Írt Radnai tanár úr Harmónia és szépség a természettudományokban címmel egy precíz Simonyi-köszöntőt. Vagy mondhatnánk inkább, hogy A fizika kultúrtörténete-köszöntőt. Hiszen Simonyi professzor és nagy műve a mi olvasói tudatunkban mára már elválaszthatatlanul egybeforrt. Mindenesetre idézett Radnai Staar Gyulának: De mi az igazság… Beszélgetések Simonyi Károllyal című 1996-ban megjelent interjúkötetéből két bekezdést. Pont azt a kettőt, melyben a meginterjúvolt utolérhetetlenül tömören összegezi A fizika kultúrtörténetének életrajzi előzményeit és – ami tán még fontosabb – keletkezési körülményeinek a hangulatát, amiből azután végső soron a könyv egyedülien eredeti és szerkesztésileg is tetszetős módszere – Descartes értelmében értve a szót – kinőtt. Legjobb azért ezt a két bekezdést itt is újraidézni.
„Iszonyú rendet vágtam
Azt is mondhatnám, hogy egy életen át dédelgettem magamban ennek a könyvnek a tervét, de ez nem lenne egészen igaz. Való, hogy az első idézetet, melyet Kepler egyik könyvéből vettem, már 18 éves koromban feljegyeztem. Érettségire készültünk, s nekem Madách volt a szerelmem. Az ember tragédiájából számomra a legkedvesebb jelenet Kepleré volt. Később, amikor már az egyetemen tanítottam, a történelmi kapcsolatokat díszítőelemként alkalmaztam szakmai előadásaimban. A lankadó figyelem élénkítésére, pihentetésre én történelmi anekdotákat, verseket mondtam. Ezek mindig kapcsolatban álltak a konkrét szakmai mondanivalómmal. Pontosan emlékezem arra az időre, amikor elhatároztam, hogy ebből a ’lazításból’ könyv lesz, megírom a fizika kultúrtörténetét. Húsvét előtti csütörtök, 1973 nagycsütörtöke volt.”2
A fenti bekezdés voltaképp egyetlen mondatot fejt ki: „Azt is mondhatnám, hogy egy életen át dédelgettem magamban ennek a könyvnek a tervét, de ez nem lenne egészen igaz.” A De mi az igazság… beszélgetései egyébként az élet és a pálya rengeteg egyéb részlete között épp ezt a mondatot járják körül, különös tekintettel a második felére.
Az idézet második bekezdése azonban annyira fontos a könyv módszerének és – megint Descartes értelmében – „algebrájának” (azaz logikájának) a szempontjából, hogy legjobb „direktben” idézni az egészet:
„»Abban az időben [1973] politikailag mélyponton, szakmailag üresjáratban voltam. A műegyetemi hallgatók meghívtak, tartsak előadást a várbeli kollégiumban. Rám bízták a témaválasztást, beszéljek arról, amiről szeretnék. Nagycsütörtökön tehát a 17. századról, Galilei koráról, a zsenik századáról beszéltem, a modern tudomány születéséről. Kis körítést is csináltam az előadáshoz. Tanulmányi kirándulást a 17. század elején, Padovában. Meghallgattuk a nagy Galileo Galileit, ott tolongtunk az előadásán, alig fértünk be a terembe, utána az akkori idők szokása szerint elmentünk egy misére, mert az kötelező volt. A templomban Palestrina-misét hallgattunk, majd a diákoknak engedélyeztem egy estét a közeli tavernában. Természetesen a 17. századi Pádua egyik tavernájában. Mivel jobbat nem találtunk, Orff Carmina Buranáját hallgattuk… Megvallom, magam is megdöbbentem az előadás hatásán. Napok, hetek múlva is jöttek hozzám a diákok, mikor lesz folytatása, megírom-e, megjelentetem-e ezt valahol.«
Szerencsére megírta, s a Gondolat Kiadó megjelentette A fizika kultúrtörténetét.”
