Limes rovat

Einstein relativitáselméletének első hazai interpretátorai

Gazda István
tudománytörténet, fizikatörténet (20. század), Albert Einstein, relativitáselmélet, Zemplén Győző, Mikola Sándor, Palatin Gergely, Farkas Gyula, Olasz Péter, Komjáthy Aladár

„Az Einstein-féle elmélet kérdései tulajdonképpen egyáltalán nem is valók a nem-szakközönség elé. Gyakorlati értelme nincs, sőt még a fizikára sincs észrevehető hatása…

Minden józan ember és minden tárgyilagos tudós elveti a papíroson kicirkalmazott, de a valóságban abszurdumokra vezető elméletet, s nem szédül meg a látszattól, nem elégszik meg azzal, hogy bizonyára valami tüneményesen mély értelem rejlik a relativitás mögött, amibe azonban egyelőre csak a kivételes elmék pillanthatnak bele, a józan ész azonban képtelen fölfogni. Majd elmúlik ennek a divatja is, mint minden divat, s a fizika és a geometria továbbra is olyan szilárdan fog állani, mint eddig.”1

Ez volt a véleménye Sztrókay Kálmán-nak Einstein elméletéről 1920-ban. Aztán lassan-lassan „engedett”, mert nem sokkal később épp az ő fordításában jelent meg hazánkban az első önálló mű a relativitáselméletről.2 De haladjunk sorjában, nézzük meg, kik azok, akik már a század tízes éveiben reagáltak erre az elméletre, kik voltak hát az első interpretátorok.

A relativitáselmélet korabeli fizikai irodalmunkban

A legjobb hazai fizikusok és matematikusok – mondhatni – idejekorán felfigyeltek erre az elméletre, s nem csak szakcikkeikben, de tankönyveikben is tárgyalták. A legkorábbi ilyen tankönyv szerzője Mikola Sándor volt, az a sokoldalú tanár, aki mind a fizika, mind a matematika oktatásában állandóan küzdött az újért, s aki elsők között tudta összeegyeztetni oktatásában a fizikatörténeti elemeket és a modern tanokat. 1911-ben megjelent összefoglalójában még óvatosan foglalt állást.

„Mit szóljunk végül az Einstein- és a Minkowski-féle fizika alapfogalmairól? A tér, az idő, a tömeg mint alapfogalmak, be vannak szüntetve. Maradt ugyan belőlük valami. De senki a világon nem tudja megmondani, hogy mi… Úgy látszik, hogy Einstein a sebességet és a gyorsulást tekinti a fizika alapfogalmainak, amelyekből minden más fogalom származtatható. De határozottan ez sincs megmondva és keresztülvíve.”3

Később persze már sokkal megalapozottabb véleményt tudott kialakítani, de 1911-ben ez is dicséretre méltó, hiszen Zemplén Győző-n kívül ekkor még senki sem tudott az elmélettel „megbarátkozni”. Hogy Mikola barátkozása sikeres volt, azt az is bizonyítja, hogy tanítványai nagyon jól megtanulták a kor fizikájának alapjait, hiszen köztük oly nevekkel találkozhatunk, mint Szilárd Leó, Wigner Jenő és Neumann János.

Wigner például így emlékezett rá:

„Különösen hálás vagyok az Ágostai Hitvallású Evangélikus Főgimnáziumnak, ami a Fasorban volt és ahol oly sokat tanultam… A tanárok jelentős része folytatott kutatómunkát; például Mikola Sándor egy igen kitűnő fizikakönyvet írt.”4

Nem említi Wigner, hogy az idézett könyvre gondol-e, de valószínű, mivel Mikola többi fizikakönyve jóval később jelent meg, s akkor Wigner már külföldön hasznosította a Mikolától elsajátított tanokat.

A már említett Zemplén Győző két évvel volt fiatalabb, mint Mikola Sándor, de sajnos jóval kevesebb könyve jelent meg, mint kortársainak, s ezt az a tény is magyarázza, hogy fiatalon hunyt el az első világháborúban. Pedig Zemplén az egyik legképzettebb hazai fizikusunk volt, hiszen járatos volt az akkori modern fizika majd minden ágában, így a relativitáselméletben is. Az itthoni szakemberekkel ő ismertette meg elsőként a speciális relativitáselmélet matematikai apparátusát, s ő késztette töprengésre a filozófusokat a négydimenziós világ felfoghatatlannak tűnő elveivel. Galois-szorgalmú ember volt, aki a világ néhány békés éve alatt fel tudta térképezni a fizika új eszméit, sőt korrigálni is tudta őket, s még egy erénye volt: befogadhatóvá varázsolta azokat. Kitűnő szakíró ás egyben ismeretterjesztéshez is értő elme volt, hadd idézzünk hát egy ilyen célt szolgáló gondolatot relativisztikus tanításaiból.

