Arisztotelész szerint (1. ábra) négy pár érrel rendelkezünk. Az első
a koponya hátsó részéből a nyakon keresztül a hátgerinc mellett kétoldalt
halad a felső lábszárba az ülőizmokig. Innen tovbb halad az alszárba és
a külső oldalon az aprócsontokon keresztül a lábfejig. Ezért végezzük az
érvágást a farizmok és hátfájások esetében a térdhajlatban és a lábközépcsontok
felett. A második pár ér, amelyet garatérnek (Sphagitides) nevezünk, a fejtől
halad a fül mellett a nyakon keresztül, és mindkettő a hátgerinc belső oldalán
végig haladva az ágyék mellett a herébe, a felső lábszárba és az alszáron
végig haladva a belső lábcsontocskákon keresztül a lábfejbe. Fájdalmak esetében
az érvágást az ágyék tájékon, a herében, a térdhajlatban és a lábközépcsontok
felett végezzük. A harmadik pár ér a halántéktól kiindulóan a nyakon keresztül
a váll alatt a tüdőbe hatol, annak egy jobb oldali ága bal oldalra halad
a mell alá, a lépbe és a májba hatolva, egy másik bal oldali jobb felé haladva
a mellkas alatt a tüdőből a májba és a vesébe halad; mindkettő a végbél
körül végződik. A negyedik érpár a koponya elülső részéből és a szem mellett
a nyakon keresztül halad a kulcscsont felé. Innen a karba folytatódik, majd
az ízületbe, onnan az alkarba és a kézfejbe, másik része a karból a hónaljárok
és a bordák felett részben a lépbe, részben a májba hatol, majd a hason
keresztül haladva a szeméremrésnél végződnek.
Ezek azok az erekről szóló leírások, amelyeket a különböző természetkutatóknál
talált Arisztotelész, de ezek nem nagy figyelemmel készültek. Kivétel nélkül
mindegyik az agyból kiindulóan írt az érpárokról, ami nagy tévedés. A megfigyelés
nem volt könnyű, annyira, hogy akik ezzel mégis foglalkoztak, csak lesoványodott,
majd megfojtott állatokon tudták ezt csak tanulmány tárgyává tenni. Az esetek
elrendezését és tulajdonságait a 2. és 3. ábra szemlélteti.
A törzsben, a hátgerinc hosszában két ér halad, mégpedig a vastagabb
elöl, míg a vékonyabb a gerincoszlop mögött, az előző jobboldalt és az utóbbi
baloldalt, ez utóbbit „Aortának” is nevezik, mivel ennek szalagos része
még a hullákon is megtalálható. Ezeknek a kezdete
a szívből indul ki. Egy részük a belekben elágazódik, és mint egyszerű ér
halad tovább, míg más részük, főleg az elöl fekvő vastagabb érből indul
és a szívbe hatol, mind a felső, mind az alsó részével. A szívben, amely
belül üreges, úgy mint az állatokéban is, a legkisebb erek alig láthatók,
a közép nagyokból kettő, az egész nagyokból mind a három látszik. A szív
csúcsával előre, legnagyobb ürege jobboldalt és felül fekszik, a kicsik
baloldalt és a közép nagyok a kettő között helyezkednek el, de ezek mindegyike
jóval kisebb, mint a legnagyobb. Mindezek az üregek, amelyek a csatornák
kicsinysége következtében nem láthatók tisztán, a tüdőbe ömlenek. A nagyér
a felső és a jobboldalt fekvő nagy üregből indul ki, és az üreg közepéből
ismét visszafordulva, mint ér halad tovább. Ezért ezt az üreget mint az
ér lefutásának egy részét kell figyelembe venni, melyben a vér összegyűlik.