És szerencsére Simonyi professzor meg tudta őrizni a könyvben, merte átmenteni a könyvbe az előadás, a szó, a bemutatás elevenségét és teremtő sokféleségét. Ritka képesség ez; a mi téridőbeli környékünkön talán csak Kerényi Károlynak, Szabó Árpádnak és Juhász-Nagy Pálnak sikerült valami hasonló. Meg Németh Lászlónak, vásárhelyi „óraadó királysága” idején; de hát ez rövid idő volt Simonyi professzor előadásainak-könyvírásának éveihez-évtizedeihez képest. És persze sikerült Galileinek, aki tán mindkettőjüknek példaképe volt, de ő meg tőlünk óriási téridőbeli távolságban, a géniuszok századának Itáliájában élt. Meg kell hát becsülni ezt a rendkívüli képességet, még akár „piacgazdasági” szempontból is: az első kiadástól, 1978-tól hazánkban 60 ezer példány kelt el A fizika kultúrtörténetének három kiadásából; az 1998 karácsonyára megjelent negyedik kiadásból is inkább csak mutatóba található ma már egy-egy példány. De én most mégsem erről a ritka képességről és szép sikerről szeretnék beszélni, hanem a XVII. század kiemeléséről és központi helyre állításáról. Ez ugyanis a kulcs Simonyi professzor történelemfelfogásának és történelemértelmezésének a megértéséhez, és ez a történelemértelmezés emeli A fizika kultúrtörténetét a XX. század kivételes történetírói teljesítményeinek a sorába, valahová Braudel Mediterráneuma és háromkötetes Civilisation matérielle, économie et capitalisme, XVe–XVIIIe siécle-je mellé. A Braudel–Simonyi szomszédság különben már csak azért is szembetűnő, mert ahogyan Braudel az anyagi kultúra és a gazdaság történetének tengelyére, úgy fűzi fel, vagy mondjuk inkább göngyölíti fel Simonyi a fizikáéra Európa hosszú távú (logue durée) históriáját. Maradjunk azonban egyelőre a XVII. századnál, mert ide sűrűsödnek és innét futnak szét azok a szálak, amelyek mintegy nyomjelzőként regisztrálhatók az európai kultúra görögöktől napjainkig tartó – mondjuk csak ki nyugodtan, noha ma nagyon nem divatos – haladásában.
A könyv ezt már a gondosan felépített Bevezetésben leszögezi:
„A XVII. században Európában lezajlott szellemi forradalomnak világviszonylatban is egyedülálló a jelentősége. Lehet összehasonlító értékeléseket tenni az egyidejű görög, hindu és kínai kultúra, vagy éppen a reneszánsz európai eredményei és a többi nagy kultúrák művészeti eredményei között; bár ezek a párhuzamos értékelések objektív alap hiányában tág teret adnak a nemzeti vagy faji elfogultságnak. A milói Vénuszt, vagy Michelangelo Dávidját, Arisztotelészt vagy Szent Tamást lehet magasztalni vagy elvetni, de a XVII. század természettudományos kultúrája – jóllehet az európai kultúra szerves folytatása – leválik erről az alapról, és az egész emberiség egyetemesen értékelt birtoka lett. Úgy is mondhatnánk, hogy ennek elfogadása már nem kulturális örökség meghatározta ízlés kérdése, hanem bármely nép számára a túlélés egyetlen lehetősége.”3
Akárcsak Braudel felfogásában a XV. és XVIII. század közötti Európában kialakult és innen máig táguló anyagi és gazdasági civilizáció. De maradjunk a XVII. századi fizikánál.
Először is megjegyzendő, hogy Simonyi Károly – braudeli vonás ez is – rugalmasan (vagy inkább logikusan) értelmezi a századokat. XVII. százada – a Természet Világában megjelent rádióelőadás-sorozatából látszik – két „kopernikuszi fordulat”, a Kopernikuszé és a Kanté „között” (Schiller Róbert remek sorozatának értelmében is értve a szót) helyezkedik el. Meglehet, épp ez a „között”-ség segített megteremteni a szorosabban számított XVII. század géniuszai körül azt a filozófiai-eszmetörténeti légkört, amelyben teljes szépségében bontakozhatott ki lángeszük, legyőzve a késő XV. és a XVI. század középkorinál sokkal keményebb reneszánsz és humanista kötöttségeit. A fizika kultúrtörténetének nagy felismeréseihez tartozik, hogy ellentétben az általánosan elfogadott dogmával, a reneszánsz individualizmus és a humanista mindentudásvágy gátolta inkább, mintsem segítette a fizikai és általában a természettudományos fogalmak, feltevések és módszerek kialakulását és letisztulását; érthető, hogy a „hosszú” XVII. század teljes „Harmadik rész”-ével4 szemben mindössze egy rövid fejezetecske jut5 „A reneszánsz és a fizika” bemutatására, és ebben már a korai könyvnyomtatás szerepének pontos ismertetése is benne foglaltatik.
