A Maxwell démona

Ah lágyan kél az esti szél Millford öböl felé,
Vágyteli sóhajom búsan nyögtem belé:
Bár az egész tanszék süllyedne el menten,
Kiírták az úvét, s még mire sem mentem.
Mily kevés, mit tudok és amit nem – mily sok.
Hej, szorul a zabszem, lesznek itt bukások!
Jegyzetem hiányos, az agyam meg fáradt,
Szívemben expanziv szomorúság támadt.

Búmnak gátat vetni, teát főzni álltam,
Spiritusz-masinám előkotorásztam.
Lobogott a borszesz, duruzsolt a víz már,
Amikor a tűzből rámmeredt egy szempár.
Ami ezután jött ma sem nagyon értem,
De elmondom mégis, hogy mi történt vélem.
Kicsapott egy lángnyelv, szállván ide s tova,
S kilépett a lángból – a Maxwell démona!

Rámkiált a démon: „Te nyomorú féreg,
Kontrahálj, de rögtön, másodszor nem kérlek!”
Három dimenzióm a démon szavára
Kontrahálni kezdett: atomnyira válva.
S miként kecskegida, hogyha a morc gazda
Húsznapos korában csecstől elválasztja,
Szomorodott szívvel anyja után búsúl;
Épp oly szomorú volt a teámtól búcsúm.
Egyre mind nagyobbnak láttam a világot,
A legkisebb porszem kolosszusnak látszott,
Apró bacillusok elefánttá nőttek,
Lebegő füstrészek majdhogy nekem jöttek.
De szólalt a démon, s csak úgy zengett a szó:
„Uccu, kapj rá egyre, itt van ez a sok ló!”
Szép, csiszolt korongok szálldogáltak szerte,
Vajh mi ez? tünődtem, s felpattantam egyre.
Megszólal a démon: „Ezt sem tudod marha?!
Illó-olaj rész ez, fogódzkodj meg rajta.
Emlékezz csak vissza, a borbély ma délbe’
Borotválás után kölnivízzel szórt be.
Rúgj a paripádnak oldalába gyorsan,
Feladat vár ránk á fizika-laborban.”

Szarvasként, kit vadász puskanesszel rémít,
Vágtattam otkolon-lovamon a célig.
Ott egy monstrum lombik száján berobogva
Hozzám szólt a démon: „Megérkeztünk volna:”
Megpihentem kissé, s tátva maradt szájam,
A molekulákat mikoron megláttam:
Nitrogén, oxigén, neon, argon, kripton,
Szanaszét röpködtek, ütközve egymáson.

Kétfenekű lombik kettős légterébe’
Egy pici lyuk szolgált a közlekedésre.
A temperatúra, valamint a nyomás
Kétfelől egyenlő nem lehet az vitás.
Rámszólt most a démon: „Kezdődik a munka,
Aszi a lombikot már bedugaszolta.
A választófal kis nyílásához állsz te,
Én rajt általbúvok a tulsó felére.
A molekulákat elkapkodod sorban,
Megvizsgálod szépen, s osztályozod nyomban:
Nagy V sebességnél gyorsabban szállókat
Áthajítod hozzám, de nem a lassúkat.
Én meg a resteket hajigálom néked,
Így hozzuk majd létre nyomáskülönbséget.
Amott föl, itt leszáll a temperatúra,
Fittyet hányva szépen szegény Boltzmann úrra”
De mit ér a tavasz, ha nincsen virága?
Mit a madárfészek, ha nincsen lakója?
Mit ér a hegedű, ha eltépték húrját?
Mit a hőkülönbség, ha nem hasznosítják?
Kérdést szegeztem hát Maxwell démonának:
– Kinek jó e móka? A molekuláknak?!
A démon dühösen reám mordul gyorsan:
„Ne feleselj vélem, tedd csak amit mondtam!
Dolgozz, izzadj, pimasz, ez a büntetésed,
Azért hogy a leckét nem tanultad még meg.
Kinetikus gázok elméletét majd ha
Megértetted, kérdezz, de addig kuss, marha!”
Erre én kényszerűn nem tehetvén jobbat,
Válogattam a V-t, kisebbet nagyobbat:

