Limes rovat

A pszichiátria Hölderlin korában

Vida István
biológia, orvoslás, pszichiátria, történet

A több mint 400 éves tübingeni egyetem 1980. szeptember 27. és október 31. között egy különös kiállítást rendezett az Egyetemi Könyvtárban a Német Orvostörténeti, Természettudományi- és Technikatörténeti Társaság fennállásának 63. évfordulója alkalmából. A katalógus 101 dokumentumot – képek, könyvoldalak és levelek gyűjteménye – tartalmaz, a Psychiatrie zur Zeit Hölderlins című kiállítás összegyűjtött anyagát számtalan képpel illusztrálva.

A pszichiátria szakkifejezést – mint tudjuk – az elmekórtanra, a tudománynak az elmebajok, kóros lelki jelenségek és kedélybetegségek széles körével foglalkozó ágára alkalmazzuk. Hogy miért éppen Hölderlinnel és korával hozták összefüggésbe, annak az okát már sejtheti mindenki, aki a világirodalomban kissé járatos. Friedrich Hölderlin, a költő, Goethe és Schiller mellett a német klasszika legnagyobb alakja volt. Élete a 18. és 19. század fordulójára esett, 1770 és 1843 közé. Hetvenhárom évének teljes második felére azonban gyógyíthatatlan lelki betegség nehezedett s ez hozta kapcsolatba a pszichiátriával. Harminchat esztendős múlt, amikor zárt intézetbe került, majd egy család gondozásába, ahol további éppen 36 évig tartott még élete. Tragikus sorsa miatt Hölderlin személyét fokozott érdeklődéssel övezte az utókor és ez soha nem fog megszűnni. Tudni szeretnénk, miben állt a betegsége, hogyan keletkezett, valóban gyógyíthatatlan volt-e? Korunkban pl. egyes irodalmárok kétségbe is vonják, hogy őrült volt. Vannak, akik szerint a mostoha körülmények áldozata, és ezek közé a körülmények közé sorolják a korabeli pszichiátria fejletlenségét is.

Hogy miért a tübingeni orvostörténészekre várt ennek a tudományos és irodalmi felderítésnek az elvégzése, az Hölderlin életútjával függ össze. Itt végezte Tübingenben felsőbb tanulmányait. A híres evangélikus kollégiumban többek közt Hegel és Schelling is a szobatársai voltak. De ide, ennek a városnak egyetemi klinikumába kísérték be később, aggasztó állapotában, és ugyanitt, a Neckar-part egy romantikus pontján töltött már elborult elmével 36 évet, egészen haláláig. Első neves versciklusának a Tübingeni himnuszok címet adta, még önfeledt ifjúsága idején. De a szomorú korszak egy-egy világos pillanatában született versei, az úgynevezett Kései himnuszok szintén ebben a városban kerültek papírra. S végül testi maradványai is ennek a temetőjében tértek nyugovóra.

Így függ össze a pszichiátria, Hölderlin és Tübingen, tehát a kiállítás témája teljességgel érthető. A pszichiátriai Hölderlin korában probléma-kötegét négy ütemben bogozgatja a bemutatott anyag. Az első 29 dokumentum a pszichiátria elméletének és gyakorlatának helyzetével foglalkozik, általában 1800 és 1850 között. A következő kb. ugyanannyi dokumentum szintén ezt vizsgálja, de speciálisan Tübingen és a szűkebb haza, Württemberg viszonylatában. A harmadik rész arra nyújt választ, hogyan ítélték meg Hölderlin állapotát a maga korában. Végül a negyedik részben a modern véleményeket tartalmazó írások legfontosabb részével ismerkedhetünk meg. Az anyag összegyűjtésén és megfelelő tagolásán kívül a kiállítás rendezői nem utolsó sorban pártatlanságuknak köszönhetik a sikert. Eltérő, sőt egymással szembenálló felfogások párhuzamosan, egyenrangúan szóhoz jutnak és a döntést a szemlélőre bízzák. Vegyük most hasonló tárgyilagossággal szemügyre a részleteket.

A 19. század első felében következett be az a fordulat, amely a pszichiátriának tulajdonképpeni létjogosultságát eredményezte. A neves Johann Peter Frank 1827-ben, Lipcsében megjelent könyvében a következőket írta: Nemrég az állam csak annyit csinált, hogy az őrülteket elzáratta, nehogy kárt tegyenek a társadalomban. Most azonban – fejtette ki akkor – nagyot lépünk előre, mert az a célunk, hogy hasznavehető tagokként vezessük vissza őket az emberi közösségbe. Frank professzor a gyógyítás módját orvosilag szervezett önálló elmegyógyintézetek létesítésében látta. Akkoriban ez valódi úttörés volt, miután évszázadokon keresztül afféle porkolábok segítségével adminisztrálták az őrülteket elkülönítő házakat.