„A XVI. század végén, a mindent átalakító XVII. század előestéjén, furcsa jelenségnek vagyunk tanúi. Amíg a késői középkorban és a korai reneszánsz idején – gondoljunk csak a párizsi és oxfordi egyetemre, vagy Cusanus kardinális gondolataira – az egyház és az egyetemek pezsgő szellemi élete merész gondolatokat produkált, addig a XVI. század végére mind az egyház, mind az egyetemek megmerevedtek, és a kifejezetten reakciós ortodoxia fellegvárává váltak. Az élet maga ugyanakkor dinamikusabbá vált. És így a feszítőerő az ideológiai ortodoxia és a mindennapi élet valósága között egyre nagyobb lett, és egyre világosabbá vált a természettudományos áttörés szükségessége.”6
Ehhez az áttöréshez nem volt elég az antik örökség humanista újraélesztése; legalább annyira kellett az, amit „Az örökség sáfárai”7 a maguk eszével és kezével (logikával-filozófiával és technikával) hozzátettek az antik tudáshoz. Nem utolsósorban azzal, hogy – olykor akár karrierjük, sőt életük veszélyeztetése árán – mertek tudni. A tudásnak ez a merészsége szökken égnek a katedrálisokban, és ezért válhatott Simonyi professzor kedves tréfájává a XIV. századi párizsi magiszter, Oresme világmindenségről szóló fejtegetéseinek felolvasása a szerző neve nélkül, amikor is kérdésére a szöveget mindenki Kopernikuszénak vélte. Természettudományos, kiváltképp fizikai vagy pláne matematikai szövegek és gondolatok esetében egyáltalában nem olyan magától érthető kérdés tehát a „korbaágyazottság” kérdése, mint amilyennek a szépirodalmi szövegeknél (hiszi a modern textológia). A fizika kultúrtörténetében Platón úgyszólván örökös vendég; a Névmutatóban a P betűnél reá történik legtöbb utalás, annyi nagyjából, mint Pascalra, Paulira, Penziasra, Planckra, Poincaréra, Priestlyre együttvéve. Csak Ptolemaiosz közelíti meg számszerűség tekintetében, de az ő oldalszámmutatói két csúcs, egy antik és egy kora újkori körül tömörülnek, míg Platónéi szóródnak Szent Ágostontól Heisenbergig és Max Bornig, ugyanis utóbbi szerint „ha »a mai részecskefizika felismeréseit össze akarjuk egyeztetni valami korábbi filozófiával, akkor az csak Platón filozófiája lehet; a mai fizika részecskéi ugyanis a kvantumelmélet tanítása szerint szimmetriacsoportok ábrázolásai, és ennyiben a platóni tanítás szimmetrikus testeihez hasonlítanak.«”8 Azaz a „kontextus” kérdése egyáltalában nem olyan egyszerű, mint amilyennek azt a mai „szociálkonstrukciós” tudománytörténet-írás hiszi. A XVII. század jelentősége egyebek közt éppen azért olyan óriási a fizika történetében, mert felfedezéseinek és megfogalmazásainak „kontextusa” hihetetlenül messzire nyúlik az időben: előrefelé máig, visszafelé Platónig, Arisztotelészig, a püthagoreusokig.
