Lapunk egy barátja kezemhez juttatta „ama szomorú halotti beszédet, mely boldogult emlékű és nagy virtusokkal tündöklő tiszteletes Tudós Tekintetes Nemes Nemzetes és Vitézlő Hatvani István uramnak, a debreceni reformátusok nemes kollegiumának ritka tudományú és fáradhatatlan professzorának halhatlan emlékezetére íratott 1786-ban, midőn az úr a hív és vitéz szolgát bevivé a lelkek országába”.
Írta pedig ezt a halotti beszédet, amint az ócska lapon föl van jegyezve, Naszályi János uram, a poetáknak publikus Praeceptora Debrecenben.
Tekintve, hogy a hosszú versezet (több mint négyszáz sor) még a múlt század végén íratott, s hihetőleg nagytiszteletű Hatvani uram temetésén lett elszavalva (mert családjától, rokonaitól és patrónusaitól külön-külön búcsúztatja el a halottat), minélfogva nem sok ideje volt az összekomponálásra – bámulnunk kell a Naszályi uram költői talentumát, mely könnyedségben, s néhol-néhol lendületes szárnyalásában is messze fölülmúlja az akkori kor verselőit. Mert a nagy debreceni versifikátor, Csokonai Vitéz Mihály még akkor nem volt meg.
Hatvani boszorkánymesterségéről semmi említés sincs e helyen, még célzás sem, amiből nyilván látszik, hogy a híres „Hatvani-mondakör” csak későbbi időkben keletkezett.
A költeménynek csupán egyetlen helye van, amiből mintegy gyanítani lehet, hogy mi lehetett a későbbi mondakör alapja:
„Volt a Fizikában Kepler Leibnitz Newton
Kikkel az egeken járt csak nem egy uton
Sőt e naptól számos planeta világot
Kölcsönzött mellyel feljebb-feljebb hágott.
Orvosi kezéről sok beteg szólhatna
S gyógyulása felől tudományt adhatna;
Szólhatná sok szegény, nemes, gróf és báró
Ki már a halálnak völgyében volt járó
Kiket mintegy újra a világra hozott stb.”
A halotti beszédben el van röviden mondva a Hatvani élete is.
Született Kishont vármegyében (most már ez is a Pesty Frigyesé) Rimaszombatban, az idők folyásának
„Ezerhétszáz tizennyolcadik mentében
Mikor a nap szinte ment a nyíl jegyében”
Atyja Hatvani Gergely „Kishont vármegyének egy érdemes tagja – Volt, még ki nem vágta a halál haragja”. Édesanyja Mester Judit. Tizennyolc éves koráig Rimaszombatban nevelődött, onnan a losonci felsőbb iskolába vitték, hol a híres Kármán András volt professzora. Ezen idő alatt a Nógrád megyei viceispán, Gyürky István uram gyermekeit oktatta szép sikerrel.
Öt esztendeig volt a kis István Losoncon, s már itt kitűnt kutató elméje által, midőn innen átment a debreceni kollégiumba, legkiválóbb volt összes tanulótársai között. Domokos Márton mecenáskodik fölötte, s mindennemű protekciókat megszervezvén számára, 1747-ben a külföldi egyetemre indult Helvéciában, olyan nagy híre volt, hogy annak a szele Debrecenbe is megérkezik vala.
Nosza a debreceniek (bizony kegyelmetek is különb város voltak valamikor!) rögtön megszerkesztették a meghívó levelet, hogy jöjjön Debrecenbe, kollegiumi igazgatónak. De a fiatal Hatvani azt felelte e rendkívüli kitüntetésre:
– Keveset szedtem még én a zsákba arra nézvést, hogy azt immár bekössem. Még én előbb tanulni akarok.
S el is ment Belgiumba, hol Müssenbrok és Bernul vezették be a fizikai tudományokba – amikből később csodatételei származtak. Itt nevelték ki „ördögnek”.
Végre 1739-ben hazajött Debrecenbe, s 37 esztendeig vezette a kollegiumot. Fontos szerepet játszott a megyénél is, s kivált vallási kérdésekben országos tekintélyre tett szert, s kétszer is őt küldték Bécsbe hitfelei közbenjáróul a királyhoz.
Nejétől, Csatáry Máriától két leánya és négy fia született, de halálakor ezekből csak négy gyermek élt, Mária, Júlianna és két fia; a fiúk közül, Pál királyi táblai tisztviselőtől így búcsúzik:
„Felséges uradhoz tartsd meg hűségedet
Aki szép tisztségre fölemelt tégedet.”
A kisebbik fia, István, nem volt otthon a temetés alkalmával. Leányai közül Máriát a szováti tiszteletes úrnál Paksy Andrásnál találjuk férjnél, Juliannát pedig Milesz József debreceni professzor vette el. Öccse, Hatvani Mihály is túlélte még.
Érdekes a versezetben működése felsorolásánál, hogy miként dicséri meg Magyar Agenda című könyvecskéjét, melyben le van írva az úr vacsorája:
„Még pedig oly szépen és együgyűképpen
Hogy azt a gyermek is megértheti szépen.”
(Deiszen Naszályi János uram nem volt bolond ember, már ő akkor is belátta, ami még most is pium desiderium, de legalább már általános törekvés, hogy egyszerű nyelven kell írni, s hogy ez az „együgyűképpen való” írás a tökély.)
…Íme, ez a Hatvani István uram élete, úgy ahogy volt!
Ezt nem igen ismeri a publikum.
De ismeri azt – amelyik nem úgy volt. Ismeri a csodálatos, ördöngős regéket, ismeri a sírok felbontóját, a szellemek és kísértetek parancsolóját, az ördögnek cimboráját, és a híres „Mágyika” birtokosát, aki akkor csinált árvizet, amikor neki tetszett, megcsapolta az asztallábat, s abból tokaji bor csurgott a kannákba, megszánkáztatta a vendégeit, s reggel mindenkinek meg volt kopva hátul a ruhája, amin a hóban csúszott.
„Az igazi ember az istennek élt.
A költött ember az ördögnek.
Az ördög embere – túlélte az istenét.”
Hatvani 1786-ban halt meg Szent-András havának 18-ik napján, éppen abban az órában, amikor született. (Délelőtt tíz órakor.)
A két vijódó galambot a háztetőn, mikor haldoklott, csak sok esztendő múlva képzelte oda a debreceni ősfantázia.
De Naszályi uram, noha még akkor nem tudhatta, hogy mi módon fog nagy kollégája átgyúródni a halál után, kiérezte halhatatlanságát, midőn ezt énekli az egyszerű professzor koporsója fölött:
„És bátor már meghalt, fog élni hírében
Míg jár a fényes nap tizenkét jegyében.”
