A címtől nem kell megijedni, mert vannak alkalmak, amikor még a matematika sem unalmas, sőt az Akadémia is megbocsátható tárgya a beszélgetésnek. Ilyen alkalom ez a mai, amikor valami örvendetesét is lehet feljegyezni a Magyar Tudományos Akadémiáról. Hisz ez olyan ritkán történik meg, hogy ünnepi alkalomnak tekinthető; mondjuk hosszúnapnak, amikor az olvasó is végigböjtölhet egy olyan krónikát, ami a matematikáról szól.
Az Akadémia jutalmat alapított ötévenkint való kiosztásra olyan matematikusoknak, akik ezen az időperióduson belül a maguk tudományos szakmájában a legkiválóbb munkát produkálják. A díj, tízezer korona, aránylag nem nagy, de mégis már legalább európai méretű és alkalmas arra, hogy a mi Akadémiánknak is adjon valami jelentőséget és tekintélyt a nemzetközi tudományosságban, annál is inkább, mert a díj odaítélése is nemzetközi bizottságnak a kezébe van adva. Öt évvel ezelőtt Poincaré Henri, a francia akadémikus és ez idő szerint talán a legnagyobb élő matematikus kapta meg: a díjat, ezidén pedig – amikor már Poincaré is ítélkező volt – Hilbert Dávid, a göttingai egyetem matheseos professzora, aki a számok tudományát egy magyar lángelme úttörése nyomán műveli és ezért valóban teljes mértékben érdemes arra a jutalomra, amelyet az Akadémia Bolyai Jánosról nevezett el.
Ezeket a száraz adatokat szükségképen előrebocsátva, beszéljünk most már azután nem magáról a matematikáról, hanem a matematikusokról, akik a világ legérdekesebb emberei közé tartoznak. Mert egyike a leghaszontalanabb szófordulatoknak az, amely „száraz matematikusokról” beszél. Dehogy szárazak, érdektelenek, szürkék a számok titkainak az igazi fürkészői: Ellenkezően: érdekes, rejtelmes és leginkább olyan tragikus sorsú emberek, akiknek párja csak a költők között akad. Az életnek egyik legnagyobb rejtelme az, hogy amikor a két szélsőség, a költészet és a számtan összeütközik, ebből a viaskodásból csupa összezúzott embersors morzsolódik alá. A dolog „miért”-je valószínűleg valahol a túlizgult fantázia okaiban kereshető, de megállapítható és bámulatra méltóan igaz abban az eredményben, hogy a vers métruma tulajdonképén nem egyéb, mint alkalmazott számtan, a jó rím pedig szintén nem egyéb, mint a megoldott egyenlet ritmikusan jóleső kicsendülése.
És ki merné eltagadni, hogy a vers igazi métrumának a megalkotásához, a rímnek a gondolattal együtt való megszületéséhez valami szent elragadottság, valami abnormis lelkiállapot, – mondjuk csak meg – valami időszakos őrültség kell. Ugyanez a lelki elrévedésre való képesség a matematikus munkájának az alapja is. Ahogyan Baudelaire a hajó fedélzetére zuhant albatroszban a költőt látta meg, úgy látta meg Newton az aláhulló almában a csillagok törvényét. Nekem is, neked is az albatrosz csak esetlen lúd-madár, a lehulló alma pedig vagy férges, vagy rohadt gyümölcs. És ugyanaz a meglátó Baudelaire siralmasan szerencsétlen életet élt, ugyanaz a meglátó Newton annyira abnormis idegrendszerű volt, hogy amikor kocsira volt kénytelen ülni, ijedten, gyermekesen gyáva mozdulattal kapaszkodott bele a kocsi oldalába, vagy pedig a mellette ülőnek a karjába. Gondoljátok el! Aki nem szédült, mikor számította a csillagok sebességét, az rettegett, a szó szoros értelmében gyermekké vált a delizsánsz döcögésétől.