„Van a relativitás elvének egész sereg, kísérlettel ugyan nem ellenőrizhető, de az alapelvből szigorú matematikai okoskodás alapján levont következménye, melyek az eddigi felfogásunktól annyira elütnek, hogy szinte relativitási paradoxonoknak nevezhetők… Ezen eredmények csak szokatlanok, csak mai felfogásunknak mondanak ellent, de kísérleti tényekkel nincsenek ellentmondásban és minthogy alapjuk, a »relativitás elve« alig vonható kétségbe, minden valószínűség szerint felfogásunkat, megszokott gondolkodásmódunkat kell majd megváltoztatni, nem pedig a relativitási elméletet.”5

Igencsak magabiztos állítás volt ez 1914-ben, jóval az elmélet általános elfogadása előtt. Ezek a gondolatok az akkor fontos szerepet betöltő Természettudományi Közlönyben jelentek meg. E folyóirat a fizika szinte valamennyi változására azonnal reagált, s ha sokszor óvatos megjegyzések kíséretében tette is azt – mint például 1889-ben, a Maxwell-elmélet esetében –, mégis közölte az újat, s többnyire elsőként.

1916-ban jelent meg Sulek József-nek, a Mathematikai és Physikai Lapok cikkírójának fontos ismertetése, melyben egy, Zemplén Győző immár postumus elméletével kapcsolatos tanulmányról ír, s annak gondolatmenetét így summázta:

„Fő oka a relativitás elve elterjedésének és sikerének abban keresendő, hogy a pillanat körülményeinek hatása alatt, a tudománynak oly útra kellett lépnie, amelynek hamissága csak akkor tűnik ki, amikor már az egészet végigjárja. Lehetséges, hogy a tudomány majd csak akkor veti el, amikor már nemcsak 350, hanem 3500 értekezést írtak róla… Újra ismétlődik itt a tudomány történetében jól ismeretes jelenség, hogy csak tévedések árán ismerhetjük meg az igazságot.”6

E tévedések korrekcióiban Zemplén Győző már nem vehetett részt.

Már említettük, hogy Mikola Sándor tankönyvszerű összefoglalójában helyet szentelt Einstein elméletének, s ezt tette Baumgartner Alajos is, tömör fizikatörténetében.7 Baumgartner Alajos indította meg a századelőn – id. Szily Kálmán ösztönzésére – tudománytörténeti vizsgálatait, persze őt főként a klasszikusok, a görögök érdekelték, míg Szilyt inkább a hazaiak.8 Gimnáziumi tankönyvekről lévén szó, Baumgartner is óvatosan fogalmazott:

„Sokan azt remélik, hogy a relativitási elvből az összes fizikai jelenségeket lehet majd megmagyarázni; döntő ítéletet azonban nem tudunk még róla alkotni, oly új, kiforratlan ez az elv, amelynek egyik igen nagy nehézsége az is, hogy elemi módon még vázlatosan sem ismertethető.”9

1921-re a hipotézist elméletté nyilvánította a tudósvilág, s már ennek tudatában írhatta később Baumgartner Alajos második, részletesebb összefoglalóját az Új Magyar Szemle hasábjain.

Palatin Gergely is tanárember volt, a pannonhalmi bencéseknél tanított fizikát. 1914-ben hatvan év felett járt, Baumgartner kortársa volt, de hogy ő is megőrizte szellemi frisseségét, igazolja a Michelson kísérletről írott átfogó cikke. Ő tehát nem annyira Einsteinnel, mint inkább a századvég legfontosabb negatív kimenetelű kísérletével, a Michelson–Morley kísérlettel foglalkozott korai tanulmányában.10 Ekkor ugyanis már elterjedt nézet volt – ami később több vitára is alkalmat adott –, hogy Einstein a Michelson kísérletből indult ki a speciális relativitáselmélet megalkotásakor. A tudománytörténészek véleménye az, hogy a két dolog 1905-ben még független volt egymástól, Einstein ekkor még nem foglalkozott e kísérlet értelmezésével, s a két esemény közötti logikai kapcsolat csak később alakult ki. A speciális relativitáselmélet tehát nem azért jött létre, mert szerzője az említett negatív kimenetelű kísérletre keresett választ. A népszerűsítő irodalom mindenütt ennek ellentétét állítja, hazánkban ugyanúgy, mint külföldön.11