Az aorta viszont a középső üregből indul ki, de nem az előzővel azonos módon,
mivel egy sokkal szűkebb csővel van közvetlen kapcsolatban. Az ér a szíven
keresztül hatol, míg az aorta csak a szívből indul ki. A nagyér hártyás
és bőrrel bevont, míg az aorta sokkal szűkebb és nagyon szálas. További
lefutásában mind a fej, mind lefelé elszűkül és szálagos. Egy része a nagyereknek
a szívből a tüdőhöz halad. Az aorta mint osztatlan nagyér halad. Ebből viszont
két törzsre oszlik; az egyik a tüdő felé, a másik a gerincoszlop felé és
a legutolsó nyakcsigolyáig vezet. A tüdőhöz haladó ér két részre oszlik,
mindegyik egy-egy tüdőfélbe, továbbá a bronchia-üregekhez jut, és benyílik
oly szélesen, hogy átmérője mindegyikhez megfelelő legyen, úgyhogy nincsen
olyan része a tüdőnek, amelynek üregébe ne hatolna a megfelelő nagyságú
ér. A legutolsó végződésűek kicsinységüknél fogva tisztán nem láthatók,
de az egész tüdő általuk vérrel telődik. Az erek viszont a légcsövek felett
haladnak. A nyakcsigolyához és a hátgerinchez haladó ér kiterjed az egész
hátgerincre. Ez az, amiről Homérosz költeményében így írt:
„és az egész eret elvágta, mely az egész hátgerinc hosszában végighalad
és a nyakat eléri”. Innen kisebb erek haladnak a bordák mentén és minden
egyes csigolyához, és eloszolnak a vese feletti magasságban, a csigolya
mentén két ágra. Az elágazások azonosak a nagyérből jövő erekkel. A szívből
kijövő nagyér viszont két irányban ágazódik el. Egy része oldalt halad a
kulcscsontok mellett. A hónaljárok alatt elhaladva az embereknél a karban
folytatódik, míg a négylábúaknál az elülső lábakban, madaraknál a szárnyakban
és a halaknál az elülső uszonyokban. Ezen erek eredését, ahol először egymástól
elválnak, „nyaki ereknek” nevezzük, innen a nyakban lefelé haladnak
a légcsövek mentén. Ha ezeket külsőleg kitapintjuk és elszorítjuk, úgy előfordulhat,
hogy az emberek fuldoklási tünetek nélkül eszméletlenek lesznek, szemük
becsukódik és összeesnek. A légcső mindkét oldalán az ér a fülig halad,
mégpedig odáig ahol az állkapocs a fejbe beízesül. Itt megint négy ágra
oszolnak: az első elhajlik hátrafelé, lehalad a nyakon a váll irányába és
egyesül a karízület tájékán a már az előbb említett érrel, egy része a kézfejben
és az ujjakban végződik. Egy második mindkét fül mellett felhalad az agyvelőig,
és számos finom ágat ad az agyban kifeszített agyhártyának.
Az agyvelő minden állatnál vértelen, benne sem nagyobb, sem kisebb erek
nem végződnek. Az itt levő erek egy része elágazódik a fej körül körkörösen,
más részük nagyon finoman elágazódik az érzékszervek körül és a fogakban.
Hasonló módon ágazódnak el a kiserek is, az úgynevezett aorta, melyből a
vastagabbak ágazódnak el. Ezeknek a lefutása rövidebb, és sokkal finomabban
ágazódnak el, mint a vastagabb erek.
Ilyen tulajdonsággal rendelkeznek a szív felett haladó erek. A nagyereknek
a szív alatt fekvő része szabadon fut le a rekeszen keresztül, lazán és
köpenyszerűen függ össze az aortával és a hátgerinccel. Belőle indul ki
egy rövid, de igen vastag ér a májon keresztül, amelyből nagyszámú vékony
ér ágazódik el. A májon keresztül hatoló érnek két elágazódása van. Közülük
az egyik az úgynevezett rekeszben végződik, ezzel szemben a másik felfelé,
a hónaljárkon keresztül a jobb karba hatol és ott a többi erekkel a kar
ízületében találkozik. Az orvosok azért nyitják meg ezt az eret, hogy így
csökkentsék a májban levő fájdalmakat. A bal oldalon ugyaninnen halad egy
rövid, vastag ér a lépbe, ahonnan számos elágazódás folytatódik. A nagyérnek
másik része, mely a bal oldalon elágazódik, hasonló módon a bal karban ágazódik
el, ugyanaz mint amelyik a májba hatol, de különbözik a lépből kilépőtől.
