Tompa Mihályt ifjabb korában mindenki egészséges, kedélyes és nagy fizikai erővel bíró embernek ismerte. Maga is dicsekedni szokott vele, hogy fiatalabb éveiben egy csomag kártyát könnyűszerrel szétszakított és ezt a képességét társaságban gyakran bemutatta. Szívbaja, mely sírba vitte, az 1864. év vége felé kezdett súlyosabb tüneteket okozni, de kétségkívül már jóval előbb kezdődött, valószínűleg nem sokkal azután, hogy kisfiát 1857 végén elvesztette. Ez a csapás testileg-lelkileg összetörte s talán ezzel függ össze, hogy már 1860 novemberében azt írja Lévaynak, hogy „a legborzasztóbbra is készen kell lennie”. 1865. január 14-én azt írja orvosának, a Putnokon lakó Hőke Lajos dr.-nak, hogy igen rosszul van, hátában nyomást érez, erős szívdobogás kínozza, fojtó lélegzéssel és folytonos köhécseléssel. Egy év múlva, 1866. január 17-én már igen súlyos bajokról panaszkodik orvosának: „Minden nap rosszabbul vagyok”, írja neki.
„Hátamban nagy, kellemetlen nyomás, a lapockák közt kivált. Mellem nehéz, szorult. Szívdobogásom és lüktetésem minden mértéket és határt túlhágni látszik… lélekzési nehézség a fulladásig. Most már hasztalan maradok csendesen ülve: a pokoli dobogás nem szűnik. Jó idő vagy rossz: mindegy. Sokat vagy keveset eszem: mindegy. Éjjel vagy nappal: mindegy. Mindezekhez iszonyú erőkimerültség, bágyadtság járul. Nem volna számomra a tudományban gyógyulás?… sőt enyhülés sem?”
Egy hét múlva újra fölkeresi levelével Hőke dr.-t, s ebben háromszor is iszonyúnak nevezi állapotát, különösen az elviselhetetlen szívdobogás, nehéz lélegzés és a gyötrelmes érzés miatt. Orvosa ekkor hashajtó labdacsokat1 is rendel neki, de ezek vétele után még súlyosabb lett az állapota. Huszonnégy óra múlva ismét Hőkéhez fordul a kétségbeesett költő, s azt írja, hogy
„a megfúlás környékez; egyenesen magának a szívnek kell bajának lenni, legalább erre a gondolatra jön a – szakadatlanul kínozott nyomorult szenvedő.”
A kórismét tehát ekkor már maga a beteg is egész helyesen állapította meg.
Hőke dr. azt ajánlotta, hogy forduljon bajával egykori iskolatársához, az akkori idők legkeresettebb magyar orvosához, Kovács Sebestény Endré-hez. Tompa Mihály meg is tette ezt, de nem sok hasznára, mert Kovács a bajt – teljesen félreismerte. Gerincvelő bántalomra (valószínűleg tabesre) gondolt. Ezt kell következtetnem alábbi leveléből, melyet néhány hónap múlva Hőkéhez intézett, melyben egy szó említés sem történik szívbajáról, vagy ennek megfelelő kezeléséről, annál több a „hátgerincbántalom tüneményeiről”, melyeket a különben is rendkívül ideges, túlérzékeny költőn észlelt. A levél2 a következőleg hangzik:
„Pest, VI/1, 1866.
Tisztelt Kedves Barátom!
Szíves baráti és orvosi leveledet örömmel vettem. Örömet okozott régi jó iskolatársamról és állapotáról értesülhetni, de aggodalom töltött el beteg jóbarátunk, koszorús költőnk kórállapotának makacssága. A hátgerincbántalom tüneménye, s az azokból eredő izgatottság és zavart beidegzés tüneményei mindinkább határozott alakban fejlődnek tovább, úgyhogy önkéntelen is szerves elváltozás gyanuját keltik az észlelőben. A végtagok zsibbadásai, az izületek fájdalmai, a mozgás korlátoltsága, folytonos reflex, kellemetlen érzetek, vérkeringési, légzési zavarok, a mellkas, hasür izmainak görcsös és fájdalommal párosult összehúzódásai: mindannyi kellemetlen jelenségek, az ezekkel párosult folytonos soványodás a tengélet lehangoltságát jelöli. Az alhasi pangások, májtúltengés mindenesetre előkészítő szerepet játszottak, s gyógykezelésem is, amint tudod, oda volt főképen irányozva; az idegek csillapítására aqua laurocerasit használtattam. A lobelia ezen bajban hat ugyan, de amellett most is oda megy véleményem, hogy chinint kell kisebb adag aloëval megkísérleni, a hideg mosásokat folytatni.3 Még egyet ajánlanék, ha a beteggel kivihető lenne: egy rendszerezett, de csak mérsékelt vízgyógymódot…
Csókol barátod:
Dr. Kovács Sebestény Endre.”
