Hídverés rovat

Két szemiotikai gép a 18. századi Magyarországon

Voigt Vilmos
szemiotika, 18. század, Kempelen Farkas

Minthogy itt két köztudott fogalomról („gép” – „szemiotika”) lesz szó, nyilván szinte lehetetlen ezeket pontosan definiálni.

A „szemiotika” annyit tesz: ’jeltudomány’ – a jelek létrejöttével, használatával, e folyamatok sajátszerűségével foglalkozó tudományos vizsgálatok összessége. Jeleket voltaképpen minden tudományos vizsgálat nélkül is használunk, mondjuk a számjegyeket, a betűket és hangokat. Ha arra vagyunk pontosabban kíváncsiak, hogyan és miért születnek és élnek a jelek, már nehezebb dolgunk van. Hogyan is képezzük a hangokat? Miért éppen 7 (vagy 14, vagy 77) magánhangzó van? Miért vannak magánhangzók és mássalhangzók – hogy azután belőlük szavakat komponáljunk, természetesen sok-sok nyelvben sokféle módon. És azután miért is mondjuk azt, hogy asztal, a sztol meg a Tisch ugyanazt jelenti, de már a sztul meg a Fisch, sőt a vigasztal egészen mást jelent, sőt a legutóbbi nem is „víg asztal”.

És itt még csak a nyelvészeti szemiotika szinte meghatározhatatlanságát említettük.

Hasonlóan köztudott dolog, hogy a „gép” általában ’munkát végző szerkezet’. Ám milyen munkát végez pl. egy autó vagy autóbusz, nem is beszélve a villanylámpáról? Franciás ízlésű enciklopédiák ezért azt is hozzá teszik a meghatározáshoz, hogy a gép ’vagy energiát alakít át, vagy munkát végez’. Ez már jó megoldás mondjuk a villanyvasalóra, de ilyen alapon a forró feketekávé is gép, ugyanakkor a definícióból éppen az marad még mindig ki, mire is használjuk pl. a telefont? Itt talán mégis a közlés és nem a hangenergia oda-vissza alakítgatása a fontos dolog.

A gépek közhasználatú értelmezése úgy véli, hogy ezek az emberi cselekedeteket (és az érzékszervek által végzett észlelést) mechanizálják. Az írógép az emberi kézírást gépesíti, a teleszkóp meg a mikroszkóp az emberi szem gyarló képességeit sokszorozza meg, egészen hihetetlen mértékben. Ám ha ezt elfogadjuk, még így sem lesz minden egyszerűen érthető. Ha a dagasztógép és a mixergép „gép”, akkor mi a habverő? És ha ez is „gép”, akkor a kávét kavaró kávéskanál már gép-e? Milyen emberi cselekedetet sikerült mondjuk az óriáskerékkel vagy a levélmérleggel mechanizálni?

Gondolom, itt az ideje, hogy megemlítsük – cseppet sem egyszerűbb azt definiálni, mi is egy „szemiotikai gép”? Hogyan lehet a jeleket és a jelezést gépesíteni? Minthogy dolgozatunk éppen erre vonatkozóan próbál példákat említeni, egyelőre nem kell feleletet adnunk.

Elöljáróban még azt kell csupán megemlíteni, hogy az „automata”-elv hozzásegíthet bennünket legalább a kérdés helyesebb feltevéséhez. Amint ismeretes, az automata valamilyen beépített program szerint működő szerkezet (gép). Egy balta még nem automata, az eszterga és a marógép már az. Ha én ezerszer hímzem ki ugyanazt a tulipánmintát – még nem lettem automata. Ám a szövőgépek már évszázadok óta az automata-elv alapján működnek. A mai komputerek már valóban „automata számítógépek”. Azt viszonylag kevesebben tudják, hogy már a skót matematikus, John Lord Napier of Merchiston (1550–1617) olyan számolótáblákkal dolgozott, amelyek „egyszerűsített szorzást” és logaritmus-számítást végeztek. Pascal (1642-ben), Leibniz (1672-ben) olyan számítógépeket konstruáltak, amelyek logikai elvek alapján számították ki a matematikai műveletek eredményeit.

