Ötezer év orvosi ruhái

A ruházat, az öltözködés funkcióival és történetével általánosságban már sokan foglalkoztak. Mi most egy szűkebb kérdésre keresünk választ. Arra, hogy miképpen öltözködtek a gyógyítással foglalkozó emberek: orvosok, sebészek, gyógyszerészek, fürdősök, ápolók az idők folyamán. Azt kutatjuk, hogy a társadalom egy bizonyos csoportjának öltözéke mennyiben felelt meg az adott kor általános divatjának s mennyiben tért el ettől, és ha eltért, ez foglalkozásukkal mennyiben függött össze. Vizsgálódásunk középponti kérdése, hogy az orvosok stb. társadalmi helyzete, megbecsülése milyen formában nyilvánult meg öltözetükben, s az egyes korokban volt-e az orvosok stb. viseletében valami megkülönböztető, különleges, ami foglalkozásukat jelezte volna már ruházatukban is.

A kérdés ilyen speciális felvetésével nem találkoztunk sem az általános divattörténeti, sem az orvostörténeti szakirodalomban, így tanulmányunk csupán úttörő jellegű kísérlet lehet az orvosi viseletformák összegyűjtéséhez és értelmezéséhez.

A ruházat legalapvetőbb funkciója az emberi test védelme. De már a legrégibb időktől kezdve esztétikai, etikai tartalmak kifejezőjévé is vált az öltözet. Esztétikai szempontból a ruházat alkotás, az öltözködés művészet – időhöz, helyhez kötött –, amelyben az ember legközvetlenebbül vall részint egyéni, másrészt a kor általános ízléséről, stílusáról. Az öltözködést bizonyos vonatkozásban úgy is tekinthetjük, mint nonfiguratív művészetet – nem ábrázol, hanem kifejez. Ugyanakkor a ruházat eszköz, szimbolikus jelrendszer is, amelyben kifejezésre jut viselőjének társadalmi helyzete, rangja, neme, kora, vagyoni állapota, foglalkozása stb. Ezt a szimbolikus jelentést jól példázzák azok a szigorú előírások, amelyek a különböző korokban pontosan meghatározták például az uralkodói öltözetet. De mint később látni fogjuk, nem csupán az uralkodók, hanem általában az emberek a történelem folyamán mindig, írott vagy íratlan, de mindenképpen szigorú szabályok szerint öltözködtek.

Az öltözködés története nem választható el a divat történetétől, bár – szűkebb fogalom lévén – nem is azonosítható vele. „A divat annyi, mint utánzás, felkapása annak, amit valaki kezdett” – vélte Arany János, s valóban, az utánzás a divat lényeges eleme, legalapvetőbb jellemzője pedig a múlékonyság, változékonyság. A pszichológusok az utánzást a biológiai védekezés egyik formájaként, a nyájban élő élőlények természetes reflexeként határozták meg. Az analógia kézenfekvő. Az ember társadalmi lény, alkalmazkodik környezetéhez, utánoz, azaz követi a divatot. Ám az ember individuális lény is, különbözni is akar környezetétől – ellenszegül a divatnak. Ez az ellentétes mozgás, a hasonulni-különbözni vágyás nem csupán az egyén–társadalom viszonyára jellemző, hanem a társadalom különböző rétegei is kifejezik ily módon más réteghez való tartozásukat, attól való különbözőségüket. Hasonulás és elkülönülés vágya éppen az emberek ruházkodásában, a divat változásainak alávetett öltözködésben mutatkozik meg a legszembetűnőbben.

Fentiekből következik, hogy amikor az orvosok stb. koronként és helyenként változó viseleti szokásait kutatjuk, akkor – a kor általános öltözködési szokásainak ismertetése után – elsősorban az orvosok stb. társadalmi helyét, szerepét kell körülhatárolnunk. Tudva természetesen azt, hogy a gyógyító tevékenységet folytatók sohasem képeztek egy egységes társadalmi réteget, hanem műveltségi szintjüktől, vagyoni helyzetüktől és attól függően, hogy milyen körben fejtették ki tevékenységüket közöttük is erős differenciálódás ment végbe, ami ugyancsak kifejeződött öltözködésükben.

Az orvosi öltözékek bemutatását nehezíti az a tény, hogy eredeti polgári ruhadarabok a múlt század kivételével csupán elenyésző számban maradtak ránk, hiszen a ruha anyaga nem időtálló, s mint személyes használati tárgyat, nem is őrizték sosem. Így régebbi korokból többnyire csak néhány remekbekészült főúri, uralkodói, egyházi öltözet őrződött meg. A mégis előkerült polgári ruhaleletek olyannyira megrongálódtak, hogy csupán a szabásra, anyagszövésre vonatkozóan nyújthatnak értékes támpontokat, első pillantásra nehéz meglátni bennük az egykor esetleg pompás viseletet.

Hogy mégis rekonstruálni tudjuk az egyes korok orvosi öltözékeit, a korabeli ábrázolásokat és írott feljegyzéseket gyűjtöttük össze és tanulmányoztuk, szem előtt tartva mindig, hogy a képi ábrázolások legtöbbször annak a kornak és helynek viseleti szokásait tükrözik, amelyben az ábrázolás készült, s az ábrázolt személyre és korára nézve korántsem tekinthetők mindig hitelesnek. Jól példázzák ezt az egymástól ruhájukban is merőben különböző Kozma és Damján ábrázolások, vagy mint jellemző példát megemlíthetjük a Spiegel der Artzney (1532), címlapját, amelyen elmúlt korok 24 kiemelkedő orvosfiguráját láthatjuk, egyként német reneszánsz viseletben.

Történelmi korok orvosi öltözékeit áttekintve, vizsgálódásunkat – már a XX. századba lépve – az orvosi ruházat egy sajátos formájának, az orvosi munkaruha (steril orvosi öltözék) kialakulásának történetével zárjuk.

Orvosi öltözékek az ókorban

Talán a legrégibb orvos, akit írott feljegyzésekből ismerünk, s akinek alakját számos kis szobor-figura őrizte meg, a közönséges halandóból lett egyiptomi gyógyító-isten: Imhotep. A róla készült ábrázolások mindegyikén hosszabb-rövidebb ágyékkötőt visel, felsőteste többnyire fedetlen, nyakát-mellét néha ékszergallér ékesíti. Ez az öltözék semmiben nem tér el az egyiptomi férfiak szokásos viseletétől, amelynek fő eleme az egymásra hajtott, derékon megerősített ágyékkötő. A nők szorosan testhez simuló varrott inget, kalasirist viseltek. Az egyiptomiak viseletében az egyszerűség és hasznosság dominált. Ruháikat általában fehér lenvászonból készítették, amelyek csupán a vászon minőségében különböztek. Vásznaikat gondosan kikeményítették, s nagy hozzáértéssel pliszírozták. Többnyire mezítláb jártak – a lábbeli viselésének joga csak a magas rangúakat illette meg. Gyakran viseltek parókát, amelyet háncsból, festett lószőrből, hajból készítettek, s ami simára borotvált fejüket védte a tűző nap ellen. A gazdagabbak ruháikat dús ékszerekkel, fejdísszel, ékszergallérral tették díszesebbé.

Egyiptomban az orvosok a papok rendjébe tartoztak, akiknek a vallási szolgálaton kívül kötelességük volt az akkori egész tudomány művelése és megőrzése is. Igen nagy megbecsülésnek örvendtek, jól tanúsítják ezt a különböző falfestmények, amelyek egy-egy orvos gazdag megajándékozását örökítik meg. Az egyiptomi orvosok körében jelentős szakmai és társadalmi differenciálódás ment végbe, a korabeli papiruszok fogorvosról, szemészről stb. külön tesznek említést. Igen gyakoriak voltak az orvosok különféle rangját jelző címek: udvari főorvos, Alsó-Egyiptom főorvosa, udvari fogász stb. Mindez a társadalmi rang és megbecsülés – az egyiptomi egységes viseleti formákból következően – az orvosok öltözetében semmilyen megkülönböztető formát nem eredményezett.

