MIKSZÁTH KÁLMÁN (1847–1910)
Jó palócok és tót atyafiak házasságából született Nógrádban, ahol akkoriban
még nagy dolgok születtek (lásd Madách Imre, Szontágh Pál, Veres Pálné
esetét), mégpedig direkte skriblernek a vonal
alatt a Szegedi Naplónál. Tejtestvére volt Gárdonyi Géza és
Tömörkény István, akiket vele együtt már csecsemőkorukban Tisza Kálmán
zöld posztóval bevont kártyaasztala körül kergettek, ha nem voltak hajlandók
K. und K. szabadalommal ellátott Jókai-féle kétfedelű csappantyúval
felszerelt anekdotikus cumisüvegből szívni a dualista nemzeti anyatejet
írói vénájukba.
Különös házasságának titka, hogy a szertartást Szent Péter esernyője
alatt tartották Beszterce ostrománál. A háborús felfordulás keltette zűrzavar
miatt fordulhatott elő, hogy a második felesége első férjének első felesége
lett a második felesége, amihez képest szinte semmiség a Noszty fiú esete
Tót Marival.
Kedvenc élete az első, kedvenc étele a második fogás volt: legszívesebben
a jó zsíros, teperts túrós csuszát ette első, második (sőt, egyes kortárs
visszaemlékezések szerint harmadik) fogásnak is. Máig is enne, ha meg nem
halt volna.
A POLGÁRMESTER ZSEBE
Kiskömlőd afféle elfeledett, poros, alföldi városka, ahol még a templomról
is hámlik a vakolat. Kérdeznénk csak meg itt Pesten bárkitől, hol is van,
rávágnák hamar, hogy hol másutt, mint a Dunánál. Amire azt mondaná az én
jó principális pajtásom:
– Nézd, amice, Nagykömlőd tényleg ott van, s egy igazi pesti polgár,
aki életében nem járt még túl a Dunasoron, mégse lehet olyan apróságokra
tekintettel, hogy egy Kömlőd nagy-e vagy kicsiny.
Nem úgy a Kiskömlődiek! Ha hinni lehet a krónikáknak (és miben higgyen
az ember, ha nem éppen ezekben?), ők bizony még Mária Teréziát is megkeresték,
hogy kordialiter mit kóstálna, ha ők lehetnének a nagyobbik. Hogy aztán
mi lett a dolog kimenetele, arról hallgatnak a derék polgárok, sejthető
okokból. Lám-lám, Mária Terézia se mindig értette meg az emberek óhajait,
bármilyen nagy szíve is lett légyen, mint azt róla olykor mesélik (s mint
sok-sok szívébe férkőzött magyar testőre meg is tapasztalhatta tán).
Kiskömlőd hát kicsiny maradt, s nemcsak nevében, de terjedelmében is.
Ennek is megvolt a maga oka. Amikor ugyanis a század végén mindenféle huncut
nadrágos emberek jelentek meg, hogy megvegyék a putrisoron túli mocsaras
legelőt a vasútépítéshez, a jó kömlődiek mindjárt átláttak a szitán:
– Nem úgy van a! – rikkantotta a nagytanácsban az egyházi kurátor. –
Igaz, hogy mostanáig az a mocsár sömmire se vót jó, de ha ezök a gyüttmöntek
pízt adnának érte, mégis kincs löhet az, el ne adjuk sömmi módon!
Hallgattak rá: nagytudományú férfiú volt, vagy négy évig koptatta az
iskolák padjait, s főleges, hogy hetedíziglen kiskömlődi, ergo mind igaz,
amit mond.
Most is jól látott a jövőbe, a dologból nem akármi sült ki: a vasút Kiskömlőd
helyett Nagykosztergár felé térült, s ezért aztán áru, ember mind elkerüli
a városkát mai napiglan is.
