A bambusz logarlőcs

„A technika álláspontjáról nézve a világ egyszerűen nevetséges; az emberek egymás közötti viszonyai a lehető leggyakorlatiatlanabbak, módszereik nem gazdaságosak, nem egzaktak; és aki hozzászokott, hogy ügyeit-dolgait logarléccel intézze, egyszerűen nem tudja komolyan venni az emberi kijelentéseknek legalább a felét. A logarléc! számok és vonalkák két hallatlan éleselméjűséggel egymásba dolgozott rendszere; két fehérre lakkozott, lapos trapéz-keresztmetszetű, egymásba csusszanó rudacska, melyek segítségével a legbonyolultabb feladatokat is szemvillanás alatt megoldhatjuk, és egyetlen gondolatot sem tékozlunk el közben; kis szimbólum a logarléc, ott hordjuk a kabátunk belső zsebében, és mintha kemény, fehér vonás szelné keresztül a szívünket: ha van logarlécünk, és valaki nagy dolgokat állít, vagy roppant érzelmekről szónokol, annyit mondunk csupán: Bocsánat, egy pillanatra, előbb számítsuk ki mindezeknek a hibahatárát és legvalószínűbb értékét!”

Robert Musil oly’ költőien ír a Tulajdonságok nélküli emberben (Tudomány és technika bűvöletében) a logarlécnek a modern ember (a XX. század első évtizedeiről van szó) életében betöltött szerepéről, hogy kénytelen vagyok elmesélni egy régi történetet ezen eszközzel kapcsolatban.

1963 nyarán egy japán sportvezető érkezett a ferihegyi repülőtérre: Matsuoka Shiro, a Japán Öttusa Szövetség elnöke. Látogatásának igen gyakorlatias indokai voltak. Amikor Japán elnyerte az 1964-es olimpia rendezésének jogát, schwarz auf weiß kiderült, hogy – kellő tapasztalatok híján – az öttusa lovaglás számát nem tudják megrendezni. Az első ijedtséget tettek követték és Mr. Matsuoka egy fényképezőgép, egy filmfelvevő, sok-sok tekercs film és néhány jegyzetfüzet társaságában felkereste az öttusában high-tech országokat, köztük természetesen hazánkat, ahol éppen magyar bajnokság vagy nemzetközi verseny zajlott. Hősünk, a pesti lányokkal való szoros ismerkedés, esetleg a barackpálinka mértéktelen vedelése helyett – ki érti ezt? –, versenyrendezéssel kapcsolatos tapasztalatokat gyűjtött: mindent lefényképezett, lefilmezett, feljegyzett. Akkoriban Apám volt a Magyar Öttusa Szövetség edzőbizottságának elnöke, és angolul tudó sportvezetőként ő kalauzolta a vendéget, aki egy vacsora erejéig a lakásunkon is járt. Újdonsült barátunk rendkívül élvezte a helyzetet, hiszen az ún. magyaros vendégszeretet az ő kultúrájában gyakorlatilag ismeretlen volt. Azt hiszem nem kelt meglepetést, hogy egy évvel később, Japán kifogástalanul rendezte meg az öttusa versenyszámait, mi pedig elégedetten „söpörhettük be” Török Ferenc egyéni aranyérmét. Magáról a lovaglásról csak annyit, hogy minden tokiói akadályról tusrajz készült, és a tusrajzokból praktikus tájékoztató kötetet állítottak össze. Ebből és a lovaglás hivatalos végeredményét közlő számítógépes dokumentumból őrzök egy-egy példányt. Utóbbit, az IBM Olympic Data Center nyomtatta (Compiled by IBM tudósít – külön – a büszke felirat).

1963-ban kiderült, hogy az akkori Pályaválasztási Tanácsadó Intézetben nemigen tudnak ötlettel szolgálni továbbtanulásomat illetően. Egyrészt híján voltam az őstehetségnek, másrészt – bár 12 éves koromtól – határozott elképzeléseim voltak a dologról, sem akkor, sem később nem tudtam versenyhelyzetben jó eredményt elérni. Így kerültem az év őszén a Puskás Tivadar Távközlési Technikum (ahova jelentkezni sem mertem), illetve a Bláthy Ottó Titusz Erősáramú Technikum (ahova viszont joggal nem vettek fel) helyett, az Eötvös Loránd Géplakatosipari Szakközépiskola első osztályába. Iskolánkban a tananyag részét képezte a logarléc használatának elsajátítása. Mindez a matematika órán történt oly módon, hogy a szertárból két tanuló behozott egy hatalmas eszközt, amely úgy viszonyult egy valódi logarléchez, mint egy valódi parfümös üvegcse a reklám céljából kihelyezett hasonmásához. Óra közben az óriást – sűrű és intenzív kamasz röhögések kíséretében – két társam huzigálta a táblánál, demonstráció céljából. A történetnek ezen a pontján bukkan fel újra Matsuoka úr. Megtudván, hogy műszaki pályára készülök, küldött ajándékba egy Sun Hemmi márkájú japán bambusz logarlécet (NB! akkoriban nyoma sem volt még errefelé holmi elektronikus számológépeknek stb.). Ezt a kis eszközt – amely kisebb volt ugyan a profik által használt NDK-s társainál, pontosságban azonban felvette velük a versenyt – gondosan őrzöm ma is. Majd’ elfelejtettem. Az első számítógép, amellyel – 1968-ban – megismerkedtem, egy IBM 360/20-as volt.