A magyar kémiai szaknyelv kialakulása

Szõkefalvi-Nagy Zoltán
kémia, szaknyelv, terminológia, nevezéktan

A XVIII. század vége körül nemcsak a kémia tudományában történt jelentős átalakulás, hanem átalakult annak nyelve is. Míg addig kb. másfél évezreden keresztül a tudomány kizárólagos nyelve a latin volt, a polgári fejlődés magával hozta a nemzeti nyelvek megerősödését, amelyek egymás után hódították meg a politikai, irodalmi és tudományos területeket.

Nálunk ez a folyamat, több okból, viszonylag lassan játszódott le. Az okok közül elsőnek nyilván társadalmi fejlődésünk lassúságát kell megemlítenünk. Gátlója volt a magyar nyelv előretörésének az ország soknemzetiségű összetétele, amely egy nyelv egyeduralma ellen szólt. Akadályozta a magyar nyelvnek előretörését az is, hogy a társadalmi átalakulás csírái éppen azokban a városokban indultak leghamarabb fejlődésnek, amelyek polgársága túlnyomórészt németül beszélt. Nem utolsósorban fékezte a magyar nyelv általános előretörését a felvilágosult abszolutizmus központosító törekvése, mely a német nyelvet igyekezett a birodalom egységes nyelvévé emelni.

II. Józsefnek németesítési törekvése során nem a magyar nyelvvel, hanem a latinnal szemben kellett felvennie a harcot, amely a közép- és főiskolák nyelve volt és lett ismét a nyelvrendelet kényszerű visszavonása után.

A magyar nyelvet a közép-, kisnemesek s a megerősödő és egyben magyarosodó polgárság használta kizárólagos jelleggel. Ha hozzájuk szóltak, a rendeleteknek is magyarnak kellett lenni, ugyanúgy az ismeretterjesztő irodalomnak is ezen a nyelven kellett megtalálnia az utat ehhez az olvasóközönséghez. Azonban éppen az első ismeretterjesztő munkák mutatták meg, hogy komoly akadályokat kell leküzdeniök azoknak, akik a nép nyelvén akarják megszólaltatni a tudományos ismereteket.

Elsősorban az volt a probléma, lehet-e egyáltalában magyarul tudományokat tárgyalni. Az első próbálkozások nehézkessége sokakat elriasztott a további lépésektől. Nemcsak társadalmi okok játszottak közre abban, hogy Apáczai Csere János Magyar Encyclopaediáját olyan sokáig nem követte más mű, hanem a szaknyelv kialakulatlansága.

Különösen nehéz volt a helyzet a kémiában, amelynek fogalmait a népnyelv segítségével körülírni nem lehet. Azok a tudományok szólaltak meg először nyelvünkön, amelyek szaknyelvéhez a legtöbb kifejezést meg lehetett találni a nép között is. Így magyar nyelvű földrajzot már a tizennyolcadik század közepén írtak (Váradi Baranyi László, 1749, Lázár János, 1750). Orvostudományi művek közül pedig még régebbieket és még többet is említhetnénk, pl. Páriz Pápai Ferenc Pax corporisát, amelyik elég rövidesen követte Apáczai könyvét 1690-ben, vagy Mátyus István Diaeteticaját 1762-ből. A fizika 1777-ben Molnár János kezében szólalt meg először magyarul. A kémiához leginkább közelálló tudomány, az ásványtan még később, 1784-ben Benkõ Ferenc, majd 1791-ben Zay Sámuel könyvében szólalt meg nyelvünkön.

Mindezek a művek tartalmaztak kémiai kifejezéseket, de ezeken kívül találhatunk magyar elnevezéseket a latin nyelvű tankönyvekben (főleg ásványtanokban) is, pl. Mitterpacher Lajosnál. Ezek a szerzők a nép nyelvéből keresgélték össze a megfelelőket, ha csak tehették. Ez is nagyon nehéz feladat volt, a magyar köznyelv ugyanis természettudományos szempontból meglehetősen szegényes volt, sőt még a nyomtatott művekben sem mindig egyértelmű. Jogosan panaszkodott Torkos Jusztusz János, hogy a pozsonyi Taxa pharmaceutica összeállítása közben – 1745-ben –

a magyar nevezéktan adta a legtöbb munkát, minthogy ez nem teljes és nem állapodott meg, ellenkezőleg a különböző könyvekben és füvészkönyvekben eltérő…

A magyar nyelvben az első szerzők még annak a hét fémnek a nevét sem találták meg mind, amelyek pedig már akkor világszerte évezredek óta ismertek voltak. Igaz, az arany, ezüst, réz, vas magyar neve egészen régi, s elég régi a higany akkori neve, a kéneső (amely nevének semmi köze sem a kénhez, sem az esőhöz, a török eredetű „könösü” szó átalakításából képződött). A stannumot és a plumbumot azonban nem különböztette meg a nyelv, egyazon szóval jelölték, egyesek ónnak míg mások szlávosabban ólomnak nevezték mindkét fémet. Az első szakkönyvekben fehér és fekete ón, illetve ólom elnevezéssel találkozunk.