Az orvosi mesterség az ókorban nemcsak Egyiptomban örvendett nagy megbecsülésnek. Babilonban, amint erről Hamurabbi törvénygyűjteménye is tanúskodik, az orvosok (gyógyító papok) külön rendbe tartoztak és ez a rend a foglalkozások között az első helyet foglalta el. Az asszírok alapöltözéke egy sima ing, a kandys, amelynek hossza és díszítése változó volt, a társadalmi hierarchiának megfelelően. Az alacsonyabb rendűek rövid, dísztelen kandyst viseltek, a magasabb méltóságúak hosszút, gyakran bordűrös, rojtos díszítéssel. Ugyancsak a magasabb rangúak kiváltsága volt, hogy a kandys fölött még egy másik ruhadarabot – kaunaszt – is viselhettek. Ez egy keskeny, gazdag mintájú, len vagy gyapjú szövetdarab, amelyet spirálszerűen csavartak az ing fölé. A kaunaszhoz hímzett bőrszandált hordtak, hajukat, szakállukat göndörítették. Kedvelték az erőteljes, élénk színeket, a vöröset, a sárgát, a zöldet. Az orvosok viselete a papokéval egyezett meg. A babiloni orvosi pecsét figurái, s egy nimrudi reliefen látható, gyógyítással is foglalkozó máguspap öltözéke egyként az előkelőket megillető hosszú, díszes viselet.

Míg Egyiptomban, Babilonban az orvosok egyben papok is voltak, az ókori Indiában már kialakult a papi rendtől független orvosi rend, amely a brahman kaszt szupremáciájában osztozott. Charaka és Susruta voltak leghíresebb orvosaik. Összefoglaló jellegű, szanszkrit nyelvű művében Susruta ezt az érdekes tanácsot adja az orvosnak:

„Nyesd rövidre hajadat és körmödet, tartsd tisztán testedet, viselj fehér ruhát, lábadon cipőt, kezedben pedig pálca vagy ernyő legyen.”¹

E bölcs tanításban benne rejlik minden alapvető követelmény, amelyre egy orvosnak öltözetében ügyelni kell, s amelyről a későbbi századok folyamán oly gyakran megfeledkeztek; az orvos legyen ápolt, tiszta, viselete egyszerű s praktikus legyen, ugyanakkor tiszteletet is kell hogy ébresszen – erre szolgált a cipő, ami az ókorban mindig a méltóság jele, s ezt célozta az ernyő vagy pálca is.

Az európai kultúra forrása s máig utolérhetetlen eszménye az ókori görög civilizáció. A görögökön keresztül jutottak el Európába az ókori nagy népek kulturális eredményei, így ruházatuknak egy-egy eleme is. A „khitón” szó görög viseletformát jelöl, de a szó maga sémi eredetű, az akkád nyelvben vásznat, ruhadarabot, a héberben pedig tunikát, inget jelent. A szó eredete a viseletforma eredetére utal. A görögök azonban az átvett formákat életszemléletüknek megfelelően gyökeresen átalakították; viseletükben az egyszerűség és egy sajátos szépségigény jutott kifejezésre: az arányos, szép test, a mozgás és a ruházat harmóniája. A görög ruhák alapszíne a fehér, amit nagyritkán bíbor csíkkal díszítettek. A színek hatásfokozó erejét náluk a redőzés gazdag fény-árnyék játéka helyettesítette. Alapöltözékük a fehér lenvászonból készült khitón – két derékmagasságig összevarrt téglalap, amelynek felső széleit vállukon összegombolták, vagy fibulával tűzték össze. Gyakran viselték övvel, amelyre lazán visszahajlott a ruha redőzött anyaga, az ún. kolposzt képezve. Másik jellegzetes ruhadarabja a görög öltözéknek a hümation, ez a másfélszer három méter hosszú, téglalap alakú szövetdarab, amelyet körülcsavartak testükön, s vállukon átvetve, a lelógó anyagfelesleget bal karjukon tartották. A hümation általános viselet volt, durvább, vastagabb anyagból köpenyként hordták a khitón felett. A filozófusok és bölcsek egyetlen ruhadarabként s kizárólagosan hümationt viseltek.

A görögöknél az orvosok eleinte mint papok tevékenykedtek a híres Aszklépiosz-szentélyekben. Később azonban a görög világ által oly nagyra becsült filozófusok-bölcsek köréhez tartoztak s igen nagy tekintélynek örvendtek, mint például Hippokratész. A fennmaradt ábrázolásokon, szobrokon, vázaképeken, sírköveken, az orvosok mindig hümationt viselnek, kivéve operálás közben vagy a katonaorvosokat, akiknek öltözéke a katonákéval egyezett meg. A hümation nagyon alkalmas öltözék volt arra, hogy viselőjének méltóságát, bölcs tekintélyét emelje, de munkavégzésnél zavaró, kényelmetlen lehetett. Így nem meglepő, hogy írott feljegyzések, s néhány ábrázolás arról tanúskodnak, hogy operációnál a hümationt levetették s meztelenül végezték a műtétet.²

A rómaiak öltözékében az etruszk hagyomány ötvöződött egybe a meghódított, mégis hódító görögök viseletével. Kifejlett formájában a római öltözet két fő darabból állott: a tunikából és a tógából. A tunika a görög khitónnak felelt meg, vállait azonban nem fibulákkal tartották össze, hanem ingszerűen összevarrták. A nyakkört szépen ívelték, hímzésekkel, színes pántokkal díszítették. A tunika általános öltözék volt, nők, férfiak, a társadalom minden rétege viselte. Csupán a hosszúság, a szín s az anyagok finomsága jelezte a társadalmi különbségeket. A tóga, a görög hümationhoz hasonlít, avval a különbséggel, hogy nem téglalap formájú, hanem az anyag széleit félkörösre lekerekítették (etruszk hagyomány). A másik különbség a méretekben mutatkozott meg: a tóga hossza 6,5–7 méter, szélessége 2,5–3 méter. Az ilyen hatalmas anyag körülcsavarása és redőzése a testen csak segítséggel történhetett.³ Néhány kiegészítő ruhadarabtól eltekintve (férfiaknál a kapucnis kör alakú gallér, paenula, nőknél a palla, stóla, ricinium stb.) a rómaiak csupán a fenti két ruhadarab változataival a legkisebb társadalmi különbségeket is érzékeltetni tudták öltözködésükben. Szigorú előírások szabták meg a tunika hosszát, színét, díszét, s a különböző tunikákat különbözőképpen nevezték el. Például a papság öv nélküli tunica-talárt, a szenátorok két bíborcsíkkal díszített tunica laticlaviát viseltek. A tógának még nagyobb volt a jelentősége, formáit még szigorúbb szabályok határozták meg. A római ember szemében a tóga nem egyszerű ruhadarab volt, hanem a rómaiság külső jelképe, a szabad polgár öltözete.⁴ Számos fajtáját ismerjük, s csak példaképpen említünk néhányat: toga virilis, a polgárok öltözéke; toga palmata, a késői császárkor pálmalevelekkel gazdagon hímzett díszöltözéke; toga pulla, gyászruha stb. A tógák változatos színekben készültek, a választások idején mindig fehéret viseltek, a bíborszínű tóga a nemesek privilégiuma volt.

A római korból orvosábrázolás viszonylag kevés maradt fenn. Ennek többek között az lehet az oka, hogy a római birodalomban az orvosok furcsa s nem mindig dicső szerepet töltöttek be, különösen az első századokban. Az első orvosok görögök voltak, gyakran rabszolgák, az első jelentős orvosegyéniség Aszklépiádész (i. e. 1. évszázad eleje). A rómaiak bár az orvostudományt becsülték, s a tisztaságnak, higiéniának – fürdők! – igen nagy volt a jelentősége, mégis római polgár – aki otthonában páter familias-ként gyógyított is háznépe körében – ritkán szánta rá magát az orvosi mesterségre. Így az orvosi foglalkozás mindvégig idegenek területe maradt. A jövevények között pedig, akiktől semmiféle bizonyítványt nem kértek, bőven akadt kuruzsló, tudatlan ember, aki pusztán a meggazdagodás, a pénzszerzés miatt űzte a „gyógyító tevékenységet”. Így az orvosi foglalkozás nagyrészt lezüllött, az orvosok tevékenykedését nem sokra becsülték. A jelentős orvosi művek szerzői nem orvosok voltak, hanem enciklopédikus műveltségű emberek (Celsus, Plinius), akik többek kőzött a tudománynak evvel a területével is foglalkoztak. Később, az időszámítás utáni századokban sokat javult a helyzet, a iatreionokban, majd a collegium medicumokban már nagytudású orvosokat képeztek. I. u. 2. évszázadban tevékenykedett Galenosz is, aki kétségkívül a legkiemelkedőbb hatású alakja az orvostörténetnek. Az orvoslás e sajátos helyzete jól tükröződött az orvosok öltözékében. Többnyire rabszolgák, felszabadított rabszolgák vagy más ország polgárai lévén, tógát csak akkor viselhettek, ha valamely érdemükért római polgárjogot nyertek. Így, ruhájuk általában a tunika, amelynek változó hossza és színe jelezte a köztük is meglevő különbségeket. Külön említést kell tennünk a katonaorvosokról (Dioszkoridész is az volt), akikre a hadjáratok során igen nagy szükség volt, s akiknek öltözéke a katonákéval egyezett meg.