Ha tovább vizsgáljuk a honi fizikus tanulmányírók sorát, Farkas Gyula nevével találkozhatunk, aki a legidősebb az Einstein-interpretátorok között. A fizikatörténészek azt mondanák: természetes, hogy e sorban szerepel Farkas Gyula neve, akárcsak az, hogy vele egy sorban szerepel Zemplén vagy Ortvay Rudolf neve. Az viszont már nehezen érthető, hogy Farkaséval miért találkozunk oly keveset mai fizika könyveinkben, amikor az egyik legképzettebb elméleti fizikusunk volt. Különösen Kolozsvárott írt és kiadott tanulmányai ismeretlenek ma már, igaz viszont – és ez egész munkásságára áll –, hogy rendkívül nagy matematikai apparátussal dolgozott, s így hatalmas tanulmányainak értékelése komoly szaktudományos és tudománytörténeti feladat.”12

Míg Zemplén Győző a speciális relativitáselméletet ismertette meg a hazai tudóskörrel (1911), Ortvay Rudolf az általánost (1916).13 Ortvay volt az, aki mindezt a felsőoktatásba is bevezette, részben Szeged, részben a főváros Tudományegyetemén, alapot adva ezzel a magasabb szintű tanárképzéshez.

1916-tól kezdve egyre többen foglalkoztak a relativitáselmélet kérdéskörével a hazai szakirodalomban, s közöttük az egyik legtöbbet publikáló Olasz Péter volt. Nem kétséges, hogy az egyetemi tanár és akadémikus Ortvay Rudolf sokkal mélyebb matematikai alapra helyezte az egész tant, mint kortársa, az akkor 25 esztendős Olasz Péter, vitathatatlan viszont, hogy Olasz cikkeire jóval többen felfigyeltek, részint azok nagy száma, részint közérthetősége és „matematikamentessége” miatt.

Olasz a jezsuitáknál tanított Szatmáron, s bár matematika–fizika szakos tanár volt, sokat foglalkozott biológiai, fejlődéstani kérdésekkel is. Ő adott hírt elsőként Eddington híres méréséről, mellyel e tudós Einstein hipotézisét igazolta a fényelhajlásról. Olasz Péter könyv alakban is közzétette, vagy inkább összegezte szakmailag mélynek nem mondható írásait, melyek lényege az, hogy még Eddingtont elismerve sem látjuk bizonyítottnak a relativitáselméletet, s hajtsunk ugyan fejet előtte, de ne túl mélyen!

„A relativitáselmélet nincsen megcáfolva, jóllehet minden hónap meghozza az elmélet megdöntésére vállalkozó, de kellő fölkészültség nélkül megírt cáfolat újdonságát… A népszerűsítő iratok rendesen úgy állítják be Einstein elméletét, mintha »tan« lenne, azaz olyan állítás, amely más magyarázatot nem tűr meg maga mellett. Ez nem áll, mert a relativitáselmélet attól, hogy »tan« legyen, még igen távol van… a legjogosultabb ma még a tartózkodó, várakozó álláspont.”14

E sorokból úgy tűnik, hogy Olasz nem tudta eldönteni, ki mellé álljon. Érdeme az, hogy felhívta a nagyközönség és a természettudományok iránt érdeklődő teológusok figyelmét e vitákra, miközben ő maga várakozó álláspontra helyezkedett. Hogy Olasz cikkei valóban elérték céljukat, azt hadd illusztráljuk a kitűnő irodalmár, Juhász Gyula egyik megjegyzésével, aki a kor alapvető mozgatói közt természetesen Einsteinre is felfigyelt:

„Az Einstein-elmélet körül forog ma a tudományos világ érdeklődése, egy látszólag beavatottaknak szóló, és elsősorban a fizikai tudományok körébe vágó fölfedezés lázba hozta a legkülönb elméket, a legelső tekintélyeket. Hogy mennyire hatalom a tudás, azt az ilyen fölfedezések hatása mutatja, az a harc, amely körülöttünk indul, amely felkavarja a szenvedélyeket, a szerény és csöndes tudós nevét fölragadja, kiviszi az utcára, és tüntetésekre tüzeli a tömegeket. Einstein ma az új Galilei, akit, mivel most már börtönbe vetni nem lehet, hát legalább abcugolással és verekedéssel iparkodnak megcáfolni a tudatlanok és éretlenek. A politikát viszik be a tudományba, a politikai kuruzslók szövetkeznek a tudományos kuruzslókkal, hiába, a megismert igazság ellen tusakodni nemcsak a Szentlélek elleni bűn, de egyúttal – meddő és hiábavaló erőlködés is. Milyen fölemelő, hogy amikor Németországban a vallás nevében tiltakoznak Einstein elmélete ellen, akkor a lesajnált kis Magyarország egy tudós jezsuita csillagásza a Magyar Természettudományi Közlönyben elismeri Einstein igazságát egy csillagászati megfigyelés alapján, és kijelenti, hogy ez a relativitáselmélet érdemes arra, hogy komolyan számba vegyük.”15