Ezeken kívül a nagyérből még elágazódnak erek a csepleszbe, részben pedig
az úgynevezett pankreasba. Az utolsó elágazódásból számos ér halad a bélfodrok
felé. Mindezek egy nagy érben végződnek. Ez az ér az egész bélrendszerben
a gyomorig és a nyelőcsőig halad, és mindezek a szervek még oldalágakat
adnak le. Mindkét oldalon a veséig halad mind az aorta, mind a nagyér, de
nem oszlik el; ott azonban ahol a hátgerinchez van nőve, mindkettő elágazódik
oly formában, mint a görög λ (lambda) betű.
A nagyér az aorta mögé kerül,
ezzel szemben az aorta a szív tájékán legtöbb esetben a gerincoszloppal
összefügg vékony és inas erekkel. Ahol az aorta a szívtől eltávozik, jelentős
lumennel rendelkezik, továbbá lefutásában elszűkül és szalagos. Az aortából
is mennek ágak a bélfodrokhoz úgy, mint a nagyérből, de távolról sem olyan
nagyságúak; sokkal vékonyabbak és szálagosak. Ezek ugyanis igen vékony szövevényes
erecskékből tevődnek össze. A májba és a lépbe az aortából nem hatolnak
erek. Mindegyik főér ága mindkét far oldalára behajlik és behatol a csontok
mellé. A vesékbe mind a főérből, mind az aortából erek hatolnak be, de ezek
nem mennek a medencéből a vesébe, hanem a testben közvetlenül a vesébe.
Az aortából a hólyagba két erős ér több helyen megtört irányban halad, két
másik a medencéből a veséhez, ezeknek azonban a nagyérrel nincsen közvetlen
összeköttetésük. Mindkét vese közepéből egy üreges és inas ér halad lefelé,
melyek a hátgerinc mellett szorosan az inas részek mellett eltakarva haladnak,
majd a medencében eltűnnek és tovább haladva lefutásukban újból előtérbe
kerülnek. Ezek végződése férfiaknál a hólyagban, a hímvesszőben és a herékben,
nőknél az anyaméhben van. A nagyérből nincsen elágazódás az anyaméhbe, ezzel
szemben nagy számban van az aortából, s ezek jelentős vastagságúak. Mind
az aortából, mind a nagyérből az elágazódás helyén mennyiségben is, vastagságban
is a lágyrészekben lefelé haladnak az alszárba és a lábfejig. A lágyrészekben
és a felső lábszárban jobbról balra és balról jobbra kereszteződve haladnak
a térdkalácsig, és összeköttetésben vannak az ott levő többi érrel.
A sűrű vér a húsos részekben szívódik fel, de amikor ezen is túlhalad,
elvékonyodik, meleg lesz és habos.
Arisztotelész fiziológiája
Az Empedoklész által leírt négy alapelemhez Arisztotelész
egy ötödiket is hozzátett, mégpedig az „égi éter”-t, amely
magába foglalta az egész égboltot. Az emberekre kiható égitestek, ahogyan
orvosi „astrológiai” munkájában tanítja, igen fontos összekötők és jelentős
kapcsok. A hiányok és hibák azt is bizonyították, hogy Arisztotelész nem
boncolt emberi hullát, ezzel szemben embriókat és állatokat igen, ami a
fejlődéstanra és az összehasonlító anatómiára nagy befolyással volt.
