Őfensége, a legkegyelmesebb VI. György király uralkodása alatt történt, hogy kétségbeesetten próbáltam periarteritis nodosában szenvedő betegektől származó vizeletet szerezni. Gyanítottam, hogy ezt a betegséget a mellékvese alkalmazkodási zavara és az azzal járó fokozott kortikoid-kiválasztás okozza. Szerettem volna igazolni feltevésemet, de akkor ezt a betegséget még nem nagyon ismerték, és valószínűleg sok esetben nem is állapították meg. Egy szó mint száz, egyetlenegy esetet sem találtunk sem Montrealban, sem a környéken; végül megtudtam, hogy van két eset Burlingtonban (Vermont), közvetlenül a határ másik oldalán. A háború miatt szigorú takarékossági rezsim uralkodott, s az Egyesült Államokból értékes anyagokat importálni hazafiatlanságnak minősült, de engem nem hagyott nyugton a kíváncsiság. Megfelelő felszerelést állítottunk elő, hogy a vizeletet lepecsételt tartályokban repülőgépen friss állapotban áthozhassuk. Egyik munkatársam ment ki a géphez, én pedig a laboratóriumban készenlétben vártam, hogy azonnal megvizsgálhassam az anyagot, mielőtt beállna a legcsekélyebb bomlás.
Virrasztásom közben megszólal a telefon: asszisztensem kétségbeesetten közli a repülőtérről, hogy a vámtisztviselők nem engedhetik be a vizeletet. Megkérdeztem, miért? Azért, mert ez a cikk nem szerepel Őfelsége Vámkönyvének listáin sem a vámmentes, sem a vámköteles áruk között, nem lehet tehát beengedni. Feldühödve az ostoba bürokrácián, megkértem dékánunkat, magyarázza meg hivatalos levélben az ország legfelsőbb vámhatóságainak, hogy az alapkutatásban olykor szükségünk van olyan cikkekre, amelyek az emberek szemében esetleg furcsának tűnnek, nekünk azonban éppen ezekre van szükségünk és nem másra. Egy kultúrnép vámtisztviselőinek több fogalmuk lehetne az alapkutatással foglalkozó egyetem szükségleteiről.
Az erőteljes hangú levél, a McGill Egyetem dékánjának aláírásával, megtette a magáét. Néhány nap múlva megkaptuk a választ, amelyben közölték hogy a szövetségi hatóságok természetesen gondoltak az ilyen esetekre; csak a repülőtér tapasztalatlan vámtisztviselője nem tudta, hol keresse a cikket a könyvben. Tudniillik ott szerepel a vámmentes áruk listáján, ahol is a „használt személyes tárgyak” megjelölésű kategória egyértelműen magában foglalja.
Ezzel rendben is lett volna a dolog, csakhogy a szállítmány azóta rég bomlásnak indult, tehát nem hozattam el. A rákövetkező napokban egyre több sürgető telefont kaptunk a repülőtérről: könyörögtek, vigyük el az árut, amely nyilván kezdett kellemetlenül viselkedni. Kisujjamat sem mozdítottam, mert már nem érdekelt a dolog. Végül a postás nyomtatott értesítést hozott; minden bizonnyal az ilyen esetekre is előre gondoltak, másként nem lett volna megfelelő elintézési formulájuk. Csak a szállítmány száma szerepelt kézírással, a nyomtatott szöveg pedig a következőképpen hangzott:
„Amennyiben ezen értesítés kézhezvételétől számított öt (5) napon belül át nem veszi a fent említett árut, a szállítmányt felnyitjuk, és tartalmát nyilvános árverésen értékesítjük.”
Be kell vallanom, elmulasztottam tovább is figyelemmel követni a küldemény sorsát, így a mai napig sem sejtem, ki lett a boldog tulajdonos. De azt hiszem, szomorú tapasztalatom világosan mutatja: a társadalomnak jobban meg kell értenie az alapkutatás természetét és különleges szükségleteit.