Az a jezsuita, akire Juhász Gyula utalt: Olasz Péter volt.

Az óvatos filozopterektől a nagyvonalú irodalmárokig

A 20-as években a relativitáselmélettel kapcsolatos írások egyre filozofikusabbak lettek, a cikkek szerzői közt oly nevekkel találkozunk, mint Sós Aladár, Fáj Árpád, Nagy Lajos, Komjáthy Aladár, Szende Pál és Dienes Valéria. Mindnyájan érezték, hogy itt valami megfoghatatlanul új dolog született, és ez a valami épp azért csodálatos, mert megfoghatatlan. Az eredetileg építész Sós Aladár szellemesen idéz a Nyugatban írt cikkében:

„Rilke keserű megállapítása, hogy »a hír végeredményben csak azoknak a félreértéseknek összessége, amelyek egy név körül összegyűlnek«, nemcsak a híres emberekre, de a híres teoriákra nézve is találó … Einstein professzor, éppen azért, hogy munkáját megóvhassa a népszerűsítők és a népszerűsítők népszerűsítőinek deformálásaitól, maga írt egy közérthető füzetet a relativitás teoriájáról.”16

Persze ez azért nem óvta meg őt teljes egészében, mert többen érthetetlennek tartották könyvét és elméletét, így például Pécsi Gusztáv vagy Silbermann Jenő mindvégig antieinsteiniánus maradt. Pécsi Gusztáv azt próbálta bizonygatni, hogy ez az elmélet tetőtől-talpig helytelen, s nyilván csak az ő elmélete a helyes. Pécsi kontra Einstein? Mosolyogtató. Az viszont már kevésbé, hogy ez az áltudós, akiről már 1908 táján bizonygatták, hogy – enyhén szólva – tudatlan, még a húszas években is árasztotta borzasztóbbnál borzasztóbb könyveit. Pécsi műveinek terjedelme majdnem azonos a magyar nyelvű relativitáselméleti irodalom egészével, ami igencsak szomorú tény.17

De miért említsük a rossz példákat? Természetes dolog, hogy egy ennyire új elméletben sokan kételkedtek. A nyílt cáfolók – mint például Pécsi – nem értették az egészet, az óvatos kommentátorok viszont inkább.

Maga Sós is óvatos volt, de mégis másképp:

„Machnak egy gyönyörű megjegyzése jut eszünkbe arról, hogy »egy gyermeknek egész világnézete kibővülhet, ha abban a házban, amelyben régóta lakik, egy falat törhet át«. A relativitás theoriája egy falat tört át, még nem tudjuk világosan, mi van a falon túl. De hogy át lehet törni – az hallatlan szenzáció.”18

Hasonló mondható a Magyar Helikon tanulmányírójáról, Fáj Árpádról:

„Az euklidesi geometriának semmiképpen sem ártott, hogy a geometriai látás fejlődése folyamán túlnőtte, így a klasszikus mechanika hitelét sem érintheti kereteinek kitágulása.

Éppen ezért nem tudunk hinni a relativitás enthusiastáinak a »jövő természeti látásról« szóló lelkes poémáiban sem, mert a valóságot legalább ugyanolyan megközelítésben visszaadó egyszerű évszázados alapról nem térhetünk oly könnyen át a jóval komplikáltabb relativitási alapra.”19

A húszas évek elején azután már mindenki egy kicsit a relativitáselmélet bűvkörében élt, vagy legalábbis tudott róla. Még az emigráció egyik fontos orgánuma, Fényes Samu Diogenese is minduntalan visszatért erre, maga Fényes nem kevesebb, mint 14 cikket publikált a relativitáselméletről 1923 és 1925 között. Fényes egyébként jogász, jogbölcselő volt, de a Jogakadémia egyik tanáraként és drámaíróként is jól ismert. Igen széles érdeklődési körű ember volt, aki a konstruktivizmustól a gyarmati gazdaságig mindenről írt, és e „minden”-be beletartozott a relativitáselmélet is.20 Ebben az időben (1927) Bécsben élt József Attila is, akinek több verse először épp Fényes lapjában jelent meg, s így valószínű, hogy a lapot olvasva – Fényes cikkei nyomán – ő is felfigyelt a relativitáselméletre. Persze már korábban Szegeden, Ortvay Rudolfnál is hallhatott erről, hiszen József Attila fél évig Ortvay tanítványa is volt. Nos, e hipotézist mindössze két levél igazolja: az egyiket Párizsból írta 1926 októberében Gáspár Endré-nek, a másikat még az év elején Bécsből Galamb Ödön-nek.