A nemfémek közül csak a kén és a szén neve ősi, minthogy azonban a német bányászok közvetítésével más anyagok is ismertté váltak, azok elnevezéseivel – eltorzított bányász kifejezésekkel – is találkozunk a XVIII. századi magyar nyelvben (pl. arzén–rozsnika, az elemnek tartott borax = póris, antimon – a német Spiessglanz nyomán = piskolc).

A kémiai általános fogalmak visszaadása még nehezebb volt. Mátyus István például, amikor több mint 200 évvel ezelőtt az ásványvizekkel kapcsolatban először próbálkozott kémiai kérdésekről szólni, azt a fogalmat, hogy„sav”, csak így tudta kifejezni: „rágó savanyú spiritus”, a savat közömbösítő kalcium-karbonátot pedig „savanyúság ellen való fejér föld” kifejezéssel jelölte.

A kémiai magyar szakkifejezések első alkotói

Amikor a XVIII. század végén eljött az ideje, hogy a kémia egészét megismertessék hazánk fiaival, a szakírók rákényszerültek, hogy a népnyelvre támaszkodva ugyan, de maguk alkossanak szakkifejezéseket. Különösen azért volt ez szükséges, mert éppen abban az időben Lavoisier hatalmas tudományátformáló működése során sok új fogalom alakult ki, s ezzel párhuzamosan, ezzel okozati összefüggésben is, rengeteg új elemet és új vegyületet fedeztek fel, amelyeknek új név kellett. A nagyobb, haladottabb országokban már egy meglevő kémiai szaknyelv kiegészítéséről volt csak szó, nekünk azonban mindent akkor egyszerre kellett kialakítanunk.

A többi nemzet is arra törekedett, hogy a saját nyelvére fordítsa a legújabb fogalmakat. A német, az orosz, a cseh ma sem beszél hidrogénről, nitrogénről, oxigénről, hanem azokat a szavakat használja, amelyeket e szavak fordításaként akkor alkotott meg. (Wasserstoff, vadorod, vodik stb.). Más kifejezéseket azonban sokszor változatlan formában átvettek. Nálunk viszont részben a németesítő befolyás ellensúlyozására kialakult a purizmus elve, az az elv, amelyet Révai Miklós hirdetett először: a mi magyar nyelvünk nem rokon az európai nyelvekkel, nem is vehetünk át azokból szakkifejezéseket sem, kirí nyelvünkből a latin és a görög szó is, tehát mindezek helyett magyar megfelelőket kell teremteni.

A kémiai nyelvújítás tehát történelmi szükségszerűség volt, s az elmondottakból folyt az, hegy ez az egészen általános folyamat nálunk sok-sok túlzást mutatott fel, s végül rendet csakis úgy lehetett teremteni, hogy az akkor alkotott szakkifejezések szinte egészét kidobtuk. Azt a csaknem száz évet azonban, amikor a hazai kémiában a nómenklatúra központi fontosságú volt, nem lehet és egyáltalában nem is szükséges hazánk kémiatörténetéből kitörölnünk, és nem szégyenleni, hanem reálisan értékelni kell.

Még nem tekinthető tudatos nyelvújítónak Õri Fülöp Gábor, aki 1796-ban, a Derczeny János német borászati könyvecskéje fordításában különös hozzáértés nélkül fordította le (talán a szebb stílus kedvéért hol így, hol úgy) az előforduló új kémiai fogalmakat.

A tudatos kémiai magyar szaknyelv megteremtésére irányuló első jelentős lépést Nyulas Ferenc, Erdély későbbi főorvosa tette meg a radnai borvizekről szóló 1800-ban kiadott, már előbbiekben említett művében. Azt írja:

Még senki magyarul vizet nem bontott, a kémia is újság nyelvünkben, innen szükségképpen sok új szókat kellett csinálnom, ha igazán akartam magyarul írni.

Valóban, Nyulas igazán magyarul írt. Szóalkotásai helyes nyelvérzékről, ugyanakkor viszont jó kémiai tudásáról is tanúskodnak. Könyvében szótárba szedte össze a kémiai kifejezéseket, még azokat is, amelyekről megjegyzi, hogy „nem az én kohómból kerültek ki, tehát nem új szók”. Különösen az a törekvése volt nagyon hasznos, hogy a régebbi magyar szavakat konkrét tartalomhoz kötötte, minthogy ezek – mint írta –

a közönséges beszédben most ilyen, most amolyan értelemben, csak bitangjában forognak, de itten őket nem más, hanem éppen abban az értelemben kell venni, mint deákjai mutatják, különben a kémiai előadásokat bizonytalanná fogják tenni.

