Szabadjon megint saját példámból kiindulva a szófelismerés példáját ismét előhoznom. Egy klasszikus elmélet, Lindsay és Norman (1977) úgynevezett pandemonium elmélete szerint egy olyan bonyolult teljesítményt, mint az olvasás, sok kis démon valósít meg. A kognitív szerzőknél a „démonelmélet” a 11.1 ábrán látható elrendezését követi.
A pándémoni elmélet a betűfelismerésről (Lindsay és Norman nyomán)
A bal oldalon látható kis démonok az ismertetőjegyekért felelősek. A kognitív démonok egy-egy betűre várnak, míg a jobb oldali döntési démon a teremfelügyelő: ő választ a javasolt alternatívák közül.
Mire szolgál ez az egész példa? A konnekcionisták nem így gondolják ugyanezt a folyamatot. Mint a 8.1 és a 8.2 ábrák mutatták, ők úgy gondolják, hogy egyszerűen automatikus rétegek vannak, náluk nincs külön döntési démon, teremfelügyelő, automatikusan bontakoznak ki a folyamatok. Ez azt is jelenti, hogy például ha odáig tartok az asztal szó olvasásában, hogy ASZ, akkor az ASZTAL és az ASZFALT meg az ASZOTT ugyanolyan aktívak lesznek. A szófelismerésben nincsen egy tudatos főnök, aki azt mondja, hogy ja, ez az ASZTAL lesz, hanem a különböző izgalmak összegződése révén éppenséggel az ASZTAL lesz a legizgatottabb.
