Amikor Brunetière kimondta a tudomány csődjéről szóló ismeretes mondását,1 mindnyájan összenéztünk, s valljuk meg, egy kicsit mindnyájan igazat adtunk neki. Az első percben nagy lett a lárma, a vitatkozás, de később a kavarodásból kihiggadt a meggyőződés, hogy Brunetière-nek valahogyan mégis igaza van.
Elvitathatatlan tény, hogy a tudomány eddig való haladtában rendszeresen lerombolta mindazt, amit a vallás épített. Bebizonyította, hogy minden vallás csak fikció, mert természettudományos alap nélkül való vágykifejezés, érzelemnyilvánítás, ami nem azt hiszi, amit lát, hanem azt látja, amit hisz. Még a legtökéletesebben kidolgozott vallásrendszer sem egyéb, mint a pusztába elhangzó ismétlése az istenfogalom nélkül való vallás, a buddhizmus kétségbeesett, sóvár kiáltásának: Nirvána!
Bebizonyította a tudomány, hogy nincs célunk, nincs rendelésünk, e tekintetben túlhaladt már az ignorabimuson is, és kategorikusan kimondta, hogy nem is lehet célunk, mert az ember nem valamire született, hanem valami miatt; vagyis posztulátum, következés, olyasvalami, mint a salak, aminek nincs célja, nincs haszna, mégis itt van a világon, mert következése az elégés processzusának.
Így lerombolva mindent, a tudomány a legcsupaszabb, legkapósabb pesszimizmust állította szembe a vallások optimizmusával. A kérdés csak az volt, hogy diadalmasan-e. Úgy látszik, hogy igen, mert a Brunetière mondásában ennek a diadalnak az elismerése benne van. Brunetière körülbelül a következőket mondta
– Sikerült lerombolnod mindent, tudomány. S most büszkén ráülsz a romokra, s hivalkodol a munkáddal, pedig hogy befejezted, sírnod kellene, mert nincs többé hivatásod, csődöt mondhatsz, építeni te nem tudsz, az a vallás dolga. Mégiscsak az fogja megadni az embernek a boldogságot.
Tekintettel arra, hogy elvégre mégiscsak a boldogság az emberileg legfontosabb dolog a világon, tessék beismerni, hogy Brunetière-nek igaza van. A tudomány idáig tényleg nem épített semmi olyat, ami az embernek abszolúte becses lenne. Meggyarapította a kényelmünket, elősegítette a boldogulásunkat, de a boldogságnak még csak szürke felhőn átszűrődő, halavány sugarát sem ígérte idáig. Kérdés, nagy kérdés, hogy termékenységre fog-e fordulni ez a meddősége?
Mecsnikov Illés azt mondja, hogy igen. Ez a Franciaországban élő orosz tudós egész határozottsággal azt mondja, hogy a tudomány meg fogja adni az emberiségnek a teljes boldogságot, realizálni fogja azt a fikciót, amit a vallás ígér. Rendszere, amely megalapítója lesz a természettudományos optimizmus bölcseletének, szigorúan tudományos, bizonyítható, és könnyen áttekinthető.
Mecsnikov, aki bakteriológus és biológus, azt mondja, hogy az emberi testnek kitűnően szervezett rendőrsége van. Ennek a rendőrségnek a legénysége a fagocitózákból áll, amelyek a vérben, nyirokban szabadon keringő, de a test szöveteibe befészkelődötten is őrt álló, sajátságos sejtek. Azért nevezi őket fagocitózáknak, falósejteknek, mert a hivatásuk az, hogy a testbe behatoló apró kis szerves lényeket, baktériumokat elfogják és felemésszék. Példa rá: az orvosok eddig mint a természet bölcsességének hatalmas jelét szokták emlegetni a vérnek dezinficiáló képességét. Szerintük a vér, ez az alkálikus folyadék, amint seb esik az emberi testen, rögtön megjelenik, s hogy úgy mondjam, automatikusan fertőtleníti a seb széleit. Ha ez nem így volna, minden seb rég inficiálva volna, mire orvoshoz jut vele az ember. Az orvosoknak ez a feltevése azonban nem igaz; a vér magában véve nem dezinfektor, a sebre lecsapódó mikrobákat nem ő öli meg, hanem a vele együtt kibuggyanó fagocitózák, amelyek elvégezve munkájukat, s elhalva, jótékony védőkéreggel, a sebhellyel vonják be a sebet.
A fagocitózák tehát a test rendőrsége. Ha valamely államban a rendőrség nagyon elhatalmasodik, számában megszaporodik, munkája meg kevés akad, a polgárok rovására keres magának foglalkozást, hogy jogosultnak tüntesse fel a meglétét. S bekövetkezik a rendőrállam. Amit nálunk felesleges bővebben explikálni. Ha a fagocitózák nagyon elszaporodnak a testben, s különös kedvező körülményeknél fogva kevés dolguk akad: keresnek maguknak foglalkozást, s megtámadják magát a testet, az ember szervezetét. Munkájuk ekkor már természetesen romboló hatású, s megnyilvánulása: az öregedés. Felemésztik a test rugalmas, az életműködéshez szükséges szövedékeit, s összegubózódva és elhalva velük együtt, a helyükre afféle holt és hasznavehetetlen anyagot raknak le, mint aminő a seb kérge. Ennek a következése lesz a test megcsökkenése, a termet megrokkanása, az arc megráncosodása, szóval az öregedés. A legeklatánsabb bizonyíték Mecsnikov e tételére az őszülés. Hogy a hajnak a festőanyagát csakugyan a fagocitózák emésztik fel, azt ez a tudós már mikroszkóppal konstatálta. A hajban már látta is, hogy a rendőrállam nemcsak a polgári életben, hanem a természetben is veszedelmes.
