Régi magyar mérnöki oklevelek

A technikai tudományoknak főiskolákon való tanítása, illetve polgári mérnököknek az egyetemekkel egyenrangú technikai tanintézeteken, vagy mi több, tudományegyetemen való kiképzése, amint ezt már e tárgykörbe vágó régebbi értekezéseim során kifejtettem volt, nálunk Magyarországon előbb kezdődött, mint bárhol másutt e világon. Az a kultúrhistóriai tény pedig, hogy tudományegyetem 71 éven keresztül, azaz 1782–1853-ig képezett ki mérnököket, egyedül és páratlanul áll mind a technika, mind pedig a művelt világ univerzitásainak és műegyetemeinek történetében. Ez az egyetem pedig, amely közel háromnegyed évszázadon át képezett ki mérnököket, magyar egyetem, mégpedig a budapesti királyi magyar tudományegyetem volt, amelynek bölcsészeti fakultásáról kerültek ki Magyarország s a művelt világ legelső, főiskolailag képzett mérnökei.

A magyar géniusz kultúrfölényének hervadhatatlan dicsősége, hogy jeles és kezdettől fogva nagy hírnévnek örvendő budapesti tudományegyetemünk fennállásának 147. évében, azaz az 1782. esztendőben fogadta már hajlékába a magyar technikusokat és engedte meg falai között 138 évvel ezelőtt a technikai tudományok művelését, amikor még abban az időben a művelt nyugati nemzetek univerzitásai ez elől ridegen elzárkóztak.

Sajnálattal kell azonban megállapítanom, hogy, ez a ránk nézve kultúrtörténeti szempontból is oly nagyfontosságú és örökbecsű tény a műegyetemek és univerzitások történetét tárgyaló és külföldön a legutolsó félszázad alatt igen nagy számban megjelent művekben sehol sem található fel. Rajtunk tehát a sor, hogy ez a hiba legalább az újabb kiadású lexikonális művekből kiküszöböltessék s a technikai tudományos oktatás körül szerzett prioritásunk a művelt nemzetek köztudatába belevitessék.

Mielőtt ezek után kakathi Bakoss Tibor debreceni tanár és festőművész barátom apósától, Török Pál porrogi, Somogy megyei földbirtokostól kapott s a budapesti tudományegyetem részéről egy 120 és egy 90 évvel ezelőtt kiállított két eredeti mérnöki oklevél fényképmásolatát bemutatnám, megelőzőleg még a technikai szakiskolák és a műegyetemek fejlődésének történetére is ki kell röviden térnem, egyrészt pedig azért, hogy állításaimat újabb bizonyítékokkal támogassam, másrészt pedig azért is, hogy ama polgári és katonai ismerőseimet, barátaimat, akik az Institutum Geometricum vázlatos történetével foglalkozó tanulmányaimban a tudományos, illetve főiskolai technikai szakoktatásnak akár francia, akár magyar részről való prioritását kétségbe vonták, állításaim és következtetésem helyességéről meggyőzzem.

A nagy és tiszteletreméltó múltra visszatekintő univerzitások mellett Európa kultúrfájának újabb hajtásai a technikai tudományokat művelő műegyetemek. Ezek az egymástól függetlenül működő egyetemek, mint teljesen egyenrangú főiskolák együttesen és összességükben alkotják mai kultúránk universitas litterarumát.

Függetlenül az univerzitásoktól és a művészeti akadémiáktól keletkeztek Franciaországban már a 17. század vége felé, Németországban pedig a 18. század elején alsóbbrendű, kezdetleges technikai szakiskolák, amelyeknél a szemléltető oktatás mellett bizonyos tapasztalati szabályok elsajátítására fektették a fősúlyt. Az ifjúságtól ezekbe az intézetekbe való felvételnél az elemi iskolák nyújtotta előképzettségnél magasabb képzettséget nem kívántak s a tanárok is csak részben voltak tudományosan képzettek.

Ilyen alsó fokú technikai tanintézetet alapított 1705-ben Halléban Christoph Semler lelkész és a „Gemeinen teutschen Schulen” inspektora, amely tanintézet 1738-tól kezdve a matematikai–mechanikai gazdasági reáliskola nevet kapta.

