Megijedni nem kell, mert az oktalan ijedelem a legnagyobb ellensége a bölcs félelemnek, de azért jó, ha már most szárazon tartjuk a puskaporunkat és mentül szorgalmasabban mosogatjuk a kezünket. Nem Pilátussal, hanem valamelyes karbololdat hozzáöntötte vízzel, mert kezd Décsi Imrének, a mi Florestanunknak a klasszikus és minden iskolaosztály falára feltétlenül kifüggesztendő aforizmája kiterjedtebb értelemben is aktuálissá válni: „Akinek tiszta a keze, az nem hűl meg”. Úgy kell szétterjeszteni, még általánosabbá tenni ezt az igazságot, hogy: akinek tiszta a keze, arra nem ragad rá semmiféle baktérium okozta betegség. Különösen pedig nem az a sárga rém, amelyik most közeledik kelet felől és – ismétlem, nem kell megijedni – egy hét múlva egészen bizonyosan itt lesz már Budapesten is.
A kolera ellen két egészen biztos védekező módunk van. Az egyik a körömkefére bőségesen rákent s azután a kezünkről sok vízben leoldódó szappan, a másik pedig a szolgabíró.
Különös, tehát azért igaz, hogy a szélsőségek veszedelem adtán még jobban összetalálkoznak, szinte wilde-i paradoxonok boszorkánytáncát járják és így bukkanik itt föl az igazság, hogy a szappan nem egészen megbízható kultúramérték, a szolgabíró pedig nem föltétlen szimbóluma az antikultúrának. A maori nyugodtan megeszik egy skatulányi szappant is, ellenben a szolgabíró nem evett meg eddig még egy bokányi dezsőt sem.
A szolgabírónak a szappannal való emez eszmetársítása azért jut most az eszembe, mert a legutóbbi koleraveszedelmet Magyarországon egy főszolgabíró csípte nyakon és fojtotta meg már a keletkezésében. A sári pusztán kóbor cigányok ütöttek sátrat, valahonnan a Havasalföldről jöttek és magukkal hozták nemcsak az árja kultúrát, hanem az ázsiai kolerát is. Szerencsére a sári pusztának nagyon intelligens és nagyon energikus birtokosa volt akkor, – Békássyné, a Bezerédj Viktor napaasszonya – ez lovasemberrel beizent Veszprémbe, hogy baj van, orvos kell. Az orvos kiment és konstatálta, hogy a cigányok, ámbár ürgét ettek, mégis rizskását hánynak, meg hogy a bokájukon felül a vastaghúst húzkodja a görcs. Két kétségtelen jelensége a „cholera morbus”-nak. Az orvos jelentést tett a főszolgabírónak, név szerint Kletzár Ferencnek, aki erre magához vett tizenkét csendőrt, harminc kiló szappant és egy olyan lónyíró-ollót. Azután a csendőrökkel körülállatta a cigánytelepet, a birkanyírásban legtapasztaltabb béressel lenyíratta a cigányok fejéről az összes szőrt, azután pedig friss patakvízben felhabozva, rájuk kenette mind a harminc kiló szappant. Még két asszony – mert hogy a női nemmel finomabban bántak a csendőrök – belehalt a kolerába, de ezzel vége is lett a veszedelemnek. Ez a brutális szolgabíró a legbarbárabb módon megfosztotta a kolerabacilusokat a szabad gyülekezés jogától és egyszerűen – hogy szép frázist mondjak – csendőrszuronnyal tekerte ki a nyakukat.
De miután a kolera éppen úgy tisztára csak az osztálynyomor révén kaphat hatalomra, mint ahogy a tüdővésznek az igazi oka nem a baktérium, hanem a mai társadalmi rend, – tehát ne csináljunk most szociálpolitikát, hanem beszéljünk magáról a tárgyról, krónikás-feladatunk szerint a témáról.
A téma pedig most a muszka veszedelem, amelyik, bármit tegyünk is, feltétlenül ide fog szakadni hozzánk.
Azokban a napokban történt, amikor a Janszky-féle tüntetésekre Rudolf királyfi halála öntötte rá a búbánatnak minden hullámot elcsillapító olaját, hogy a lapokban, a „Táviratok”-nak senkitől nem olvasott rovatában megjelent egy kurta, apró betűvel szedett kis hír, hogy Péterváron kitört az influenza-járvány. Ez 1889-ben, azt hiszem februáriusnak az elején volt. Akkor itt nálunk az influenzának még a nevét is csak az ismerte, aki a nagy oktatómesternek, annak az embernek, aki mindent tudott, éppen úgy mint Rengeteghy Ottó, tehát pont olyan élhetetlen volt mint Rengeteghy Ottó, Jókainak elolvasta a Névtelen vár című regényéből azt a fejezetet, amelyben Cambray vicomte-ot megöli az orosz nátha. Az influenzát teljesen Oroszország belügyének tekintettük és még csak annyi ügyet sem vetettünk rá, mint például a krimi háborúra, amelynek okáért – kellemetes viszontszolgálatképpen 1849-ért – megfigyelő hadsereget állítottunk a holicsi határra.