A kiterjedt hódítások következtében a római kultúra s a római öltözködés egyes formái még sokáig éltek, jóval tovább, mint a birodalom maga. „Róma feltette magában, hogy valamennyi görögöt, hispánt és britanniait tógába öltözteti” – mondotta Seneca.⁵ Ha ez így nem is valósult meg, a római öltözködés – bizánci közvetítéssel – az egész középkorban éreztette hatását, különösen a papi öltözetekben.

Orvosi öltözékek a középkorban. A sajátos orvosi viselet kialakulása

A római birodalom hanyatlása és felbomlása után az orvostudományban a folytonosságot nem az európai, hanem a VII–XIII. században nagyhatalommá fejlődő, virágzó kultúrájú arab népek biztosították. Az arab orvostudomány legfőbb érdeme, hogy kiváló képviselői – Rhazes, Avicenna, Averrhoes – összegyűjtötték, kommentálták s ezáltal meg is őrizték a leghíresebb ókori szerzők munkáit. A kiterjedt arab birodalom nagyvárosaiban (Kairó, Bagdad, Cordoba stb.) jól szervezett és gazdagon ellátott kórházakat létesítettek, ahol a gyógyítás mellett gyakorlati és elméleti orvosképzés is folyt. Az araboknál az orvosok mindenképpen nagy becsben állottak, a papokkal megegyező tiszteletben részesültek. Sokan közülük nagy gazdagságra tettek szert, korabeli leírásokból tudjuk, hogy gyakran fényűző körülmények között éltek.⁶ Ruházatuk megegyezett a gazdag előkelők öltözetével. Díszes anyagból készült köntöst, abát viseltek, fejükön csavart turbánt. Nemcsak a köntös anyagának finomsága és hossza, de a turbán magassága is jelezte társadalmi rangjukat, helyzetüket.

Európában a középkor első századaiban képzett orvosokról és tudományos igényű, szervezett orvoslásról nemigen beszélhetünk, csupán empirikus gyógyításról. Európa ekkoriban véres harcok, népvándorlások, majd új államok – a keresztény világ – kialakulásának színtere. A gyökerükben egymástól erősen különböző európai népek életében a mindjobban szerveződő egyház jelentette az egyetemességet, amely az egyes népek etnikai, nemzeti stb. sajátságai mellett és felett, fő vonalaiban egységes, internacionális keresztény kultúrát teremtett.

A ruházkodásban is gyökeres változás ment végbe. Európa népeinek (gallok, germánok, kelták stb.) ősi viseleti szokásai keveredtek az ókori római formákkal.

Így alakult ki a nemzetenként ugyan erősen különböző, alapelemeiben azonban mégis egységes európai viselet. Az ókori öltözetektől, amelyek többnyire szabás nélküli lepelruhák voltak, elsősorban az különbözteti meg, hogy szabott-varrott elemekből tevődik össze. Másrészt olyan – az ókorban nem használatos – ruhadarabok jelentek meg, mint például a férfiaknál a nadrág. Az ókori viseleti szokásoktól eltérően Európában a két nem öltözete élesen elhatárolódott egymástól. De nemcsak a nemek közti különbség hangsúlyozódott ki erőteljesen az öltözködésben, hanem a feudális rendi társadalomnak megfelelően a merev társadalmi különbségek a ruházkodásban is szembeötlő kifejezést nyertek. A rendi társadalomra vonatkoztatva találónak érezzük a jól ismert mondás tréfás megfordítását: igenis, a ruha teszi az embert! Főurak, papok, nemesek, polgárok, parasztok, kézművesek stb. ruhái egymástól merőben és írott szabályok szerint különböztek.

A késő középkortól kezdve felgyorsult változékonyság észlelhető az öltözködésben – az európai történelem során kialakult viseletformák szinte számba vehetetlen sokféleséget mutatnak. E sokféleségben mégis az egységet jelzi egyrészt az a tény, hogy a viseleti formák a kor uralkodó stílusának mindig alávetettek, így méltán beszélhetünk román, gót, reneszánsz, barokk, rokokó, empire, biedermeier stb. viseletekről, másrészt a mindig változó divatban is megjelölhetünk főbb tendenciákat aszerint, hogy mikor melyik nemzet öltözködési és egyéb szokásai váltak uralkodóvá Európa-szerte. Így az öltözködésben a késő középkorban a franciák (burgundi viselet), a reneszánszban az olaszok (kevésbé a németek), ezt követően a spanyolok, majd újra a franciák, s végül a XVIII. század végétől az angolok diktálták a divatot; azaz a francia, olasz, spanyol stb. viselet lett az utánozandó példa s a legelterjedtebb.

A tudományok, így az orvostudomány művelése is a középkorban az egyház feladata lett. 529-ben Szent Benedek megalapította a Benedek rendet, amelynek már alapszabálya is kimondja, hogy „infirmorum cura ante omnia adhibenda est”, azaz a Benedek rend a betegek ápolását elsőrendű feladatának tekintette. A X. századtól aztán sorra alakulnak egész Európában a különböző szerzetes és apáca rendek, köztük számos gyógyító rend. A kolostorok mellett xenodochiumokat (infirmárium, hospitálé stb.) létesítettek, a betegek gyógyítása mellett másolták és tanulmányozták az ókori orvosi szerzők (Galenosz, Hippokratész stb.) műveit, így ezek a rendi kolostorok a gyakorlati és az elméleti orvostudomány székhelyeivé, kiindulópontjaivá lettek. Amikor tehát kora középkori európai orvostudományról beszélünk, a kolostori orvoslás formáit értjük alatta, s ha azt kutatjuk, hogyan öltözködtek a kora-középkor orvosai, a kérdést úgy is feltehetnénk: hogyan öltözködtek a gyógyító szerzetesek?

A szerzetesek öltözéke papi, egyházi öltözet, melyben erősen kifejezésre jutott a földi életet, testet megvető, a túlvilági élet hitével és vágyával átitatott kora-keresztény szellem. A ruházat a test lehető legteljesebb elfedésére, néha sanyargatására szolgált. A szerzetesek ruhája – a római tunika talár hatását őrizve – két tunikából, egy alsó ingből és a sötétebb színű felső tunikából állt, amelyhez gyakran csuklyás fejrész is tartozott, s amelyet többnyire övvel viseltek. A ruházat durva, nem ritkán nyers gyapjúból készült, használatos volt a szőrcsuha is kecske-, teve- vagy lószőrből, amit meztelen testükön viseltek s ami sokkal inkább a test gyötrelmét, mintsem védelmét jelentette. Higiéniai szempontból a középkori ruházat általában is, a szerzetesi pedig különösen sok kívánnivalót hagyott hátra. Az ókorban közkedvelt fürdők elvesztették jelentőségüket, a kolostori élet a külső tisztaság elhanyagolását terjesztette.

„A szenny a szerzetes ruháján legyen ellentéte szíve tisztaságának”

– hirdették a kolostori élet képviselői, s elképzelhetjük mi lett ennek az eredménye. Csak késői példaként említjük meg a Margit Legendát, amelyben Boldog Margitról dicsérően írja a legenda szerzője, hogy az

„ev fergey tetey az ev ruhayaban lattatnak vala.”⁷

A kolostori orvoslás egyeduralmának a clermonti zsinat (1130) vetett véget, amely eltiltotta a papokat a sebészet gyakorlásától. Az „Ecclesia abhorret a sanguine” elv győzelmével egyidőben megindult az orvostudomány és mesterség elvilágiasodása.