Nyulas szóhasználatából eléggé sok megmaradt, pl. sav, tégely, de sok el is veszett. Az oxigént sav-aljnak, a hidrogént víz-aljnak fordította. Látható, hogy ezek a szavak is annak az elgondolásnak eredményeként születtek, amelyet maga elé kitűzött:

1-ször a könnyű kimondhatóság, mely a nyelvet édesíti, 2-szor a rövidség, amely a dolgoknak előadását könnyebbíti.

Nyulas kifejezései olykor szokatlanoknak tűnnek, azonban tagadhatatlanul jól beleilleszkedtek volna a magyar beszédbe, egyben pedig az akkori kémia fokán jól fejezték ki a lényeget. Érdekes meghallgatni azt, hogyan fejezi ki, hogy a lúgok szénsav hatására kevésbé marókká válnak:

A sütős lúgsók erőszakos állapotban vannak, mert csak erővel jól bedugott edényben lehet őket ilyen állapotjukban megtartani, különben a külső levegőből ismét magokba húzzák a szénsavat és megszelidülnek.

Kováts Mihály és kortársai

A XVIII–XIX. század fordulója körül a természettudományok hazai legszorgalmasabb terjesztője, Kováts Mihály, a kémiai magyar szaknyelvért is rendkívül sokat tett, neki köszönhető a kémia egészét tárgyaló mű, az ún. Magyar Chémia megírása is. …

Kováts orvostudományi műveiben is kitűnik, hogy a kémiával sokat foglalkozott, azokba a művekbe, amelyeket németből fordított, mint Hufeland és Struve világszerte népszerű könyveibe, lábjegyzetként sok kémiai vonatkozású részt illesztett be. Fő kémiai munkája, az 1807–1808-ban kinyomtatott négykötetes Chémia vagy természettitka lényegében ugyancsak fordítás, F. A. C. Gren: Grundriss der Chemie című, 1796-ban kiadott műve nyomán készült. A fordítások azonban abban az időben meglehetősen szabadon készültek. Kováts is több vonatkozásban modernebb szemléletűvé tette Gren könyvét, így Grennel szemben egyértelműen az antiflogisztikus nézetek mellett áll ki.

Hibája ennek a műnek, amit Kováts később rendszeresen Magyar Chémiának nevezett, hogy túl részletes ahhoz, hogy a széles közönség ezzel kezdjen neki kémiai ismeretei megszerzésének, azok viszont, akik már kellő alapismerettel rendelkeztek, latinul tanulták a tudományt, s számukra nem volt más a könyv, mint dícséretes nyelvészeti próbálkozás.

Valóban, Kováts műve elsősorban nyelvészeti szempontból jelentős és úttörő jellegű. Bebizonyította, hogy – mint írja

a’ magyarnak mind a nyelve, mind az esze alkalmatos a’ra, hogy a’ tudományokat magyarul tsepegtesse kedves magzatjainak az elméjekbe”, „mert ha igaz, hogy magyarul írhatni Chémiát, a’kor igaz lészen az is, hogy magyarul minden tudományt írhatni, tudva lévén, hogy a’ Chémia a’ legújabb, és a’ legnehezebb tudomány.

Rendkívüli nehézségeket kellett Kovátsnak legyőznie ahhoz, hogy a kémia egésze számára szakmai és nyelvészeti vonatkozásban egyaránt megfelelő nómenklatúrát teremtsen.

Nem akart mindenáron újítani. Sok esetben megőrizte az eredeti idegen kifejezést, ha az hangtanilag beilleszthető volt a magyar beszédbe, olykor kis alakítással sikerült is neki. Gyakran felsorolta a régebbi, vagy az általa alkotott szinonímákat is. Így beszél chémiáról és természettitkáról, piskoltzról és dárdafényről, az arzén szinonímjaiként pedig négyet is felsorol: „egérkő, maszlagértz, felségmaszlag, tserépkobalt”, s az olvasóra bízta, végül melyik kifejezést választják. Minden kifejezést nyelvészetileg részletesen megindokolt, bár ezek az indoklások a legtöbb esetben nem kifogástalanok, sokszor rendkívül erőltetettek.

Pár példán keresztül mutathatjuk be Kováts jó nyelvérzékét:

Kémiai eszközök: Kémiai eljárások stb.:
szélke (fiola) elegyítés (szintézis)
botska (kád) elválasztás (analízis)
görbetök (retorta) remek (kísérlet)
léhely (téka) kihúzadék (extraktum)
légely (butélia) pedzőszer (reagens)

Az affinitást chémiai atyafiságnak, a molekulát paránygónak, a kémiát természettitkának nevezte el.