Hasonló iskolát alapított 1747-ben Berlinben Johann Julius Hecker, az ottani szentháromság templomának lelkésze gazdasági-matematikai reáliskola címen, amely tanintézetnek Nagy Frigyes később a „királyi reáliskola” címet adományozta. Ez az iskola a jövendő technikusainak, a földmérőnek, építésznek, kereskedőnek és mezőgazdának adta meg a szükséges képzettséget és általános műveltséget.

1745-ben alapította I. Károly herceg uralkodása idején Johann Friedrich Wilhelm Jerusalem apát a braunschweigi Collegium Carolinumot, amelyből később a ma is fennálló és virágzó műegyetem fejlődött. Ez az intézet, mely 1870-ben, tehát 13 évvel később, mint a budapesti kir. József-műegyetem, kapta meg az egyetemi rangot, 1920-ban ünnepelte alapításának 175 éves és műegyetemi rangra emeltetésének 50 éves évfordulóját.

Az 1799-ben alapított berlini építészeti akadémia (Berliner Bauakademie) a művészeti akadémián (Kunstakademie) már előbb is tanított építészeten kívül a mérnöki tudományok ápolását is felvette programjába. Ez az intézet 1801-től kezdve a felvétel szigorításával, a tanulóktól már a gimnázium második, illetve harmadik osztályának sikeres elvégzését is megkívánta.

A Bauakademie mellett 1821-ben Christian Peter Wilhelm Beuth az ipari akadémiát (Gewerbeakademie) és azonkívül, a Semler–Hecker-féle alsóbb fokú technikai tanintézetekhez hasonlóan ipariskolákat is (Gewerbeschulen) alapított.

Az itt felsorolt és a többi, a 18. század elejétől kezdve Németországban alapított összes technikai tanintézetekben a felvételre jelentkező tanulóktól még a 19. század elején is csak az elemi iskola elvégzését s a 12–16 éves életkor betöltését kívánták meg.

A németországi alsóbbrendű technikai szakiskolák egy része, mint a Semler–Hecker-féle reáliskolák, amelyek a mai reálgimnáziumok mintaképéül szolgáltak, a későbbi fejlődés folyamán is csak általános műveltséget nyújtó középiskolák maradtak; egy másik része ezeknek az iskoláknak pedig, eredeti célja mellett maradva továbbra is az iparosok és a kisebb rangú technikusok szakmabeli és általános kiképzését tartotta szem előtt, míg végül az előző két kategóriánál kisebbik harmadik rész a technikai tudományok szigorú ápolására vetve a fősúlyt, idővel egyetemi rangra emelkedett.

Ezeknek a Közép-Európa területén fennálló mai műegyetemeknek, amelyek mind alsóbb rangú technikai szakiskolákból fejlődtek idővel egyetemmé, alapítási éveik a következők.

A braunschweigi műegyetemnek, mint Collegium Carolinumnak alapítási éve 1745. Utána 1806-ban alapították a prágai mérnökiskolát, 1807-ben a karlsruhei mérnökiskolát, 1811-ben a gráci Johanneumot, 1815-ben a bécsi politechnikai intézetet, 1826-ban a darmstadti reál- és technikai iskolát, 1827-ben a müncheni technikai iskolát, 1828-ban a drezdai technikai képzőintézetet, 1829-ben a stuttgarti technikai iskolát, kapcsolatban a reálintézettel és művészeti iskolával. Ez utóbbi három iskola közötti kapcsolatot 1832-ben megszüntették és a technikai oktatásra egy különálló intézetet, az ipariskolát (Gewerbeschule) állították fel. 1831-ben alapították a hannoveri magasabb ipariskolát, 1832-ben a zürichi Industrieschulét, amely 1855-ben a Polytechnikum címet kapta.

Ezek után áttérek a franciaországi technikai szakiskolák fejlődésének és keletkezésének rövid ismertetésére.

