Hídverés rovat

A kísérletező ember

Németh László természettudományi írásairól1
Vekerdi László
Németh László, matematika, természettudomány

A könyv2 tartalomjegyzékét átfutva, először meglepődünk. Lehetséges, hogy egyetlen ember ennyi tárgykörben tájékozódni és tájékoztatni tudjon? A nyelvi és történelmi tanulmányok érthetőek a regényírótól és a történelmi drámák szerzőjétől, s az egykori iskolaorvostól elfogadja az olvasó A Medve utcai polgárit. De fennmaradnak a matematikai, kémiai, tudománytörténeti, pedagógiai, prozódiai esszék, s végül a Levelek a hipertóniáról, a maguk imponáló tájékozottságával, és gyakorlott kísérletezőt sejtető pontos megfigyeléseikkel.

A sokoldalúságot minden valamire való szakember, legyen az mérnök, orvos, matematikus, vagy író, jogos bizalmatlansággal fogadja. Hiszen évtizedeket eltöltve foglalkozásunkban még mindig inkább csak kifelé hangoztatjuk jártasságunkat, magunknak, ha őszinték vagyunk, bevalljuk, hogy még egyetlen szakma problematikáját sem tudjuk áttekinteni.

Lehetséges, hogy egy bármily tehetséges szakember – jelen esetben regény- és drámaíró – szakmájától olyan távol eső területeken járatos lehessen? Nem lenne jobb, ha ahelyett, hogy ilyen kalandozásokat tesz, megmaradna a kaptafánál? Ez a számonkérés első pillanatra jogosnak látszik. Az azonban már nem, hogy egyik bírálója, Rónay György azokban a személyes vonatkozásokban is elmarasztalja a szerzőt, amit az éppen ennek a sokféleségnek a magyarázatául fűzött az esszékhez. Egész könyvismertetésében szinte kizárólagosan ezekre a személyes vonatkozásokra szorítkozott, s így az ismertetendő művet és szerzőt téves színben állította be. Mert egy ilyen műben mindenekelőtt nem az a fontos, hogy a szerző hogyan, s mikor jutott tárgyához, hanem az, hogy amiről ír, szakmai szempontból mennyire megbízható, és a szakmai szempontokon túl mennyire tarthat általános érdeklődésre számot. S ezt csak az egyes esszék szakszerű elemzésével lehet eldönteni. Következőkben csak ilyen értelmű elemzést kísérlünk meg Rónay jegyzetei mellé állítani.

A könyv első tanulmánya, A Medve utcai polgári a harmincas évek közepén készült, s részben az akkor még divatos alkattani elméletek hatása látszik rajta. Ezekben az években élte első nagy virágkorát az endokrinológia. Hatása alatt az embertani tipologizálásokba belefáradt alkattan a felületesnek érzett anatómiai jegyei helyett egy belső elválasztású mirigyműködésekre alapított osztályozásban keresett mélyebb összefüggéseket. A hipofízis, a pajzsmirigy, az ivarmirigyek csökkent vagy fokozott működése, s ezeknek a működéseknek a sokszor ugrásszerű változásai – mint amilyennek például a serdülésben lehetünk tanúi – az addiginál sokkal finomabb, s a fejlődés tényét is figyelembe vevő alkattani kategorizálásokat tettek lehetővé.

De az alkattan szempontjai ebben a javított formában is alkalmatlanoknak bizonyultak az egyéni változások gyakorlati célokat kielégítő analízisére. Az alkattan így lassan eltűnt az orvosi gondolkozásból, s az a tudomány, amelyik a második világháború után helyére lépett, az egyéni változatok gazdaságára és a tulajdonságok közötti statisztikus korrelációkra helyezte a hangsúlyt.

Ez a tudomány, a biometria, kellő gonddal kiválasztott statisztikus minták alapján „a tulajdonságok számszerű megfogására” törekszik. Az idézet Némethtől való, aki a harmincas évek közepén még nem ismerhette a második világháború után nagyra nőtt tudomány nevét és módszertanát, és „élettani statisztikának” nevezte. A kísérletes felfedezéseken alapuló módszerrel szemben a következőképpen jellemezte:

„Rögtön megértjük, mire gondolok. Ha a pajzsmirigyműködés felfedezése előtt valaki igen sok emberről táblázatot készít, melyen a szív funkcióbeli érzékenysége, pulzusszám, vércukortartalom, hosszmértékek mind együtt vannak, s az illető nem röstelli számításokkal vizsgálni az így adódó különféle tulajdonságok tapadását (azaz együttes előfordulásuk gyakoriságát), föltétlen észreveszi, hogy vékony csontok, élénk értelmiség, szívlabilitás gyakrabban fordulnak elő együtt, mint mondjuk Don Quichote-csontváz és duzzadt, száraz (myxödémás) bőr. Ha ezt a statisztikust (az orvosokból gépekkel és laboratóriumokkal kiölt) ősi orvosi szimata is segíti, a pajzsmirigy nevét viselő tulajdonság-családot nem írja ugyan le teljes szabatossággal, de mégiscsak észreveszi, hogy itt valami rokonság lappang, s arrafelé irányítja az orvosi ösztönt, esetleg a felfedezői figyelmet is.”

A második világháború óta, amióta a matematika egyre jobban átszövi az élet és tudomány minden területét, ez a statisztikus szemléletmód általánossá vált. Körülbelül egy évtizede nálunk is van biometriai intézet. A harmincas évek közepén, amikor Németh az „élettani statisztika” módszerét kigondolta, és saját vizsgálataiban alkalmazta, ez a szemléletmód még nyugaton is jóformán ismeretlen volt. Fokozza Németh érdemét, hogy vizsgálataiban az általa felismert új módszer mintaszerű alkalmazásait adja. Ahogyan például felismeri és felhasználja a csuklószám jelentőségét, az a statisztikus mintavételen alapuló, átlagokkal dolgozó modern valószínűségszámítási analízis iskolapéldája lehetne.

Különösen ki kell emelni Németh nagy érzékét a biometriai módszerek lelkét jelentő korrelációs- és trendszámításokkal szemben. (Mellékesen megjegyezve milyen találó a korrelációra adott fordítása: „tapadás”). Ez teszi lehetővé számára, hogy vizsgálatait messze az „élettani statisztika” határain túl kiterjessze a második világháború óta pszichológiai statisztikának nevezett tudomány felé. Ő maga a következőkben foglalja össze több száz értelmiség-vizsgálatának az eredményét:

„Két tanulmányban is volt már szó e vizsgálatok tanulságairól. Az egyikben (Munka közben) az értelmiség-indexben tükröző értelmiséget igyekeztem testi fejlettség és iskolai előmenetel közt elhelyezni. Azt láttam, hogy az értelmesség szorosabban tapad a testi fejlettséghez, mint az előmenetelhez… Rosszul fejlett jól tanulók közepes értelműek, jól fejlett rossz tanulók pedig eleven eszűek lehetnek. A másik tanulmányban (Az iskola összetétele) az értelmiség számszerű mérésével szemben, a próbákban megnyilatkozó értelmi minőséget hámozgattam.”

Mindezek a vizsgálatok és szempontok természetes módon viszik Némethet egy harmadik, zömmel ugyancsak a második világháború utáni korszakban kialakult tudomány, a szociometria felé. Nem azt értjük ezalatt, hogy regisztrálja a polgáristái származását, családi körülményeit és anyagi viszonyait. Ez a szociológiai érdeklődéssel telített harmincas évek légkörében természetes volt. De az már nem ennyire magától értetődő, ahogyan például felismeri és definiálja egy nehezen megfogható mikroszociológiai csoport, az iskolai osztály, szerepét és jelentőségét a tanulók testi és lelki tulajdonságainak függvényében, s a jellemükre való visszahatásában, legalább egy évtizeddel a mikroszociológia és általában a szociometria elterjedése előtt.

Ha Németh A Medve utcai polgáriban vázolt úton marad (feltéve természetesen, hogy anyagi támogatást és munkatársakat talál), ma egy nagy biometriai, vagy szociometriai intézet vezetője lehetne, s Magyarország ugyanolyan előkelő helyet foglalhatna el ezekben a tudományokban, mint például Norvégia az ökonometriában. Őt azonban a magyar élet nehézségei és saját kísérletező kedve másfelé vonzották, s így A Medve utcai polgáriban felvázolt módszerek kezdeményezések maradtak. Említetten hagyni, vagy életrajzi betéteket kiragadva, bagatellizálni ezeket a jelentős kezdeményezéseket nem szabad, s szerzőjük rossz, vagy jó emberi tulajdonságaitól és „érzékenységétől” függetlenül meg kell adni a nekik járó elismerést.