A kortársak közül sokan nem értették meg Kováts Mihály törekvésének értékét. D. G. (valószínűleg Dayka Gábor) azt írta 1820-ban a Tudományos Gyűjteményben:

miért kell a meg-visgálás vagy próba helyett kisirtet, a Virtus helyet Himség, a materia helyet Anyag … holott az elsőbbeket minden magyar érti, még a köz emberek is, az hátulsókat senki sem.

A kísérlet, anyag szavak meghonosodása nem a bírálónak, hanem Kováts Mihálynak adott igazat, igaz, hogy a hímség és sok más próbálkozás nem vált be, nem bizonyult életképesnek.

Akárhogy is, Kováts Mihályé az érdem, hogy az egész korabeli kémiát élvezetes nyelven, szakmailag is kifogástalanul megszólaltatta. Ettől kezdve szinte egész életét a természettudományok magyar szaknyelvének megalkotására szánta.

Leghíresebbé az 1822-ben kiadott kilenc nyelvű ásványtani szótára tette Kováts Mihályt. Az ebben közzétett szakkifejezései, mint látni fogjuk, bizonyos áttételekkel nagy befolyással voltak a később általánosan elfogadott magyar kémiai szaknyelv kialakulására. Teljesen hatástalan volt azonban az a több évtizedes munkával elkészített hatalmas szakszótára, amelyet 83 éves korában, 1845-ben jelentetett meg.

Ez a nagy mű a természettudományok egészére kiterjedt, a negyedik kötet vonatkozott a kémiára (Három nyelvű fejtő titoktan műszótár; titoktan = kémia). Ebben hihetetlenül nagy munkával minden akkor ismert elem, vegyület, eszköz, folyamat, valamint elvont fogalom számára jól hangzó, szakmailag is kifogástalan kifejezés megalkotására törekedett. Sajnos, szóalkotásaira hatással voltak a magyar nyelvújítók túlzói, így használhatatlanok. Nem is vette át senki sem.

Kovátscsal csaknem egyidőben, 1808-ban jelent meg Varga Márton műve is, amelynek előszavában a szerző hivatkozik ugyan Kováts Mihályra, de az a hivatkozás láthatóan már az egész mű elkészülte után történt meg, és Vargának ugyanúgy végig kellett mennie a nyelvi úttörők rögös útján, s a „gyönyörű természet tudománya” előszavában joggal írhatta: „Előttem törött út, ki-ki tudgya nem volt”. Varga szóalkotásai általában jók, azonban az általa készített szavak nem ölelik fel a kémia egészét.

Nyulas és Kováts szavai közül azok, amelyek megmaradtak, nagyrészt Pethe Ferenc közvetítésével kerültek át a későbbi magyar kémiai nyelvbe. Pethe (1763–1832) nem volt kémikus, a hazai mezőgazdaság fejlesztése érdekében fordította le H. Davy mezőgazdasági kémiáját 1819-ben. A földmívelési Kémia gyökere című mű aránylag nagy elterjedtséget ért el a mezőgazdasággal komolyabban foglalkozó szakemberek között. Részben vagy egészben át is vették annak nyelvezetét. A Lánghy és Lencsés által szerkesztett mezőgazdasági folyóirat még 1829-ben is nagyjából a Pethe-féle nyelvet alkalmazta.

Pethe is elsősorban a magyarosságra törekedett, akárcsak Nyulas és Kováts is. A magyarosságot tartotta szem előtt Kerekes Ferenc, aki először adott magyarul elő kémiát főiskolai fokon, s ugyancsak kénytelen volt foglalkozni a kémiai nyelvújítás kérdésével. Leírja, hogy „fűtől fától, Magyarországi és Erdélyi Magyarországtól” tudakozódott, hogy megkeresse a népben még élő kifejezéseket, de az előadásairól készült jegyzetekből azt állapíthatjuk meg, hogy a nemzetközi és a magyar szavaknak azt az egyensúlyát igyekezett megteremteni, amit ma tartunk ideálisnak. Meggyőződése volt, hogy ki kell alakítani egy nemzetközi nómenklaturát. Értékes elgondolásait papírra vetette, de nem publikálta.

A Schuster-féle kémiai műnyelv

A kémia kifejezéseinek lefordítása a nemzeti nyelvre, mint láttuk, nem volt magyar specialitás. Az sem tekintendő annak, hogy arra is törekedtek, hogy a nemzeti nómenklaturában ugyanazt a logikus egyöntetűséget érjék el, ami a francia tudósok által kimunkált nevezéktan sajátja volt. A német Oken az elemek nevét a Kiesel-hez (az elemnek tekintett kovához) hasonlóvá alakította át, úgy hogy minden elem neve "el"-lel végződött. Az akkor már részlegesen sem sikerült. Oken nem volt ugyanis Németország legnagyobb hatású természettudósa, s az új szaknyelv szükségességéről nem győzte meg a német nyelvterület legnagyobb vegyészeit.