Franciaországban, amint előbb említettem, már a 17. században keletkeztek technikai szakiskolák. Ezek az iskolák azonban egytől-egyig mind katonai szakiskolák voltak, amelyekben a katonai pályára készülő ifjúságnak adtak katonai-technikai tantárgyakban kiképzést. Ezeknek az iskoláknak egyikén, a La-Fère-i tüzériskolán működött a 18. század elején a későbbi tüzérgenerális és kiváló mérnök, Bernard Forest de Bélidor is (1697–1761), ki a Párizsban 1737–53-ban kiadott s a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet könyvtárában is megtalálható „Architecture hydraulique” című négykötetes munkájával a vízépítéstan tudományos művelésének alapjait rakta le.

1747-ben alapították a ma is fennálló és két, illetve három éves tanfolyamból álló, Európai hírű kiváló szakiskolát, az École des Ponts et Chaussée-t, amelynek első igazgatója, a szintén kiváló Jean-Rodolphe Perronet, a hídépítéstannak első tudományos művelője volt.

Bár mindezek a kitűnő szakerőkkel rendelkező szakiskolák az akkori időkben kiváló teljesítményekkel dicsekedhettek, a tudományos oktatás ezekben az iskolákban mégis csak igen kismértékű volt. Ezt állítják maguk a franciák és állítják a németek is, kik az univerzitások és a műegyetemek történeti fejlődésével, azoknak kultúránkban való jelentőségével, egymáshoz való viszonyával igen sok kiválóan megírt műben foglalkoznak.

A technikai oktatásügy terén úttörő munkásságot az 1794-ben Párizsban alapított École Centrale des Travaux Public fejtett ki, amely intézet az alapítását követő évtől, tehát 1795-től kezdve mai napig az École Politechnique címet viseli. Ez az iskola, amely a francia forradalom szüleménye volt, kizárólag tudományos csapáson kezdett el működni, amiért s főként az ebben az iskolában működő, európai hírű kiváló tanerők miatt, mint amilyenek Monge a híres matematikus és ennek az intézetnek alapítója, továbbá Lagrange a szintén jeles matematikus voltak, nem kevésbé az ebből az intézetből kikerült tudósok miatt, mint Poncelet-ért, Fresnel-ért, Cauchy-ért, kiknek nevét és alapvető munkásságát minden technikus ismeri, tekintik az École Politechnique-t a világ legrégibb és legelső műegyetemének.

Az École Politechnique két éves tanfolyamában még ma is mint előkészítő iskola csak a matematikában és természettudományokban ad elméleti kiképzést azok részére, kik később az École des Mines, École des Ponts et Chaussée, École d’Artillerie, École des Ingenieurs Militaires és École des Geographes szakiskolákba akarnak belépni.

Az École Politechnique e szerint még a mai napig sem fejlődött ki a többi európai államok technikai szakiskoláihoz képest teljes műegyetemmé, mert Franciaországban a különálló és egyes akadémiákra tagolódott univerzitásokhoz hasonlóan a technikai szakoktatás sincs még az összes technikai tudományokat felölelő egyetlen főiskolában, a műegyetemben összpontosítva.

Az École Politechnique Gaston Pinet, az intézet történetének megírója szerint, mint katonai jellegű technikai, szakiskola alapíttatott, amely működésének első idejében csak tüzértisztek és katonai mérnökök kiképzésére szorítkozott. Tanszabadsága nem volt. Egyenruházott hallgatói az intézet internátusában együtt laktak és szigorú katonai fegyelem alatt állottak.

Ezzel szemben a budapesti királyi magyar tudományegyetem bölcsészeti fakultásán már 1782-ben, tehát 12 esztendővel előbb, mint az École Politechnique alapítási ideje – felállított „Institutum Geometricum” polgári mérnököket képezett ki s így nem a még most is két éves tanfolyamú École Politechnique, hanem a budapesti tudományegyetemen kiváló egyetemi tanárok vezetése alatt működött és szintén két, illetve három éves tanfolyamú, Institutum Geometricum a legrégibb technikai főiskolai intézménye a világnak.