Rég ismeretes dolog, hogy úgynevezett „csodagyerekek” csak a zenében és a számolásban vannak. Ez egészen érthető, hiszen a zene még inkább matematika, mint a vers és a Vécsey Ferik csak párhuzamos jelenségek a Franki Móricokkal. De zenei csodagyerekből nagyon ritkán lesz alkotó lángelme, úgy mint Mozartból lett, a számítás csodagyermekei pedig rendesen megmaradnak pusztán exekutiv művészeknek, anélkül, hogy a maguk lelkéből valamit produkálnának. És sorsuk nem a tüdővész, a korai elmúlás, mint Chopinnek, Mozartnak, hanem szörnyű gyakorisággal a bolondokháza. Nem azért, ahogyan a naiv felfogás gondolja, mert túlerőltették a maguk virtuózkodásával az agyuk velejét, Hanem épen megfordítva azért, mert az eredettől fogva bomlott agyuk veleje képesítette őket a normálistól eltérő elmeprodukciókra.
De amíg a zenének, mint mondottam, leginkább csak virtuóz csodagyerekei születnek, addig a számok világa újat termelő csodagyermekeket is szül. Blaise Pascal tizennégy esztendős korában csinálta meg a matematikának egy egészen új rendszerét, Bolyai János pedig huszonegy esztendős korában írta meg azt a kis, alig pár oldalas füzetecskéjét, amivel egy új geometriát adott a világnak. Kétségtelen, hogy sem Pascal, sem Bolyai János nem tudták, hogy mit alkottak, mint ahogyan nem tudja senki igazi alkotó mérlegelni a maga alkotásának az értékét. Bolyai János lángelméjű új rendszerét csak két ember tudta még János életében értékelni, az egyik az apja volt, Bolyai Farkas, a Tentamen írója, a másik Gauss, a logaritmusok egy új rendszerének a meglátója. Ezek ketten tudták, hogy ki volt Bolyai János, ő maga annál kevésbé tudta, mert kétségtelenül zavarodott elméjű volt a születésétől fogva. Az apja sem volt normális, az anyja kifejezetten hisztérikus őrült.
János maga, mint gyermek is már tűrhetetlenül szilaj volt, úgy hogy az apja kadétiskolába adta fegyelemre. Ott ijesztő gyorsasággal tanult meg minden megtanulhatót, közben alkotta meg a geometriáját, megtanult hegedülni csoda módra, – aha, a zene! – két év alatt lett hadnagyból főhadnagy, egy év alatt főhadnagyból kapitány. Szédületes kantér előtt állt, de – huszonnégy éves korában összeomlott. Mert senkivel megférni nem tudott, valóságosan mániákusa volt a párbajnak és már egészen hoffmanni vonás nála, hogy amikor négy vagy öt tiszttársa egyszerre hívta ki duellumra, állta mind a verekedést, csak azt kötötte ki magának, hogy minden mérkőzés után játszhasson egyet a hegedűjén. És egy délelőtt megszabdalt öt katonatisztet és eljátszott öt rapszodikus áriát a hegedűjén.
Hanem ez a kis tréfa azután végét is vetette a katonai pályafutásának. Az osztrák ármádiában akkor sem tűrtek meg olyan embereket, akik ésszel is, karddal is diadalmaskodni tudnak másokon. Bolyai János hazament Marosvásárhelyre és – kihívta párbajra a saját édesapját, mert szerelmes lett a jaját édesanyjába. Itt csak Shakespeare tudna igazságot tenni. Végül azután jött a teljes elzüllés, az alkohol, nem mint ok, hanem mint posztulátum és a korai halál…
Ennek a meteorszerű lángelmének ez emlékére alapította az Akadémia a Bolyai-díjat. Ha ma élne Bolyai, semmi esetre sem választaná be a tagjai sorába, ahol nagyon nyugodtlelkű és nagyon higgadt matematikusok ülnek, olyanok, akik előtt glédába áll még az egyenleti háromtag és a Newton kéttagú tantétele is és akiknek a lelkét egyáltalán nem üldözi a „körvonal üldöző görbéje”. Mert nemcsak amolyanok, hanem ilyen matematikusok is vannak a világon.