Most nézzük, hogyan vélekedtek a korszak vezető tudósai? Pinel szerint azok a mániák, amelyek periodikusnak jelentkeznek, gyógyíthatók, éspedig szigorú, de szeretetteljes neveléssel. Reil professzornak az volt a felfogása, hogy az elmezavar általában gyógyítható, ha sikerül hatásos ingerekkel a józanodás folyamatát mozgásba hozni. Heinroth viszont azon a meggyőződésen volt, hogy az őrült bűnös szenvedélyekből származó tévelygés és megzavarodás következtében beteg; őt tehát gyógyulása érdekében bűneitől kell megszabadítani. Ezzel szemben például Greisingernek az volt az álláspontja, hogy az elmebajok mindenkor az agyvelő megbetegedésére vezethetők vissza. Ezek a nagyon is eltérő elméletek ugyanakkor a gyakorlatban elvileg megegyeztek abban, hogy a fizikai, sőt kényszer eszközök alkalmazását nélkülözhetetlennek tartották. A beteget nem szabad kínozni – így hangzott az alapelv –, de zilált fázisaiban valahogy „ki kell sámfázni”. (Ne vegyék zokon olvasóim a suszternyelvből vett kifejezést, de ezt találtam a legmegfelelőbbnek!) Sokszor elrémisztők azok az ábrák és rajzok, amelyek a különféle bilincseket, kényszerzubbonyokat, forgatógépeket és hengereket, vagy arc- és testmerevítőket bemutatják. Valósággal megkönnyebbül az ember, ha a máig is alkalmazott korabeli fürdés- és mozgásterápia képeit szemléli. Úgy vélem, ezen a ponton egy lábjegyzettel adósunk maradt a kiállítás. Rá kellett volna mutatnia arra, hogy legújabban a pszichofarmakológia fejlődése tette fölöslegessé a régi kényszereszközök alkalmazását. A 19. században, de még a 20. század kezdetén is rideg szerszámokra voltak szükségképpen ráutalva azok, akik még nem ismerhették a lelki folyamatokat befolyásoló modern gyógyszereket.

Zuhany és gőzfürdő elmebetegek részére.
(19. század eleje)

Vagy 30 további kiállított darab számolt be a hajdani württembergi királyság s azon belül Tübingen viszonyairól, ahol a gyűjtőnéven mániákusnak nevezett betegek emberségesebb, korszerűbb kezeléséért folyt a sziszifuszi küzdelem. A területi vonatkozású adatokból engem főleg azok érdekeltek, amelyek a beteg Hölderlin orvosát és kórházát érintették. Így bukkantam a nagyhírű Autenrieth nevére, aki az egyetem vezető orvosprofesszora volt és aki klinikumán kezdettől fogva merész újításként három betegszobát létesített ún. elmebetegek számára. Ezeknek a szobákban egyikében állt 9 hónapon át kezelés alatt, igen szörnyű állapotban Hölderlin, míg aztán lecsendesülten családi gondozásba nem került. Autenrieth kezelte és a kórházon kívüli elhelyezés terve, sőt még a család kiszemelése is tőle indult el. Tetterős, praktikus ember volt, aki a pszichopátiás jelenségeket különleges testi és lelki tényezők összejátszására vezette vissza. Az ilyen beteg az ő szemében olyan volt, mint egy nagyra nőtt neveletlen gyermek, akit irgalmas szigorral gyógyítani lehet. Sok évtizedes fáradozása rezignációval, reményvesztéssel zárult. Hogy ebben a Hölderlin-esetnek milyen része volt, arról nem szól a krónika.

Az ún. Autenrieth-féle maszk

Ezután a problémakör után következett a költő szempontjából legérdekesebb dokumentáció: hogyan látták orvosok, barátok, rokonok és ismerősök Hölderlin állapotát? A súlyosan depresszív mánia és schizofrénia, tehát ún. tudathasadás diagnózisai állnak össze a papírokból. Sok levél, szakértői jelentés, receptkönyv-oldal található itt és az összkép Hölderlin külső körülményeiről a gondját viselő család körében kedvezőbb nem is lehetne. Nagyokat sétál, énekel és zongorázik, rengeteg papírt teleír, de bukott titánnak érzi magát néha, s ha búskomor, a vizet és a fákat nézi.