Az emberi test rendes felboncolásának határozott érzelmi idegenkedés,
vallási dogmák, törvények, tilalmak voltak elsősorban az akadályozói. Animisztikus
hitben gyökerező előítéletek álltak útjában. Ezeknek abban a korban még
elég erősnek kellett lenniök, hogy az orvos legfeljebb lopva nyúljon az
emberi hullához, és hogy valamely meghalt rokont senkise szolgáltasson ki
önként az orvos boncoló késének. A görög ember felfogása szerint a testen
végzett csonkítások „a lélekre” is átszármaznak. Már Homérosznál
„lándzsától átütve, véres öltözékben” jelennek meg a harcosok lelkei
az alvilágot meglátogató Odysseus előtt. Mindennél jobban állítja
elénk e felfogást az a babona, melynek lényegét a jeles vallástörténész,
Rohde magyarázta meg, az úgynevezett „maschalismos”-t. A gyilkosok
még a későbbi időben is lemetszették áldozatuk kezét, lábát és átfűzve kötötték
törzsére a hóna alá, hogy így a bosszúló szellem gyors üldözésétől és sújtó
karjától ne kelljen félniök. Az öngyilkost az athéni törvények halálában
is büntették. Kezét levágták, hogy a túlvilágon is mutogatni legyen kénytelen
áldatlan testének emlékét. A halott embernek a felső állkapcsát is felkötötték
nemcsak esztétikai okból, hanem, hogy lógó állkapoccsal ne sétálgasson a
túlvilágon. Ily képzetek világában legfeljebb mindenkitől elhagyott bűnösök,
idegenek és rabszolgák hullái kerülhettek volna a felvilágosult orvos boncoló
asztalára. Ennek következménye, hogy Arisztotelész korának anatómusai állatokhoz
folyamodtak. A disznón kívül, amely érdekes módon a középkor első híres
orvos-iskolájának, a salernóinak is „hivatalos áldozata” volt, hallunk még
juhoknak, kecskéknek és kutyáknak boncolásáról is. A vallás amennyire egyik
oldalról az emberi test boncolása elé alig leküzdhető akadályokat gördített,
a másik oldalról viszont nagyban elősegítette és megkönnyítette az állatok
anatómiájának megismerését. A felbontott állat testéből történő jóslás ősrégi
gyakorlata a hyeroskopia által nemcsak a rómaiaknál, hanem már a görögöknél
részleteiben pontosan és művésziesen kidolgozott ismeretrendszert teremtett
meg. Az állatok belső nemesebb részeit, a szívet és különösen a májat a
legaprólékosabb gonddal vizsgálták meg; nemcsak alakját, terjedelmét, hanem
színét, szagát, tapintási tulajdonságait is figyelemre méltatták. Ez az
aprólékos műgond, amely a vallás körében csak a babonát gyarapította és
rendszerezte, iskola volt a vallási tekintetektől függetlenül kutató természettudós
számára.
Olasz földön Piacenzában és Volterrában bronzból, illetőleg alabástromból
készített májábrázolásokat találtak, talán a haruspexek szemléleti eszközeit.
Az orvosi tanításnak is hasznára lehettek ezek, mert a boncolás közvetlen
tapasztalatain kívül egyéb szemléleti segédeszközök használatát is feltételezhetjük
a görög orvosi iskolákban. A vallás által divatossá lett állati boncolások
nagy elterjedése és fontossága mellett jellemző bizonyíték, hogy már az
5. század filozófusai is éltek vele. Démokritosz, Hippokratész
állítólagos mestere nemcsak magyarázza a szarvasagancs fejlődését anatómiai
vizsgálatokat feltételező argumentálással, hanem a kaméleonról is részletes
monográfiát ír, amelyet ugyan az öregebb Plinius igen erősen lebecsül.
Az állatanatómia mellett az emberi csontváz vizsgálatával igyekezett
a kor a test belső részeire rámutatni. Ezzel a vizsgálattal sem tudott foglalkozni
vallási akadály nélkül, mert a görög vallási felfogás szerint a csontokkal
való foglalkozás éppúgy tisztátalanná teszi az embert.
A hellenisztikus és római korszakban a csontváz a művészek körében is
gyakrabban alkalmazott motívum volt, így Petronius Cena Trimalchionis
című munkájában megemlíti az általa megfigyelt mozgó tagú ezüst csontvázat,
mint ábrát a különböző késői rajzokhoz és képek alakításaihoz.