Ilyen értelemben beszélek „szemiotikai gépekről” az alábbiakban.

Ahhoz, hogy azt állíthassuk, nem is egy „szemiotikai gép” már a 18. századi Magyarországon is működött, talán érdemes egy pillantást vetni a jeltudomány és a gépek történetének egymáshoz kapcsolható mozzanataira.

Nyilvánvaló tény, hogy a jeltudomány (szemiotika) és a gépek kapcsolata igen sokféle lehet. A modern számítógépek meg sem születhettek volna olyan kommunikációelméleti, jelentéselméleti, számelméleti kutatások és ezek eredményei nélkül, amelyeket a szemiotika is a maga tudománytörténetének keretei között tart nyilván. Nem véletlen, hogy ilyen összefüggések felismerésével kezdődik a modern amerikai szemiotika (az 1960-as években). Még nyilvánvalóbb a kibernetika szerepe a modern szovjet szemiotika létrejöttében (ugyancsak az 1960-as években). A tartui szemiotikai iskola éveken át foglalkozott a „mesterséges értelem” kérdéseivel. A modern magyar szemiotika első generációjának vezető képviselői között főként Papp Ferenc és Petőfi S. János volt a mesterséges fordítás és a számítógépes nyelvészet elkötelezett híve, egyenesen úttörője. Már maga a „számítógép” is ilyen felismerés eredménye: John von Neumann (magyarul: Neumann János) már a negyvenes években foglalkozott a játékelmélet, majd az emberi agy felépítésének „kibernetikai” gépekhez hasonlításával.

Ami a számunkra most fontosabb régi előzményeket illeti, a már említett régi automata-előzmények, köztük Pascal és Leibniz logikai–matematikai gépei szerepelnek a szemiotika történeti áttekintésekben. Voltaképpen e törekvés folytatásának tekinthető Peirce számos tanulmánya – noha ő nem foglalkozott logikai–matematikai modelljeinek mechanikus realizálásával. Magam úgy gondolom, hogy az „automaták” egész története szorosan kapcsolódik a társadalmi szemiotika problématörténetéhez: akár az ókori templomi automatáktól Leonardo da Vinci valódi és imaginárius gépeiig, az óraművektől és harangjátékoktól az olyan mozgó, zenélő, táncoló figurákig, amelyek főként a 18. században voltak rendkívül népszerűek Európában. Ezek a verklik, kintornák formájában élnek tovább, a némafilmek mozijaiban csakúgy megtalálhatók voltak, mint cirkuszokban, vásárokon. A modern mechanikus zene ebből a hagyományból táplálkozik. Mechanikailag ezek működése egyszerű: a hangokat, mozdulatokat egy „kottaszerű” átírás rögzíti, amely azonban (legtöbbször lyukszalag formájában) közvetlenül dinamikus jellegű: billentyűk, sípok, forgó részek mozgatására szolgál. E gépezetek szemiotikája lényegét tekintve egyszerű. Ha egy dallamot vagy táncot mechanizálunk, a következő megoldást kapjuk:

  • dallam ⟶ kotta ⟶ vezérlés ⟶ hangszer
  • mozdulatsor ⟶ tánc ⟶ vezérlés ⟶ mozgatott bábú

Gyakorlatilag nagy ügyesség, találékonyság kell ahhoz, hogy az ilyen automaták pontosan és szépen működjenek. Ám szemiotikailag csak az első fázis nehéz: „ábécét” és „nyelvtant” kell találnunk a zene vagy a tánc leírására. Ha ez egyébként megoldható feladat (van például kottaírás), a további már egy jól működő mechanika kérdése, elvileg nem bonyolultabb, mint egy hagyományos írógép megkonstruálása. Sőt, ez a megoldás sok területre kiterjeszthető. Ételeket főző automatát ugyanígy lehet konstruálni. Joseph-Maria Jacquard (1752–1834) lyukkártya-vezérlésű szövőgépe (1805) elvileg számtalan mintázat lefuttatására volt alkalmas. (Ritkábban szokás említeni, hogy ez az elegáns és megbízható megoldás ekkor már egy több generáció óta ismert tradíciót követ: Falcon már 1728-ban ugyanilyen lyukkártya-vezérlésű gépet alkotott.)