Ne feledjük, hogy a mi régi és köztük igen sok nagy hírnévre szert tett mérnökeink, kik a vármegyék élén táblabírói ranggal és címmel fejtettek ki a technika és közgazdaság terén áldásos működést, egyetemi hallgatók, a budapesti tudományegyetemnek polgárai voltak s egyetemi tanulmányaiknak befejezése után egyetemtől kaptak ugyanolyan oklevelet, mint a többi fakultások hallgatói. Ehhez hasonló kultúrhistóriai tényt a föld kerekségén egyetlen egy univerzitás, sem műegyetem felmutatni nem tud.

Dacára ennek, a világ legrégibb műegyetemeként mégis a művelt nemzetek köztudatában a párizsi École Politechnique él, amely intézet tulajdonképpen sohasem volt s még ma sem műegyetem, mert amint már említettem, jelenleg is két éves tanfolyama a matematikai és természettudományi tárgyakból előkészítő iskolája azoknak a francia állami szolgálatba lépő polgári és katonai mérnököknek, kik csak ennek az előkészítő iskolának az elvégzése után léphetnek be az út, híd, bányász, tüzér, katonai mérnöki és a többi más, a tulajdonképpeni technikai tudományokat ápoló főiskolákba.

Hogy pedig a mi, külföldön is mindenütt a legjobb hírnévnek örvendő műegyetemünk sem áll és nem állott a múltban sem hátrább semmivel a hírneves párizsi École Politechnique-nál, arra eklatáns példát az École des Ponts et Chaussée-t kitűnő eredménnyel végzett hazánkfiai szolgáltatnak. Így többek között Keller Arnold magy. kir. államvasúti főfelügyelő, a magyar államvasutak igazgatósága hídszerkesztési osztályának vezetője, mielőtt az École des Ponts et Chaussée-n 1880-ban felvételi vizsgálatra jelentkezett volna, megelőzőleg a budapesti kir. József-műegyetemen König Gyulát, Hunyadit, Horváth Ignácot, Stoczek Józsefet, Fölser Istvánt hallgatta s e kiváló magyar műegyetemi tanároktól kapott elsőrangú matematikai és természettudományi előképzettségének tulajdonítja, hogy a felvételre jelentkezettek közül, mint legelső került be az École des Ponts et Chaussée-ba.

Abból a körülményből pedig, hogy az École des Ponts et Chaussée-n olyan kiváló tanerők, mint amilyen Perronet is volt, működtek, még nem következik, hogy ez az iskola elejétől fogva főiskolai tanintézet lett volna. Hazai és külföldi alsóbb fokú technikai szakiskoláinkon ma is működnek bizonyos tárgykörben szintén alapvető munkásságot kifejtő igen kiváló és tudós kartársak, de azért mégsem jut senkinek eszébe, hogy ezeket az alsóbb vagy középfokú szakiskolákat főiskoláknak tekintse. Minthogy továbbá maguk a franciák is azt mondják, hogy a francia forradalmat megelőző időben, tehát az École Politechnique alapítása előtt létezett francia technikai szakiskolák, bár Európa-szerte híresek voltak, nagyon kevés tudományos oktatást nyújtottak s mivel továbbá az összes gyűjteményes munkák és a műegyetemek történetét eléggé alaposan és kimerítően tárgyaló külföldi művek mindegyikében a párizsi École Politechnique van mint a legrégibb technikai főiskola feltüntetve, semmi okom sincs arra, hogy az idegen nemzetek polgárai által megírt s köztudomású tényeken változtatva, vagy azoknak minden alap nélkül homlokegyenest az ellenkezőjét állítva, éppen az 1747-ben felállított École des Ponts et Chaussée-t nevezzem meg a legrégibb technikai főiskolának.

Viszont azonban hazafiúi kötelességemnek tartom, hogy a művelt népek köztudatában több mint egy évszázadon keresztül élt azt a téves hitet, miszerint a párizsi, 1794-ben alapított École Politechnique a legrégibb technikai főiskolája a világnak, megdöntsem s legalább magyar kartársaimat igyekezzem erről a ránk nézve annyira fontos és nagy jelentőségű kultúrhistóriai tényről meggyőzni, hogy nem az École Politechnique, hanem a budapesti magyar királyi tudományegyetem bölcsészeti fakultásán 1782-ben, tehát az École Politechnique alapítása előtt 12 évvel korábban felállított Institutum Geometricum a legrégibb technikai főiskolai intézménye a világnak.

