A véges végtelen

„Hatványoznak, gyököznek, ám kivonnak”

Ady a „Margita élni akar”-ban ezzel a sorral jellemzi a „józan, praktikus” törekvéseket a század eleji Magyarországon:

„Szép lesz a mi nem-történetünk,
Minden bogaként a magyar Sionnak,
Hol annyi már a józan, praktikus:
Hatványoznak, gyököznek, ám kivonnak,
Jöjjön hát gyorsan mi két életünk,
Mely nem tudott soha eggyé fonódni.
Cimbalom-tus, és most figyelni tessék:
Következik a következetesség.”

Az élénk kereskedelem, a gazdasági és ipari fejlődés képe persze kapcsolódott a számítások fogalmával: a tudomány- és technika-történetírás nem győzi emlegetni az összefüggéseket az agyagtáblák „helyiértékes” számírásától mikroprocesszoros számítástechnikáig. Ám Ady nem a történészek összefüggés-mitológiája szerint gondolkozott: ez a strófa olyasmit vezet be, ami semmiképp nem nevezhető „józannak” és „praktikusnak”; Ady a józanként és praktikusként tetszelgő, ám valójában brutális és kiszámíthatatlan hatalommal szembeforduló álmok szépségét írta le; kevesek álmainak cseppet sem józan és praktikus, ám szép emberi következetességével. „Számítás” és „következetesség”, vagy másképpen szólva „matematika” és „logika”, koránt sem olyan egyszerűen és magától értetődően tartoznak össze, mint ahogyan azt mi idült összefüggés-mérgezésünkben véljük. Egyáltalán nem biztos, hogy az agyagtáblákon – kivált a régieken – található számítások olyan egyszerű algebrai egyenletek eredményei, mint amilyenekkel a matematikatörténészek ma kiszámítják őket. Az agyagtáblákon ugyanis soha nem találhatók egyenletek vagy általában levezetések. Az agyagtáblák többnyire csak a feladatot adják meg és a végeredményt; de ha közlik is a számítást, az holmi algebrai egyenlet megoldásának a legnagyobb elfogultsággal sem nevezhető. Ám éppen maga a számítás a nagy felfedezés; azt, hogy milyen nagy, szépen mutatja ritkasága az első írás-maradványokon. […]

Akhilleusz pajzsa alatt

[…] a nem-heroikus részeket a kommentátorok, már az alexandriai idők óta, igyekeztek kimagyarázni vagy olykor egyenesen ki is húzták. De néha még a fordítók is megmásították egy kicsit a nagyon nem-arisztokratikusan hangzó részeket. Az Odüsszeia VI. énekének 303–309. sorát például, ahol Nauszikaá elmagyarázza Odüsszeusznak, hogyan jut Alkinoosz „gyönyörű palotájában” a király elé:

„Ámde mikor már elrejt téged a ház meg az udvar,
vágj át legsebesebben a termen mig oda nem jutsz
édesanyámhoz: a tűznél ül, a tűz sugarában,
tengeri bíbor-szép fonalat szövöget, csoda nézni;
oszlophoz dől; háta mögött a cselédei ülnek.
Ott van az oszlop alatt trónszéke édesapámnak,
ő azon ülve borozgat, akár valamely örök isten.”

Devecseri Gábor pontosan fordította; ám az angol fordítók többsége a királynő alá rak egy széket: nem ülhet csak úgy oszlophoz dőlve a földön. Pedig az Odüsszeiában a paloták berendezése és beosztása másutt is feltűnően egyszerű. Pénelopé például a hálószobájából mindent lát, ami a teremben vagy a lépcsőkön történik (és házában minden ott történik), akár egy korabeli egyszobás parasztházban, ahol a nők részét legfeljebb függöny választotta el. Homérosz királyi palotái megnagyobbított parasztházak, és hasonlóképpen a lakomák az év nagyobb részében többé-kevésbé szükséget látó emberek álmai a dőzsölésről; ugyanígy a kísérők és cselédek tömege, a bizonytalanul leírt vagyon a nemesfémek bőségével – szembeállítva az Íliász és az Odüsszeia bámulatosan pontos leírásaival parasztok, pásztorok, halászok, vadászok, mesteremberek életéről –: mindez így együtt nyomban helyére kerül, „ha adva van egy költő és egy hallgatóság, akik egyaránt kevéssé ismerik a korabeli arisztokraták és királyok házait és életmódját; ez volt a keret, amelyben régi urak és királyok tetteit el lehetett beszélni.” Az Íliász és az Odüsszeia nem annyira a 8. századi arisztokraták életének a visszavetítése a heroikus múltba, mint inkább egyszerű embereké a gazdagok társadalmába. „A ’homéroszi társadalom’ – összegzi Dalby – a nyolcadik századi görög világ legszegényebb, legkevésbé arisztokratikus, legkevésbé hatalmat-birtokló részének a tapasztalatára épült. Amit ’költői túlzásnak’ és ’epikai távolságnak’ láttunk, az meglehet, egyszerűen a legalkalmasabb eszköz a gazdagok életének lefestésére egy olyan irodalomban, amely lényegében a nép körében folyó beszélgetés.” […]