Ennél sokkal bonyolultabb feladat „szemiotikai” gépek (automaták) konstruálása. Korának egyik legzseniálisabb mechanikusa, Kempelen Farkas lovag, két ilyen gépezetet is megalkotott.

Minthogy életében igazán híressé vált és az utókor sem felejtkezett el róla, biográfiáját elég a legrövidebben felidézni. 1734. január 23-án Pozsonyban született. Apja császári és királyi udvari tanácsos volt. Győrött, majd Bécsben tanult (bölcseletet és jogot), ez után a magyar királyi kamaránál nyer állást. Jogi, adminisztratív munkákat bíznak rá, kiváló technikusként ő irányítja a budai királyi palota építési munkálatait, ő korszerűsíti a schönbrunni palotát, amelyben a kor által méltán csodált vízmű az ő találmánya. Élete nagy részét Pozsonyban töltötte. 1798-ban vonul nyugalomba és 1804. március 26-án Bécsben húny el.

A kor szemében legnevezetesebb gépe az 1769-ben elkészített „sakkozó automata”, egy több részes mechanizmus, amelynek legfontosabb része egy ládaszerű asztal tetején álló sakktábla volt. Ezen a jelentkező játékos úgy játszott, hogy az általa megtett lépéseket a sakkfiguráknak a táblán mozgatásával jelezték. Az asztal másik oldalán egy díszes török ruhába öltöztetett ember nagyságú bábú ült, aki „kezével” mozgatta a maga bábúit. A mozgatás mechanizmusa a mai „manipulátorok” megoldásával egyezett meg. A „sakkozó török” szinte mindig megnyerte a sakkpartikat, noha kihívói között jó sakkozók is voltak. Kempelen először a bécsi császári udvarban mutatta be gépezetét, majd 1782 és 1784 között (ekkor is ritka kiutazási engedély birtokában) Párizs, London, Drezda és Berlin is ilyen bemutatók színhelye volt. Méltán mondhatjuk, a kor egyik szenzációja volt az automata: újságcikkek és tanulmányok százai foglalkoztak vele. Mindenki arra gyanakodott, hogy valahol ember ül a ládában, ám még ez esetben sem volt nyilvánvaló, honnan és hogyan veheti észre így az ellenfél lépéseit, és milyen mechanizmussal irányítja a maga „karját” a válaszlépések megtételére.

Kempelen maga sosem írta le gépezete működését. A francia forradalom (és előzményei) el is sodorták az érdeklődő közönség nagy részét. Ám úgy tudjuk, hogy 1822-ben még megvolt a sakkozó gép Párizsban, sőt olyan adatokat is ismerünk, miszerint csak 1854-ben Philadelphiában, az ottani gépmúzeumban égett volna el.

Jelenet Raymond Bernard A sakkjátékos című filmjéből

Ha igen gondosan végigolvassuk az elsődleges beszámolókat, úgy látjuk, több ízben is javította Kempelen a gépet, amely néha „látványosan” nem működött, vagy félbe kellett szakítani a bemutatót. Arra azonban nincs adatunk, hogy valaha is lényegesen átalakította volna vagy új gépet készített volna. Még a nyilvánvaló mechanikus megoldások (pl. a bábuk mozgatása) technikai leírását sem adta meg. Egyértelműen hatásvadász részei is voltak a bemutatásnak: a gépezet ajtainak kinyitogatása (mint mondjuk az illuzionista David Copperfield fellépésein is), a török pipázott, bólogatott, a hibás lépéseket figyelmeztető mozdulatokkal kísérte, stb. Ez a „sakkozó” viselkedésének szcenírozása volt – nyilvánvaló szemiózis. Csak elismeréssel illethetjük azt a mechanikai megoldást is, amely a bábúk mozgatására, illetve az ilyen mozgatás megfigyelésére vonatkozott. Noha nem tudok pontos „szemiotikai” szakkifejezést ennek megnevezésére, nyilvánvaló tény, hogy mindkét megoldás szemiotikailag is nagyra értékelhető.

