Egy amerikai magyar író, Reményi József1 barátom, néha összenyalábol egy csomó amerikai folyóiratot és elküldi nekem Szegedre. Ugyan nem is nekem küldi, hanem a könyvtárnak, amely fölött ez idő szerint enyém az impérium2, de hát egy a kuckó a kemencével. Mielőtt közprédára kiadnám a mindenféle Magazin-oknak az olvasóterembe, először magam okosodom belőlük. Persze nehéz megtalálni a sok hirdetés közt az olvasnivalót, de rendesen megéri a fáradságot a böngészgetés.
Például most azt olvasom, hogy az amerikaiak még mindig nincsenek készen a Mars bolygóval. Akármit mond Európa, ők nem nyugszanak bele, hogy onnan nem üzengetnek semmit se. Igenis, nekik még mindig küldik a rejtélyes jeleket, sőt egy adventista prédikátor egyet már meg is fejtett belőlük. Azt üzenik a Marsról, hogy jön az özönvíz, jó lesz megint összeiszkábálni a bárkát. (A prédikátornál már elő is lehet jegyeztetni a kabinokat. Első osztály száz, második osztály ötven dollár.)
Senkinek az üzletét se szeretem megrontani, prédikátorokét különösen nem, – de azért nekem a Mars rejtélye most Királyhalom rejtélyét juttatja eszembe.
Királyhalmán, Szeged erdőbirtokainak a közepén van az erdőőri szakiskola, ami olyan nagyszerű intézmény, hogy kirakatba tehetné Szeged. (Hála Istennek, hogy nem teheti oda, mert akkor mingyárt irigyei akadnának és elvinnék, mondjuk, Kecskemétre.)
Az erdőőri szakiskolában állandóan folynak mindenféle szakbeli tudományos kísérletek, azzal a céllal, hogy a homokszelidítést3 minél tökéletesebbé tegyék és annak új, meg új fortélyait találják ki. Ezek közé a kísérletek közé tartozott pár éve a talajvízingadozások megállapítása is, ami a homoki erdészetnek nagyon fontos problémája.
Ezt úgy csinálták, hogy néhány kilométeres körzetben ástak kilenc kutat és azoknak a vizébe egy-egy úszódobot süllyesztettek, ami óraművel volt összeházasítva. A dob a víz színén úszott s aszerint emelkedett, vagy süllyedt, amint a talajvíz állása változott a kipárolgásnak megfelelően. Az óramű pedig híven jegyezte a változásokat a beletekert papírszalagra, rajzolván azokat a bizonyos grafikonokat, amiket a tudományos értekezésekben szokott látni és meg nem nézni az olvasó, azzal az indokolással, hogy ő azokat úgysem értené meg. S hogy a megfigyeléseket kívülről semmi se zavarja s a kanászgyerekek bele ne korrigáljanak a talajvíz lázgörbéjébe, minden kút fölé kis faköpönyeget barkácsoltak, arra lakatot tettek annak a kulcsa az inspekciós4 erdőőrnél volt, aki napjában háromszor: reggel, délben, este fölvette a „lelet”-et, jelentést tett róla az iskola szaktudósának.
Sokáig nem is volt semmi baj, a készülékek pontosan működtek s igazolták azt, hogy a talajvíz nem vízvezeték, nincsenek nagy kilengései, szép tempósan mozog fölfelé, lefelé, amint azt a tanyai erkölcsök megkívánják.
Egyszer azonban az történt, hogy az egyik kútban a szokott grafikon helyett olyan csodálatos kriksz-krakszot talált az erdőőr, mintha azt valami buta kis vízimanó firkálta volna, aki még nem járta ki a manó-iskolát s az öreg manó távollétében kezébe kaparította annak a ceruzáját.
– Ezt csak a markoláb5 csinálhatta – jelentette az erdőőr a gazdájának, mivel erdőőri körökben is csak úgy van az, mint más szegény helyen, mindig kéznél szokás tartani a markoláb nevű rejtélyes uraságot, hogy aminek nincs ura-gazdája, azt az ő nyakába varrják.
A szakember azonban meghökkenve nézte a kriksz-krakszot. Olyan őrületes ugrásokat mutatott az, hogy tengerrengésnek is sok lett volna. Dehát az alföldi tenger már rég elajánlotta magát tájainkról s csak azoknak a magántudósoknak a fantáziájában szokott kisérteni, akik fölényesen szokták kitanítani a tudatlanokat, hogy itt még Krisztus urunk idejében tenger volt.
– Nem felejtették tegnap este nyitva a kutat? Az erdőőr megesküdött Szent Aurél püspökre – ő az erdővel dolgozók védőszentje, most legalább én is mondtam valami újat az erdészeknek, amit eddig nem tudtak, – hogy a kút igenis le volt zárva s ahhoz teremtett lélek nem férhetett. Csak a markoláb volt az, hiába!
– Hát a többi kutak mit vallanak?
– Azokban mindnyájában rendes a grafikon, úgy, mint máskor.
Annál bolondabbnak látszott a dolog, mert mi oka lehetett az ördögnek, hogy éppen csak egy kutat szálljon meg? (Mióta Arany János a Jóka ördögé-t megírta6, azóta az ördögök szeretik a pusztai kutakat.)
Hát hiszen, ami az ördögöt illeti, az nem kötötte magát egy kúthoz. Ettől fogva hol egyik, hol másik kút grafikonján jelentkezett a titokzatos kriksz-kraksz, igen nagy izgalmat okozva a különben nem könnyen izguló erdei kedélyekben. S ki tudja, milyen szép tudományos teóriák7 lettek volna ebből, ha egyszer az erdőőr éppen olyankor nem nyitja föl a kutat, mikor – a békák leugráltak a dobról. A békulák ugyanis rájöttek arra, hogy az a legalkalmasabb sporttelep ugrógyakorlataik számára és mindenféle béka-kongresszusok rendezésére. Természetes, hogy ezekből az őrült ugrándozásokból csak őrült grafikonok keletkezhettek.
Hát én nem tudom, hogy a földi szikratávírókon is nem valami világűrbéli békák produkálják-e a rejtélyes jeleket.