Ami pedig a katonai részről elhangzott ama ellenvetéseket illeti, miszerint a technikai főiskolai oktatás történetének keretében a Bécsben 1717-ben alapított K. u. K. Technisches Militär-Akademie-ről sem feledkezhetem meg, hisz ez az intézet is képzett ki állítólag polgári mérnököket, megjegyzem, hogy a magyar Institutum Geometricumra vonatkozó tanulmányaimban pusztán és kizárólag a műegyetemek történetével s azzal is csak oly mértékben foglalkozom ezúttal, amennyi e műegyetemek történetéből a magyar műegyetem alapításának, jobban mondva a magyar technikai főiskolai oktatásnak minden más nemzetet megelőző prioritása mellett döntő bizonyítékul felhozható.

A bécsi cs. és kir. technikai katonai akadémiával egyébiránt, amely katonai intézetben sok kiváló hazánkfia, köztük a Magyar Mérnök-Egyesület megteremtője és 1867–1885-ig legelső elnöke, Hollán Ernő cs. és kir. altábornagy, későbbi államtitkár is végezte tanulmányait, annak idején, amikor ennek az intézetnek a bennünket érdeklő történeti részére is sor kerül, kimerítően fogok foglalkozni.

Végül nem is hagyhatom szó nélkül, hogy a magyar nyelven kiadott gyűjteményes munkákból, többek között a világháború kitörése miatt csak az M-betűig jutott Révai-féle Nagy-Lexikonból a cikkek magyar vonatkozású részeit, amelyek a régebben kiadott Pallas-féle nagy lexikonban még feltalálhatók voltak, s amit e két lexikon cikkeinek összevetésekor számtalan esetben tapasztaltam, ismeretlen szándékból és okból egyszerűen kihagyták. Így a Révai lexikona a hazai műszaki oktatás 1782-i nagyjelentőségű dátumáról, ellentétben a Pallas-lexikon hasonló cikkében foglaltakkal, már egy szóval sem emlékszik meg.

Ilyen körülmények között ne csodálkozzunk azon, ha a külföld, de még a magyar közönség sem szerez nemzeti kultúránk fontosabb mozzanatairól, tényeiről tudomást. Éppen ezért nemzeti kultúránkra s így a magyar technika történetére vonatkozó kérdésekre is nagyobb súlyt vetnünk a jövőben mennyire fontos érdekünk, magyaráznom szükségtelen.

Mindezeknek előrebocsátása után bemutatom a Bakoss Tibor tanár és festőművész barátom házánál Debrecenben felkutatott régi magyar mérnöki okleveleket, illetve az eredetiekről „A Technikus” kiadója által, Weszely Lipót fotokémigrafiai műintézetében készített autotip klisék lenyomatait. Célom e száz éves régi magyar mérnöki oklevelek bemutatásával és ismertetésével az, hogy a nyugat európai művelt nemzeteket is megelőző régi magyar technikai főiskolai oktatásunk prioritása mellett kézzelfogható bizonyítékokkal is szolgálhassak.

A latin nyelven kiállított okleveleket Dr. Lindenberger János debreceni róm. kath. prépost-plébános, püspöki helynök szíves közreműködésével fordítottam le magyar nyelvre.

Az 1. számú ábrán látható régebbi keletű mérnöki oklevélnek magyar szövege, amelyet a budapesti királyi magyar tudományegyetem filozófiai fakultása 1801. február hó 21-én állított ki, a következőképpen hangzik:

„Miután TÖRÖK FERENC, ki Magyarországról Szegvárról származik, ezen jeles budapesti királyi magyar tudományegyetemen a szigorlatokat, amelyeket legfelsőbb királyi rendeletek írnak elő, a geometriából, hydrotechnikából, mechanikából, oekonomiából letette és a kézi rajzban, valamint gyakorlatban a próbát kiállotta, ezen tudományokban és művészetekben tudását és jártasságát bebizonyította, őt Őfelségétől nyert tekintélyünk erejével képesített mérnöknek (Geometra adprobatus) nyilvánítjuk. Amelyek hitelére neki ezen oklevelet adtuk ki és a bölcsészeti kar nagy pecsétjével és szokásos aláírásunkkal erősítettük meg. 1801 február havának 21. napján.