Ugyancsak erre az időszakra esik az első világi orvosi iskolák (Salerno, Párizs, Montpellier), majd később, a XII. századtól az egyetemek orvosi fakultásainak létrejötte. (Párizs, Bologna, Pádua stb.) Az egyetemi orvosképzés új korszak kezdetét jelenti az orvostörténetben. Európa országaiban sorra születtek a rendeletek, amelyek az orvosi mesterség gyakorlását, büntetés terhe mellett, csak azoknak engedik meg, akik orvosi végzettségüket tanúsító bizonyítvánnyal rendelkeznek. Az első ilyen rendelet II. Frigyes császár Constitutiója (1231). Az egyetemi képzés megindulásával a gyógyító tevékenységet folytatók között is nagyarányú differenciálódás ment végbe, s ez megkülönböztető módon nyilvánult meg öltözékükben. A tudós, egyetemet végzett orvosok műtétet nem végeztek – ezt méltóságukon alulinak vélték. Az operálás a chirurgusok dolga volt, így önálló foglalkozási ágként elkülönült a sebészet. Az orvosi foglalkozás laicizálódása és a városi élet, kereskedelem fellendülése következtében sorra létesültek a gyógyszereket is árusító üzletek, amelyek eleinte vegyeskereskedések, de később – különböző korlátozó rendelkezések hatására – kialakultak az első patikák, s a patikus alakja jól ismert figurája lett a városi életnek. A sebészek, gyógyszerészek egyetemet nem végeztek, működésüket és képzésüket eleinte semmilyen törvény nem szabályozta. Később, a XIV–XV. századtól tevékenységük már többnyire céhek keretén belül folyt, bár ez alól is bőven akadt kivétel. Magyarországon például a gyógyszerészek – csekély számuk miatt – nem tömörültek céhekbe. A fentiekből kitűnik, hogy a középkorban merev hierarchia alakult ki az orvosi mesterség különböző ágai közt. A középkorra általánosságban is jellemző volt bizonyos „kasztszellem”, amely az egyes mesterségekben foglalkozási gőgként jelentkezett. A borbély büszke volt arra, hogy borbély, a szabó, hogy szabó – az orvosoknál ez még fokozottabban mutatkozott meg, így a gőgös magatartás szinte az orvos viselkedésének velejárója lett.

Az orvostársadalomban a legfelső réteget az egyetemet végzett orvosok képezték. Közülük kerültek ki a professzorok, magisterek, s minden magasabb tisztet ők töltöttek be (udvari orvos stb.)

Az egyetemeken az orvosok a papi öltözetnek megfelelő vagy ahhoz közelálló ruhát – hosszú, ujjas, tunikaszerű alsó ing felett egy ugyancsak hosszú, bővebb, ujjatlan vagy nagyon bő ujjú, öves, gallér nélküli felsőruhát (csuhát, reverendát stb.), fejükön sapkát viseltek. A felső tunika később bő köpennyé lett, gyakran prémszegéllyel, kapucnival, kámzsás gallérral. A fejfedők a legváltozatosabb formákat mutatták – a fejhez simuló, fület is takaró sapkától, a kapucnin, csuklyán keresztül, turbánszerűen csavart, lelógó sálban végződő fejfedőket, magasabb süvegeket stb. figyelhetünk meg. A legkedveltebb szín a vörös, de elég gyakran kéket is viseltek. Ez az öltözék az alapja a középkor végén kialakuló, már a reneszánsz stílusjegyeit is mutató tipikusan orvosi viseletnek. Rendkívül bő, vörös színű köpeny (talár), prémgallér, vörös barett, kesztyű és gombos végű bot alkotják ezt az öltözetet. Ez a viselet, mint az orvosi foglalkozás méltóságának legjobb kifejezője, megőrződött a későbbi századok során is, s végül hagyománnyá lett. Egyetemeken, ünnepélyes alkalmakkor (doktorrá avatás stb.) még ma is ebben a viseletben jelennek meg az orvosok. A bemutatott képeken jól látható, hogy a mester öltözete erősen különbözött a segéd, sebész vagy gyógyszerész ruházatától. A magister, a tudós orvos viselete mindig ünnepélyesebb, a többieké világibb jellegű, „divatosabb”, rendszerint rövidebb s a praktikus szempontoknak is jobban megfelel.

Reneszánsz orvosi viseletek

A reneszánsz öltözködésre jellemző az anyagok, dús és finom kelmék pazarló használata, a jólétet és gazdagságot sugárzó öltözet. A férfiak alap-öltözéke: testhez simuló, harisnyaszerű nadrág, ing fölött viselt, vattázott zeke (kamizol, pourpoint), gyakran hasított puffos ujjal, mely alól az ing elővillant. A tekintélyesebbek e fölött bőven redőzött, gyakran vattával kitömött, hatalmas prémgalléros, prém- vagy bársonyszegélyes köpenyt, úgynevezett Schaubét (zimarrát) viseltek, melynek ujjai vagy nagyon bővek voltak, vagy vendégujjként kihasználatlanul lógtak, evvel is növelve a Schaube és viselője tekintélyét. A reneszánsz öltözet jellegzetes kiegészítője a barett.

Az orvosok mindennapi öltözéke nem tért el a gazdag polgárok ruházatától, bár egyes részletekben megnyilvánult az elkülönülni, feltűnni vágyás. Így például abban, hogy továbbra is legkedveltebb színük a vörös. Paracelsus így ír, gúnyosan, erről:

„Ein Arzt soll wohl gekleidet gehen, soll einen Talar antragen mit Knöpfen, einen roten Jugel und eitel Roth und das Harr fein gestrelet und ein rotes Barett darauf Ring an die Finger… so mag der Krank ein glauben an dich haben, o du mein Herr Doctor. Ist das Physica? ist das Jusjurandum Hippocratis? […] das heisst pro forma, pro Doctore. […] Warum Roth? Gefällt den Bauern wohl…“⁸

A meggazdagodott polgárság pompázatos öltözködése oly méreteket öltött, hogy a XVI. századtól sorra születtek azok a rendeletek, amelyek a rendi hierarchiának megfelelően szabályozni kívánták a viseleteket. Ezek közül talán a leghíresebb az augsburgi Reichstag 1530-ban kelt rendelete, amely büntetés terhe mellett megtiltja az alacsonyabb rangúaknak a barett viselését, a papokkal és szerzetesekkel sem téve kivételt. A rendelet megszabja a Schaube lehetséges anyagát is. Az orvosok azonos elbírálás alá estek az alacsonyabb nemességgel, így számukra is engedélyezett a selyem, a damaszt és az atlasz viselése. A Schaube szegélye bársonyból vagy prémből készülhetett, de szigorúan tilos volt hermelin-szegélyt használni, ezt csak az uralkodók és királyi hercegek viselhették.⁹ (A középkorban az orvosok gyakran viseltek hermelin-szegélyes köpenyt.) A Schaube színét is meghatározták: közönséges polgárok szolid, nem feltűnő színekben járhattak, a jogi és egyházi személyek feketében, a tudósok – orvosok – vöröset is viselhettek. Az orvosok 200 Gulden értékű aranyláncot is viselhettek, pedig polgároknak az ékszer-viselést csak kivételes esetekben engedték meg. A fentihez hasonló rendeletek Európa minden országában születtek, közös vonásuk, hogy korlátozni kívánták a polgárság fényűzését, s hogy az orvosoknak (tudósoknak) néhány, egyébként csak nemeseknek kijáró viseleti formát engedélyeztek.

A XVI. század második felében Európában tért hódított a spanyol divat, amely a reneszánsz, különösen az olasz reneszánsz öltözködésnek ellentéte. Merev, tekintélyes viselet, alapszíne a fekete, s az állig begombolt, zárt ruházat egyetlen világos foltja a fehér nyakfodor és kézelő. Az eleinte piciny nyakfodorból a divat túlzó hatására hatalmas malomkerék-gallér lett, amely gőgös mozdulatlanságra ítélte a fejeket. Az egyetemeken továbbra is megmaradt a hagyományos orvosi öltözék (talár, kalap stb.), de az egyes egyetemeken külön előírták a megkövetelt viseletet. A bécsi orvosi fakultás 1430-tól érvényben levő szabályzata szerint az orvosoknak a talár mellett kötelező volt a kesztyű és a Biret (4 ágú, lapos tetejű doktor-kalap) viselése. Ezen ruhadarabok viselési jogát az orvosok a promotio alkalmával nyerték el, s ezt követően – különösen ünnepélyes alkalmakkor – nemcsak jogukban állt, hanem kötelességük is volt ezekben megjelenni.¹⁰