Nálunk viszont a nemzeti kémiai nómenklatura kialakítására a XIX. század első évtizedeiben több ok miatt kedvezőbb volt a helyzet:

  1. Nem volt egységesen kialakult magyar vegyészeti nyelv, nem volt mit kiszorítania az újnak.
  2. A gyökeresen új magyar szaknyelv elterjedését és megerősödését elősegítette nyilván az általános magyarországi hangulat is, a purizmus által előkészített talajba került a mag, s a reformkor honszeretetének melege segítette azt a fejlődésben.
  3. Az is nagyon sokat jelentett, hogy a magyar kémiai műnyelv megteremtésére a javaslatot az az ember tette, aki a kémia magyarországi legfőbb tekintélyének számított, legalábbis az általa betöltött állása miatt.

Schuster János, a pesti egyetem kémiaprofesszora volt az, aki az egységes elvek alapján kidolgozott magyar kémiai műnyelv tervezetét nemcsak elkészítette, hanem tanítványaival használatba is vétette.

Az utókor Schuster Jánossal nagyon mostohán bánt el. Különösen Szily Kálmán, a Természettudományi Társulat főtitkára, a Nyelvtudományi Társulat megalapítója igyekezett Schuster halála után egy emberöltővel lerontani az egykori kémiai nyelvújító emlékét, hogy kiirthassa azt a szaknyelvet, amelynek életképtelenségét akkor már sokan elismerték, de amellyel való szakítást nemzetietlen ténykedésnek érezték volna. Szerinte Schuster, a magyarrá váló nemzetiségiek szokásos túlbuzgóságával, minthogy új felfedezésekkel nem tudta meggazdagítani a kémiát, azzal töltötte idejét, hogy „magyar szóhangokból új neveket faragcsált a már meglevők számára”.

Nemrég került elő Schuster Jánosnak egy 1808-as, eddig ismeretlen kézirata, amelynek alapján vele kapcsolatban több, eddig tényként elfogadott adatot lényegesen revideálni kell. Kiderült ebből az iratból az, hogy a kémiai terminológia kérdése már akkor is egészen közelről érdekelte. Ismerte és méltányolta Nyulas Ferenc és Kováts Mihály műveit is, sőt erről cikket is szándékozott írni.

A későbbiekben is láthatóan folyamatosan tanulmányozta a magyar nyelven megjelent kiadványokat. Különösen Kováts ásványtani lexikonában közzétett kifejezések hatása mutatkozik meg a Schuster által alkotott kémiai „műnyelv”-ben, amelyet 1829-ben a Gyógyszerek árszabásában, majd a gyógyszerész tanítványai szakdolgozatszerű cikkeiből ismerhetett meg először a magyar közönség.

Az új szaknyelv szokatlanságával és sok helyen magyartalan hangzásával még azokat is megdöbbentette, akik pedig egy ilyen bevezetését szükségesnek érezték. A műnyelv egyik meggyőződéses híve, Fenyéri Gyula is így nyilatkozott:

Lesznek, eleve látjuk, elegen, kik az itten felhozott, ’s az Értekezések’ folytában széltére előkerülő új műszavakon elborzadnak, s talán azoknak újólag leendő magyar fordítását kívánandják.

Bátorította azonban őket Kazinczy mondása:

A magyar szó, ha rossz is, jobb mint az idegen. A korcs szavak csak addig látszanak rosszaknak, míg meg nem szokja őket az ember".

Azt is hozzátehetjük, hegy a magyar kémiai műnyelv nem sokkal volt mesterkéltebb, mint az akkori nyelvújítók egyéb szóalkotásai.

Schuster a műnyelv megteremtésében Berzeliust követte, élesen elválasztotta a fémes és a nemfémes elemeket:

  1. A fémek mind ’-any’ szóvéget kaptak. Egyrészt az arany szó alakja csábította Schustert erre az elhatározásra, másrészt pedig sajátos etimológiával az anya (any-a) szót vélte felfedezni az arany szóban. A családra való hivatkozása a továbbiakban is – mint látni fogjuk – megmutatkozott. Az ’-any’ szóvéget még az ősi magyar fémelnevezések végére is rákényszerítette. Így lett a rézből rézany, a vasból vasany, ezüstből ezüstany (vagy pedig Kováts Mihály etimológiáját követve üstany). A nátrium neve a sziksóból szikany, a káliumé a hamuzsírból hamany, az antimon (Kováts Mihály dárdafénye nyomán) dárdany, a tellur (Kováts földérce után) földany, a bárium sulyany, az ozmium szagany, a tantál nemitany stb. Ekkor született a higany neve is, bár próbálkozott a szerdannyal is, arra gondolt ugyanis, hogy latinban a higany ugyanattól a Merkur bolygótól kapta a nevét (mercurius), mint a szerda nap (dies Mercurii).
  2. A nemfémek nevét úgy alkotta meg, hogy azok ó-ra, vagy ő-re végződjenek. Általában az illető nemfém sajátságára utaló melléknevek képezték a szó alapját. A hidrogén így gyúló vagy vízõ, a nitrogén fojtó, az oxigén savító, a klór (Kováts zöldellőjéből) zöldlő, a bróm bűzlő, a jód iboló, a foszfor (Kováts világosítójából) villó nevet kapott az 1829-es általános magyar kémiai elkeresztelésben.

A vegyületek elnevezése mutatja elsősorban a műnyelv logikus voltát. Az ún. tökéletes oxidok ’-ag’, az ún. tökéletlen oxidok ’-acs’ szóvéget kaptak. Schuster valószínűleg az „agg” („öreg”) és az „öccs” szóra utalt e testvérvegyületek esetében.

A sók közül az oxisók elnevezése is tükrözte Berzelius tanítását arról, hogy a sók a savak és fémoxidok (bázisok) összetételéből állanak, pl. ezüst-nitrát: fojtósavas ezüstag. A haloidsavak nevét az illető elemből képezte Schuster, pl. klorid: zöldlet, jodid: ibolat.

A szerves vegyületek számára ugyancsak egységes elv szerint igyekezett neveket kialakítani. Így pl. az alkaloidok közül a veratrumban (zászpa) előforduló veratrin: zászpadék, a nadragulya atropinje: nadragulyadék stb.

A kémiai műnyelv átdolgozása

A Schuster-féle új műnyelv, minden erőltetettsége ellenére a pesti egyetem vonzókörében igen gyorsan elterjedt. Erdélyben viszont már nem túl sok hívet talált magának. A magyarországi követőknek sem tetszett a műnyelv minden részlete, ezért alighogy Schuster János 1838-ban meghalt, revízió alá vették a szóalkotásait. Az új nyelvújítók csoportja, amelynek vezetője Bugát Pál volt, s amelyben a legtöbb munkát mellette Irinyi János fejtette ki, elsősorban azt vetette az elhunyt szemére, hogy nem vette eléggé figyelembe a magyar nyelv természetét, s ott is erőltette a fémek ’-any’ szóvégződését, ahol az rossz hangzású volt. Különösen a nikkel neve: ingerlany ingerelte nagyon Bugát fülét. Javasolta, hogy a rézany, mészany helyett is a rézeny, mészeny elnevezést vezessék be.

A műnyelv megalkotásában részt vett Mannó Alajos gyógyszerész is, akinek 1842-ben közzétett Orvos-gyógyszerészi vegytanában láthatta a közönség először a megújított műnyelvet.

Bugát és Irinyi szóalkotásainak kémiai szempontból való „rendszeresítése” s az összetett szavaknak bizonyos elvek szerinti „alkotása” viszont Nendtvich Károly műegyetemi, helyesebben ipartanodai tanár munkája volt. Nendtvich volt ennek a csoportnak legszakértőbb, egyben legkevésbé túlzó alakja. Különösen az ásványtani nyelvújítással szemben foglalt el ellenzéki álláspontot, azokkal szemben „kik a’ cölestint mennylének, a’ serpentint kigylának, a’ gránitot maglának nevezik”.

A Bugát – Irinyi – Nendtvich-féle megújított műnyelv szerkezetében nem is tért el lényegesen az eredetitől. Abban mutatkozott a legnagyobb különbség, hogy nem tett különbséget fém és nemfém között, minden elem megkapta az eddig csak a fémeknél használt ’-any’, illetve, ahol a jobb hangzás megkívánta, az ’-eny’ végződést. Volt, ahol csak átalakították Schuster elnevezését – ennek az elvnek megfelelően, így lett pl. az ibolóból iblany, a villóból vilany, a bűzlőből büzeny, más esetben viszont új neveket alkottak. Akkor lett pl. a könnyű hidrogénből köneny, az éltető levegőből, az oxigénből éleny, a halványzöld klórból a halvany stb. Természetesen az időközben felfedezett elemek is új nevet kaptak, mint pl. a vanádium szineny. A magyar kémiai műnyelvnek ez a formája vált általánossá, a különböző szerzők csak lényegtelen változtatásokkal próbálkoztak.

A vegyületek nevének képzésében annyiban tértek el SchustertőI, hogy az ott csak az oxidokra alkalmazott módszert minden vegyületre kiterjesztették, pl. higiblacs (HgI), higiblag (HgI2), legkönecs (NH2), legköneg (NH3), legfelköneg (NH4), legecssavas legköneg (NH4NO2).