Dolgozik persze Simonyi professzor szűkebb időbeli kontextussal is; ha szükségét látja, akár a Social construction of Science társadalmi paramétereivel. A könyv azonban nem egy-egy kor kultúrtörténetének a fizikájáról szól, hanem a fizika kultúrtörténetéről, így elsősorban a felfedezések és elgondolások szakmai kontextusait kell bemutatnia és értelmeznie. Kidolgozott erre egy elvben egyszerű, de nem könnyen megvalósítható és nem is mindig könnyen követhető módszert: megvizsgálja, lehetséges-e egy adott eredmény szó szerinti lefordítása mai fizikai-matematikai formanyelvre. A hangsúly itt a szó szerintin van, mert amúgy pongyolán persze, hogy „lefordítható” mondjuk Galilei szabadeséstörvénye az s $\frac{1}{2}gt^2$ formulára, ez azonban legfeljebb (gyönge) „műfordítás”, és nem is hajaz ahhoz, amit Galilei fölismert (máig se tudjuk különben, hogy hogyan). Galilei ugyanis nem ismerte kortársa, Descartes nagy alkotását, az analitikus geometriát, így az euklideszi arányelmélettel dolgozott:
„ha veszünk két tetszőleges távolságot, amelyeknek kezdőpontja közös, valamint a befutásukhoz szükséges időintervallumokat, ez utóbbiak úgy aránylanak egymáshoz, mint a két távolság egyike mértani középarányosukhoz.”
Épp így és ezért lehetett közvetlenül csatlakozni hozzá,
„és az utána következő két nemzedék kibontotta mindazokat a lehetőségeket, amelyek Galilei elképzeléseiben vagy azok mögött rejlettek.”
Elképzeléseiben tehát, s nem megfogalmazásaiban avagy pláne levezetéseiben. De ezeket az elképzeléseit – a „metódusát” – mindig követni lehet és – nem lényegtelen! – követni érdemes. (Ami mutatis mutandis, Newton elképzeléseiről nem mindig mondható el; lásd „Hypotheses non fingo” vagy „Experimentum crusis” vita.)
Ellenben ahogyan Newton levezeti az ellipszispályán mozgó testre ható centrális vonzás $\frac{1}{r^2}$-es törvényét, az egyből és szó szerint lefordítható a mai vektoranalízis nyelvére. Ám a „visszafordítás” a newtoni matematikára majdhogynem nehezebb, mint megtanulni az eredeti newtoni nyelvet és azon elvégezni a newtoni levezetést. Simonyi professzor – kicsit egyszerűsített formában – mind a hármat elvégzi; az olvasó így az eredeti newtoni formalizmus megértésén túl már itt, a XVII. században megsejti, miért válhatott Newton Principiája szakadatlanul jelen lévő, de nem föltétlenül inspiráló mintává, sőt dogmává, két hosszú évszázadra, és hogyan maradhatott mérték még akkor is, mikor általános és filozófiai érvényességet már rég elveszítette:
„a newtoni világkép az arisztotelészit a maga teljes egészében helyettesítette úgy, hogy annak semmilyen eredményét nem vette át. Ugyanakkor a newtoni mechanika a relativitáselmélet, illetőleg a kvantumelmélet szerint, mint a kis sebességekre, illetőleg nagy tömegekre aszimptotikus megközelítése: továbbra is a természettudomány szolid alkotóeleme marad.”9
Abban a formában, ahogyan Newton megfogalmazta. Persze az $s=\frac{1}{2}gt^2$ is „szolid alkotóelem” marad, de nem úgy, ahogyan Galilei (egy élet szó szerinti kínlódása árán) levezette. És ez a különbség semmilyen más módon olyan világosan át nem látható, mint a Simonyi-módszerrel.
A Simonyi-módszer azóta – szerzőjétől szinte függetlenül – általánossá vált; Subrahmanyan Chandrasekhar például az egész Principiát átvilágította így, szaktudománytörténészek pedig a rejtett hibákra és mások nevével fémjelzett eredmények megfejtésére-megelőlegezésére bukkantak benne. Ma egy egész irányzat alapul a módszerre, az egyik legrangosabb szakmai folyóirat, az Archive for History of Exact Sciences utóbbi évfolyamait többnyire ezt használó tanulmányok töltik meg.