Ami viszont a legérdekesebb szemiotikai kérdés: „hogyan sakkozott” a gép – ezzel kapcsolatban csak negatív választ adhatunk. Tudjuk, a mai elektronikus sakkozó automaták létrehozásához két feltételre volt szükség. Igen nagyméretű gépi memória, amely tárolja az ismert „megnyitásokat”, nagy mélységű kombinatorikát tesz lehetővé. Ezen kívül mindezt gyorsan is kell a gépnek végrehajtani. Egy valódi sakkozó gondolkozhat órákig is egyetlen lépésen, ám léphet (akár a legjobb lépést is) egyetlen másodperc alatt. A gép viszont minden válaszlépést egyforma „mélységgel” gondol végig. Erre pedig csak az utóbbi évtizedek gyors és nagy memóriájú számítógépei adtak lehetőséget. (Mára viszont még az olcsó sakkozó gépeknél is változtatható a gép „erősségi foka”.) A legutóbbi években a tömegkommunikáció jóvoltából százmilliók tudnak arról, hol tart most az „ember” és a „gép” sakkjátszmája. Mára külön kell nehezíteni a sakkozó automata dolgát ahhoz, hogy ne mindig ő nyerjen. (Viszont az olyan játékokban, ahol nem két, hanem több játékos van, és ahol a „leosztás” véletlenszerű elemeket is tartalmaz, mint például a bridzs-automatáknál – egyelőre még nem állandósult a gép győzelme.

Kempelen sakkozó automatája, 230 évvel korábban ugyanezeket a problémákat már felveti. Tudtommal nem ismerjük a gép játszmáinak a lefolyását, ezért a „gép” sakkozó stílusát és színvonalát igazából nem tudjuk jellemezni.

Egészen más a forrásanyagunk Kempelen másik szemiotikai gépe – a sok éves munka után 1788-ra elkészített beszélő-automata – esetében. Ez (többszöri jobbítás után) egy 4–5 éves kisgyerek „hangján” szavakat tudott mondani, akár más és más európai nyelveken. Kempelen az olasz és a latin esetében tartotta legegyszerűbbnek a hangképzést, és ezt még a franciában is jobbnak, mint például a sok mássalhangzó-torlódás miatt nehézkes német nyelv esetében. E gép minden részletét jól ismerjük, fonetikai elveit, mechanikáját Kempelen pontosan leírja Mechanismus der menschlichen Sprache nebst der Beschreibung seiner (azaz Kempelen sprechenden Maschine (Bécs, 1791), amely egy 456 nyomtatott lapnyi, tüzetes beszámoló, ahol részletesen elbeszéli felfedezése történetét. (Magát a beszélő gépet e könyv alapján később is újra-építették, először egy Posch nevű mechanikus 1821-ben Berlinben. Kempelen maga utal arra, hogy az általa kidolgozott mechanizmust billentyűzettel könnyen tovább lehetne fejleszteni.)

Minthogy Kempelen könyve máig érthető, új kiadásokban is hozzá férhető, megtehetjük, hogy igen tömören jellemezzük felépítését. A hangképzést egy, a dudára hasonlító szélzsákkal oldja meg, az egyes hangokat viszont nem egyenként [!] hozza létre, hanem ma már tudjuk, a fonetikai „megkülönböztető jegyek” rendszerének megfelelően mintegy hétféle hangmódosító rezonátor vagy cső egyenkénti, vagy együttes beiktatásával. Ezért is „poliglott” a gép, már ami a legismertebb európai mássalhangzók és magánhangzók létrehozását jelenti. A nyomatékot nem utánozza, az egyes hangok hosszúságát, egymáshoz való kapcsolódását pedig a fúvós hangszerek (és a duda) hangképzési elveit utánozva hozza létre.