Az influenza elbujt a borgisz kompressz táviratok közé és egy hét múlva fellendült a zsebkendőipar Budapesten. Elkezdtünk tüsszögni, sőt prüszkölni, a bronchusainkba belopózkodott a Szahara homokjánál égetőbb szárazság, a csontjainkba a villámvonaglású fájdalom, amely élesebb mint a tatár nyila. Itt volt és belénk gyökerezett az influenza. Annyiból okos dolog volt tőle, hogy az orvosok még tíz esztendővel ezelőtt is rája tudták kenni, mint vajat a kenyérre, a „letális kimenetelt”, amikor sehogyan sem akart szukcedálni a diagnózis.
Ma már ebben a tekintetben jobban vagyunk, mert itt van a vakbélgyulladás és az ütőér-elmeszesedés, akik szintén vannak olyan jó fiúk, hogy a boncolásnál rájuk lehet fogni mindent. Az influenzát divatjamúlttá tette ez a két nem ragadós betegség, ellenben a kolera úgy látszik, soha sem megy ki a divatból, olyan, mint a krinolin, amely hol így, hol amúgy, hol acélbordában, hol pedig a szoknyaszorításig igaz természetben mint a feminizmus legkidomborodóbb cáfolata tér vissza.
De ne beszéljünk „quibusdam rebus aliis”, hanem ragaszkodjunk szorosan felvett tárgyunkhoz, a kolerához. Tudniillik, ha az olvasónak is kedve van ehhez.
Fogatlanabb rém ma már a koleránál csak a pestis. A mai eszűnkkel, a mai körömkeféinkkel és a víznek, a csodatévő víznek – nem belső használatról beszélek – a mai nagy hozzáférhetőségével el sem tudjuk képzelni, hogy alig pár évszázaddal ezelőtt a pestis olyan országrázó borzalmakat tudott elkövetni, hogy a legszebb haldoklásvonalak tablójára ihlette rá azt az olasz piktort, aki miattam lehetett Rafael is, de bizonyosat csak annyit tudok róla, hogy nem tudom bizonyosan, hogy ki volt.
A pestis ma már egy lehetetlen ember, olyan letört hajdan úr, mint akit kigolyóztak a kaszinóból. Triesztben is, Hevicsevóbóban is tüstént nyakon csípik és lokalizálják, mert csak a testi érintkezés révén terjed. Az influenzát, a tüdővészt, a bronchusok hurutját, sőt talán még a margueritnek is nevezett trachomát is maga a levegő szíveskedik közvetíteni, de a pestistől is, a kolerától is megvonja a szabad postai szállításnak eme jogát. Ezek a bogarak, már hogy a bacilusok, akik gombák ugyan, de akiket lamarcki panteizmussal bogárnak érez, vagy sejt a ma emberének az átlaggondolkozása, nem tudnak mászni a levegőn. Csak a szilárd matériának, főképpen pedig az emberi testnek az érintkezésével terjedhetnek tovább.
Azért a székesfővárosunkba matematikai bizonyossággal ellátogatandó kolera ellen könnyű a védekezés. Csak két jó szokásról kell leszokni és két rossz szokásra kell rászokni. A jó szokások egyike a kézfogás, a másik pedig a csókolódzás.
Mind a kettő az eszkimó orrösszedörgölésnek még ma is közöttünk élő csökevénye. Különösen a gyermekcsókolás az, amire nem is lehet ma már igazabb szót mondani, mint: bűntény.
A két rossz szokás közül pedig, amelyekre rá kell szoknunk, az egyik az, hogy evés előtt is, evés után is mindig megmossuk a kezünket, a másik pedig az, hogy ne egyűnk semmiféle olyan ételt, ami a megehetősége előtt ki nem állta azt a melegségfokot, amelyet Réaumur – csak a francia tudományész logikája tudja, hogy miért – éppen nyolcvan fokban határozott meg. És akkor lecáfolódik a berhidai költő, aki ezernyolcszázharminckettőben, a nagy kolerajárvány idején ekként énekelt: „Mit vigyorogsz, te bohó, por fedi testedet ó, téged is elseper a lengedező kolera”.
A kolera nem lengedez, hanem mászik. Rablóbarlangja az emberi köröm apró bolthajtása alatt van, majálist pedig a nyers, vagy félig főtt ételeken tart.
De azért nem kell mindjárt az egész világot szanatóriumnak nézni. Egy kocka Gervais imperiál, egy pohár pincehidegségű csopaki, egy-egy az előszoba bizalmas félhomályában ellopott kézcsók meg nem árt akkor sem, amikor már az összes járványkórházak riportertársaim helyes beszéde szerint színültig telve vannak kolerás beteggel.
A hidegvér és a tiszta köröm egészen biztos két védekező mód a kolera ellen.