HEPPE SZANISZLÓ, Ő csász. és kir. apostoli felségének tanácsosa és Magyarország legfelsőbb vízépítészeti kir. igazgatója.

SCHÖNVISNER ISTVÁN, a szabad művészetek és a bölcselet doktora, a budapesti kir. magy. tudományegyetem könyvtárának prefektusa, Esztergom főegyházmegyei misés pap és e. i. bölcseletkari dékán, valamint u. e. karnak helyettes proseniora.

SCHMIDT GYÖRGY, a szabad művészetek és bölcselet doktora, a kir. magyar tudományegyetemen a felsőbb alkalmazott geometria, nyilvános rendes tanára, valamint a geometriai és hydrotechnikai múzeum prefektusa.”

Az előttünk fekvő 120 éves magyar mérnöki oklevélnek tulajdonosa, néhai Török Ferenc, Somogy vármegye táblabírája és geometrája, ki 1779-ben a Csongrád megyei Szegváron született és 53 éves korában, 1832-ben halt meg, a tudományegyetemen szigorlatait, amit a filozófiai fakultáson őrzött diárium bejegyzései is tanúsítanak, a következő sorrendben és időben tette le:

1799. július 8-án a geometriai praktikából tette le szigorlatát és nyert képesítést. 1799. augusztus 17-én a hydrotechnikából szigorlatozott és kapott képesítést. 1800. január 28-án a mechanikából és ugyanezen év február 16-án az oekonomia rustikából tette le szigorlatait és nyert képesítést. Mérnöki oklevelét, miután legutolsó szigorlatának letételétől számított egy év múlva a geometriai gyakorlatból és ábrázolásból írásbeli szigorlatait is letette, 1801. február 21-én 22 éves korában kapta meg.¹

A 2. ábrán bemutatott és 29 évvel későbben kelt mérnöki oklevélnek magyar szövege pedig, amelyet Török Pál porrogi földbirtokosnak édesatyja, illetve nagyapjának Miklós nevű fia kapott 1830. április hó 17-én, a következőképpen szól:

„Mi dékán és bölcsészeti kar a hírneves királyi magyar pesti tudományegyetemen: Miután tudós TÖRÖK MIKLÓS, 21 éves róm. kath., ki nemes Sümeg vármegyének Tapsony községéből származik és ezen jeles királyi magyar tudományegyetemen a szigorlatokat, amint azt a legmagasabb királyi rendeletek előírják a geometria praktikából, hydrotechnikából, mechanikából és oekonomia ruralisból letette s azonfelül a kézirajzban és gyakorlatban a próbát kiállotta, ezen tudományokban és művészetekben képzettségét és jártasságát bőségesen bebizonyította, ugyanezen tisztes és tudós Török Miklóst Őfelségétől nyert felhatalmazásunk erejénél fogva képesített mérnöknek nyilvánítjuk. Minek hitelére neki ezen diplomát átadjuk és a filozófiai kar nagy pecsétjével, valamint szokásos aláírásunkkal megerősítjük. Pest, 1830. április hó 17. napján.

EKLER IMRE. Fejér vármegye táblabírája és a kir. legfelsőbb vízépítészeti igazgatóság helyettes kir. igazgatója.

KROBOT JÁNOS, Boldogasszonyról nevezett almádi apát, nyitrai székesegyházi kanonok és fő esperes, Ő csász. és kir. Apostoli Felségének tanácsosa, a pesti kir. magyar tudományegyetem bölcsészeti karának elnöke, a szabadművészetek és bölcselettudományos doktora, nemes Nyitra vármegyének táblabírája.

SCHMIDT GYÖRGY, a szabadművészetek és a bölcselet doktora, a geometria praktika és a hydrotechnika nyilvános rendes tanára, és a bölcsészeti karnak e. i. dékánja.

