A Megfagyott Muzsikus-ról

A XX. század első februárjában még a pesti oldalon, régi hajlékában szorongott a műegyetem. Ki is szorult belőle. Rajztermeink a környék bérházaiban voltak szanaszéjjel, a másodéves építészek a Rákóczi, akkor még Kerepesi úti Balaton Kávéház fölött az első emelet lakásaiból átalakított termekben találtak barátságos otthont. Valóságos robinzoni élet fejlődött ki itt, távol az anyaszékháztól, a Csabai bácsi patronátusa alatt, aki itt is lakott családostul az egyik udvari szobában, konyhában. Akkor még – mint a rosszemlékezetű apák szokták mondogatni fiaiknak – késő estig buzgón a rajztáblák fölött görnyedeztünk, s olykor a jólelkű öreg szolga felesége pompás túrós csuszával locsolt föl bennünket, e jó szokását azután hovatovább a Balatonból az emeletre felgurított söröshordók csapra ütésével ünnepelgettük. Pedig akkoriban volt a műegyetemi hallgatóság diákéleti szereplése is legkomolyabb fordulópontján. A nagy múltú egyetemi kört akkor belső életének lezüllése miatt bezárták, s az egész egyetemi ifjúsági élet vezetése a műegyetemi ifjúságra hárult; a Műegyetemi Kör lett a főiskolai diákélet középpontja. Büszkén emlékezem reá, hogy az építész-szakosztály elnöke voltam. Derék technikusaink becsületére válik, hogy a hegemóniát a diákélet vezetésében azóta is tartják.

De azért nem feledkeztünk meg természetesen az ivásról sem, s a rajztermi gyakorlatok sűrűn fúltak a jókedvű öreg estékbe. Egy ilyen vidám éjszaka – 1900. február 8-án – született meg a MASTABA, azaz a Magyar Architektusok Szoros Társulata A Bú Altatására. A kemény téli hidegben – ah, akkor! – vörösen izzott rajztermünkben a jó öreg vaskályha, az ital még magasabban felfűtötte a hangulatot, és testet öltött a MASTABA tréfás hivatalos orgánuma is, a Megfagyott Muzsikus! Akkor járták a Budapesti Hirlapban a java Sipulusz-tárcák, amelyeknek egyike az építészetről szólott és – emlékezem – nagyon tetszett nekünk, hogy az architektúrát megfagyott zenének nevezte. Ad notam: architektura: megfagyott zene, az architektus: megfagyott zenész. Ez inspirálta e sorok íróját arra, hogy nevet adjon a megalapított folyóiratnak, amelyet Szuper Géza és Riedl Béla barátaink szerkesztettek és írtak is meg saját kezűleg – vegytintával. Az első füzetek, címképeiken „Nagyjaink” – recte kollégáink – arcképcsarnokával, csak a legszerényebb kiállításban, a csintalan jókedv könnyelmű hangján megírva és szinte improvizált rajzokkal tarkítva jelentek meg, minden igény nélkül arra, hogy a szűkebb baráti körön kívül is érdeklődésre tartsanak számot. Csak 1905-ben Maróti Géza, a mindig aranyos kedvű és bőkezű szobrásztanár anyagi támogatásával jelenik meg először pompázatos tipográfiai kiállításban az építészek „családi furulyája”, a Megfagyott Muzsikus. Egy tehetséges fiatal technikus évfolyam, élén a korán elhunyt Tátray Lajossal, volt a mestere ennek a 84 lapon nyomtatott pazar füzetnek. Azóta évről-évre tartalomban és külső megjelenésben versenyezve látnak napvilágot a szebbnél-szebb füzetek, a „bohóság mezében”, „édes önfeledtséggel”, „magukról maguknak”, amint írják. Az incselkedés ördöge nagyot és kicsinyt kikezd bennük. Kedvelt és kíváncsian várt meglepetése lesz a mindenkori építészbanketteknek, amelyeken tanárok és tanítványok meghitt szeretettel barátkoznak. 1905–1914-ig egy híján minden évfolyam itt fekszik előttem. Talán a legpazarabb az 1912. évi, amelyet szerzői Nagy Virgil professzornak ajánlottak. Az övé az 1913-as is, míg az 1914. évi Hültl-é és Tötössy-é. A korábbiak a magyar népművészettől megihletett építésznövendékek kedves munkái, az utolsón már észrevehető az a dekadencia, amit a Lechner-stílus ismert kultiválói vittek lassan-lassan a magyar ornamentikába.