Pedagógus szakemberekre kell bíznunk a kötet pedagógiai tanulmányainak az értékelését. Aki ezekben a kérdésekben nem szakember, nem tudja eldönteni, miben maximalista vagy utópisztikus az a pedagógiai elképzelés, amit Németh az Óraadók királyságában vázol. Ha azonban egy tanár módszeréről az egykori tanítványok későbbi pályája és érdeklődése mond valamit, akkor ebből a jelből ítélve Németh vásárhelyi tanárkodását nagyon eredményesnek kell ítélni. De a pedagógiának saját szempontjai vannak, és minden szakember köteles az idegen szakma korlátait tiszteletben tartani. Így a tanított anyaghoz csak nem-pedagógusi szempontok szerint szólunk hozzá, s ez eleve az esszék szakmai tartalmára korlátoz bennünket.

A biológiatanárban még így is ki kell emelnünk, hogy Németh a Szent-Györgyi által szerkesztett, világviszonylatban is kiemelkedő áttekintést veszi oktatása alapjául. A filozófiatanárban értékelnünk kell azt a realista szemléletet, ahogy a filozófiát alapvető problémafelvetésein és történelmi fejlődésén át tárgyalja. Az irodalomtörténet oktatásáról írott finom kis esszéje visszavisz A Medve utcai polgári értelmesség-vizsgálataihoz, de az ottani kvantitatív és objektív módszerek helyett egy szubjektív élményekkel telített, szenvedélyes (és megszenvedett) leíráson keresztül.

A Csilla és a matematika már a nem-pedagógus szakember számára is sokatmondó. Először is egy pszichológiai struktúrát fektet le a szorzótáblán keresztül, amelyiknek lényege az, hogy a gyerek bizonyos szimmetriát mutató formulákat sokkal könnyebben jegyez meg, mint a minden szimmetriát nélkülözőt. Nagyon jól tudjuk, hogy éppen ez az alapja a fejszámoló művészek produkcióinak is, így bizonyos fokig ez a képesség minden gyerekben kifejleszthető lenne. A másik tanulság még érdekesebb:

„…Az algebra – írja Németh – egy magasabb fajta számtannal úgy átrágható, hogy a végén csak az üres héj marad, amely egy fognyomással összeroppantható.”

Ugyanez volt ugyanis a történelmi fejlődés útja. Az összeroppantáshoz mindenesetre egy Bombelli és Vitèe „fogára” volt szükség.

Az Iskola Kakaskúton – kicsit a Cseresnyés realizációjaként – azt mutatja meg, hogyan lehet tanulni vágyó gyerekekkel felépíteni azt a műveltségideált, ami megoldaná a „két kultúra” utóbbi időben nálunk is elég nagy vitát kiváltó problémáját. A megoldás, egy tágasan értelmezett történelemoktatás keretei között, a következő esszék vezérmotívuma is lesz. Ez az emberi szellem jelentős alkotásaira koncentráló történelem teszi elevenné a Hogyan tanítottam Vásárhelyen a történelmet című esszét, ami – sajnos csak a XVII. század második feléig – az Újkor történelmét, mint a természettudományos és matematikai módszer kialakulásának a történelmét mutatja be. Ez a kis esszé mindenütt kitűnő forrásokból dolgozik, a szakértő szem azt is észreveszi, hogy Németh nem járatlan az elsődleges forrásokban sem, s hogy például – talán a drámaíró közvetítésével – ismeri a Favaro-féle monumentális Galilei-kiadást. A legmeglepőbb azonban az az egységes szemlélet, ami biztosan válogatja ki az adatok tömkelegéből a fejlődés szempontjából legjelentősebbeket. Ahogyan például a reneszánsz és a XVII. század természettudományát egymás utóda és ellentéteképpen jellemzi, vagy ahogyan vázolja Galilei és a Royal Society jelentőségét az újkori tudomány egyre fokozódó mechanizálódásában, s ahogyan kimutatja, hogyan és miért lesz a mechanika, s szuverén matematikai módszere az infinitezimális számítás az újkor par excellence tudományává, az a tudománytörténet-írás nagy klasszikusainak – egy Koyré professzor, Lenoble abbé, vagy Georg Sarton – összefoglalóihoz hasonló. A XVII. század filozófiáját, mint a mechanizáció következményét és kritikáját mutatja be, s így természetes egységbe foglal olyan ellentétes gondolkozókat, mint Spinoza és Pascal. Talán egyedül Descartes-képével nem tudunk teljesen egyetérteni. Descartes jelentősége nem szorítkozik az analitikus módszer és a módszeres kételkedés bevetésére, hatása sokszor ellenségein keresztül uralkodik a XVII. század egész szellemi életén. Óriási szerepe van például az infinitezimális számítás megteremtésében, Newton differenciálási módszere közvetlenül tapad Descartes érintőszerkesztési eljárásához. A politikai gondolkozás fejlődésében véleményünk szerint túlságosan pozitív jelentőséget tulajdonít Locke-nak és túl keveset a német jogtörténeti iskolának, elsősorban Puffendorfnak és Leibniz-nek.