Szólt a démon: „Van itt egy rádiumbomba,
Mindjárt készen leszünk, s odatérünk nyomba”
És miként dohányos elvesztvén pipáját,
Három éj, s három nap érezte hiányát,
S végre meglelé a zongorába rejtve,
Ürömre derül fel bús haragvó kedve,
Így derült fel nékem arcom ezen szóra
Mit a démon zengett biztatásul szólva.
Hisz mindenkor vágytam rádiumot látni,
Azt meg szemtől-szembe nem láthatja bárki.
Ezalatt a lombik nyomáskülönbsége
Egyre fokozódván, az szétrepedt végre.
Én meg ősmagyarként nagy huj-huj-t kiáltva
Felpattantam tüstént egy szép paripára,
S démon-segítséggel keresve a bombát
A kredenc-fiókban meg is leltem mindjárt.
Ezalatt a démon lovam lefékezé,
S csendben lopakodtunk a rádium felé,
Az miként egy vulkán, emanált továbbra
α, β, γ sugarakat hányva.
Belőlem most ijedt jajkiáltás tört ki:
– Egy α részecske nekem akar jönni!
Dühös káromkodás volt rá a felelet,
Maxwell démona is egy kissé megijedt.
„Beste α része, hogy a kutyafája,
Meni az öreganyád entrópiájába!
No hála ördögnek, csupán súrolt minket
A büdös α rész, majd képen legyintett.”
De én most már kissé bizalmatlan lettem:
Szellem úr suttogtam, mehetnénk már innen!
„Hohó, mire gondolsz,” s fülönfog a démon,
„Van ám a javadra itt még a rováson!”
Állj csak ide szépen e hélium gázra,
A γ sugárzás direkt vonalába.
Ekként vezekelsz a súlyos mulasztásért,
A mindenkor szídott pogány fizikáért.
Kávéházba járni? Játszani a bridzset?
Lányokat ölelni? megtanultál bezzeg!
De a Compton-hatás, hogy vajjon mi lenne,
Feleletet arra nem tudsz adni persze!
Nos a tapasztalás tanít meg most rája,
A röntgensugárnak mért van szóródása.”
Szívem most elfogta szörnyű szánom-bánom,
Mért is hanyagoltam el a tanulmányom.
S kétéves ártányként, ki ólba becsukva
Hűs tavaszi estén gondol fínom makkra:
Hej, hogy mért nem ette tele magát jókor;
Ekként jut eszembe a boldog diákkor.
S a kétéves ártány fogadkozik egyre,
Hej, csak kerülne ki egyszer a tölgyesbe,
Ijja-fijja makkot sem hagyna ő másnak,
Jöjjön csak ideje a makkoltatásnak!
Egyen igérkeztem, fogadalmat téve,
Hej, csak kerüljek ki egyszer innen élve!
Az előadást én el nem hagyom többet,
S kívülről bevágom a fizika-könyvet!

Zúgó elektron-raj repült ekkor nékem,
Anyaghullámoktól testőrként kisérten.
– Mi a fene volt ez? – szóltam a démonnak,
„De-Broglie, Schrödinger hullámai voltak.” –
Jól nézünk ki – mondom – e hitvány pribékek
Hélium lovamról csaknem leszedének.
Gerjesztésük hatva szegény paripámra
Egy Balmer-szérieszt eresztett utána.
Ficánkolt is szörnyen, majd levágott, kérem,
Mégis megfékezte két szorító térdem.

Ujabb β sugár, újabb eletronok,
De én alaposan álltam a rohamot.
Szívós küzdelem volt, míg erőmnek fogytán
Egy bősz γ sugár alattomban tört rám.
A kemény sugárzás szívemnek csapódott,
S mi tűrés-tagadás, a lóról lerántott.
Ez volt a szerencsém: Következő percbe’
Lovamnak nekiment egy α részecske.
„No pajtás, ha rajt ülsz, kampec vagy egészen.”
szólt hozzám a démon, s elkapott a légben,
„Héliumnak ugyan az α nem árthat,
De más gázra, s rád is, veszélyessé válhat.
Adj hálát az égnek, s γ sugaradnak,
Ki bezzeg csúfosan megjárta miattad:
Hullámhossza megnőtt, s eltért az iránya,
Ez a röntgen-fénynek a Compton-hatása.
Megszopva emlőit így a tudománynak,
Búcsút integettem a molekuláknak.