XVII–XVIII. század – Barokk és rokokó viseletek

A XVII. század elejétől egészen a francia forradalomig az európai divat diktátora a francia ízlés lett. Természetesen XIII. Lajos udvarának és XIV. Lajos tükrös, tündöklő Versailles-fának fényűző divatját szolgai módon utánozni a polgárságnak nem engedtetett meg, de a barokk ízlés meghatározta a polgári viseleteket is. Jacob Burckhardt a barokkot a reneszánsz elfajulásának, a klasszikus, kiegyensúlyozott formák dagályossá válásának minősíti.¹¹ S valóban, a barokk kor öltözéke túlzásoktól terhes, a külsőséges, finomkodó, különc pompa pedig a férfiviseletben még hangsúlyozottabban nyilvánult meg. A fényűzést tiltó rendeletek megsokasodtak, hangjuk egyre szenvedélyesebb lett. A dijoni parlament például 1625-ben még azt is megtiltotta az orvosoknak, ügyvédeknek, hogy selymet vagy szatént viselhessenek.¹² De éppen a tiltó rendeletek nagy száma és indulatokkal telítettsége mutat rá egyben hatástalanságukra is. A barokk férfi-viselet elmaradhatatlan kellékei a hatalmas allonge-paróka, a rhingrave nadrág (térdig érő, buggyos szoknya-nadrág) és a szűk, kitömött, rövid zeke, a pourpoint. És mindenütt csokrok, masnik, csipkék, zsabók, tollas kalapok. A század végén a férfi-öltözék jellege megváltozott, bár még mindig fényűző, mégis kiegyensúlyozottabb lett. Tulajdonképpen csak ez a formája terjedt el Európa-szerte, nemesi és polgári viseletben egyaránt. A zekét felváltotta a sokgombos, nagy mandzsettás, derékban beszűkített kabát, a justaucorps, a rhingrave-nadrág helyett térdig érő, szűk nadrágot – culotte-ot – viseltek. A justaucorps alatt szűk, sokgombos mellényt, veste-et hordtak, a cipőt masnik helyett inkább csattal díszítették.

Ebben a korban vált divattá (később kötelezővé), hogy a különböző hadseregek öltözékét uniformizálták, bevezették az egyenruha viseletét. A katona-orvosok természetesen hadseregüknek megfelelő egyenruhát viseltek – változó rangjelzéssel.

A barokk viselet formái Európában olyannyira elterjedtek, hogy még az orvosok, tudósok hagyományokat őrző, speciális öltözéke is feloldódott ebben. Az egyetemeken a hagyományos öltözéket kibővítették a hatalmas parókával, s a prémgallér is egyre díszesebb lett.

A XVIII. század folyamán a súlyos barokk öltözék ugyan egyre könnyedebb lett, de a díszítések még nagyobb hangsúlyt kaptak – a rokokó formavilága határozta meg az öltözékeket. Az allonge-parókát az „ailes de pigeon”, az elöl bodorított, hátul masnival összefogott haj vagy paróka divatja követte. Szinte elmaradhatatlan kellék a „chapeau à trois cornes”, a háromszögletű kalap. A justaucorps-ból hímzett, csupa-dísz rokokó frakk lett.

Míg a XVII–XVIII. század Európa-szerte a külső pompa, a reprezentáció kora volt, addig Németalföldön a tudósok, orvosok öltözetére sajátos, puritán stílus jellemző. Ruházatuk – spanyol hatásokat őrizve, de annak merevségét feloldva – általában sötétszínű öltözet, egyszerű, fehér csipke-gallérral, kézelővel. Az orvosok hatalmas bőségű, hosszú köpenyt viseltek, vagy sima fekete ruhát fehér gallérral, kézelővel. A paróka Németalföldön sosem terjedt el.

A sebészek, vidéki orvosok mindenütt egyszerűbb polgári öltözéket hordtak. Praktikus szempontból gyakran legombolható ujjú ruhát, oldalukon pedig hatalmas rávarrt zsebeket viseltek, melyek az orvosi táska szerepét töltötték be. Operációnál kötényt kötöttek maguk elé. A gyógyszerészek viselete vagyoni helyzetüknek megfelelő polgári öltözék volt.

A finomkodó öltözködés a XVIII. század végén, az angol divat hatására egyszerűsödni kezdett, de a túlzásoknak valójában csak a francia forradalom vetett véget. Mintha a guillotine az arisztokrata fejekkel együtt a rizsporos parókákat is levágta volna örökre. A mindennapi életből kiszorult ez a viselet.

XIX. század – Orvosok frakkban, gérokkban

A francia forradalmat követő empire stílus időszakában a nők, a rokokó természetellenességének visszahatásaként, antik formákat felelevenítő, könnyed, lenge ruhákba öltöztek, míg a férfiak viseletét egész Európában a „môde à l’anglaise” határozta meg. Szűk nadrág, sima frakk, redingot (riding coat), gérokk és cilinder volt az általános divat, mely alól az orvosok, gyógyszerészek sem jelentettek kivételt. Szinte kizárólagos díszként a férfi-ruházat kiegészítője a kényelmetlen gallér, a fátermörder lett. A XIX. század folyamán a férfi-divatban lényegében semmi alapvető változás nem észlelhető, a biedermeier stílus frakkban, gérokkban, redingot-ban még egyszerűbb formákat eredményezett, a férfi-öltözködésben uralkodóvá váltak a sötét színek, míg végül a század vége felé a fátermörder gallért levetették, s nyakkendőt kötöttek helyette, a frakkot felváltotta a zsakett, a mai zakó elődje, a cilinderből pedig kalap lett. A XIX. századi viseletformák, főképpen a frakk a XX. század elejétől már csak ünnepi, estélyi viselet.

Mivel az orvosi mesterség különböző ágai a reneszánsztól kezdve alapvetően polgári foglalkozásnak számítottak, az orvosok, sebészek, gyógyszerészek stb. öltözéke is alapjában polgári öltözék volt. Mégis, megkülönböztető jegyek mindenkor adódtak. A középkor végén kialakult tudós orvos-öltözet még sokáig az orvosok mindennapos viselete maradt. Később ez az öltözék az egyetemi viseletre korlátozódott. A mindennapos öltözködésben – amint ezt az idézett rendeletekből is láttuk – a tanult orvosok bizonyos privilegizált helyzetet élveztek s bár a harmadik rend, a polgárság körébe tartoztak, társadalmi helyzetüket, tekintélyüket s ebből fakadóan ruházkodásukat illetően is az alsóbb nemesség rétegéhez álltak közelebb. Speciális öltözékük – a tudós, mesteri viseletet leszámítva – nem volt, hanem viseleti szokásaikban hasonultak ahhoz a körhöz, amelyben tevékenykedtek. Mégis minden korban megtalálhatók bizonyos jelzések, amelyek foglalkozásukra utaltak (vörös szín, kesztyű, bot, doktor-kalap, paróka, gyöngyvirág stb.), s amely jelzések a kortársaknak kézenfekvőek s azonnal érthetőek voltak, míg az utókor – csupán az ábrázolásokra lévén utalva – nehezebben veszi észre s fejti meg ezeket a jeleket.

A sebészek, gyógyszerészek, fürdősök stb. az orvosi foglalkozás alacsonyabb rendű ágait képviselték egészen a XVIII. század végéig, hiszen tevékenységük nem volt egyetemi végzettséghez kötve. Ruházatuk – társadalmi helyzetüknek megfelelően – általában kevésbé díszes, tekintélyes, jobban beleolvad az általános polgári öltözékekbe. Mivel többnyire céhek keretén belül működtek, ruhájukat a céhen belül elfoglalt helyük (mester, segéd stb.) határozta meg elsősorban, s nem a mesterségük. Természetesen bizonyos foglalkozásból eredő sajátságok megmutatkoztak az ő öltözetükben is (legombolható ujj, táskaszerű zseb stb.), de ez nem volt törvényszerű és általánosan érvényes. A fent elmondottak alól persze bőven akad kivétel is. Ambroise Paré udvari sebész volt, pedig nem végzett egyetemet, ruhája ennek megfelelően udvari öltözet, a gyógyszerészek közül pedig számosan – gazdag polgárokként – igen magas tisztségeket töltöttek be, így gyakori az olyan portré, ahol eredetileg gyógyszerész foglalkozású embert díszes ruhában örökítettek meg. De ezeket az öltözékeket a magas hivatali tisztség s nem eredeti foglalkozásuk határozta meg. A XIX. század folyamán a sebészi, gyógyszerészi foglalkozás – az egyetemi képzés létrejöttével – rangban fokozatosan közeledett az orvoséhoz, míg végül a hierarchikus különbségek teljesen eltűntek. De ez az időszak egybeesik avval a korral, amikor a polgári öltözködésben amúgyis az állampolgárok egyenlősége hangsúlyozódott ki, s az eltérések csupán jelentéktelen, történeti szempontból elhanyagolható részletkülönbségekké lettek. Az orvosi foglalkozás különböző ágaiban egészen a XIX. század közepéig kizárólag csak férfiak tevékenykedtek, a nők csupán mint kisegítő személyzet, az ápolásban vettek részt, legtöbbször mint valamely ápoló-gyógyító rend tagjai. Valamint a nők – bábák – területe volt a XIX. századig a szülészet. Ezért a női viseleteket is csak ezeken a területeken keresztül mutathatjuk be.

