Lehet annak már vagy huszonöt esztendeje, mikor az öreg Entz professzor2 ragyogó arccal jött be az órájára a természetrajzi egyetem állattani intézetébe.
– Urak, nagy tisztesség érte a magyar tudományt, – újságolta az apostolfejű öreg úr. – A nagy Dubois-Reymond3 ezután csak ilyen magyar békákon végzi a fiziológiai kísérleteit, mint amilyeneket ebben az üvegben látnak.
Az üvegben kacagó béka volt látható, tudományos nevén Rana ridibunda. Nagyon szép név, szebbet nem is kívánhat magának egy béka, – kár, hogy ő maga nem tud róla, mert akkor tán csakugyan kacagna. Így azonban csak vartyog, éppen úgy, mint legközelebbről való atyjafia, a kecskebéka.
A szóban forgó példány azonban se nem kacagott, se nem vartyogott, amire az a jó oka volt, hogy nem látszott ki a spirituszból. (Azt hiszem, ma egy cethalra se áldozhatna annyi spirituszt a magyar állam, mint amennyi akkor egy rongyos békának kijárt.) Annál többet vartyogtunk mink, akkori szépreményű fiatalok. Nem sokan voltunk előadáson, mert előtte való este vertük rá Bánffy Dezsőékre4 a Lloyd5 ablakait s a rendőrség összemarkolt belőlünk egy csomót. (Mert akkor olyan bolond világ járt, hogy ha garabonciáskodtunk az uccán, akkor nem az egyetemet zárták be, hanem minket! Ezért aztán igen nagy lármával éljeneztünk, mert a távollevőket is pótolni kellett. Eltettük Entzet is, meg a magyar békát is, de leginkább Dubois-Reymondot, aki arra valóban rá is szolgált.
Az izmok és idegek elektromosságának nagy tudósa, akit a tudományok végességéről való elmélete („Ignorabimus!6”) laikus körökben is ismertté tett, akkoriban a berlini egyetem büszkesége volt. ő alapította meg azt a híres élettani intézetet, amelynek fölszerelések és tanárok dolgában akkor nem volt párja a világon. S éppen ebben az intézetben kereste föl akkortájt két magyar orvos. Az egyik a Genersichek közül való volt, a másiknak a nevére már nem emlékszem, de úgy rémlik, valami vármegyei főorvos volt.
A nagy német fiziológus szívesen fogadta a magyar vendégeket s bemutatott nekik egy újfajta boncoló-asztalkát.
– Ez bizonyosan érdekli az urakat, – mondta mosolyogva. – Egy földijüknek a találmánya, Thanhoffer Lajosé7, békák boncolására konstruálta. Igen ügyes szerkezet, kár, hogy én nem használhatom, mert a német békák nem elég nagyok hozzá.
A két magyarnak, ahogy hazaértek, az első dolga volt összefogdostatni egy kosárra való tavi békát, persze a nagyját, ami most elmenne újesztendei malacnak. A békulákat aztán becsomagolták s elküldték ajándékul Berlinbe, a német professzor magyar boncoló asztalára, hadd legyen teljes Hunnia dicsősége.
Nem is volt a dicsőségnek semmi híja. Dubois-Reymond európai reklámot csapott a magyar békának s beprotezsálta Stockholmtól Lisszabonig. Export-cikk lett belőle, mint amilyen valamikor a magyar pióca volt. Annak olyan nagy volt a becsülete száz évvel ezelőtt, hogy külön engedély kellett a gyűjtéséhez meg a szállításához. Van valami a lim-lomjaim közt egy helytartósági leirat a is volt század elejéről, amely felsorolja azokat a feltételeket, amikhez kötve van az engedély megadása. Hogy a nemesi levél felmutatása nem volt kikötve, abból is sejthető, hogy Vámbéry Árminnak8 is a piócaszedés volt a gyerekkori kenyérkeresete. A dunaszerdahelyi mocsarakban gyűjtögették a förtelmes férget nedves vászonzacskókba s bizony, ha a zacskót nem jól kötötték be, éjszaka megesett, hogy a piócák szétmásztak a szobában s a földön fekvő gyerekek lábaszárát a sötétben is megtalálták. Hallani is hátborzongató, de előiskolának jó volt a turkesztáni útra. Nem is szólva arról, hogy szegény Vámbérynak később fájdalmasabb marásokat is ki kellett állni.
Ami pedig a magyar békát illeti, be kell vallanom, hogy amit eddig írtam róla, az olyan puskapor, amit egyszer már elsütöttem. Megírtam a magyar béka régi dicsőségét és fölvetettem a kérdést, mi maradt belőle? Az „ignorabimus” híres tudósa rég befejezte földi kísérleteit, de hát attól a magyar béka még mindig lehetne a tudomány vértanúja. Ki tud róla, képviselik-e még odakint a magyar dicsőséget a kis embereket termő föld nagy békái?
Persze ez nem olyan kérdés volt, amilyenre feleletet szokás várni, de azért mégis kaptam rá feleletet.
Volt nekem a pesti egyetemen egy Sántha János nevű gólya-társam, egy pusztapéteri foltozóvarga fia, aki egy darabig együtt kínlódott velem, ám hamar beleunt a lószőr mikroszkópiai vizsgálatába és a félcipő-hordásba. (Tudniillik, hogy olyan cipőt hordjunk, amelyiknek hiányzik az alsó fele, a talpa.) Kapta magát, kiment Délamerikába, lószőr helyett egész ménessel vesződni, amit egészen cipőtlenül is lehet végezni. Odakint jól szolgált neki a szerencse, a bojtárból csikós lett, a csikósból kupec, a kupecből földesúr és természetesen Sántha Jánosból Joan Santo, ami argentínaiul olyan szép név, mintha magyarul valakit Szent Jánosnak hívnának.
Joan Santo akkoriban, mikor én a magyar béka sorsán borongtam, ideát járt Európában nézelődni, valahol a kezébe került a cikkem, s mivel Berlint is föl kellett keresnie valamiért, kíváncsiságból benézett a Dubois-Reymond intézetébe is s megtudakolta, hogy s mint van sora a magyar békának. Most aztán ír nekem valahonnan az új hazájából, hogy vége a dicsőségünknek, nincs már se Thanhoffer-asztal, se magyar béka. Az asztalt nem tudja, milyen asztal, de a béka, amely életét adja a német tudományért, olasz béka.
A levele végén aztán jókedvűen kérdezi, ahogy én is jókedvűen kérdezném, ha a tulajdon haciendám lugasa alatt innám a tulajdon földemen termett kávét:
– Mit csináltok most már a békáitokkal otthon?
Így azonban a jókedv minden árnyalata nélkül felelem, hogy mit csinálnánk egyebet, mint hogy megesszük őket? Egyebet se csinálunk tíz esztendő óta, csak megesszük a békát.
