Az idő és a tér

Részlet a Befejezetlen emlékiratokból
Benedikt Ottó
fizika, tér, idő, relativitáselmélet

Hogy életem további alakulása mennyire nem kedvezett versekkel való foglal­ko­zásnak, mutatja az az általam igen sajnálatosnak érzett tény is, hogy verseimből a fent idézetten kívül, ma már csak egyetlen egy maradt fenn, mert a későbbi elég hányatott életem folytán, a sok lakásváltozás, házkutatás, letartóztatás és menekülés alkalmával minden leírt versemet elvesztettem és – miután az emberi memória korláto­zott, viszont életemben mindig újból és újból kellett teljesen változó igen sokrétű információt és tudásanyagot benne tárolni – ma már a fent idézett versen kívül csak egyetlen egyre emlékszem. És hogy ép­pen ez nem esett ki a memóriámból annak valószínűleg az az oka, hogy később mint műegyetemi hallgató, mint villamos­mérnök, mint tudós, ahányszor dolgom volt az Einstein féle relativitási elmélettel, mindig visszaemlékeztem arra, hogy ezen elmélettel való legelső megismerke­désem milyen gondolatokat váltott ki belőlem. Amikor ugyanis Zomborban egy eléggé alacsony szintű tudomány-ismertető brosúrá­ból először tudtam meg, hogy eszerint az akkor még vitásnak tartott elmélet szerint az idő és a tér nem egymástól független fogalmak, ha­nem állandó kölcsönös kapcsolat van közöttük, az állítás eredetisége mélyen megragadott. Matematikai ismereteim azonban akkor még tel­jesen elég­telenek voltak annak megértésére, hogy mi is ennek a mate­matikai és fizikai alapja és jelentősége, és ezért azon kezdtem gondol­kozni: mit jelentene az idő, ha nem lenne a tér, és fordítva, mint je­lentene a tér ha nem lenne az idő? Így született meg a következő vers.

Az idő és a tér

A kozmoszkocsma falai reszketnek:
Az idő és a tér, jaj, veszekednek!

„Ha én nem lennék” így az idő kiabál
„Nem lenne többé élet, hanem csak halál!”

A tér ordít: „Ha nem volna a mindenség a térben benne
Az egész léttel együtt akkor az bizony csak álom lenne!”

Az idő kiabál: „Egy hosszú álom többet ér,
Mint időnélküli és ezért pillanatnyi tér!”

A tér ordít: „Hát minek kéne idő a világnak?
Nem kell ám másnak lennie, bizony, csak valóságnak!”

Az idő és a tér – habár egy házaspár –
E vita után kezdték egymást verni már.

S végül az idő fején ott keletkezett
Egy olyan púp, mely elfoglalt ám nagy teret.
A tér meg hosszú időn át még bicegett.

Az az idő, amikor hasonló problémákkal tudtam foglalkozni, csak kb. hat hónapig tartott. Utána a háború realitása kezdett engemet egy komoly kérdés elé állítani.

Benedikt Ottó (1897–1975) Kossuth-díjas magyar villamosmérnök, egyetemi tanár, a műszaki tudományok doktora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kora ifjúságától kezdve részt vett a kommunista munkásmozgalomban, élete jelentős részében, 1920 és 1955 között ausztriai, majd szovjetunióbeli emigrációban élt. Tudósi életműve alapján a 20. századi magyarországi irányítástechnika, az automatizálási kutatások egyik jeles alakja, szervezőegyénisége volt.