Jól ismerjük ma már, kivált Paul Lawrence Rose kutatásainak s mesteri összefoglalójának1 köszönhetően, azt a „matematikai humanizmust”, ami a 16. századi Itáliát meglepően mélyen és több társadalmi szinten át- meg átjárta. A „járás” itt nem puszta metafora: a matematikai humanizmus legkülönfélébb képviselői, mesterei és terjesztői udvarról-udvarra, egyetemről-egyetemre, egyik nagy építkezésről a másikra jártak, keresve jobb megélhetésüket, olykor akár meggazdagodásukat, de mindenhol és mindenképpen dicsőségüket. Mint a humanisták általában, ők is szörnyen öntudatos emberek voltak. Szerencsénkre, mert így minden erejükkel igyekeztek hasznosítani a könyvnyomtatás fiatal s meglepően hatásos tudományát. A humanisták mindigis a kéziratok és a könyvek emberei voltak; a matematikai humanizmus képviselői pedig tán még a filozófusoknál is jobban vágyakoztak az első közlés dicsőségére, hiszen nem csupán szerencsésen föllelt antik szövegek gondozásáról s kiadásáról, hanem saját fölfedezéseikről is szó volt. Efféle embereknek szólnak Tartaglia meghatóan öntudatos sorai a Quesiti et Inventioni diverse [Különféle feladványok és megoldások] (Velence, 1546) ajánlásában:
„Kiket új dolgok égő vágya izgat
Mikről nem tudtak Platón sem Plotinosz
Sem semmi régi görögök s latinok
S csak Munka, Mérés, Ész hozott világra.”
Niccolò Tartaglia nagyon szegény sorból küzdötte föl magát kora legelső matematikusai közé, dicsősége – egyébként mindig veszélyeztetett s nehéz – csúcsán is gondolt a kétkezi munka embereire, ezért is írta műveit olaszul. Így adta ki Euklidészt is, mégpedig rekonstruálva benne az arányelméletet tartalmazó V. könyvet, ami később igen fontosnak bizonyult, mert az infinitezimális számítás fölfedezése előtt egyedül ez az eudoxoszi arányelmélet volt alkalmas folytonosan változó mennyiségekkel való munkára. Tartaglia olasz Euklidészéből tanult Galilei.