Míg behunyt szemekkel kissé megpihentem,
A démon markában, az tovaszállt menten.
Majd göndör fürtjeim pajzánul megrántva
Rám szólt: „Elkezdődik a harmadik játszma.”
– Uramfia, – csaptam dühösen a légbe
– Ennek a cirkusznak sohasem lesz vége!?
„Nincs helye itt fiam a panaszkodásnak,
A masinádnál még stúdiumok várnak:
Ellesni a titkát a teásedénynek,
A telített vízgőz összes melegének.”
– Abban hiba nincsen, tudom és a λ-t,
És ha úgy akarja, el is mondom mindjárt:
A meleg egyenlő – kiáltottam hévvel –
Hatszázhat plusz nulla háromszázöt t-vel.
Gúnyos hangon szólott a démon most hozzám:
„Üres formulákat vágtál be, te hitvány,
Ám a rejtett hőnek lényegéről zengj hát
Egy pánkromatikus precessziós nótát!”
Szittya koponyámra úgy hatott e pár szó,
Mint rekuzét húzva a billiárd dákó.
Nem is szóltam többé, csak pirultam égve,
Mire máris letett lábosom fülére.

Denaturált szesznek forró lángja mellett
Az én teavizem éppen forrni kezdett.
Ekkor jutottam a lábos peremére,
Ott leültem kissé, s lenéztem a mélybe:
Hallgattam a víznek bugyborékolását,
Milliom bacillus halálordítását.
Intett most a démon, s egy feltörő pára
Cseppjére hasalva suhantam utána.
Leszálltunk egészen a víz felszinéig,
S figyeltük a gőznek vízből születésit.
A halmazállapot változását nézve,
Vízrészeket láttam ugrálni a légbe,
Egy részük visszahullt, míg mások felszálltak,
S szőllőfürt módjára nagy gubanccá váltak.
Itt-ott dulakodtak még egyes gőzcseppek,
De a kohézió nem engedte őket.

Megszólalt a démon: „Mondd meg fiam sorban,
A gőz és a gáz közt mennyi különbség van.”
Kivágván a rezet bátran megfeleltem,
Mondván: – A gázokban kohézió nincsen!
Bólintott a démon s kérdezett továbbra,
„Mi a gőz kritikus temperatúrája?”
Belém rekedt a szusz. Ezt tanultam éppen
Tegnapelőtt este, de már elfeledtem.
És miként táncosnő, kinek pénztárcája
Torricelli-ürnek pompásan beválna,
Gondolván merészet, s fogva koliéját
Sarki zálogházba nagysietve mén át,
Ám az öreg báró dús ajándékára
Fityinget sem adnak, hamisnak találva,
Szitkozódva tör ki a táncosnő erre:
„Annyi blamázs után hogy bízhattam benne!”
Ekként szidtam én is feledékenységem,
Különben a vizsgát megúsznám most szépen.
Újabb próba rémét gomolyogni látva
Rúgtam egy dühöset egy kósza párába.
Az mint focilabda nagy süvöltve szállott
Az izzó pléhfalig, s ottan széjjel mállott.

S miként harsány kakas lent a faluvégen
Kukorékol egyet, ha pirkad az égen,
Szomszédja is rákezd, majd a többi sorba,
S üdvözlik a hajnalt a baromfiólba’;
Így terjedt agyamban az értelem szerte,
Mit a felismerés hajnalpírja kelte.
– Heuréka – szóltam egy nagyot rikoltván,
A kritikus hőfok titkába hatolván, –
Ime a lábastól hőt vett fel a pára
Molekuláinak szétlazítására.
Elvesztvén a gőz így szép kohézióját
A H₂O is gázalakba mén át.
Párolgási hőre sem szorul őkelme,
Hatszázharmincnyolc fok abszolútra fűtve.
De e pillanatban a démon rámdörren:
„Megállj, kutyaházi, szorulsz te még tőlem,
Most egy kollégádat varázslom apróba,
Téged elbocsátlak, véget ért a próba!”

Kinyitván a szemem, következő percbe’
Ott találtam magam a hasamon fekve.
Előttem egy alak, rámnéz (csak úgy perzselt)
S felismertem benne: nagyszakállú Maxwellt.
Pár szava volt hozzám, s eltünt a homályba,
De fülembe cseng még, amit zengett szája:
„Csakis azt találunk minden forrásvízben,
Amily anyagok közt csordogált a mélyben.
Az oldó folyadék ugyanaz bár váltig,
Vasat rejt az egyik, amíg sót a másik.
A lélek sincs másként. Az van írva rája,
Amily gondolatot oldott a gazdája:
Jót avagy tán rosszat, ostobát vagy szépet

Egyszer majd egy démon számon kéri tőled.”