Úgy látszik, hogy sem a beteg, sem a kis putnoki doktor nem nyugodott meg a nagyhírű egyetemi tanár (később Deák Ferenc kezelőorvosa) ajánlatában, mert nem látták hasznát. Ekkor határozta el Tompa, hogy mindent pénzzé téve, Bécsbe megy és ott a világhírű diagnosztával, Skodá-val vizsgáltatja meg magát. Úgy tudom, hogy Hőke Lajos régebben Skoda klinikáján volt alkalmazva, s így kétségtelen, hogy ő a költőt ajánlólevéllel is különös figyelmébe ajánlotta a világhírű bécsi tanárnak.
A Skodával való találkozást érdekes levélben örökítette meg Tompa, melyet az állítólag szintén szívbajban szenvedő sárospataki tanárhoz és jeles nyelvészhez, Finkei Józsefhez intézett.4 A levél, mely egyaránt jellemzi a rendeléssel siető, rideg time is money professzort és az érzékeny-lelkű, reményvesztett költőt, következőleg hangzik:
„Levárt, aug. 26. 1866.
Édes barátom!
Kevés örömmel, de annál szívesebb készséggel válaszolok leveledre, melyt itt, e kis gömörmegyei fördőben kaptam. Szíves részvéttel vagyok bajod iránt; ki is lehetne inkább, mint én, ki értem és érzem szenvedésedet a magam rokonfajú nyavalyájában. Mint az általad felhozott kórjelenségek mutatják: neked is olyanforma bajod van, mint nekem: szívbaj, de amelynek száz faja és foka van. Mindenik egyre menvén ki abban, hogy nyomorulttá s tűrhetetlenné teszik az életet, gyógyíthatatlanok s nem hirtelen ölnek. Élőhalott ebben az ember, legalább én az vagyok. Írás, olvasás, gondolkodás, elmélkedés, mulatság, szórakozás, társaság, sakk, kártya, emberek, barátok sat., a természet s örömei nem léteznek rám nézve. Jobban van dolga az egészséges oktalan állatnom, mint nekem: élni nem lehet, meghalni nem tudok.
De hagyjuk ezt. Az a kérdés: jutottam-e annyi futkosásom, curáltatásom után valami eredményhez?
Tíznapos volt a baj, midőn orvoshoz futottam vele. Hallgattak, kopogtattak, kongatták a mellemet s 10–20 orvos mind különböző bajt talált: egy se találta el.5 Barátom, nevezetes annyi híres, tudós, öreg, ifjú orvosnak azon czégéres tudatlansága, mely szerint nem is konyítottak bajomhoz. Consiliumokat tartattam magam felett s kaptam oly diagnosist, melyhez czifraságban és charlataneriában csak a most szegény Egressy Gábor felett tartott, vagy róla kiállított diagnosis hasonlított. Ezek az emberek az újabb kor augurjai, csakhogy ezek nem is nevetnek egymás szeme közé. Megettem s ittam egy patikát, utaztam, időztem a városokban, használtam hév-, hideg-, gőz- és mindenféle fürdőt, belégzést, kenést sat., nem használt semmi. Koldussá lettem s nem enyhültem, temérdek pénzért nem kaptam semmit. Végre valamennyi ebbe a Hercules-csizmába bújt: aranyér. Ezzel öltek és bosszantottak.
Végre 13 hó mulva Skoda ismert a bajra Bécsben. De ennek az eljárásában sem volt köszönet. Annyi idő alatt, még ezeket leírom: megvoltunk; megkopogtatta mellemet, fülét végig vitte kétszer-háromszor szívem tája felett, s azt mondá: hypertrophia cordis! Leült, két sort írt s magát meghajtotta. Hohó sógor! gondoltam magamban, 100 pengő forintomba kerül nekem ez a kis visit, ez a kis tréfa, hát ennyi az egész? És annyi volt. Azon kérdésedre tehát, édes Józsefem: mit mondott, javalt Skoda? vagy mi az oka, alapja, sikeres orvoslása ezen bajnak? nem felelhetek, mert nekem se mondotta. Tudod-e, hogy engem két bécsi orvos protegált? úgyszólván karon fogva vezettek Skoda elé, még se mehettünk a magnificus dominussal többre. Mint a kis kutya a buldog előtt: úgy álltak előtte. Én kezdettem annyit magamtól, mennyit az illem engedett; de ő ajánlotta magát s kijöttünk. Ime, ez bécsi utam eredménye, s a recipe, melynek cópiáját, – amint e tatár latinságot lepáriálni tudtam – ide zárom:
„Rp. Sulfati Zinci gr[ana]. quatuor;6
Chinini gr. duodec.;
Sachori albi gr. semis;
Divide in dos. 12.
DS. 3-szor napjában egy port ostyában.
Wien, Dr. Skoda.”Férfiak vagyunk, édes barátom! beszélhetünk nyíltan, Bajunknak gyógyszere nincs. Csak az enyhületre kell figyelmünket fordítani, míg egy jóltevő fej-, tüdő- vagy szív-szélhűdés megment e nyomorult élettől, vagy egy kis más hosszabb baj bezárja a tragoediát.