Gáspár Endrének:

„…arra törekedtem, hogy minél tényszerűbben fejezzem ki az elmondandót, mégpedig a szimbólumi lehetőségek kizárásával, vagyis hogy az elmondott tény minden mellékgondolat kizárásával jelentse az érzést, ami által – a forma és tartalom azonossága folytán – a mondanivaló is módosul annyival, hogy pontosabb, tehát mondanivalóbb lesz, azaz a vers léte szükségesebb s maga a vers versebb. (Felfokozott életigenlés és megnőtt alkotóerő. Lásd Einstein: Annak az erőnek bizonyos része, mely a fénysebességnél nagyobbat ád.)”21

Galamb Ödönnek:

„…előáll, de pszichikai kvalitásban az az Einstein állította eset, hogy ti. egy bizonyos sebességi erő hat egy bizonyos testre, s ha az erő akkora, hogy a sebesség határánál (300 000 km sec–1) nagyobb gyorsasággal kéne haladnia a testnek, akkor az erő maga is átalakul anyaggá… Légy szíves írd meg, hogy van-e görbe sík…22

Hogy hogyan reagált erre Galamb, az kitűnik a Makói évek címmel írott munkájából:

„Az Einstein-féle relativitás elmélete – a nagyközönség számára írt népszerűsítő könyvek alapján – a húszas évek elején java divatját élte. Attilával folytatott megbeszéléseinkben többször szóba. került. Azokra a fizikai és geometriai kérdésekre azonban, amelyeket Attila levelében felhozott, aligha adhattam érdemleges választ.”23

Miért figyeltek fel olyan sokan erre az igen absztraktnak s elvontnak tűnő elméletre? Elképzelhető, hogy azért, mert mindez egybe esett, az absztrakt művészet elfogadásával, az izmusok nagy áramával, s egy kicsit divat lett erről is beszélgetni, sőt mindezt megmagyarázni. Hatvani Pálnak a MA hasábjaim megjelent magyarázata is „izmusos” indíttatású, s érdemes talán egy részletet idézni belőle:

„Szellemi élmények figyelemreméltó találkozása: az éj expresszionista művészet születésével majdnem egyidőben kezdi az új viszonosság elmélet (mindenekelőtt Einstein) uralni a természettudományokat. Erre a legnagyobb absztrakcióra itt, mely az emberi gondolkodásnak e művészetén kívül valaha sikerült, csak röviden akarok utalni. A relativitáselmélet is kiemel minden egyes tárgyat a statika merevségéből, és kozmikus dinamikában oldja fel. Minden mozgás. Csak fel kívánom említeni, hogy sikerült Einstein professzornak Newton gravitáció elméletét újjal pótolni, melyet »psychocentrikusan orientált«-nak neveznék: megszünteti az ultra- és intraphyzikális gondolkodás minden késedelmességét és magát a gondolkodó ént feloldja a »gravitációs öntudat-tartalmában … És nem műveli-e ezt minden expresszionista mű? Az expresszionizmus kényszerít bennünket. az eddigi élet folyásunk minden haladékosságát feladni. A néző helyezze magát a képbe, az olvasó a gondolatba, a színházlátogató a cselekménybe. Hogy a kép, a gondolat, a cselekmény organikus egységét később ne zavarjuk, a szemlélet: eme relativitásaira van szükség, amelyik pedig a fizikusnak is kell. Mást nem is tehetnénk, mint hogy feladjuk eddigi szempontunkat: az érzés és gondolkodás »psychocentrikus tájékozódása« tiltja, hogy álláspontjaink legyenek. Így minden visszazuhan oda, honnét egyszer jött: az öntudatba.”24

Mint e sorokból kitűnik, Einsteint többen félre is értették, főként azok, akik a bölcseleti relativizmus alapjait vélték fölfedezni nála. Persze nem mindenki. Így a publicista Nagy Lajos a Múlt és Jövő hasábjain vagy Illés Endre Karinthy otthonában. A „Gellérthegyi éjszakák”-ban mindez így rögződött (a beszélgetésben most Karinthy következik, aztán Illés):

„A felrobbant ötlet a legizgalmasabb. A legkisebb részek hasadása adja a nagy hőt. Fizikát kell tanulni, kedves fiatal kritikus. Fizikát, sok fizikát!

