Huhogók rovat

Megmaradásunk titka

Czigány Lóránt
két kultúra, humán kultúra, reál kultúra, harmadik kultúra, tudomány, művészet

Ez a mai, engem ért megtiszteltetés nemcsak arra késztet, hogy köszönetet mondjak a Miskolci Egyetemi Tanács minden egyes tagjának, hogy nekem doctor honoris causa címet adományozott, hanem arra is alkalmat ad, hogy a nagyérdemű universitas előtt felvessek egy ma is időszerű gondolatot.

Ez a gondolat a két kultúrára vonatkozik. Arra a kétféle műveltségre, a humánra és a reálra, melynek egymástól való végzetes elidegenedését C. P. Snow vetette fel 1959-ben Angliában. A hatvanas években Snow tézise nagy vitát váltott ki világszerte, az egyetemeken éppúgy, mint a sajtóban. Miről is volt szó voltaképpen? Arról, hogy Dante még mindent tudott az akkor tudni érdemes dolgokról, hogy Leonardo da Vinci nemcsak zseniális művész, de technikai fantáziával megáldott lángelme is volt, hogy Paracelsusnál a tudomány és művészet szerencsésen elegyedett, de még az atombomba feltalálói közül is az egyik, Szilárd Leó, művészi szenzibilitással megírt novellákat vallhatott magáénak. Egy másik atomtudós, Robert Oppenheimer a Bhagavad-gitából Visnura hivatkozik, hogy találmányuk borzalmas voltát jellemezze.

Ezzel szemben a természettudományos világszemlélet már e század elejére megtépázta a humaniórák dicsőségét. Nálunk például báró Hatvany Lajos, a Nyugat egyik alapítója, a tudni nem érdemes dolgok tudományának nevezte a filológiát. Nem minden irónia nélkül. Később megingott a szakadatlan haladásba vetett hit is, amit a tizenkilencedik századból örököltünk. A kegyelemdöfést a tudományos szocializmus gyakorlati ellehetetlenülése adta meg napjainkban. Megfakult a délibáb, összeomlottak a szilárd statikájúnak vélt kártyavárak. Itt maradtunk nyomasztó ökológiai gondjainkkal. A költők kétségbeesetten perlekednek, a természettudósok egyre gondterheltebben méricskélnek.

Sovány vigasz, hogy ma már legalább tudjuk, a világot nem magyarázgatni kell, mint a Marx által emlegetett filozófusok tették, nem is megváltoztatni, mint Marx szerette volna, hanem sokkal nagyobb szerénységgel, legalább megértenünk kellene, ha már megváltani nem lehet. Ma már azt is tudjuk, hogy ebbéli serény igyekezetünket is csak akkor koronázhatja valamelyes siker, ha visszaáll a humaniórák és a reáliák között az a harmónia, melyet már a görögök ismertek, de ebben a rövid huszadik században, mely csupán 1914-től 1989-ig tartott, szerencsétlenségünkre szem elől tévesztettünk.

Megingott az úgynevezett egzakt tudományok csalhatatlanságába vetett hitünk is. A Newton és Descartes által kialakított mechanisztikus világszemlélet Einstein, Heisenberg és Niels Bohr után elveszítette egyetemes érvényességét. Carl Sagan vagy Stephen Hawking már ismét indiai mítoszokhoz vagy a spekulatív filozófiához fordul ihletért, amikor a részecskék (subatomic particles) illetve a kozmosz végső kérdéseit, a mikro- illetve makrokozmoszban egyaránt érvényes, egyetemes törvényszerűségeket kutatja. Újabban a világmindenségben a rend helyett a káosz uralmát véljük felfedezni. De nem kívánok a természettudományokkal foglalkozó kollégáimat gyötrő filozófiai kérdésekbe bonyolódni és kontárkodni.