Az orvosi munkaruha, a steril orvosi öltözék kialakulása

A XIX. század második fele új, érdekes fejezetet jelent az orvosi viseletek történetében. Erre az időszakra esik az orvosi szakmai formaruha kialakulása. Az eddig tárgyaltakból kiderült, hogy az orvosok viseletében – akár eltért, akár megegyezett az általános viselettel – különlegesebb szakmai, higiéniai szempontok régebbi korokban nem érvényesültek. S még a XIX. század második felében, amikor már ismertté váltak a legújabb mikrobiológiai felfedezések, s amikor az aszepszis-antiszepszis problémája az orvosi érdeklődés középpontjába került, még ebben az időben sem volt természetes sokak számára az a szükséglet, hogy az orvosnak vizsgálat és műtét közben megfelelő steril védőöltözettel kell biztosítania betegeit a fertőzés ellen. Semmelweis Ignácot keserű tapasztalatai rávezették arra a felismerésre, hogy az orvosok fertőtlenítő kézmosása és a betegek tisztántartása (ágynemű stb.) elengedhetetlen feltétele a sikeres kórházi kezelésnek, de az orvosi öltözékre neki sem terjedt ki a figyelme. Közismert tény, hogy Lister még frakkban operált, s a kezéhez tapadt szennyet, vért kabátjába törölte. Firtsch-ről, a prágai egyetem professzoráról feljegyezték, hogy operációnál nanking-nadrágját átvette, ám ezt nem higiéniai meggondolásból, hanem saját ruhájának kímélése végett tette. Az eleganciájáról is híres Jüngken (1793–1875), berlini sebész mindig fekete talárban operált, Jules Péan (1830–1898) francia nőgyógyász kórházi demonstrációit kizárólag gérokkban mutatta be. W. Roser (1817–1888), marburgi sebész egy régi lüster-kabátban végezte a műtéteket, s büszke volt a kabátjára száradt vérre, amely operációinak nagy számát jelezte. Franz von Pitha (1810–1875), a bécsi katonai Akadémia sebésze, katonához illően uniformisban operált, A. Lorenz (1829–1890), a müncheni klinikán bőrkesztyűben végezte a műtéteket, de ezt szintén nem higiéniai megfontolásokból, hanem azért tette, hogy megvédje kezét a jodoform okozta excéma ellen. Dupuytren (1778–1835), Guyon francia urológus és még sokan mások fehér vászon kötényt – az 1870-es évektől gyakran gumi- vagy viaszosvászon kötényt – kötöttek maguk elé operálás közben, de evvel is inkább a saját ruhájukat védték, mintsem a beteget, s a kötény viselése sem volt kötelező. Általánosságban elmondhatjuk, hogy az 1890-es évekig az orvosi munkaruhában személyes szokások, kívánságok érvényesültek, s a bevezetett védőruhák (kötény, kesztyű) is elsősorban az orvos ruhája és egészsége védelmét szolgálták s nem a betegét. Az első, higiéniai szempontokat célzó javaslatok hatástalanok maradtak, nem terjedtek el. Például O. W. Holmes 1843-ban a Contagiousness of Puerperal Fever című előadásában hangsúlyozta, hogy az orvosnak át kellene öltöznie boncolás után, de ez csak javaslat maradt, senki nem törődött vele. 1892-ben Curt Schimmelbusch (1860–1892) az Anleitung zur aseptischen Wundbehandlung című könyvében az aszeptikus sebkezelés egyik feltételeként jelöli meg az orvos steril munkaruháját. Könnyen csírátlanítható öltözéket, gőzben sterilizált lenvászon köpenyt javasol, s bár követői voltak, általánosan ez az öltözék még jó pár évig nem terjedt el.

A XIX. század utolsó harmadában az orvos kongresszusok vitáiban minduntalan felszínre került a steril öltözék problémája – a vélemények azonban erősen eltértek. Direktívaként mégis egyre nagyobb tért hódított az orvosi köztudatban a steril öltözék szükségessége. Híres orvosok mindegyike bevezetett klinikáján valamilyen, a sterilitást szolgáló öltözetet, többnyire batiszt operáló kötényt (Angaben, Billroth, Mosettig stb.). Ebből a kötényből fokról fokra fejlődött ki a hátul csukódó, hosszú ujjú fehér köpeny.

A sterilitást szolgáló ruhadarabok közül a kesztyű hódított legkönnyebben tért. Th. Warson, a londoni Kings College professzora 1885-ben a gyermekágyi láz leküzdéséhez a vizsgálatoknál egy olyan kesztyűt javasol, ami vékony és simulékony, de a folyadék számára áthatolhatatlan. Ebben a leírásban már a steril kesztyű minden alapvető követelménye szerepel. Siebold göttingeni professzor, a Geburtshilflichen Briefen című, 1861-ben publikált művében a szifiliszes betegeknél a szülés levezetéséhez olajban áztatott lenvászon kesztyűt javasol, amelynek belső oldalát vékony marhahólyag borítja. Az 1860-as évek végétől J. Bischoff megkövetelte orvosaitól, hogy a boncolásnál kesztyűt viseljenek. 1897-ben Z. von Manteuffel ismerteti a Centralblatt für Chirurgieben a gumikesztyű előnyeit. P. L. Friedrich lipcsei professzor 1898-ban a Sebész-Kongresszuson javasolja a gumikesztyű kötelező előírását, a cérna, selyem vagy bőrkesztyűk helyett.

Az 1900-as években már elfogadott öltözék a kesztyű és köpeny. A további, védelmet és sterilitást egyaránt szolgáló ruhadarabok az 1900-as éveket követően fokozatosan terjedtek el, így például a hajsapka, a maszk, a gumi és facipő. Az első röntgenkészülékek szükségessé tették a védekezést, a röntgen-orvosok ólommal impregnált köpenyt, kesztyűt és szemüveget viseltek. Mindez ma már szükségtelen.¹³

A napjainkban már természetesnek tartott orvosi munkaruha kifejlődésének a fentiekben csak vázlatos képét tudtuk adni, de a kiragadott példák érzékeltetik tán azt a folyamatot, amely a steril orvosi öltözék létrejöttét kísérte.

Orvosi viseletek Magyarországon

A magyarországi orvosok viseleti szokásait kutatva vizsgálódásunk fő szempontja – a bevezetőnkben már említetteken kívül – az, hogy a magyar történelem során kialakult sajátos magyar nemzeti viselet hatása hogyan mutatkozott meg az orvosok öltözködésében.

A magyarok viseleti szokásaiban éppúgy, mint kultúrájuk más területén – évszázadokon át kelet és nyugat együttes, gyakran ellentétes hatása érvényesült, s a mindenkori történelmi helyzettől függően, hol egyik, hol másik került előtérbe. A keleti ruházat az asszírokra, perzsákra megy vissza, a nyugati a görögökre és rómaiakra. A keleti viselet fő alkotórésze a kaftán, bokáig érő, galléros, derékig szűk, gombolással vagy fűzéssel záródó, alul bő, hosszú ujjú, öves kabát, a nyugati viselet alapja a tunika, gallértalan, végig bő, gombolás és öv nélküli, gyakran ujjatlan ing. A honfoglaláskora magyarok öltözete társadalmi tagozódástól függetlenül keleti jellegű volt. A kereszténység felvétele az öltözködésben éppúgy, mint életmódban, harcmodorban stb. a nyugati szokásokhoz való igazodást eredményezte, de ez az igazodás nem volt mindenkire egyaránt érvényes. Krónikáink (Képes Krónika, Anjou Legendárium stb.) jól tanúsítják, hogy a XIV. századi magyarság tarka változatosságban mutatta a különböző viseleteket, a legfrissebb itáliai divattól a kunok keleti mezéig. Zsigmond és Mátyás korában a nyugati viselet lett kedveltebb, olasz reneszánsz ízlésnek hódolt gazdag polgár és udvari ember. A keleti viselet újjáéledéséhez csak a törökkel való szorosabb kontaktus vezetett. A nyugati módra nehéz fegyverzetbe-páncélba öltöztetett hadsereg nem volt alkalmasa török elleni hatásos küzdelemre. A XVI. században a magyarság újra harcmodorának megváltoztatására, az ellenség fegyverzetének és evvel együtt ruháinak átvételére kényszerült. Ez a ruházat, amely valójában könnyűlovassági öltözet – huszár ruha –, a magyar nemzeti viselet alapja lett. Kezdetben oly mértékben hasonlít a török öltözékre, hogy korabeli ábrázolásokon láthatjuk, a huszárt a töröktől csak kócsagtollas kalapja különbözteti meg. E ruházat lényegét szabása adja meg, mint ahogy azt a Kisszebeni Szabásmintakönyv (1641) ábrája is mutatja. Fő alkotói: szűk nadrág, csizma, ing, sűrűn zsinóros dolmány és mente. A női nemzeti viselet csak később, a XVIII. század elején, s a férfiruha hatására alakult ki.