Még mindig nem eléggé köztudott, hogy ilymódon Kempelen az eszközfonetika és a fonológia klasszikusa, úttörője volt. Már ez a körülmény is elég lenne ahhoz hogy a mechanikai–technikai szemiotika létrehozói között tartsuk számon. Ám könyvében egész fejezeteket szentel más nyelvszemiotikai” és „gondolkozás-szemiotikai” problémáknak.

Minthogy valódi beszédet kíván utánozni, természetesen foglalkozik az írott és a beszélt nyelv, pontosabban a hang és a betű összefüggéseivel. „Poliglott” megoldása nemcsak a fonológia irányába mutat. Még ennél is érdekesebb az a fejtegetése (II. Abtheilung. Gedanken über die Frage: Ob die Sprache von dem Menschen erfunden, oder ob sie ihm anerschaffen worden ist: Ob alle Sprachen aus einer Grundsprache erstanden sind?) amelyben a nyelv „isteni adomány” vagy „emberi alkotás” voltát tárgyalja. Herder Abhandlung über den Ursprung der Sprache (1789), vagyis akkor igazán friss értekezése nyomán az utóbbi véleményt fogadja el. Az ember maga „alkotta meg” nyelvét. (Ehhez még az összehasonlító és történeti nyelvtudomány szempontjából is igen bölcs megjegyzéseket fűz, amelyekre azonban itt nem térünk ki.) Annál fontosabb, hogy Kempelen az első, aki ezt az ember által csinált” nyelvet egy géppel dokumentálja. Nyilván azért illesztette könyvének mechanikai részei elé ezt a nyelvre és a nyelv keletkezésére vonatkozó fejtegetést, mivel a nyelv egészét is szinte „gépesíthető” produktumnak tartja. Ha a hangokat géppel hozhatjuk létre, ezek kombinációi (a szavak) is géppel produkálhatók. Sőt a szavak kombinációi, a mondatok is. Kempelen gépe valóban mondatokat produkált, amelyek még a társadalmi etikett és a célszerűség szempontjait is figyelembe vették. Művének utolsó lapjain (a 243. §-ban) arról panaszkodik, hogy mivel gépének „fújtatója” korlátozott terjedelmű, csak rövidebb kifejezéseket (Redensarten) tud utánozni, mint pl. vous etes mon ami – je vous aime de tout mon Coeur avagy Leopoldus Secundus – Romanorum Imperator – Semper Augustus. Ezt az „automata”-elvet szemiotikailag fontosabb ténynek tartom, mint azokat a mondatokat, amelyekben az egyes nyelvi „jelek” (Zeichen) szinte köznyelvi, aligha terminus jellegű megemlítését találjuk.

A francia forradalom korában az „ember-gép” fogalma közismert volt (nemcsak La Mettrie nevezetes könyve L’homme machine 1747, révén). Az automata-elv” pedig voltaképpen ekkor válik a mindennapi élet részévé. Ennek az új megoldásnak természetesen vannak szemiotikai következményei is: a jelképzés és jel-utánzás mechanikus megoldásai közül ez a kor terjeszti el például az (először optikai) „távírót” (Chappe-fívérek 1794). Ha pedig azt is hozzátesszük ehhez, hogy ez a megoldás válik a napóleoni időben (Mozin 1812) a sémaphore (szó szerint ’jel-vivő’) alapjává – nem tagadhatjuk, hogy Kempelen korában a gépek és a szemiotika kapcsolata sokrétűnek nevezhető.