A befejező témakör az utókor irodalmával foglalkozik, egészen napjainkig. Első teljes kórleírására halála után 65 évvel egy Lange nevű ideggyógyász vállalkozik, aki katatóniának, a hasadásos elmezavar egy válfajnak diagnosztizálja betegségét. A filozófus Jaspers, van Gogh-gal állítja párhuzamba. Kretschmer nyomán több műben is feltűnik a költészet és a tudathasadás közötti rokonság gondolata. Szóhoz jutnak azok is, akik a kor, a kortársak és a magánélet oldaláról ért csapások áldozatának látják. Tagadják tehát Hölderlinnél – és talán mindenkinél – egy endogén, vagyis belülről ható folyamat létezését. Ezekhez sorakozik a francia Bertaux is, aki 1978-ban megjelent könyvében jóformán mindent megkérdőjelez, amit előtte Hölderlin személyes sorsáról írtak.

Jó lenne, ha az anyag vándorkiállítás formájában egyszer Magyarországra is eljuthatna. Erre kevés a remény. Akit Hölderlin érdekel, annak ajánlom, hogy Babits és Szerb Antal irodalomtörténetében nézzen utána. Alig akad nevesebb magyar műfordító, aki néhány versét le ne fordította volna. Nagyobb műveit is átültették újabban magyarra. Befejezésül egy Radnóti-fordítás, igazi Hölderlin:

„Körbe bolyongó árny, vagyok,
élek ugyan, de nem értem,
miért kell élnem még,
fénytelen, egyre tovább.”

Hölderlin két arcképe
Johann Heinrich Ferdinand Autenrieth
(1772–1835
Hölderlin egyik kezelőorvosa
Friedrich Hölderlin 1823-ban
(J. G. Schreiner és R. Lohrbauer rajza)

Vida István (Komárom, 1915. április 6.–Budapest, 1996. május 13.) jogász, politikus, Erasmus-kutató.

Jezsuita diák Kalocsán, majd a pesti jogi karon joghallgató. Az Egyházközségi Munkásszakosztályok (EMSZO) alapítója, 1936 őszén, az EMSZO–KALOT együttműködés programjának meghirdetője (1938. május 15.), a Magyar Dolgozók Országos Hivatásszervezete értelmiségi tagozat (agrár és ipari mellett) főtitkára (1939). A „hivatásszervezet” névadója a mozgalomindító Kerkai Jenő, jelentése: a munka hivatássá emelése, beleértve ennek gazdasági-társadalmi feltételeit. 1944 végén a KALOT, EMSZO és a Hivatásszervezet vezetőit a nyilasuralom bebörtönzi vagy deportálja, köztük Vida Istvánt is. A rövid életű koalíciót követően (1945–1947) munkanélküli, segédmunkás végül könyvügynök. Könyvantikváriumot nyit (1957–1971), fenyegetettség miatt emigrációba kényszerül (1971 ősz), ezért két és fél év börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélik távollétében. A tübingeni egyetem egyik kari könyvtárának vezetőjeként vonul nyugdíjba (1981). Antall József miniszterelnök szorgalmazására ítéletét semmissé nyilvánítják. Hazatérése után egy évvel meghal. Antall Józsefhez személyes barátság fűzte.

Számtalan tanulmánya jelent meg, részben itthon (Vigilia, Új Ember, Magyar Szemle), részben emigráns lapokban (Új Látóhatár, Katolikus Szemle). A 30-as évek mozgalmáról írt alapos összefoglalás a Szociális irányú katolikus mozgalmak hazánkban (1935–1945) (Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 4. k. Budapest, 1992.). A Félbemaradt reformkor című könyv összeállítója, bevezető tanulmányának szerzője. (Róma, 1990.) Jelentős Erasmus-kötete kéziratban, hiánypótló a szakirodalomban, máig nem jelent meg.

Az emigrációba kényszerült szerző cikke, kívánságára leánya, Vida Mária nevén jelent meg (Természet Világa, 1981. 112. évf. 7. sz.). A kéziratot – a tények rögzítésével – adattárunkban helyeztük el (SOM Adattár, 855–882). A szerző személye és személyes barátsága Antall Józseffel kőtelez arra, hogy a cikket neve alatt közöljük.

Orvostörténeti Közlemények 158–165 (1997–1998) 261–265. p.