A XIX. századi matematika fejlődéséről szóló esszé csak matematikusok számára hozzáférhető. Az adatok, s nevek sűrítése a nem-matematikusokat megzavarja. Pedig ennek a kis esszének éppen ez az absztraháló tömörítése adja meg a szépségét. Ennek a segítségével érteti meg, hogyan termeli ki a matematikai gondolkozás a század elején jelentkező absztrakcióra törekvő szigorúságigény nyomása alatt sorra a gaussi számelméletet, a nemeuklideszi geometriákat, a logika algebráját, a csoportelméletet, a határérték-analízist, a komplexváltozós függvénytant, a periodikus függvények általánosításaként az elliptikus függvények elméletét, a tenzoranalízist és invariánselméletet. A rövid pár oldalon még a fizikai alkalmazásokra is utal. Így ez az esszé a következő fejezettel együtt, amelyik a XIX. században tudománnyá növő kémia fejlődését futja át, ugyanilyen tömören folytatja a Hogyan tanítottam…ban megkezdett és a XVII. század végén abbahagyott újkor-történetet. A hiányzó XVIII. századot megtalálhatjuk részben az Iskola Kakasútonban, részben a II. Józsefben.

A következő esszék a nyelvtanítás, fordítás, vagy verstan ürügyén a nyelvekről szólnak. Természettudomány, pedagógia és történelem mellett ez a könyv negyedik főtémája. A nyelvek, pontosabban a nyelv természetével való gondos bíbelődése azonban más jellegű, mint amit a többi esszénél tapasztaltunk. Személyesebb. Úgy érezzük, az író itt saját szakmájáról, kenyérkeresetéről vall. A munka iránti szenvedélyes felelősség teszi feszültté ezeknek a tanulmányoknak minden sorát Legnagyobb részük a fordító munkájáról szól.

Németh, mint írja, későn kezdett ebbe a munkába, s mégis az olvasó érzése az, kitűnő fordításaihoz hozzáolvasva ezeket a szakmai esszéket, hogy Németh egész életében fordított, született fordító. Ezek a tanulmányok, jóllehet a fordításról szólnak, Németh saját írói műhelyébe vezetnek be. Érthetővé teszik a magyar prózában előd nélküli, kristályosan világos és vasbetonszerkezet-szerűen feszített mondatainak a genezisét.

Egy ragyogó kis esszében (Latin szavak a magyarban) megmutatja, milyen magyarosan lehet latin szavakkal beszélni. Egy másik tanulmány (A fordító plennitisze) megtervezi a szavak nélküli nyelvet. Ez magában véve is jelentős teljesítmény az univerzális számológépnyelvek megteremtése előtt, minket azonban most mint Németh műhelytitkaiba vezető út érdekel. Németh prózájában a szavak elvesztik a magyar nyelvben megszokott szemantikai többértelműségüket, pontosan definiált, egyértelmű jelekké válnak, kicsit olyanokká, mint a szavak nélküli nyelv jelei.

Ezen az analitikus szenvedélyen keresztül kapcsolódnak ezek az esszék szorosan a könyv többi tanulmányaihoz. Ugyanarról szólnak, mint a tudományos és pedagógiai esszék, az analízisről, az újkor nagy vívmányáról. Ez fogja össze nemcsak a kötetet, Németh egész életművét is.