Kempelen két gépe szemiotikai szempontból eltérő vonásokat képvisel az eddig említett szempontok szerint. Van azonban egy további, igen fontos szempont, amely tekintetében viszont Kempelen gépei egyformák. A modern műszaki pszichológia részletesen foglalkozik „ember és gép” kapcsolatával, amelyen elsősorban az embernek a gépet irányító („kibernetikai”, újabban „pszichokibernetikai”) tevékenységét szokás érteni. Természetesen ez a probléma minden „géppel” kapcsolatban felmerül: a bányából vizet kimerő végtelen szalagon függő vödröktől mondjuk a mai film- és videofelvevők zoom-gombjaiig. Kempelen mindkét gépe abban különbözik e megoldásoktól, hogy emberi tevékenységet szimulál, illetve hoz létre. Itt nem az ember „vezet” egy gépet, hanem a gép hozza létre, vagy utánozza az emberi tevékenységet. A 18. század az „automata” megnevezést használta, a modern kor e gépek körében különítette el a „robot”, mára az „önjáró” és „intelligens” robot kategóriáját. Kempelen gépei ezek előzményeinek tekinthetők. És noha ismerünk ugyan olyan felhúzható óraműveket, amelyekben mondjuk egy kalitkában madár röpköd és énekel – ám a tetszés szerinti szavakat vagy mondatokat produkáló beszélőgép, vagy az ellenfél tetszés szerinti lépéseire „válaszoló” sakkozógép kibernetikája ettől lényegében különbözik. Kempelen gépei már a fordítógépek, a mesterséges intelligencia programjainak” előfutásai és nem a verkli szemiotikáját testesítik meg. E szempontból szemiotikailag fejlettebbek Pascal és Leibniz számítógépeinél. Külön helyük van a szemiotika történetében.

Noha már az elmondottakból is felismerhetjük, miben is volt „szemiotikai” jellegű Kempelen két gépe, talán mégsem árt ezt lapidárisan is megállapítani.

Az ő beszélőgépe előzménye a mai számítógépes nyelvoktatásnak, amely, mint köztudott, főként a hangtan középfokú oktatásában eredményes. (Sőt, azt is hozzá tehetjük ehhez, hogy e kérdéskör szakértői tudnak Kempelen munkásságáról, azt idézik és használják is.)

A sakkozó gép pedig természetesen a mai „kiborg” (cyborg) előzménye: egy automata-mozgatású emberszerű robot, amelynek (vagy akinek) mozdulatai az emberi kézmozdulatokat idézik, persze „tökéletesített” formában. Ami e gép „irányítását” illeti, itt voltaképpen egy véges számú szabály szerint létrehozható végtelen számú „játszma” konkretizálása a feladat. A „sakkozó automata” vagy „kiborg” logikai játékot játszik, ám ember ellen, azaz egyszerre „emberi” és „gépi” logikával dolgozik. Nem az ember és a gép megszokott rendszerében az ember irányít és a gép csak végrehajt, hanem itt ember és gép el sem választható egymástól. Kempelen sakkozó gépe több szinten is ezt a megoldást képviseli. Már ilyen a bábúk „kézzel” mozgatása. Ez szinte felesleges, hiszen „tolattyú” vagy „mágnes” is elláthatta volna a sakkfigurák mozgatását. A Kempelen által alkalmazott, látványos megoldás éppen az ember és gép elválaszthatatlanságát jelezi. A „török” azonban nemcsak sakkozik; hanem morális leckét is ad a tévesztő vagy csaló ellenfélnek. Ott a „gépi logika” erkölcsi imperatívusszá válik. A tökéletes sakkjáték és a tökéletes etika jelezése a játszma.

Már említettem, hogy a beszélő gép udvaronci mondatra van megtanítva. A sakkozó gépet nyitogatják és csukogatják, hogy bizonyítsák, nincs itt csalás. A török, egy nem-európai figura, mint ahogy a sakkfigura is voltaképpen „sah”-figura. Igazán pontosan jelezi a sakkozó gép a kor orientalizmusát is.