Ennek a felfogásnak a nézőpontjára állva tehát kétségtelen, hogy az öregedés nem egyéb, mint betegség. Bizonyára tetszik tudni, hogy mi az a betegség, de azért nem árt, ha egy mondatban körülhatároljuk a fogalmát: a test fizikai vagy kémiai egyensúlyának a megbillenése.
Ha az orvos megcsinálta a diagnózist, az orvosság megtalálása már könnyű dolog. Ha tudjuk, hogy az öregedés betegség, akkor meg fogjuk találni az orvosságát is. Egészen bizonyosan meg fogjuk találni. Hiszen a jövő egyetlen gyógyító szerének, a szérumnak a készítésében szinte szédületesen haladunk. Ki hitte volna még csak egy évvel ezelőtt is, hogy rövid időn belül fel lesz fedezve a veseatrófiának a széruma, s a vérszegénység széruma, amely megakadályozza a vörösvérsejteknek a vérben való megcsökkenését. Ma már mind a kettőt készítik a párizsi Pasteur-intézetben. Nem julesverniáda, nem Flammarion-féle tudományos elábrándulás, nem hiú jövendőmondás tehát, hanem szigorú bizonyosság, kétszer kettő négy, hogy meg fogjuk találni az öregedés szérumát is. Azt a gyógyító szert, amely a fagocitózákat a kellő korlátok közé szorítja vissza, oda, ahol a működésük még szükséges. S ha ez megtörtént, akkor a megöregedés processzusa egészen másképpen fog lefolyni. Az ember friss agyvelővel, rugalmas testtel fog megérni olyan kort, amelyhez mérve Matuzsálem élete „arasznyi lét”, s amelynek végé nem erőszakos halál lesz, hanem a természetes elpihenés. Mert ma még minden halál erőszakos, még a végelgyengülés is, az is a fagocitózák romboló munkájának a következése. Az ember visszakapja régi kincsét, amely, hogy valaha megvolt, a Biblia tanúskodik róla: a természetes meghalást.
A halhatatlanságot, természetesen, soha el nem fogjuk érni. A szérumokkal elérhetjük, hogy az organikus méreg nem rombolhatja el a testünket, de az elkopást meg nem akadályozhatjuk. Vagyis a jövő emberének nem kell félni a teste kémiai felbomlásától, de ő sem kerülheti el a fizikai elfogyást, a természetes halált.
Ez a Mecsnikov elmélete.
Ezt olvasván, először is az a kérdés ötlik az eszünkbe, hogy van-e olyan teremtés a világon, amelyik természetes halállal hal meg? Egészen bizonyosan nem tudunk erre a kérdésre felelni, de a valószínűség amellett szól, hogy van. Mégpedig – csodálatos véletlennek látszik, pedig ha mélyebben nézzük a Mecsnikov elméletének az igazolását láthatjuk benne – azok a teremtések halnak meg természetes halállal, amelyeket a mulandóságra, az élet rövidségére szoktunk közmondásos példának emlegetni: a kérészek, a tiszavirág.
A tiszavirág, amelynek az élete csak órákig tart, a legszimplább teremtések egyike a világon: kitűnő szeme, erős szárnya van, de az emésztőszerve egészen kezdetleges, úgyhogy semmiféle parazita meg nem élhet benne.
Ezt a kezdetleges, egyszerű szervezetet meg nem támadhatja semmi mikroba, azért szinte végtelen nagy a valószínűség, hogy a tiszavirág halála a természetes halál.
A tiszavirág az élete egy részét mint hernyószerű lárva tölti el. S a lárvája nagyon félénk s nagyon gyors teremtés, a bogarásznak, ha meg akarja fogni, nagy ügyességgel kell rá vadászni. A kifejlett tiszavirág pedig, a szárnyas állat, nem fél semmi veszedelemtől. Minden védekezés, minden menekülő kísérlet nélkül engedi megfogni magát, nincs semmi ösztöne az élet iránt. A lárvája még fél a haláltól, a kifejlett állatból kiveszett a halálfélelem, a tiszavirág, amikor milliomodmagával ott rajzik tavaszi délutánon a Tisza felett, a halál örömének a táncát járja. Amikor levetette magáról rút hurkát, felreppen a levegőbe, eleget tesz a fajfenntartás parancsának, aztán a még hátralevő párórányi életét azzal tölti, hogy diadalmas táncot jár, örvend, ujjong, hogy meghalhat.
Egészen bizonyos, hogy amint az ember visszakapja rég elvesztett kincsét, a természetes halált, fel fog benne ébredni a szintén kipusztult ösztön: a halál ösztöne. Amint most, amikor öntudatlanul érezzük, hagy mindnyájunkra idétlen, erőszakos, korai halál vár, az életösztön eltölt bennünket halálfélelemmel, úgy fogja a jövő emberében a halálösztön felkelteni az élet félelmét. A jövő emberét az élete felén végigkíséri az életösztön, amikor delelőre jut, felébred benne a halálösztön, s mindinkább erősödve, kívánatossá teszi neki a pihenést, a fájdalom és kínlódás nélkül való elmúlást, az esztétikus halált, amely testvére az álomnak.
S az emberek, ha egészen kiélik az életüket, nyugodtan és boldogan fogják lehunyni a szemüket, hogy elmenjenek pihenni, hogy elkövetkezzék rájuk, amit az istenfogalom nélkül való vallás, a buddhizmus fejez ki legszabatosabban egy szóban: a Nirvána!
A Hét 1903. 275–276. p.