mozgó plánták is mind érzik;
A pompás pálmának, a silány penésznek
Fajtái mind az én híremmel tenyésznek..
Én hozom az ifjú rózsát bíbor színbe
És a liliomot tiszta muselinbe:
Hogy így lakadalmi öltözetben szépen
Fogadják a Zephyr csókját mátkaképen.
Én általam élnek s magzanak mindenek,
Nálam nélkül minden dolgok kietlenek.
Cythére vagyok én: ti is mind esmértek:
Bár szájjal titkoltok, de szívvel dicsértek.”

Clinton Friedman: Klasszikus botanikai levelek
Forrás
Csokonai Vitéz Mihály
(Debrecen, 1773. november 17.–Debrecen, 1805. január 28.) költő. Csokonait a magyar irodalom egyik legjelentősebb költőjeként tartják számon. Tanárai a jövő tudósaként emlegették, „poeta doctusnak” és „poeta natusnak” is nevezték. A 18. és a 19. század fordulójának magyarországi viszonyai közepette lenyűgöző tájékozottsággal rendelkezett a kor gondolkozását, irodalmát, politikáját illetően egyaránt. Bár jelentőségét éppen e körülmények miatt Európa nem ismerte föl, a magyar irodalomban rövidesen elfoglalta méltó helyét.
Fák
Clinton Friedman · Forrás