A szerves vegyületek elnevezését is továbbfejlesztették. A szerves gyökök szóvégződését az elemekhez hasonlóan alakították ki, pl. Szennert János könyvében: etil: égeny, cianid: kékeny, szalicil: füzany, formil: hangyany, oxalil: sóskaany stb. Az alkaloidok neve pedig mind ’-al’-ra végződött (pl. brucin: ebvészal, morfin: szunnyal, koniin: bürokal stb.).

Ez a megújított nyelv rövid idő alatt széles körben elterjedt. Az akkor még különálló Erdély természettudósai azonban még most sem adták be teljesen a derekukat. A Kolozsvárt megjelenő Természetbarát hasábjain ismételt támadások hangzottak el. Jánosi Ferenc alapos tanulmánya alapján a Tudományos Akadémia 1847-ben külön ülésen tárgyalta meg a műnyelv kérdését. A vitában a műnyelv védelmét Nendtvich Károly látta el, aki büszke volt arra, hogy

nem bír egy európai nyelv is műszavakkal, mellyek a tudomány mostani állásához képest olly rendszeresen, s olly következetesen volnának kidolgozva, mint hazánk nyelve.

Az akadémiai vitában felszólalt „nyelvtani tekintetben” Vörösmarty Mihály, „természet- és nyelvtani tekintetben” pedig Bugát Pál is. A határozat, amelyet az ülés hozott, Bugát álláspontját tükrözte:

miszerint veszélyes és káros lenne a’ már lábrakapott magyar vegytani műnyelv rendszerét… újra kérdésbe venni, ’s ez által romlással fenyegetni: a hibák és hiányok javítását ’s pótlását az időtől és a tudományok haladásától lehetvén és kellvén várni.

Az akkori tankönyvek és szakközlemények, szerencsére, általában zárójelben a kifejezés latin, esetleg a német megfelelőjét megadták. A félreértéseket csak így lehetett kiküszöbölni. A műnyelv használatára mintát vehetünk pl. Schirkhuber Móric tankönyvének az alkálifémekre vonatkozó részéből (a zárójeles szakkifejezéseket elhagyva):

Az égvénygyökökhöz tartozik a hamany, szikeny, és a lavany. A hamany a fémek legkönnyebbike, mert fajsúlya csak 0,86; az élenyhezi nagy vonzalma miatt kőolajban tartandó, melly utolsónak alrészei a szén- s köneny. Élennyel egyesülve a haméleget, vagy növényégvényt képezi… Vízzel képezi a hamélegvízegyet, vagy haméleget, mely a szerves testeket nagy részt megrontja…

A szöveg különlegességét könnyen elfeledteti a benne levő következetes logika.

A szabadságharc előtti nemzeti öntudat nagyon büszke volt a különleges magyar kémiai műnyelvre, amely a Habsburgok s az osztrákok elleni tüntetés egyik formájának is tekinthető. Ez védte ezt a különleges szaknyelvet a szakvonalon nem egyszer felmerült ama vélemény ellen is, hogy elszigeteli ez a nyelv hazánk tudósait a nyugati vezető tudományos köröktől.

A továbbiakban időben kissé előre kell futnunk, hogy a kémiai magyar nyelvújítás termékének, az ún. vegytani műnyelvnek sorsát végigtekinthessük.

A műnyelv használatának hanyatlása, újra felemelkedése és végső bukása

Hogy milyen mértékben volt függvénye a magyar kémiai műnyelv a társadalmi törekvéseknek, rövidesen bebizonyult. A szabadságharc bukása a nemzetet mély fásultságba taszította, az önkény levétette a díszmagyart, vele együtt minden kényszer nélkül lomtárba került a magyarkodásnak egyik jellegzetes tünete, a kémiai műnyelv is. Az egykori legmeggyőződésesebb hívek fordultak el az eddigi elvektől. Nendtvich Károly is így nyilatkozott 1854-ben kiadott könyvében:

Meggyőződtem a felől is, miszerint az egész világtól és minden nyelven elfogadott görög műszavakat a magyarban szintoly jól használhatjuk, mint akár mi más nyelvben, s hogy a magyar nyelvre nagyobb barbarizmus azt mondani halvsavas haméleg’ vagy ’könkéneges könleleg’ mint ’chlorsavas káliumoxid’ vagy ’hidrotionsavas ammóniak’.