Fontosabb azonban a jelen szempontból, ahogyan a könyv a XVII. század és a jelen matematikai-fizikai „nyelve” között ide-oda mozogva elhelyezi a lángelméket századunkban, egymással is (másik fontos szempont) folyton összehasonlítva őket. Huygens értékelésénél közöl is egy tömör összegezést arról, hogy kit miért illet meg
„a legmagasabb értékítélet:
Kepler, a legcsapongóbb fantáziájú, de legpontosabb és legfegyelmezettebb megfigyelő;
Galilei, a józan, a szűk célkitűzésű, de azon belül a legmodernebb metódusú kutató;
Descartes a saját elméletének foglya, de a legátfogóbb, a legnagyobb hatású;
Pascal, akiben az elméleti, a kísérleti adottság és az írói készség a legharmonikusabb;
És végül még hátravan a század óriása, az összehasonlíthatatlan, a legnagyobb: Newton.
Hol van köztük Huygens helye?
Először is le kell szögeznünk, hogy Huygens nem filozófus, nem irodalmár; szaktudós: fizikus és matematikus, akárcsak Arkhimédész, akihez módszerét és szerepét hasonlítani szokták.
Huygensszel lett a fizika mai értelemben vett egyetemi szintű: megállapításai – fényelméletének kvalitatív vonatkozásaitól eltekintve – túlmennek a középiskolai anyagon, és az egyetemen oktatott mechanika szerves részeivé váltak; és vele vált a fizika olyan szaktudománnyá, amelynek művelése és előre vitele egy ember teljes energiáját leköti. A filozófiatörténetben – talán az egy kortárs, Leibniz kivételével – a fizikusok csak mellékalakok, és fordítva, a filozófiatörténet hőseinek kevés eredményét tudják a fizikusok felhasználni.”10
Ezt figyelembe véve többé-kevésbé elkerülhetők a heroizálások és a („túlszabályozás”-ként rendszerint bekövetkező) deheroizálások, hiszen ezeknek – mint legpregnánsabban Galilei esetében látható – többnyire valamilyen filozófiai–ideológiai–pedagógiai törekvés szolgál indítékul. Még fontosabb azonban, hogy az egyetemi tantárggyá szakosodó mechanika Euler, Lagrange, majd a XIX. században Hamilton és Jacobi kezében kialakította a maga matematikai formalizmusát, amely minden mechanikai problémában segítette aztán az eligazodás, el egészen a kvantummechanika labirintusáig.11 Erre Simonyi professzor minden adódó alkalommal felhívja a figyelmet, de sok szót már nem veszteget rá, hiszen standard egyetemi tananyagról van szó. Meglehet, éppen így jelenik meg a fizika kultúrtörténetében a legtermészetesebben a tudomány „társadalmi konstruálódása.”
A fizika kultúrtörténete egyes fejezeteinek egyetemi tantárggyá válásával valamiféle lépték- vagy perspektívaváltáshoz érkezik. Egyre sűrűbben találkozunk napjainkhoz közeledve tankönyveinkből ismert ábrákkal, képekkel, egyenletekkel, amelyeket azonban a Szerző tudása és művészete egy másik és másféle dimenzióba emel át. Ahogyan például a XVIII. századot jellemzi a maga mintatudománnyá váló mechanikájával és haladásba vetett hitével, a géniuszok századának és Newtonnak nyomasztó árnyékában:
„Ne feledjük azonban, hogy egy katedrális szemlélésekor is elsősorban a monumentalitása döbbent meg; de ha közelebb lépünk, a részletek szépsége is leköthet bennünket, és újból eltávolodva, most már az alapgondolatot mint a csodálatos apró finomságok egységbe foglaló keretét bámuljuk.”12
Vagy ahogyan a Természet Világában közölt rádióelőadás-sorozatban idézi Kantot:
„»A felvilágosodás az ember kilépése önmagából fakadt kiskorúságából. A kiskorúság pedig nem más, mint annak a képességnek a hiánya, hogy az ember saját értelmét idegen értelem vezetése nélkül használni tudja. Ez a kiskorúság saját hibánkból ered, ha oka nem az értelem, hanem az elhatározás és a bátorság hiánya… Sapere aude… Ez tehát a felvilágosodás jelszava.«
Merj tudni! A század gondolkodói mertek tudni.”