Tanácsom: ne szedj semmi gyógyszert; se frissiben készültet orvosi rendelvény után, se szörpöket, du Barry és Labelone-féle mérget,7 melylyel Török József pesti gyógyszerész árasztja el a politia szemhunyása mellett a beteg emberiséget. Ne végy semmit, hanem élj mérsékletesen, tej- és növényételekkel. olyakkal, melyek kevés vért készítenek s hajtanak az elnyomorodott szívbe. Minden szeszes-fűszeres ételt s italt kerülj: igyál hideg vizet, szedj hidegvíz allöveteket, viselj haspólát – Leibbinde. Őrizkedjél az erős testi és lelki mozgástól. S végre írj Argenti-nek: mondd, hogy én utasítottalak. S tűrj, amint lehet, én e tekintetben nem nagyon erős vagyok; kifárasztott az emberietlen, barom szenvedés, mely nappal s éjjel torturáz.
Látod, édes Józsikám! Sorsunk nagyon egyezik. Tanultunk tűrhetően, betöltöttük helyünket, éltünk munkásan, becsületesen és mértékletesen s íme… Az én kenyeremnek fele már oda van. Én csak feles pap vagyok; két káplánt kell tartanom, ezek elviszik a másik felét. Hát az erkölcsi szenvedés, a megnyomorodás kínos érzete… hibánk nélkül! De bezárom e lázasan, kínosan, vágtatva írott levelet; baráti bizodalmadat köszönve, óhajtom, hogy az idő, mérsékletes élet adjon mindkettőnknek enyhületet.
Őszinte barátod és szenvedő társad
Tompa Mihály.”
E levélből is kiérzik, de egyéb adatok is bizonyítják, hogy Tompa Mihály mindent megkísérelt beteg szíve gyógyítására. Elhihetjük neki, hogy 10–20 orvoshoz fordult tanácsért, ezek közt a nagyműveltségű, jólelkű, humoráról és goromba kiszólásairól egyaránt híres váci homoeopathához, Argenti Döméhez is.8 Mindhiába!
Skodának a kórisme tekintetében igaza volt, de már az a vigasztalása, melyet az aggódó költőnek mondott, hogy t. i. bajával késő öregséget érhet, nem vált be. Tompa jóbarátja, Lévay József írja, hogy az 1867. év már a haldoklás éve volt, a legkínosabb gyötrelmek éve, melyek lelki erejét is teljesen megzavarták. A gyermekkorától fogva bensőségesen vallásos költő-pap öngyilkossági eszmékkel kezdett foglalkozni. A közeli halál úgyis bizonyos: minek engedje – úgymond – tépetni és marcangoltatni magát a szörnyű kínok által. Debreceni, miskolci, pesti barátaihoz s orvosismerőseihez intézett esdeklő levelekben cyankaliumot kéregetett, de persze hiába. Lelkét keserűséggel öntötte el annak a tudata, hogy szomorú sorsát meg nem érdemelte.
„Megdöbbenek magamtól – írja Arany Jánosnak –, mert egész egyéniségemnek elmállását, nyomorultul elvesztését érzem. Mivel érdemlem? Józan, mérsékletes életet éltem; egész diákkoromat idevéve, háromszor voltam bekapva. Nem dorbézoltam, nem kártyáztam, kihágó nem voltam. És most mivé lettem? Mily pokoli testi és lelki kínokkal kell küzdenem; kivetve életem rendes kerékvágásából: hivatalomat nem vihetem, nem írhatok, nem költhetek! Csak az irtóztató rém üldöz: semmivé lettél, világos öntudattal, testi és szellemi koldus vagy, tenhibád nélkül. A sorsot, gaz sorsomat így hallom gúnyolódni: Szép volna élni, mint azelőtt, úgy-e? Jó volna meghalni is? Nem kapod, nyomorult féreg! … Hetek óta virrasztok; egy, két, három órát alszom éjjelenkint, oly idegrángatódások közt, hogy az idegen elfut mellőlem.”
Legjobb volna talán, ha erőszakkal végét vetné ennek a sok szenvedésnek? A megsemmisülés vágya tölti be lelkét, úgymint ahogy „Tornácomon” című szép versében írja, mikor az esti hangulatban végigtekintve a Sajó völgyén
„Végtére elborul s nyomasztó nagy éj lesz;
A levert lélek egy sötét vágyat érez:
Nem élni! Nem élni!”
1868. július 30-án ütött végre a szabadulás órája. A Virágregék szelídlelkű, bánatos szavú költője utolsót sóhajtott és a hanvai kis temető gránitoszlopára rávésték Arany Jánosnak remek epitaphionját; talán a legszebbet és legjellemzőbbet, mit Meleagros bánatos Heliodora-verse óta írtak:
„Természet! ki ezer képben tükrözte halálod
S új életre hogyan kelsz, ha üdül a tavasz,
Most öleden nyugszik, maga egy burkolt szomorú kép,
Várva nagy értelmét bús tele titkainak.
Lágyan öleld hű dalnokodat s ti szeretti, virágok!
Üljetek ágya köré mondani méla regét!”