Ezzel megsértett. Akkor mér olvastam és ismertem Einstein nyolcvanoldalas füzetét: Über die spezielle und die allgemeine Relativitätstheorie. De egyelőre nem tértem ki Einsteinre…

– Az is izgalmas a Karinthy-könyvekben – folytattam [mármint Illés] –, az a felfedezés: ha jobban odafigyelünk a világra, minden másképpen van. De ez a »minden másképpen van« még nem Einstein tanítása. Ez nem a relativitás elve…

Mindennek az a szerencsétlen relatív szó az oka, mely teljesen alaptalanul került be az elmélet nevébe, hiszen az a fénysebesség állandóságáról és az egyenes vonalú egyenletesmozgást végző rendszerek egyenrangúságáról szól. A relativitáselmélet éppen a természeti törvények abszolút voltát hangsúlyozza.

Ismétlem, akkoriban olvastam Einstein füzet ét, s valamennyire megértettem.”25

És hogy nem csak ők beszélgettek róla, de az íróvilág egésze, a nyugatosok is, az kitűnik már abból is, hogy a Nyugat jó néhány ilyen témájú cikket közölt sorozatban. Az elsőt, a már idézettet Sós írta – de az még csak amolyan könyvismertetés volt –, az első önálló tanulmány szerzője viszont a költőként is ismert Komjáthy Aladár volt.26 Nem könnyen jelent meg ez utóbbi, melyhez nem kisebb „név” ajánlása kellett, mint Babits-é.

Ezt az ajánlást pedig Gellért Oszkár őrizte meg, keressük hát elő visszaemlékezéseiben:

„Nem mindig értettem egyet Osváttal abban, hogy mit helyes kiadni a Nyugatban, mit nem. S Osvát döntését Babits nem egyszer fellebbezte meg hozzám, s nem egyszer eredményesen. Ilyen eset adódott például akkor, amikor Osvát nem akarta közölni Komjáthy Aladárnak A relativitás elvéről című ismeretterjesztő cikkét Einsteinről. Akkor – 1921 októberében – Babitstól ezt a levelet kaptam:

»…Komolyabb kifogás lehetne a laikus szemek előtt fiatalosan túlzottnak látszó lelkesedés Einstein alakjának fontosságával szemben, de ez a mi »keresztény« folyóirataink célzatos kicsinybevevései után talán nem árt. (Bizonyos, hogy Einstein felfedezése csakugyan korszakos.)«”

És Gellért ehhez hozzáfűzte saját véleményét is:

„Komjáthy Aladár a költő, azt írta bevezetőben, hogy az emberi léleknek úgy látszik örök szenvedélye marad a metafizikai spekuláció, és Einstein tanainak bizonyos oldalak úgy tüntették föl, mintha ezek új lehetőségeket nyújtottak volna ilyenféle fejtegetésekre – holott ennek éppen az ellenkezője igaz!”27

Tehát nemcsak a fizikusok tudtak Einsteinről, de minden „nyitott” elme: Komjáthy és Babits, Németh László és Bálint György, Gaál Gábor és Dienes László, Varjas Sándor és Fábry Zoltán.

Gaál Gábor például a bécsi emigráció éveiben (1920–23) készített jegyzeteket „Az Einstein-féle relativitáselmélet és a világirodalmi kölcsönösségek” címmel,28 Dienes László, a Korunk alapítója pedig több helyütt írt is róla,29 sőt felesége, Götz Irén is több ilyen témájú cikket tett közzé a Korunkban.30 Varjas 1927-ben írta A jelenkori fizika néhány problémája és a dialektikus materializmus” című tanulmányát – az akkor még csak oroszul jelent meg31 –, Németh Lászlóé viszont magyarul, mégpedig a Tanuban.32 Ez Németh László egyetlen nagyobb tanulmánya Einstein elméletéről. Fábry Zoltán is sokszor visszatért az üldöztetésekkel kapcsolatban az Einsteinnel történtekre, de a legmélyebben mindezt talán Bálint György látta, aki ezeket nemcsak „horizontálisan”, de „vertikálisan” is átérezte. Íme egy sziporka „A kultúrember válságá”-ból:

„A relativitás megtanított bennünket arra, hogy nincsenek méretek, nincsenek mértékegységek, és elvben igaz ugyan, hogy minden úgy van, ahogyan látjuk, de valójában mindent aszerint látunk, ahogyan éppen véletlenül nézzük. Saját magunkon múlik tehát minden – de mik és kik vagyunk mi? … Minderről persze nem Einstein tehet és nem Freud, mint ahogyan a kakas sem tehet arról, hogy felkel a Nap. Nem ők tették a mai kultúrembert azzá, ami – az emberek lettek öntudatlanul, fokozatosan relativistákká és pszichoanalistákká másfél évtized fantasztikus eseményein át.”33

Bálint György tanulmánya 1929-ben íródott. Az a másfél évtized pedig, amelyről szól, egybeesik a relativitáselmélet igenlésének, megtűrésének, befogadásának, támogatásának és cáfolásának másfél évtizedével; Einstein dicsőítésével ős a fajellenes kirohanásokkal, és egybeesik mindennek hazai visszhangjaival, az interpretátorok és filoszemiták megjelenésével, eltűrésével, eltűnésével és megdicsőülésével is.

„Nietzsche, Tolsztoj, Einstein, Marx, Ramus frissen olvasott gondolatai mosódnak egymásba és egyfajta morális szemléletmódba, – ez az etikai magatartás, erkölcsi kritika egyformán jellemző a forradalmak bukását követő nagy eszmélkedés idején a polgári liberalizmus (Jászi Oszkár, Hatvany Lajos) és az avantgarde (Kassák és köre) gondolataira a bolsevizmust bíráló érveire is…

[A relativitáselméletet] sokan magyarázták olyanok is, akik természettudományos jelentőségét alig értették; ez a nagyszerű fizikai felfedezés – mint korábban Mach és Avenarius eredményei – a szellemtudományok területén határozottan idealista irányban hatott, filozófiai magyarázatai csak a szellemi zűrzavart fokozták… [József Attila] érdekes gondolatmenetében [is] sok a naivitás.”34

Ez valóban így van, József Attila magyarázatai nem vallanak a relativitáselmélet mély ismeretére, de ezt tőle nem is követelné meg senki. Ami viszont evvel kapcsolatos szép eszmefuttatását illeti, az akár az öregedő, sok vihart átélt és sokszor meg nem értett Einstein irracionális ars poeticája is lehetett volna:

„Ez az anyag vagyok én és ez az erő vagyok én. Azonban az anyag több lesz, az energia pedig ellenkező erők behatása folytán állandóan csökken és az ember csöndesen elfárad.”35