„Voltaképpen az Elemzés küzd itt a féreggel – írja a Levelek a hipertóniáról című tanulmányához írt figyelmeztetés-ben – az az elemzés, amelyet korszakunk hajnalán Descartes és társai olyan büszke reménységgel tettek módszerük lényegévé, amelynek három század példátlan vívmányait köszönhetjük, s amely ma szülőhazájában is félig megvetetten, máshol eldurvultan küzd a kiábrándulással és nehézkes kezekkel. Én néhány éve legnagyobb tanulmányom akartam e módszer hiányainak, s korlátainak a megmutatására szánni, de mint abban, a tervezettben, ebben a kis írásomban is bizonyítani kívántam hogy neki a kitágítandónak, de el nem vetendőnek vagyok tökéletlen, de utolsó szóig hű neveltje.”

A Levelek a hipertóniáról című tanulmányban ez az elemző szenvedély vezet ahhoz a könyörtelen őszinteséghez és részletességhez, amit kritikusa – félreértve módszert – magánügyek ilyen nagy nyilvánosságra semmiképpen sem érdemes teregetéseként ítélt el. A vérnyomásmérő Németh kezében nemcsak orvosi műszer. A Medve utcai polgári szerzőjének a kezében a mérőszalag még csak mérőszalag volt, a Levelek írója számára a vérnyomásmérő már olyan eszköz, aminek a segítségével a művész saját, s magán keresztül az öregedő, betegséggel és halállal szembenéző ember súlyos problémáit analizálja. Irodalommá válik kezében az orvosi műszer, s betegsége az analitikus módszer gyakorlására alkalmas eseten túl egy nagy irodalmi mű megszületését inspiráló forrássá. A Levelek a magyar irodalomban leginkább Karinthy Utazás a koponyám körülje mellé állítható. Két nagy gondolkodó művész reakcióját rögzíti ez a két könyv az életüket fenyegető veszedelemmel szemben. Németh esetében bonyolítja a helyzetet a szakmabeliség, illetve egy fiatalkorában tanult foglalkozás visszatérő és könnyen felfrissíthető emlékei. Ezek az emlékek olyan könnyen felfrissíthetők, hogy egy orvosi tanulmány igényeit kielégítő tájékozottsággal kapcsolódnak a megfelelő legújabb szakirodalomhoz.

De A Medve utcai polgárival összehasonlítva azonnal szembeötlik, hogy itt egészen másféle szakszerűségről van szó. Ott az orvos használta fel az író fogalmazási készségét, itt az író kamatoztatja, meglepően jól, orvosi ismereteit. Ezért a Leveleket nem lenne jogos annyira szakszempontok szerint megítélni, mint A Medve utcai polgárit. Nem lényeges, hogyan viszonylik a benne előadott elmélet az ezen a területen nagy nehézséggel küzdő, folyton változó orvosi kutatáshoz. Alapfeltevése – ami szerint a hipertónia szóban forgó fajtáját a teherbírásukhoz képest fokozott munkára kényszerített agykéregsejtek által termelt vérnyomásfokozó anyagok keringésbe jutása okozná – nem valószínűtlenebb ennek a betegségnek a pathogenezisére felállított egyéb elméleteknél. Ez nagyon fontos az írás művészi jelentőségének a szempontjából is, mert egy képtelen elmélet annyira realista írónál, mint Németh, csökkentené a mű hitelét. Ezentúl azonban a Leveleket nem mint orvosi munkát kell néznünk, hanem mint megbízható szakismeretek segítségével megírt irodalmi alkotást, amit nagyon is érdemes volt kiadni a rekriminált „húszezer példányban”.

Így természetesen nemcsak érthetővé, hanem egyenesen nélkülözhetetlenné válnak azok az őszintén feltárt, részletes életrajzi adatok, amiken Rónay György annyira megütközik. Nem csúszik át Németh az általános „érvényesség” szempontjaiból jelentéktelen „esetlegességbe”, mert mint az irodalomban oly gyakran, éppen az esetleges jelenti itt a művészileg érvényest.

Németh László
(1901–1975)
Kossuth-díjas magyar író, esszéista, drámaíró, műfordító
  1. Forrás: Vekerdi László: A kísérletező ember. Jegyzetek Németh László könyvéről. = Kortárs 8 (1964) No. 4. 633–637. p.
  2. Németh László: A kísérletező ember. Budapest, 1963. Magvető. 558 p.

Vekerdi László: Az ember – gondolkodó nádszál. A magyar művelődéstörténet országútján. Sajtó alá rendezte: Gazda István. Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézet Budapest, 2016. (A Magyar Tudománytörténeti Intézet Tudományos Közleményei, 83.)