Ahogy lapozom a füzeteket, rég elköltözött nagyhírű professzorok képei elevenednek meg előttem. Czigler, az építészhallgatók bálványozott barátja, akinek a szertárát mégis megközelíthetetlen oroszlán barlangjaként féltük, a nagyszívű tudós Wartha Vince, a jó öreg Fölser papa, a derék Rauscher bácsi, a szegény beteges Steindl, akinek óráira limitált számban harangozta össze adjunktusa a hallgatókat, mert ötnél több nem lehetett jelen, de legalább kettőnek illett ott lennie; a gyermeklelkű mester, a szelíd, jó Schulek Frigyes, fanatikus magyarosításaival, hogy élnek, hogy mozognak e lapokon gyarló emberi gyengéikkel. Úgy, ahogy az életben mutatkoznak, az igazi nagyok, akiknek nem kell nagy képet vágniok, hogy nagyoknak látszassanak. Könyvtáram egyik legbecsesebb gyűjteményeként őrzöm a Megfagyott Muzsikusok e talán egyetlen teljes sorozatát.

A világháború elszólította ifjainkat a rajztermekből. Az itthon maradottaknak nem volt kedvök a mókára. A Muzsikus 1915-ben egészen megfagyott. Csak 1920-ban jelent meg újra, de külsejében, tartalmában egyaránt magán viselvén a forradalmi év lezüllött művészeteinek, a „Ma” éretlen híveinek destruktív hatását. S ha a harcban elesettek emlékezetének szentelték is e füzetet, jellemző, hogy a dedikációban cenzúrázni kellett a forradalmi gőg szótárából kölcsönzött ostoba célzatos frázisokat.

A napokban végül ismét a régi pajzán kedvű, kedves Muzsikus állított be hozzánk, az 1921-es, a mai súlyos nyomdatechnikai viszonyok mellett bámulatos külső pompával. A füzetet Gulyás Jenő, Lossonczy Antal és Tarcsay Pál szerkesztették egy egész sereg lelkes munkatárssal és ügyes, ötletes rajzolóval, akik kitűnő és jellemző karikatúrákban jelenítik meg kedvelt tanáraikat. A mintaszerű nyomás és a füzet kiállítása az Élet Irodalmi és Nyomda Részvénytársaság munkáját dicséri.

Ez a szám egyúttal a régi pajkos tartalmú füzetek után az első „fehér szám”, talán a benne pajzánul meg is énekelt első, és egyelőre utolsó rendes női építészhallgatóra, az építészek dédelgetett Hajas babájára, „az ókori tanszék segédmúzsájára” való lovagias tekintettel. Évődve mutatnak e füzetben egymás furcsaságaira. Egymás hibáit és gyöngéit figurázva, mégis nem gúnyos vigyorgás, hanem együtt érző lelkek mosolya ül ajkukon. Az 1905. évi füzet előszavából idézek: Vajon melyik az a mágnes, mely tanár és hallgató lelkét erősebben egymáshoz vonzza? Tán a tudás, mely részben utóvizsgák keretében nyilatkozik meg? Aligha. Hanem igenis: az ifjúság varázsa, a vidámság és a humor. Ebben a harmóniában tűnnek el válaszfalak tanár és hallgató között s ilyenkor hullámzik bennük igazán a szellemi közösség érzete.

A mosolygó vidámság és a csapongó jókedv forrása kíván lenni, és legyen a jövőben is mindig a Megfagyott Muzsikus, mint szimbóluma az egészséges harmóniának, amely a komoly munka mellett is megőrzi a lélek megbecsülhetetlen kedves derűjét.