Különben is nagyon célszerű emberek az itteni polgárok. Mindig megfogják
a dolgok legegyszerűbb végét. Amikor legutóbb is a parlamenti urak kimódolták
az elvett ingatlanok visszaadását, Kiskömlődön olyan bizottságot fundált
a képviselőtestület, amelyben csak az egyházak képviselői ültek benne. Nem
is estek itt egymásnak egy-egy iskoláért, miegymásért, mint másfelé a bolond
népek. Szépen leírták, mit hogyan adnak vissza maguknak, aztán aláskribálták:
előbb az egyik oldalon a nemes képviselőtestület, aztán másikon, az egyházak
nevében. Még a nap is lemosolygott rájuk ekkora bölcsesség láttán. Nem is
morgolódott senki. Ugyan kérem, kinek kell manapság iskola? Utoljára tán
az a szegény Eötvös Józsi akart velük valamit. Csak baj van avval!
Bezzeg más volt a leányzó fekvése, amikor a főtéren álló kispalota került
szóba. Vegye meg a város! Csak hát ki a város ilyenkor? Generális kérdés.
A képviselőtestület? A képviselők personaliter? Megvette volna ez is, az
is, no de quo modo? Mert a hogyan itt a probléma! Kiderült, a városnak nincsen
módja rá, mert üres a pince-padlás, s ha föntről áldás nem jön, tán még
a saját jutalmukat se tudják kifizetni! Az pedig már nem akármilyen szégyen
volna! Aztán a kispalota egyszer csak belecsusszant a polgármester zsebébe.
No de ebből már mégiscsak skandallum lett! Hogyisne! Egyedül az egészet,
a többiek meg csak az éhkoppot nyeljék?
Egyik párt is, másik is csak rugódozott a dolog ellen! Még deputáció
is jött az ügyben akkoriban Pestre. Nem is tudom, mi lett volna szegény
Kiskömlőd jó hírével, ha nem futnak bele egy jeles férfiúba, aki – minő
szerencsés véletlen – épp az egyik helybéli potentát rokona. A rokonság
pedig igencsak meg volt akkoriban elégedve a polgármesterrel. Ők tudják,
miért. Utique adjunk hálát az égnek, rokon volt, s meg is válaszolta a petícióra,
hogy nem kompetens az ügyben, mert hivatalosan nem is értesült a dologról,
meg aztán különben sem sérti a törvényt, hogy valaki házat vegyen, ha jobb
dolga nincsen. Szegény polgármesternek is laknia kell valahol!
De a jó kiskömlődiek csak szimatoltak, mígnem a helyi újság megírta,
hogy rémhír az egész. Mert hogy nem is a polgármester vette meg a kispalotát,
hanem egy olyan társaság, amelyikben egy fia kömlődi polgár sincsen! Csak
rágalom, az egész! Az igaz, hogy ettől a cégtől a polgármester azon nyomban
megvette az inkriminált épületet. Miét ne vette volna, ha az egyszer eladta.
De az meg miért is tartotta volna meg, ha nem kellett neki? Megvenni is
csak azért vette meg, hogy eladhassa. Világos ez, mint a nap! És ugye így
már egészen más a dolog! Korrupció szóba se jöhet. Tisztán utilitáris, magánjellegű
üzleti vállalkozás ez! Jöhet most szuperrevízió is akár, nincsen ebben egy
mákszemnyi csalafintaság. Csak jobb, ha nem valami zsivány pestié, hanem
egy kömlődié a palota!
Kiskömlőd nyugalma mégiscsak fel volt dúlva. El is határozták a hoppon
maradottak, hogy összefognak. Tárgyalták is aztán itt Pesten napokig, hogy
a következő választáson mért bukott akkorát a kormánypárt, mitől lett annyira
ellenzéki egyszerre a nemes város. De hát mit tudták ők, hogy megmondta
már egy évvel a választás előtt a kormánypárt helyi korifeusa a protestáló
ellenzék vezérének (aki mellesleg szólván a felesége unokaöccse), hogy „nem
köll!”, s ezzel a dolog el is volt intézve.
Még szerencse, hogy szegény polgármester nem esett nagyot, mert egyből
megválasztatott az egyháztanács bölcs férfiai által gazdasági tanácsadónak.
Ami megint csak mutatja, hogy Kiskömlődön az emberek nem mennek szomszédba
egy kis józan észért. Mert ha feleannyit összekapar a templom felújítására,
mint amennyit magának bezsebelt, nem lesz az Alföldön ennél gazdagabb háza
Istennek. Adja ég, hogy így legyen, s akkor aztán előbb-utóbb Kiskömlőd
naggyá lészen valahára.