Herofilos i. e. 300-ban és Erasistratos i. e. 310-ben
a kivégzett bűnösök hulláit már boncolhatta, sőt állítólag emberi vivisekciókat
is végeztek, mint ezt a római enciklopedista Celsus tárgyalta is.
A vallás, a társadalom és az egyéni etika az emberi hulla felboncolásának
erősen útjában állott és ennek következtében a nehézségekkel küzdő anatómiai
kutatás és tanítás csakis az újkortól (a 16. századtól számítva) folyik
általánosságban az egyetemeken.
Arisztotelész először írja le, illetve választja el az azonos részeket,
a szövetféleségeket és a szervezetnek klönböz részeit. Elmondhatjuk, hogy
az általános anatómia elméleti megalapítója volt.
A fiziológiai elképzelés szerint a lélek, amely részekre oszlik és elosztódik,
a szükséges hatóerő a test különböző működési területein. Arisztotelész
szerint, amit a szkolasztikus bölcselet is elfogad, a lélek a szerves testnek
első formája, „első entelechia”-ja; létadó, létkiteljesítő elve.
A lélek állandó formát adó tevékenységet jelent: a lélek éltető és kialakító
tevékenység. Megkülönböztette 1. az élet folyamatosságát fenntartó
vegetatív lelket növényben, állatban és emberben egyaránt, ez biztosítja
az egyén és a faj fennmaradását; 2. az érzékelő, szenzitív, másként
animális lelket, amely szerinte a növényvilágnak még nem tulajdona; és
3. az intellektív, értelmi (szorosan vett emberi) lelket, amely
az ember kiváltsága és csakis őt teszi képessé a gondolkodásra és akarásra.
Arisztotelész szerint az anyag és a lélek együtt alkot élőlényt. Vannak
anyagok, amelyek csak vannak – lények, amelyek vannak és élnek – vannak
olyanok, amelyek vannak, élnek és éreznek – és végül vannak olyanok, akik
mindezeken felül gondolkodnak. Az értelem kivételével szerinte mindezek
a szívben léteznek. A szív tehát a testi funkciók központja is. Itt lakozik
a beültetett „életmeleg” (calidum innatum) és a pneuma. A szívből
osztja szét a tüdő vénáin keresztül a szív balfelébe jutott pneumát, a
„pneuma zooticum”-ot. Ez az agyba jutva az agykamrákban pneuma
psychicummá alakul át, és részben a lelki működéseket intézi, részben az
idegeken tovaterjedve, a vele összefüggő működéseket a legkülönbözőbb testrészekbe
küldi (érzés, mozgás). A májban átalakuló pneuma viszont a pneuma physicum,
a táplálkozásban szerepel. A felvett táplálék a szervezet felépítésére,
a fellépő életnedvek közbeiktatásával használtatik fel, amely az életmeleg
felfőzéséhez szükséges. Ennek első eredménye a Phlegma, az utolsó főzési
eredmény a vér, ez viszont a szívben megy végbe, ami az ereken keresztül
hatol be, míg a felesleges anyag a bélben visszamarad. A különböző anyagok
ezen folyamat segítségével arra jók, hogy a test felépítésében részt vegyenek
és a célnak megfelelően a különböző testrészekbe legyenek irányíthatók.
Az emberi ondó a kifejlődést előidéző legjelentősebb erő. Ebből az anyagból
a női mag (a menstruációs vér) a passzív princípium szállítója. Így áll
elő öntudatlanul, de tervszerű hatással az emberi magból az embrió, ugyanúgy,
mint a művész tudatos tervszerűséggel teremti a márványból a művészi munkát.
A hajtóerő mind a férfi, mind a női magban a benne lakó lelki erő.
Arisztotelész szerint vannak tökéletes és tökéletlen lények. Az előbbiek
szülőktől származnak; az utóbbiaknak nincs szükségük szülőkre, mert maguktól
is keletkezhetnek, pl. a pondrók a húsban, a kukacok a gyümölcsben, a férgek
az emberek és állatok beleiben. Szerinte a széteső állati és növényi testek
és egyéb bomló anyagok új élet forrásaivá válhatnak, bennük új élőlények
képződhetnek.