TOMTSÁNYI ÁDÁM, a fizikának és a mechanikának nyilvános rendes tanára.

FALICZKY MIHALY, a szabadművészetek és bölcselet doktora, az általános természetrajznak és technológiának, valamint az oekonomia ruralisnak nyilvános rendes tanára.”

Ez utóbbi oklevél tulajdonosának, Török Miklós-nak, ki 1809-ben született és 73 éves korában 1882-ben halt meg, a szigorlataira vonatkozó adatokat abból az okból, mivel a bölcsészeti diórum bejegyzéseinek katalogizálásával eddig csak az 1800/01. tanévig bezárólag készültem el, ez alkalommal nem közölhetem.

Török Miklós oklevelét a kiállításától számított három hónap elteltével hirdették ki Somogy vármegye közönsége előtt. A kihirdetés megtörténtéről az oklevél hátlapjára vezetett következő szövegű záradékolás szól:

„1830-dik Esztendőben Augusztus Hónap 3-dik napján Kaposvárott folyvást tartatott Tettes Nemes Somogy Vármegye Nagy Gyűlése alkalmával ezen Földméröi tudományról nyert Bizonyság-levél a Gyülekezet előtt felolvastatván, közönségessé tétetett és bemutató 7 örök Miklós Ur, hites Földmérőnek lenni elesmértetett. Kmf.

Nádasdi Sárközy Albert főjegyző.”

A mérnök szó származására és legelső alkalmazására, valamint a földmérő szó legelső előfordulására vonatkozólag, amint azt ilyen címek alatt megjelent tanulmányaimban bőven kifejtettem, megjegyzem, hogy a középkortól a nyelvújítás korszar óig más szavunk a technikai tudományokkal gyakorlatilag foglalkozó szakemberek részére nem volt s mivel a túlnyomórészt földműveléssel foglalkozó Magyarországban a földmérőnek kellett mindennemű más mérnöki munkát is elvégeznie, így régi magyar technikusaink nemcsak földmérők, hanem egyúttal mérnökök is voltak. 1830-ban a mérnök szót még nem ismerték, azért szól a kihirdetési záradékolás is csak hites földmérő elesmértetéséről. A mérnök szót és megjelölést a magyar irodalomban és a közhasználatban csak 1834, illetve 1835 óta használjuk, amikor korán elhunyt lírai költőnk, Kunoss Endre (1811–1844 – A szerk.) javaslatára kezdjük el e szót általánosan alkalmazni, aki szerint a földmérő, vagy latinul mondva geometra nemcsak γεα-t vagy földet mér, hanem más egyéb tárgyakat is: ennélfogva általánosabb néven s helyesebben mérnök-nek mondathatik.

Itt jegyzem fel Budenz József kiváló nyelvészünknek, a magyar–ugor összehasonlító szótár írójának a magyar technikusokra oly fontos megállapítását is, amely szerint a magyar mér, mérni ige, bár a szláv meri-ti, messen igével egyenlő hangzású, mégsem szláv, hanem ős-ugor eredetű magyar igeszó. Budenz szerint a mér igetőt az északi ugor ágban, tehát a vogul–osztják és zürjén–votják-ban is használják, aminél fogva a magyar mér és a szláv meri-ti igék feltűnő egyezése csak véletlen találkozásnak tulajdonítható.

A mér igető ősugor eredete pedig azt jelenti, hogy az ősmagyarok ezt az igeszót sok ezer évvel ezelőtt használták már s mostani hazájukba történt bevándorlásuk előtt is foglalkoztak bizonyos tárgyak, vagy mennyiségek mérésével.⁽¹⁾

Annak bizonyítására pedig, hogy régi magyar mérnökeink nem pusztán a geodézia körébe vágó, egyszerű földmérői és geometriai munkálatokat végeztek, hanem a mérnöki tudományok összes ágaiban is igen tevékenyen működtek vármegyéjük területén, egyelőre a Török család birtokában volt műszaki tervek közül négy rajznak autotiplenyomatait mutatom be, amelyek szintén Weszely fotokémigrafiai műintézetében készültek.