Ami engem érdekel itt és most, az csupán annyi, hogy a C. P. Snow által felvetett dilemmára nem találtunk megoldást, hiába tudjuk a Ludolf-féle számot számítógépek igénybevételével akár több milliárdos nagyságrendben kiszámítani. Szerintem fontos annak kimondása, különösen a volt szocialista országokban, hogy humaniórák nélkül nincsenek egzakt tudományok sem. Fontos, mert a volt szocialista országokban a természettudományos gondolkodás megingathatatlanságába vetett hit túl élte az összeomlott rendszert. Biztató jelnek látom viszont, hogy a műszaki egyetemek, legalábbis hazánkban, egymás után megkezdték a humaniórák visszafogadását az egyetem kebelébe, belátva, hogy maga az universitas szó contradictio in adiecto, önellentmondás, ha csupán a reáliákra vonatkoztatjuk.

Éppen ezért igencsak örültem, amikor Kabdebó Lóránt professzor úr egy véletlen találkozás alkalmával arról tájékoztatott, hogy a Miskolci Egyetemen Bölcsészettudományi Intézet alakul, azzal a céllal, hogy magvát képezze a majdani Bölcsészettudományi Karnak. Szívesen vállalkoztam arra, hogy az Intézetben előadásokat tartsak, annál is inkább, mert hozzám közelálló témákról beszélhettem, olyanokról, melyek tisztázása föltétlenül szükséges ahhoz, hogy a gondolatot kényszerzubbonyba öltöztető hódoltsági kor beidegződöttségeitől egyszer s mindenkorra megszabaduljunk. Beszélhettem arról, hogyan államosították a gyárak után a moszkovita-logokraták a magyar irodalmat, és beszéltem a magyar irodalomnak egy olyan entitásáról, melyről sokáig csak suttogva esett szó, s aminek megismerését a félretájékoztatás is gátolta. A nyugati magyar irodalomról beszélek. Éppen ezért felvilágosult kultúrpolitika jelének tartom, hogy a Miskolci Egyetem éppen ennek az elhallgatott irodalomnak egyik ki emelkedő képviselőjét, Határ Győzőt avatta díszdoktorrá az elmúlt esztendőben.

Végül személyesebb hangnemben. A Miskolci Egyetem által adományozott címet azért is tartom megtiszteltetésnek, mert a humaniórák felsőfokú oktatását szűkebb pátriámban, Észak-Magyarországon, a Miskolci Egyetem vezette be. Szívből örülök azért is, mert a mai nehéz időkben a humánműveltség még fokozottabb mértékben szükséges ahhoz, hogy Németh László szép szavaival, hagyományaink belső udvarában maradjunk, hogy megmaradjunk. Mire gondolt Németh László? Talán arra, hogy zárkózzunk el a külvilágtól? Hogy értetlenül fogadjunk mindent, ami kívülről jön? Hogy ne becsüljük meg a mások által teremtett értékeket? Korántsem. Németh László csak arra intett bennünket, hogy mi, akik a magyar művelődés sáfárai vagyunk, jól sáfárkodjunk a ránk bízott értékekkel, hogy ne kótyavetyéljük el azt, amink van, hanem adjuk át azoknak, akik utánunk jönnek, hogy majd ők is átadhassák azoknak, akik utánuk következnek. Ez megmaradásunk titka.

Befejezésül egy jelentős európai költőt szeretnék idézni, aki történetesen e város szülötte. Szabó Lőrinc a költő neve. Ő jelentette ki, hogy az igazság megfogalmazás vagy idegállapot. Zseniális gondolat. Mert a tudományos igazság elsősorban megfogalmazás kérdése. Az emberi igazságok pedig végső soron szubjektívek, és a mindenkori idegállapotot, tehát kimondójuk szubjektumát tükrözik. Ha tehát észben tartjuk azt a bölcsességet, hogy többféle igazság létezik, nemcsak toleranciánk tanújelét adjuk, de talán a bennünket körülvevő káoszban sem tévedünk el!

Új Holnap. 1997. március (Miskolc)