Az ősnemzés a föld melegének hatására indul meg. A nedvesség elősegíti
még a növények és állatok teremtését is, ahol az erőnek nagy szerepe van
a különböző nemű ivadékok létrehozásában.
Arisztotelész megfigyeléseinek egyik jelentős fejezete az érzékszervek
fiziológiai működése. Kialakult véleménye volt az ősnemzésről, a születésről
és a szervezet kifejlődéséről. A természet lényegére kívánt rámutatni és
összefüggést keresett az ember és természet között.
Platón ezen tudománnyal szemben sok helyen írásaiban elutasító magatartást
tanúsított. Az ő egzakt, szisztematikus gondolkodása egy oly etikai világnézethez
vezetett, amelynek eredménye, hogy analógiát keresett az ember és az universum
között. Kozmosz és ember azonos lélekkel és testtel rendelkeznek. Az egyes
csillagzatok szintén lélekkel rendelkeznek, amelyek ugyanazon elemekből
tevődnek össze, mint a világegyetem és a földi lét képződményei. Természetes
világnézeti kapcsolata az etikával saját elgondolású származástan elgondolásához
vezetett.
Arisztotelész is fejtegeti az álomjóslást, és bármennyire is szabadkozik
azon feltevés ellen, hogy istentől lehetne származtatni, amit álmodunk,
mégis Démokritosz emanációs tanához is folyamodik, vagyis hogy
a tárgyakból kisugárzó képek izgatják más és más módon az alvó emberi lelket.
Arisztotelész ismeri Hippokratész elméletét: csak rá
kell nézni, mondja Arisztotelész, a híres görög városokra és az egész lakott
világrészre, amint ez a népek között megoszlik. Hideg vidékeken bátorsággal
vannak ugyan telve a népek, de észben és technikai tudásban szegényesek,
és ez okból szabadok, de az államelmélethez nem értenek, sem szomszédjaikon
nem képesek uralkodni. Az ázsiaiak ellenkezőleg, eszesek és a technikában
jártasok, de gyávák, és ezért uralom alatt, rabszolgaként töltik életüket.
A hellének népe azonban, miután két különböző vidék közepén lakik, mindkét
felfogás ismeretével rendelkezik, vagyis bátor és eszes. Ez okból szabadon
élnek a legjobb államszervezetben és az összes emberen képesek volnának
uralkodni, ha egy államot alkotnának. És ugyancsak ez a különbség a görögök
egyes népei között is, mert némelyik természetben egyoldalú, míg a másikban
jól vegyül egymással mind a két tehetség.
Arisztotelész átvette a hippokratészi tant, amelyet azután tovább fejlesztett.
A szociális erkölcsi kérdések terén inkább logikus maradt, mintsem természettudós.
Szerinte az állam is „természet”, de megjegyzi, hogy a természet a fejlődés
vége, a befejezettség, ő csakugyan a végső cél szempontjából fogja az államot
is elsősorban megvizsgálni és nem természetes feltételeiben. A népeket 30–30
fok távolságban északiakra, mérsékelt öviekre és déliekre osztja fel. Az
északiak a környezet nagyobb hidegét testük nagyobb belső melegével és nedvességével
ellensúlyozzák. A déliek megfordítva, a külső meleget a belső hideggel és
szárazsággal.
Arisztotelész művei
Egybevetve a részben vagy teljesen megmaradt kéziratokat, azok száma
8, amelyekből 3 a Vatikáné, 1 a florenzi, 1 a velencei, 1 a milánói, 1 a
párizsi könyv-tárak birtokában, 1 pedig Bruncnak a birtokában van.