A 3. ábrán Török Ferenc Somogy vármegyei földmérő és táblabíró tervezte út keresztmetszete látható 1824-ből, amely a szigetvári és istvándi posta stációk közt, a N. Dobszai határban az 1825. esztendőben rónaföldön építendő út keresztszelvényét mutatja.

Az úttest egy középső 2 öl és 3 láb (4.75 m) széles makadámozott útrészből és ennek mindkét oldalán 1 öl és 5 láb (3.30 m) szélesre tervezett, csak nyáron használt útrészekből áll. Az út koronájának összes szélessége 11.75 m. A csapadékvizek levezetésére szolgáló árkok 4 láb (1'25 m) mélységűek, 1 öl és 4 láb (315 m) szélesek, míg a fenékszélességük 2 láb azaz (0.62 m).

A 4. ábrán egy szintén 1824-ben tervezett három öl azaz 5.69 m nyílással bíró, cölöpökre alapozott boltozott híd alaprajza és keresztmetszete látható, amelyet lebontott régi fahíd helyén építettek fel. Az „A” betűvel jelölt s a hídszegmens ívének csúcspontja alatt négy lábnyira (1.25 m) fekvő pont azt a magasságot jelenti, melyen Török Ferenc szerint a mostani (1824) hídpallat vagyon.

Az 5. ábra egy malomépületnek déli és keleti oldalait mutatja. A punctirozott c d e f linea mutatja Török Ferenc lábjegyzete szerint, meddig lesz az épület a földben.

Végül a 6. ábra a Tapsonba építendő Vas vármegye istállójának és kocsiszínjének rajzolatát mutatja. A terven olvasható legenda szerint az épület a-tól b-ig téglából; b-től c-ig pedig sárból készült. A téglából készült részhez 18 000 tégla kívántatott.

Az itt bemutatott tervek tehát kétségkívül igazolják, hogy a pesti tudományegyetemen 1782–1850-ig végzett és az egyetem bölcsészeti fakultásától oklevelet nyert, mintegy 1600 magyar földmérő, valamint az Institutum Geometricumnak, illetve a tudományegyetemi mérnöki intézetnek 1850-ben királyi rendeletre a József-ipartanodához történt csatolása után is még 1853-ig a tudományegyetemtől oklevelet nyert 120 földmérő a mérnöki tudományok terén folytatott gyakorlatot. Tehát a vármegye hites geometrája nemcsak földméréssel, hanem többek között, amint azt az ábrák is mutatják, út-, híd-, víz- és magasépítéssel is foglalkozott, szóval mérnök, mégpedig főiskolai képzettségű mérnök volt, ki a földmérői címet, mint előbb kimutattam, más címek híján viselte csak. Hogy a tudományegyetemről kikerült földmérőinket a hatóságok is mérnöknek tekintették és ismerték el, erről tanúskodik a vallás- és közoktatásügyi magy. kir. miniszternek 1890. évi május hó 23-án 22.578. szám alatt kiadott s valamennyi vármegye és törvényhatósági joggal felruházott város közönségéhez intézett s a mérnöki cím használatára vonatkozó rendelete, amely szerint az okleveles mérnöki címet csak azok használhatják, akik az 1850. év előtt a budapesti tudományegyetemmel kapcsolatban fennállott mérnöki intézettől mérnöki oklevelet, 1850-től kezdve pedig a magy. kir. József-műegyetemtől abszolutóriumot vagy mérnöki oklevelet, vagy a magy. kir. József-műegyetemmel egyenlő rangú valamely külföldi műegyetemtől mérnöki oklevelet nyertek.

A tudományegyetemről kikerült mérnökeinket a régi magyar társadalom és hatóságok is megbecsülték, mert számosan közülők a táblabírói címet és rangot kapták a közügyek terén szerzett érdemeik elismeréséül.

A magyar technikus karon van most a sor, hogy saját múltját a magyar műegyetem alapítási évének 1782. évre tételével maga is megbecsülje s az egyetemi mérnökképzés 1782-i dátumát, a technika történetében ezt a páratlanul álló és a külföldi technikai történetírók által sem ismert magyar kultúrhistóriai tényt méltó keretek közt mindenkoron meg is ünnepelje.