Az orvosok Magyarországon is a polgári rendbe tartoztak, s mivel városaink legnagyobb részét idegen, német és részben olasz polgárság töltötte meg, náluk a keleti (magyaros) viselet nyomait egészen a XVII. század végéig hiába keresnénk. A polgárok ruházata vagy olasz, vagy német divatot követett. A XVIII. században, az abszolutizmus időszakában a franciás ízlés Magyarországon is uralkodóvá lett. A reformkorban fellobbanó nemzeti érzés azonban elsöpörte ezt, s nemcsak a magyar nyelv, hanem a magyar ruha is a nemzeti, hazafiúi érzés kifejezője s mint ilyen, egyre általánosabb lett. A kiegyezés után a gyors polgári fejlődés a ruházkodásban is magával hozta a polgári divat térhódítását. A millennium idejére díszruhaként konstruálták meg a magyar ruha elemeiből a hivalkodó „díszmagyar”-t.¹⁴

Városaink túlnyomórészt német polgárai már a XVII. század második felében erős hajlandóságot mutattak a magyar viseletre, bár a nyugati stílusú öltözködésnek is voltak tántoríthatatlan hívei, pl. az erdélyi szász városok lakossága elzárkózását fejezte ki evvel is. Egyes társadalmi csoportok tekintélyüket akarták növelni az idegen, a közember előtt szokatlan viselettel. Tudósok, tanárok, orvosok, borbélyok, inzsellérek és protestáns papok a külföldi főiskolákról hozták magukkal a francia, olasz, német viseleteket.

A középkori orvoslás legjellemzőbb formája Magyarországon is a kolostori orvoslás volt. A nyugati országokból hazánkba hívott szerzetes-rendek: Szt. Benedek rend 1002-től, Szt. Antal rend (antoniták) a XI. század végétől, majd ciszterciták, premontreiek, domonkosok, ferencesek stb., keresztes lovagrendek: johanniták, templáriusok, ispotályos lovagok stb. és később a női rendek: clarissák, Katalin-rendiek stb. kiterjedt gyógyító tevékenységet folytattak és az országban több helyen (Pécsvárad, Pozsony, Szepesdaróc, Esztergom stb.) infirmáriumokat, hospitálékat létesítettek. Az Országos Levéltár tulajdonában van az ispotályos lovagok budafelhévízi és székesfehérvári rendházának pecsétjei a XIII. századból, amelyek egy-egy ispotályos lovagot ábrázolnak, könyvvel a kezükben. Úgy tekinthetjük ezeket, mint a legkorábbi fennmaradt magyarországi orvos-ábrázolásokat. Öltözetük – a rend ruhájának nyugati típusú, középkori egyházi öltözet; hosszú tunika, bő köpeny.

A népi orvoslás, kuruzslás természetesen ebben a korban is létezett. A kuruzslóktól alig lehet megkülönböztetni – ha csak cifra ruhájukról, fennhéjázó viselkedésükről nem – a vándor borbély-sebészeket. A nép „ezüstös puzdrával cifrálkodó népség”-nek nevezte őket, s egy XVI. századi hegedős ének, a régi pasquillusok útszéli nyelvén így ír róluk:

„Tetves borbélyok,
Mely rutak vagytok,
Eja!
Mely cifrán jártok,
Kevélyek vagytok,
Hetykére vágytok,
Nagy könnyen szóltok
Hej, fa, la, la, la!”¹⁵

A gyógyító szerzeteseken és a népi kuruzslókon kívül, már III. Béla (1172–1196) uralkodásától kezdve egyre nagyobb számban működtek Magyarországon is tanult, világi orvosok. Ezek legtöbbször külföldi, főként olasz vagy magyar földről származó, de külföldi akadémiát végzett orvosok voltak. Ők töltötték be az „udvari orvos”, vagy főúri családoknál a „házi orvos” tisztét vagy külföldi egyetemeken maradva, professzorokként működtek. Korabeli adásvételi szerződések, adományozó levelek tanúsítják, hogy a magyar középkor e világi orvosai tehetős, gazdag emberek voltak. Néha még nemességet is nyertek tevékenységükért (pl. Dabi Mihály 1430-ban). Viseletükben is kifejezésre jutott anyagi és társadalmi megbecsülésük, ruházatuk megfelelt az udvari emberek öltözetének. Kivételt képeznek a középkorban már szép számmal működő s olykor a királyi-főúri udvaroknál is kedvelt zsidó orvosok. A Zsigmond korabeli budai törvénykönyv a zsidókat – bármilyen foglalkozást űztek is – arra kötelezte, hogy éppúgy, mint a nyilvános nők, ruhájukon sárga foltot viseljenek, azonkívül hegyes süveget vagy csuklyát és vörös köpönyeget, hogy könnyen felismerhetők legyenek. II. Ulászló 1511-ben egy, a pozsonyiakhoz intézett levelében arra szólítja fel őket, hogy mentsék fel Zachariás zsidó orvost – aki neki sok jó szolgálatot tett – a zsidócsuklya viselése alól. A pozsonyiak a rendeletnek nem tettek eleget, s csak az 1520-as királyi dekrétum vetett véget a zsidók kötelező megkülönböztető viseletének.¹⁶

A XV. századtól egyre gyakoribb, hogy nagyobb városainknak fizetett orvosai vannak (városi physicusok), s ettől az időszaktól kezdve már jól ismert figurák a városi gyógyszerészek is. Patikák már a XV. századot megelőzően is szép számban voltak, de ezek még mint vegyeskereskedések működtek. Ugyancsak a Zsigmond korabeli budai törvénykönyv egyik rendelete kimondja, hogy a patikusnak nem szabad mást árulnia, mint ami a patikába való (rőffel mérhető dolgot egyáltalán nem). Ezt a rendeletet még sokáig nem tartották meg, de a XVI. századtól mind gyakoribbak a képzett orvos-gyógyszerészek, akik a városi physicusokkal együtt a városok gazdag polgárainak rétegébe tartoztak, amint erről öltözetük is bizonyságot tesz. A bártfai Szent András oltár egyik táblaképe Szent Kozmát és Damjánt ábrázolja, hosszú ruhában, csúcsos süvegben. A kassai Szent Erzsébet templomban található Czottmann Bertalan gyógyszerész és feleségének fogadalmi képe 1516-ból, a festmény gazdag polgároknak ábrázolja őket, német polgári viseletben. Német városainkban az orvosok (gyógyszerészek) társadalmi helyzetének alakulására mindenesetre nagy hatása volt az 1500. évi német birodalmi és az 1552-es bécsi „Ordo politiae”-nak, mely utóbbi a legelőkelőbb helyet biztosítja az orvosoknak a polgárok körében, még a láncok, gyűrűk és egyéb ékszerek viselését is megengedi nekik és feleségüknek, pedig ez az alsóbbrendűeknek szigorúan tiltva volt.¹⁷ Ünnepélyes alkalmakkor orvosaink – európai szokásnak megfelelően – bíborvörös talárban, kalapban, ékszerekkel díszítve, oldalukon karddal, kezükben pedig díszes, gombos végű doktor-pálcával jelentek meg (baculus nodosus). A Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonában levő házi gyógyszerszekrény középső ajtaján orvos figurát láthatunk ilyen díszes öltözékben, talárban, bottal kezében.