  1. Sztrókay Kálmán: Új világnézet? = Új Idők 1921. 110. p.
  2. H. Schmidt: A relativitás tanának világszemlélete. Révai, Budapest, 1921. 123. p.
  3. Mikola Sándor: A fizikai alapfogalmak kialakulása. Hornyászky, Budapest, 1911. 402. p.
  4. Beszélgetés Wigner Jenővel. = Valóság 1973. 1. sz. 73. p.
  5. Zemplén Győző: A tér és idő fogalma. = Természettudományi Közlöny 1914. 64. p.
  6. Sulek József: A relativitás elvének kérdéséhez. = Mathematikai és Physikai Lapok 1916. 53. p.
  7. Baumgartner Alajos: A fizika története. Stampfel, Budapest, 1913.
  8. Vö.: Szily Kálmán: Adalékok a magyar nyelv és irodalom történetéhez. Hornyánszky, Budapest, 1898. 97–201. p.
  9. Vö. Baumgartner id. művével 145. p.
  10. Palatin Gergely: A relativitás elvének alapját alkotó Michelson-féle kísérlet. = Pannonhalmi Főapátsági Főiskola Évkönyve az 1913–14-iki tanévre. 349. p.
  11. Lásd erről részletesebben: ifj. Gazda István: A Michelson kísérlet helye a tudománytörténetben. = Természet Világa 1978. 171–172. p.
  12. Vö. Ortvay Rudolf: Farkas Gyula. = MTA Emlékbeszédek XXI. köt. 15. sz. Budapest, 1933. MTA 41. p.
  13. Ortvay Rudolf: Az általános relativitás elméletének alapvonalai. = Mathematikai és Physikai Lapok 1916. 147. p.
  14. Olasz Péter: Világproblémák és a modern természettudomány. Magyar Kultúra, Budapest, 1924. 41. p.
  15. Juhász Gyula: Margó. = Szeged (napilap) 1920. szept. 30.
  16. Sós Aladár: A relativitás theóriája. = Nyugat 1920. 901. p.
  17. E két anti-einsteiniánusról az alábbi három, korabeli kritika készült: Péch Aladár: A modern fizikai axiómák válsága. = Mathematikai és Physikai Lapok 1908. 278–288. p.; Olasz Péter: Relativitáselmélet és nagyközönség. = Magyar Kultúra 1923. 586. p.; uő.: Magyar szerző Einstein ellen. = uo., 1924., 52. p.
  18. Vö. Sós idézett cikkével 901. p.
  19. Fáj Árpád: Néhány szó a relativitás elméletéhez. = Magyar Helikon 1921. 1318. p.
  20. Lásd erről részletesebben: Illés Ilona: Diogenes 1923–1927. Budapest, 1977. 97–103. p. Petőfi Irodalmi Múzeum.
  21. Fehér Erzsébet (szerk.): József Attila válogatott levelezése. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976. 120. p.
  22. Vö. a fenti művel 90–91. p.
  23. Galamb Ödön: Makói évek. Cserépfalvi, Budapest, 1941. 71. p.
  24. Lásd Hatvani Pál írását a MA, 1919. jún. 1-i számában.
  25. Illés Endre: Gellérthegyi éjszakák. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1965.
  26. Komjáthy Aladár: A relativitás elvéről. = Nyugat 1921. II. 1629. p. Hogy Komjáthy mennyire járatos volt a természettudományokban, arról meggyőződhet az olvasó „A tudás fája” (Egyetemi nyomda, Budapest, 1947.) című tudománytörténeti könyvéből is.
  27. Gellért Oszkár: Egy író élete 1902–25. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1958. 412–414. p.
  28. Vö. Tóth Sándor: Tanulmány Gaál Gáborról. Kriterion, Bukarest, 1971. 244. p.
  29. Vö. Tóth Sándor: Tanulmány Gaál Gáborról. Kriterion, Bukarest, 1971. 244. p.
  30. Dienes László: „Sejtelme egy földindulásnak”. Kriterion, Bukarest, 1971. 244. p.
  31. Lásd például Harc Einstein körül. = Korunk 1926. 137. p., továbbá Kabdedó Lóránt (szerk.): 50 éves a Korunk. Budapest, 1971. 39. p. Irodalmi Múzeum.
  32. Vö. Selmeci József (szerk.): Varjas Sándor: Válogatott filozófiai tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971. 49. p.
  33. Németh László: A fizika átalakulása. (2. rész: Az Einstein-elmélet). = Tanu 1933. 330. p.
  34. Bálint György: A toronyőr visszapillant. 1. köt. Magvető, Budapest, 1966. 38–39. p.
  35. Bokor László: József Attila Bécsben. Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967. 108. p.
  36. Az idézetről lásd a 21. számú jegyzetet. – Az áttekintésben nem szóltunk az Einstein-művek magyar fordításairól: ebben az időszakban három ilyen fordítást adtak ki, ezek közül kettő a Természettudományi Közlöny 1919, illetve 1922-es évfolyamában jelent meg, egy pedig önálló kiadványként 1922-ben a Pantheon gondozásában. Nem került be az áttekintésbe Palágyi Menyhért neve sem, mivel az ő relativitáselmélettel foglalkozó írásai csak németül jelentek meg, melyek közül a legfontosabb a Berlinben 1914-ben kiadott műve: Die Relativitätstheorie in der modernen Physik. Palágyiról az utóbbi időben a legrészletesebben Simonovits Anna írt „Palágyi Menyhért filozófiai nézetei” címmel (1. „A magyar filozófiai gondolkodása századelőn” című kötetben. Kossuth, Budapest, 1977.).
  37. Nem térünk ki azokra az írásokra sem, amelyek közvetve, tehát Ostwald vagy Poincaré, Mach vagy Bergson kapcsán foglalkoznak Einsteinnel. Nem hagyhatjuk viszont említés nélkül Illy József alapvető relativitáselmélet-történeti publikációit, melyek közül hazai folyóiratainkban az alábbiak jelentek meg: Einstein eltávolodása a pozitivizmustól (Magyar Filozófiai Szemle 1975. 151. p.) A speciális relativitáselmélet megszületése (Fizikai Szemle 1975. 405. p.); Az általános relativitáselmélet megszületése (uo., 1976. 293. p.); Einstein és a mozgó testek elektrodinamikája (Magyar Fizikai Folyóirat 1976. 249. p.).

Magyar Tudomány 24 (1979) 6. 476–483. p. (Adattár)