Már azt lehetett hinni, hogy elenyészik a kémiai magyar műnyelv, azonban amikor a kiegyezés ideje ismét divatba hozta a díszmagyart, a magyarkodást, a társadalmi élet minden terén ismét feléledt a Schuster – Bugát – Irinyi-féle műnyelv. Nendtvich Károly, aki – mint láttuk – egyszer már hátat fordított ennek a nómenklaturának, visszatért ezekhez és 1872-ben kiadott könyvében – ahogyan a bevezetésben írta –

azon műszavak használtattak… amelyek a magyar vegyészek egyetértése következtében elfogadtattak és használatban mentek.

Az a tény viszont, hogy a szerves kémiában a nemzetközi kifejezéseket alkalmazta.

A magyar kémiai műnyelv reneszánsza nem tartott sokáig. Ahogyan elmúlt a kiegyezés keltette első fellángolás és bekövetkezett az első kiábrándulás, megsokasodott a műnyelv ellenzőinek száma. Még olyanok is megszólaltak, mint a turini remete, Kossuth Lajos, akit nem ragadott magával a kiegyezés körüli naiv álmodozás. A vegytanban – írta

a nyelvújítási túlzás már csak azért is nagyon kényes dolog, minthogy úgy az egyszerű vegyelemekre, mint azok összetételére nézve az egész mívelt világon ugyanazon egy jelvények vannak használatban.” „E jelvényekkel a közélet által vont határon túl is mintegy rendszeresen ellentétbe helyezkedni, bizony sem szükség nem volt, sem a tudománynak nem válik előnyére".

A legerősebb és leghatásosabb támadást Szily Kálmán az általa alapított Természettudományi Közlöny hasábjain vezette a műnyelv ellen. Felállította a szaknyelv kialakításának alapelveit:

  1. Aminek nincs nemzetközi elnevezése, magyar műszóval jelöljük.
  2. Amire jó magyar szó van, ne használjunk helyette idegent.
  3. Kivételesen az általánosodott rossz magyar szót is használhatjuk.
  4. Ha nincs megfelelő magyar szavunk, akkor az esetleg magyarosabbá tett idegen szót használjuk.

Ezeket az alapelveket lényegileg a későbbiek során mindenki magáévá tette, s mai szaknyelvünk ezeken az elveken alapul. Az elvek közül kettővel kapcsolatban azonban még elég sok vita volt. Nem lehet ugyanis egyértelműen eldönteni, mit nevezhettek „általánosodottnak” a nyelvújítási szavak közül. Amikor a hetvenes évek során a nyelvészek és természettudósok koncentrált támadásainak hatására viszonylag gyorsan áttértek a nemzetközi kifejezésekre, illetve a régi magyar elnevezésekre, Ilosvay Lajos igyekezett visszahozni a kéneső szót is, végül mégis a nyelvújítási higany maradt a győztes. Ezenkívül viszont csak a horgany név maradt meg korlázotott területen, s a vegyületek neve közül is megőrzött egyet a használat, a szénkéneget.

Néhány elem magyar nevének változásai
Szerzõ Év Hidrogén Nitrogén Oxigén
Õri Fülöp Gábor 1796 Vízi matéria Fojtós matéria Savanyúsági matéria
Kováts Mihály 1799 Víz-része Megfojtó levegõ Savanyító
Nyulas Ferenc 1800 Víz-alj Azotum Sav-alj
Wolny András 1805 Vízanya Fullasztó Savanyító
Kováts Mihály 1807 Víztárgy Fojtótárgy Savanyító
Varga Márton 1808 Vízszer Fojtó Savanyítószer
Nagy Leopold 1815 Víz-szesz Fójtószer Savanyússzesz
Pethe Ferenc 1815 Vízitő Salétromító Savanyító
Lánghy István 1829 Vízszer Fojtószer Savanyszer
Schuster János 1829 Gyúló Fojtó Savító
Bugát Pál 1842 Köneny Légeny Éleny
A. kémiai elemek magyar elnevezése a XIX. század közepén
H köneny K hamany Sr pirany Ce cereny
Li lavany Ca mészeny Y pikeny Tb terbeny
Ba édeny Ti kemeny Zr jácany Er erbeny
B bórany V szineny Mo olany Ta imeny
C széneny Cr fösteny Rh rózsany W seleny
N légeny Mn cseleny Pd itélany Os szagany
O éleny Fe vasany Ag ezüstany Ir neheny
F folany Co kékleny Cd kadany Pt éreny
Na szikeny Ni álany Sn ónany Au arany
Mg kesreny Cu rézany Sb dárdany Hg higany
Al timany Zn horgany Te irany Pb ólmany
Si kovany As mireny I iblany Bi keneny
P vilany Se reteny Ba sulyany Th tereny
S kéneny B büzeny La latany U sárgány
Cl halvany

További érdekességek a
ChemoNet Teázóban

Forrás

Szabadváry Ferenc, Szõkefalvi-Nagy Zoltán: A kémia története Magyarországon. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1972.
ChemoNet