A XVI. századtól kezdve a sebészek, fürdősök többnyire céhekbe tömörültek. Igen gyakori, hogy ezekbe a céhekbe az orvosok is beletartoztak, bizonyítva, hogy „mesterség és tudomány” nem mindig választható el mereven, s tudjuk, hogy e korban nem ritka jelenség a kettős mesterséget gyakorló orvos-sebész, vagy orvos-gyógyszerész sem. A XVII. század elejéről ránk maradt céhlevelek nem csupán a fölvétel feltételeit határozzák meg, hanem részletesen leírják a céhtagoktól megkívánt életmódot, ruházatot, szokásokat is. (Sárospataki borbély céhlevél, 1607, marosvásárhelyi borbélyok céhlevele, 1628 stb.)¹⁸

Egy 1650-ből való feljegyzés arról szól, hogy Spillenberger Jónás, lőcsei gyógyszerészt 20 icce borra büntették meg, amiért a tanácsüléseken a hagyományos német polgári köpeny (Schaube), és csatos cipő helyett mentésen, piros csizmásan, azaz magyar viseletben jelent meg.¹⁹ Ez az adat egyben arra is rámutat, hogy városaink német polgárai – akik közül nagy számban kerültek ki orvosok, gyógyszerészek – a XVII. században már erős hajlandóságot mutattak a magyar viseletre, amely részben a megerősödő asszimilálódási folyamatra utal, másrészt orvosaink, gyógyszerészeink kedvező anyagi helyzetére, amelyet a német polgári ruhánál dúsabb, gazdagabb magyaros viselettel is hangsúlyozni igyekeztek. 1675-ben el is törölték a régi szokást, amelyért még Spillenberger Jónás büntetést fizetett, s határozatban mondták ki, hogy a szenátorok magyar viseletben tartoznak megjelenni az üléseken.²⁰ Ugyanakkor a meggazdagodott mesteremberek, köztük borbélyok, gyógyszerészek stb. viseleti túlkapásai ellen Magyarországon is több tiltó rendelet született. Így például 1656-ban, az öt szabad királyi város szövetkezésekor (Kassa, Bártfa, Eperjes, Kisszeben, Lőcse) kimondották, hogy:

„Mivel a ruházatban való nagy kevélség az mesteremberek között annyira eláradott, hogy már ő közöttük és a nemes emberek között ez iránt majd semmi különbség nem láttatik; a nusztok, kamoka ruhák, drága köntösök, sárga csizmák ő náluk felettébb nagy abususba, rossz szokásba jöttenek közönségesen: ezért egyenlőképpen végeztük, hogy ezután ezen rossz szokás és felettébb való kevélség a ruházatban e becsületes városokban teljességgel megtiltassék és minden ember, a mint az ő rendihez, állapotjához illik, úgy viselje és tartsa magát.”²¹

Már a kora középkortól kezdve elterjedt peregrináció nagyban éreztette hatását a tanult emberek – orvosok – öltözködésében. A külföldi egyetemeken létrehozott burzák (diákegyesületek) alapszabályzatai betekintést engednek életmódjukba, leírják a diákoktól megkívánt viseletet is. Így például a wittembergi burza alapszabálya (1555) meghagyja, hogy: a tanulók komoly, hosszú, magyar ruhát viseljenek, feltűnő szabású, aranyzsinóros, drágaköves, tollakkal díszlő kalpagokat pedig ne használjanak.

„Ha pedig valaki megfeledkezne minden szeméremről, nem pirulna magyar öltözet helyett más nemzetek ruháját felvenni, akkor első ízben megintessék, s ha ez sem használ a burzából kizárják.”²²

A nemzeti viselet kedvelt használatát tanúsítja a prágai egyetem cseh nációjáról – ide tartoztak ekkor a magyar diákok is – készült Nagy Lajos korabeli ábrázolás is. A képen négy diák képét s oktatójukat láthatjuk. A diákok nemzetiségüknek megfelelő viseletet hordanak, oktatójuk pedig nemzetközinek mondható tudós-öltözéket visel. A XVII–XVIII. század folyamán éppen ellentétes folyamat figyelhető meg. A magyar diákok külföldre menve sietve levetkezték magyaros külsejüket. Korabeli napló-feljegyzések részletesen leírják ezt a folyamatot, s az indokaira is rámutatnak. Bereck György 1695-ben kelt naplójában leírja, hogy Besztercén lovat vett, avval indult, nagy nehezen elérte a határt és itt első dolga volt megvenni a német gúnyát, amely nagy pénzébe, 55 magyar forintjába került.²³ Halmágyi István, aki a fiatal Teleki grófokkal együtt ment a külföldi egyetemekre, naplójában (1752) leírja, hogy amikor Bécsből továbbindultak, bajuszát levágatta, parókát tett a fejére és német köntösbe öltözött.

„Alig ismerém meg magam is magamat, annyira megváltozám. Az urak is csodálkoztak mutatiómon”

– írja, s később arra is kitér, hogy e mutációnak meg kellett történnie, ha nem akart nevetségessé lenni.²⁴ Látjuk tehát, hogy külföldre menvén szokás volt a magyar ifjaknál, hogy idegen divat szerint átöltözzenek. Hazatérve vajon visszatértek-e régi viseletükhöz vagy megváltozott helyzetük a régi szokások elhagyását is jelentette? Magyary-Kossa Gyula így foglalja össze a hazatért ifjak helyzetét:

„A külföldi akadémiákról nemcsak a tudományt, hanem a jó modort és a csiszolt társadalmi szokásokat is magával hozta a magyar fiatalság, s akire azt mondták, hogy ex academia venis, ez azt is jelentette, hogy udvarképes vagy. A nehezen megszerzett oklevéllel mintegy a nemesi rendbe lépett a fiatalember, kit mint diplomás orvost, páciensek, hatóságok úgy szólítottak: «Excellentia Vestra»”²⁵

Nem csodálkozhatunk azon tehát, hogy orvosaink hazatérve továbbra is megőrizték idegen divat szerinti öltözéküket, hiszen az külső, jól látható jele volt kivételezett helyzetüknek. Ezért a korabeli ábrázolásokon az orvosokat vagy talárban, orvosi jelvényekkel körülvéve láthatjuk vagy német, francia öltözékben. A borbélyok, sebészek, gyógyszerészek aszerint, hogy milyen nemzetiségű vidéken működtek, magyar, illetve német polgári viseleteket hordtak. A nép körében tevékenykedő képzetlen vándor-borbélyok stb. öltözékében mindig megtalálhatjuk a megkülönböztető jegyeket, hiszen a megszokottól eltérő ruházat az egyszerű emberekben félelemmel vegyes tiszteletet ébresztett. Remek leírását adja ezeknek a kellékeknek Fazekas Mihály a Lúdas Matyiban:

„Elkéré ekkor a doktor Scorbuntius úrtól
Ócska parókáját, spádéját, vén paripáját,
Bőr bugyogóját és a tábori régi kabátját,

---

[…] doktori módon
Kezdi viselni magát; illett rá tászli, paróka,
Koszperd és bugyogó; úgyhogy Scorbuntius úr is
Megfogván a hasát, majmát majd holtra nevette.”²⁶

A vándor-patikusok körébe tartozó, Európát járó olajárus tótok (olejkár) ugyancsak cifra, huszáros ruhát viseltek. Ernyey József írja, hogy

„a sarkantyús piros csizma és a tüntető magyar beszéd jellemző az egykorú olajos tótra.”²⁷

A XIX. században az általános európai divatnak megfelelően, Magyarországon is tért hódítottak a polgári öltözet különböző formái, a frakk, gérokk, redingot, majd a század vége felé még tovább egyszerűsödve zakót, hosszú nadrágot viseltek. A sajátos, nemzeti ruházat kiszorul a mindennapi öltözködésből, illetve alapvető változásokat szenved. Egyrészt polgári ruhává egyszerűsödik, megőrizve bizonyos motívumokat, elemeket – zsinóros gombolás, csizma –, másrészt kizárólag ünnepélyes alkalmakkor viselt díszruhaként kel új életre. A XIX. századi magyar orvos és gyógyszerész ábrázolások mindhárom ruhatípusra elegendő példát nyújtanak. A XIX. század legvégére tehető, hogy a nők mind gyakrabban orvosi, gyógyszerészi pályára léptek, bár ez kezdetben nem kis harcot igényelt. Öltözetüket korabeli fényképeken jól láthatjuk. A XIX. század vége Magyarországon is a steril orvosi öltözék térhódításának időszaka. Ennek kialakulására már korábban kitértünk: a hazai fejlődés követte az európait s attól nem maradt le.