Teljes összehasonlító kéz-irat csak 4 db áll a rendelkezésünkre: 2 a Vatikán,
1 a florenzi és 1 a velencei könyvtár birtokában. Ezek a kéziratok görög
származásúak, mégpedig ebből 1 a florenzi, 1 a velencei, 1 a Brunc-féle,
melyhez Guilelmus latin fordítása csatlakozik, a másik csoporthoz a 3 vatikáni,
3 milánói és 1 párizsi kézirat, amelyekhez Theodorus Gaza fordítása és az
aldini kiadás tartozik. Ezen kéziratok közül egyik a másikánál nem jelentősebb,
legfeljebb a 4 forrásmunka világosabban, jobban olvasható, de ezeknek nincs
meg az a biztos előnyük, hogy hibátlanok és fogalmazási zavarokkal nem rendelkeznek.
A latin kéziratok, illetve fordítások szerzője Guilelmus és Moerbeka,
illetve amelyeket részben Camus a párizsi, részben Schneider a lipcsei kéziratból
hasonlított össze. Pikkolos szerint egy még jobb kézirat Oxfordban van.
Theodorus Gaza fordítása, mint értékes kézirat számottevő. Első kiadása
1476-ban jelent meg, vagyis a görög szövegek előtt látott napvilágot, és
nem tudjuk kimutatni, hogy melyik forrásból származott.
Camus fordítása egy párizsi kézirat után készült, amelynek egy része
az arab nyelven megjelent munkából történt. Ezt azonban Camus csak kevéssé
vette figyelembe és inkább az eredeti görög fordításra támaszkodott. Georgius
(Trappesund) latin fordítását Pikkolos használta fel, igénybe véve a florenzi
kéziratot is, amely az eredetileg elismert Arisztotelész iratokhoz áll legközelebb.
- Aristotelis Opera omnia. Venetiis, Aldus 1497. (Editio princeps)
- Aristotelis Opera de animalibus. Florentiae 1527.
- Aristotelis Opera omnia. Basileae, ex officina Bebelii et Isingrinii. 1531.
- Aristotelis de Historia animalium disciplinam et reliquos
huic disciplinae agnatos libros continens Tomus III. Aldi filü. Venetiis 1553.
- Aristotelis de Animalum historia libri X. Francofurti apud Wecheli haeredes, 1587.
- Aristotelis Opera omnia. Lugduni, Bubon et Leimar. 1590.
- Aristotelis Opera omnia. Lugduni, apud Leimarium. 1597.
Gevenas apud Crispinum, 1607.
- Aristotelis Historia de animalibus graece et latine,
Julio Caesare Scaligero interprete, cum animadversionibus Maussaci. Tholosae, 1619.
- Aristotelis Opera omnia. Parisiis, typis regiis. 1619.
- Histoire de Animaux d’Aristote, avec la traduction française.
Par M. Camus, Paris, Chez la veuve Desaint, libraire, rue du foin S. Jacques. 1783.
- Aristotelis de Animalibus Historiae Libri X, Graece et
Latine. Textum recensuit J. Caes. Scaligeri versionem diligenter recognovit Commentarium amplissimum
indicesque locupletissimos adjecit Jo. Gottlob Schneider Saxo. Tom. I–IV. Lipsiae, Hahn. 1811.
- Aristoteles ex recensione Immanuelis Bekkeri. Edidit
Academia Regia Borussica. Berolini apud Georgium Reimerum. Vol. I. 1831.
- Aristotelis Opera omnia. Graece et Latine cum Indice
Nominum et Rerum Absolutissimo. Volumen tertium. Parisiis Editore A. F. Didot (1854) MDCCCLIV.
- Aristotelis de Animalibus Historiae. Paris Firmin Didot
Freres, Fils et Co. Libraires, 1863.
- Aristoteles, Naturgeschichte der Thiere übersetzt und
mit Anmerkungen begleitet von Dr. Friedrich Strack, Frankfurt am Main 1816.
- Register über alle vorgekommenen Thiernamen.
- Aristoteles, Thierkunde. Kritisch-Berichtigter Text.
Dr. H. Aubert und Dr. Fr. Wimmer. Leipzig, 1868.