Nem a Szent Péter esernyőjének valami pendantjáról lesz itt szó, sőt még magáról az öreg szentről sem, hanem az ő legnagyobb és legfenségesebb hajlékáról, a római San Pietro templomáról. A reneszánsznak erről a csodás kővirágáról, amelyen Michelangelóval és Bramantéval együtt száz fejedelmi lelkű művész keze dolgozott. Tökéletessé építették a katolikus világnak ezt a legfőbb templomát, és tökéletes volt az a merészen elgondolt csigalépcső is, amely felvezet a templom kupolájába, ahonnan belátható egész Róma, még szinte az idők perspektíváján keresztül is.
Ez a lépcső is tökéletes volt annak idején, nem túlságosan meredek fokú, s ha szűk is, csak annyira szűk, hogy az a kőcső, amelyben felfelé kanyarog, meg ne bontsa az épület arányait. És alulról felfelé jobbra kanyarog. Mert az építés nagy idejében csupán jobbra kanyargó lépcsőt építettek a nagy művészek, az egyetlen Leonardo da Vinci kivételével. Ő mindig balra kanyarodó lépcsőt épített, Hogy miért? Mert balkezes ember volt. És a művészetben soha le nem győzhető szubjektivitás ott is megnyilatkozik alkotásaiban, hogy el sem tudta képzelni, hogy felfelé való kapaszkodásában más is nem a bal kezével keresi a támasztékot.
A Szent Péter templomának ez a lépcsője is tökéletes alkotás volt tehát a maga idejében. De elmúlt a reneszánsz, múltak az idők, s a tüdők kehesebbé. váltak, az agyvelők egyszerű fenség helyett különböző furfangosságokra differenciálódtak szét, s e két dekadenciajelenségnek az eredője megszülte sok minden más között a liftet is. És a lépcső avult intézménnyé vált, és most a San Pietro templomában is lebontották az ódon lépcsőt, és liftet építettek a helyébe. És ez egészen komolyan olyan nagy esemény, hogy érdemes róla beszélni.
Felesleges volna azon kezdeni a dolgot, amit úgyis tud mindenki, hogy minden vallás már a természete és létalapja szerint konzervatív. Hogy önfenntartási ösztönből ellensége minden új gondolatnak, akár szóban, akár betűben, akár művészetben, akár tudományban, akár mesterségbeli alkotásban fejeződjék ki az új gondolat. De talán nem egészen felesleges most, a Szent Péter templomának a liftje ötletéből megfigyelni azt, hogy – eppur si muove – akármilyen ridegen is elzárkózik az egyház az új gondolat elől, előbb-utóbb mégis kénytelen elfogadni. Alkalmazkodni hozzá, ha be nem vallja is, átformálni a tételeit, felfogását, igazságait az új gondolat parancsa szerint. És így történik meg az a természeti csoda, hogy ennek az új liftnek az ősei között valahogyan ott van Renan Ernő is.
Renan, amikor fellépett, és amikor először hallotta meg a világ a mondanivalóit, a legveszedelmesebb forradalmárok közé tartozott, gyilkos, szentségtörő, indexre való, sőt máglyára való revolucionárius. Ma? Renan egy meglehetősen konzervatív öreg bácsi, akinek több tanítását a magáévá tette a katolikus egyház is, bár nem beismerten, de kimutathatóan. A világ teremtése körül való számításnak a mai hivatalos magyarázata már például tiszta renanizmus. De ott van annak a liftnek az ősei között Darwin és Spencer Herbert is. Az evolúció tanítása még tíz évvel ezelőtt is eretnekség volt, de ma már van egy német jezsuita atya, akinek a neve hirtelenében nem jut az eszembe, aki azonban, ha nem csalódom, Budapesten is járt felolvasásra, és aki nyíltan hirdeti és tudományos nagy apparátussal bizonyítja, hogy az evolúció tana egyáltalán nem ellenkezik a katolikus világfelfogással, sőt – éppen azt igazolja. És Székesfehérvár tudós püspöke, Prohászka Ottokár szintén a világgal együtt való haladásnak, az új gondolatok bizonyos mértékben való befogadásának a szükséges voltát hirdeti.