Ehhez a merészséghez az is hozzátartozik, ahogyan az Enciklopédiában az ész alkotásai mellett egyenrangú szerepet szántak a kéz műveinek, figyelmeztet rá Simonyi professzor. A fizika kultúrtörténetében előrehaladva mind gyakrabban találkozunk kísérleti berendezések és műszerek ismertetésével és képeivel. „Egy mai nagyfeszültségű laboratóriumban sem hatna idegenül ez a berendezés”, olvashatjuk egy Priestley könyvéből való ábra mellett.13
Ez az észre és kézre egyaránt vonatkoztatott „Merj tudni!” viszi át a fizika kultúrtörténetét a felvilágosodás századából a XIX. és a XX. századba, ez lendíti át az időről időre fellépő kisebb-nagyobb megtorpanásokon és kríziseken. Ahogyan például a szokványos tankönyvi és tudománytörténeti bemutatásoktól merőben eltérően végigvezet a fekete sugárzás törvényszerűségének a megfejtéséhez vezető szerteágazó, bonyolult úton, abból szinte kihallatszik Planck maga-biztatásként és Einstein magabiztosként hangzó „Merj tudni!”-ja:
„Einstein feltételezte, hogy a fény hv energiakvantumokból, fotonokból áll, és a kilépés mechanizmusát úgy tekintette, hogy a fémben az elektron és a foton közötti kölcsönhatás eredményeképpen az elektron átveszi a foton energiáját. Így érthető, hogy a kilépő elektron energiája annál nagyobb, minél nagyobb frekvenciájú fotonnal kerül kölcsönhatásba. Ma már ezt a magyarázatot természetesnek találjuk, sőt, hajlandók vagyunk azt hinni, hogy ez a természetes következménye a Planck-féle kvantumhipotézisnak. Hogy ez mennyire nincs így, szeretnénk hangsúlyozni, hogy Planck eredeti cikkében még nem beszélt a sugárzás, a fény kvantumos természetéről: csak arról volt szó, hogy a feketesugárzást határoló üreg falait alkotó oszcillátorok energiája vesz fel diszkrét értékeket.”14
Ez a kettősség, valamilyen formában, végigkísér napjainkig, a negyedik kiadásba a második német kiadásból átdolgozott „minden jelenséget egybefogó elméletig” (4:542) és a szuperstringelmélet Glashow-tól idézett kritikájáig:
„Vajon azok a friss PhD-sek, akiknek tudománya a szuperstringelméletre korlátozódik, alkalmazhatók-e a fizika más területein, ha és amikor az egész szuperstring szétpukkan? A stringgondolatok talán a matematikai intézetekbe valók, de még inkább a teológiai akadémiákra! Hány angyal fér el és táncolhat egy gombostű fején? Hány dimenzió fér bele egy olyan összenyomott struktúrába, amely harminc nagyságrenddel kisebb, mint egy gombostűfej? Megéljük még a középkori teológia feltámadását?”
Ehhez Simonyi professzor hozzáteszi Feynman megjegyzését:
„ő tudja jól, hogy a bölcs öregek az új dolgokat gyakran ostobaságnak tartják és ezzel mind a jelen fiataljai, mind az utókor előtt nevetségessé válnak; ennek ellenére a szuperhúrelméletet ostobaságnak tartja.
Idézzük azonban az elmélet kezdeményezőinek és legaktívabb harcosainak, Schwarznak és Greennek optimista kicsengésű jóslatát.”
Ettől azonban itt már eltekinthetünk, ennyi tán elég a demonstrálására, hogyan írta Simonyi professzor egész életében, micsoda szenvedéllyel és műgonddal a fizika kultúrtörténetét, a „Merj tudni!” kérlelhetetlenségével és kételyével. Úgyhogy tán azt is megkockáztathatjuk, hogy a könyv utolsó fejezetei egy kicsit „önéletrajziak” is.