Egyszóval, Kempelen mindkét gépe a kor társadalmát is jól jelzi. „Társadalmi-szemiotikai” gépeknek is nevezhetők. Lesz ugyan még követőjük: századunk sok robot-ja, mesterséges értelme. Az ő előzményük is a szemiotikus Kempelen két automatája.

Kempelen beszélő gépének rekonstruált változata
Kempelen Farkas (1734–1804) magyar tudós, sokoldalú tehetség
  • Természetesen csupán a legfontosabb munkákat említhetem itt.

    Kempelen életéről elég sok színes írás született. Mindmáig a legjobb áttekintés: Kőszegi Imre – Pap János: Kempelen Farkas. Budapest, 1955. Művelt Nép. (Ebben a korabeli források jó, ám nem teljes felhasználásával.)

    A Mechanismus der menschlichen Sprache nebst Beschreibung einer sprechenden Maschine eredeti kiadását (Wien, 1791) új, kitűnően kommentált hasonmás-kiadásban jelentette meg Herbert E. Brekle és Wolfgang Wildgen (Stuttgart – Bad Cansstatt, 1970. Friedrich Frommann Verlag). A bevezetés nyelvtudomány-történeti jellegű, igen alapos.

    A munka végre igen pontos magyar kiadásban is hozzá férhető: Kempelen Farkas: Az emberi beszéd mechanizmusa, valamint a szerző beszélőgépének leírása. Budapest, 1989. Szépirodalmi Könyvkiadó (Ritkaságok sorozat). Fordította Mollay Károly, szakmailag ellenőrizte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Tarnóczy Tamás.

    A modern oktatást mutatja be, a könyv függelékében Kempelen beszédhiba-elgondolásait is méltatják: Lángi Péter: Számítógép alkalmazása a hangtan középfokú oktatásában. Budapest, 1992. Eötvös Loránd Tudományegyetem. (Egyetemi Fonetikai Füzetek 6.) Talán érdemes lenne kiadni a Kempelenről szóló egykorú hazai tudósításokat is. Ezek közül számunkra a legérdekesebb Holéczy Mihály beszámolója a Tudományos Gyűjtemény 1835. évi, 19. évfolyamában a VIII. kötet 115–119. lapjain található. Ebben olvashatjuk azt a ritkán említett adatot, miszerint a beszélő gép is „erkölcsi tökélyt” jelképezte. Ha a nézők nem értik beszédét, ezt halkan megismétli: „de ha még egyszer teszik ezt vele, gonosz és haragos hangon mondja meg.”

    Ez a beszámoló 1785-re datálható.

    A mai (pontosabban az újrakiadások előtti közelmúlt) Kempelen-felfogását, úttörő tevékenységének elismerését jól tükrözi: Kempelen emlékezete. Írások és megemlékezések Kempelen Farkas születésének 250. évfordulójára. Szerkesztette: Bolla Kálmán. Budapest, 1984. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete. (Magyar Fonetikai Füzetek 13.)

    Különösen századunkban a szlovák tudománytörténet is a magáénak tekintette Kempelen munkásságát. A kitűnő bibliográfiák mindig hozták nemcsak az ő műveit, hanem a kortársi hivatkozások, beszámolók adatait is. (Ezekben a magyar kutatók által eddig nem is használt adatokkal.) Legújabban a beszélő gép könyve jelent meg: Wolfgang von Kempelen: Mechanizmus l’udskej reci. Prelozili Slavo Ondrejovic a Peter Durco. Preslov a poznámky napísal Slavo Ondrejovic. Bratislava, 1990. Tatran. (Pamati a dokumenty) Nincs most terünk kitérni Kempelen irodalmi és művészeti utóéletére. Edgar Allan Poe fantasztikus elbeszélést írt róla. Von Kempelen and his discovery címmel (The Flag of Our Union, 14 [1849. április 14.]), amelynek megjelenési dátuma több mint mágia.

    A francia rendező Raymond Bernard 1926-ban készítette el A sakkozó című filmjét Kempelen automatájáról.

2000 2000/7–8. 97–102. p.