Arról viszont még szólni kéne, hogyan bővülnek és változnak az egyes kiadások lapszéli idézetei és képei, szemléltető ábrái. Kiváltképpen a német kiadás, illetve átdolgozás idézeteit lenne roppant tanulságos összevetni a magyarokéival, amint arra az interjúkötet egy megjegyzéséből (Pázmány helyettesítése Lutherrel) is következtetni lehet. A két idézet összevetésével aztán bámulhatja az ember: milyen „luteránus” volt a jezsuita főpap, és milyen jezsuita Luther! Mindez azonban már a Simonyi-filológia feladata marad. De mintegy ízelítőül nem árt tán emlékeztetni a könyv elején arra az ábrára, amely azt hivatott demonstrálni, hogy
„meglátni a szépséget az általános relativitáselméletben, egy szoborban vagy egy versben – mindegyikhez készség a befogadásra és értelmi erőfeszítés szükséges.”
A magyar kiadásokban a vers: Weöres Sándor A jövendő költészete című szonettje a Merülő Saturnusból. A német változatban itt Rainer Maria Rilke: Archaischer Torso Apollója áll. Bámulatos, hogy mennyire azonos a két versnek nemcsak a hangulata, hanem a gondolatvilága is. Talán valamiképpen a kollektív közép-európai mélytudatban mind a kettőt az $R_{ik}–\frac{1}{2}g_{ik}R=–\kappa T_{ik}$ a tér geometriáját a tömeggel kapcsoló tenzoregyenlet inspirálta, amelyből „csodálatos ismeretek bonthatók ki univerzumunk egészére vonatkozóan.” (26. 4:35.)
A jövendő költészete
Kristály-angyal-zene! szűz régiód adósa
a harci korszakok tűntén vesztes szavam
– ámbár az átfutó csaták ponyváiban
hevítőbb volt a bor, illatosabb a rózsa,az ideiglenes, a formátlan, a kósza,
s a telt világ ölén a hervadás-iram -
immár a folyton-új és folyton-hasztalan
helyett fordul feléd a szó-habok hajósa,változó céljait elhagyva, égi rend
mozgassa, szerelem tiszta harmóniája
melyben nincs láz-lökés, nyugalmasan teremt,míg imádottjain felragyog glóriája,
ő maga megfakul, fülében pőre csend,
szemében angyalok szent geometriája.(1)
Archaïscher Torso Apollos
Wir kannten nicht sein unerhörtes Haupt,
darin die Augenäpfel reiften. Aber
sein Torso glüht noch wie ein Kandelaber,
in dem sein Schauen, nur zurückgeschraubt,
sich hält und glänzt. Sonst könnte nicht der Bug
der Brust dich blenden, und im leisen Drehen
der Lenden könnte nicht ein Lächeln gehen
zu jener Mitte, die die Zeugung trug.
Sonst stünde dieser Stein entstellt und kurz
unter der Schultern durchsichtigen Sturz
und flimmerte nicht so wie Raubtierfelle
und bräche nicht aus allen seinen Rändern
aus wie ein Stern: denn da ist keine Stelle,
die dich nicht sieht. Du musst dein Leben ändern.(2)
Archaikus Apolló-torzó
Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
csonka test mégis izzik, mint a lámpa,
melybe mintegy visszacsavarva égnézése. Különben nem hintene
melle káprázatot s a csöndes ágyék
íves mosollyal, mely remegve lágy még,
a nemző középig nem intene.Különben csak torzult és suta kő
lenne, lecsapott vállal meredő,
nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,s nem törnék át mindenütt busa fények,
mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,
mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!(3)
A De mi az igazság…-ból sejthető, micsoda munka lehetett megtalálni a magyar idézetekhez rímelő németet. A könyv élete szervesen összefonódott a szerzőével; a következő magyar kiadáshoz jó lenne csatolni a De mi az igazság….-ot.
Az utóbbi utolsó oldalán egy fénykép látható: Simonyi Károly és Staar Gyula, nyilván a készülő Beszélgetések-kötet kéziratával. Alatta kérdés: „Befejeztük?”
Ostobaság, önteltség, önkény, erőszak verte világunkban, ahonnét egyre szorítóbban hiányzik a „Merj tudni!” értelem, kételkedés, belátás vezérelte nyíltsága, de jó lenne azt felelhetni rá: Nem, professzor úr, nem fejeztük be. Folytatjuk.
