A Bolyaiak a Nemzetiben

A Budapest Székesfőváros Iskolánkívüli Népművelési Bizottsága kiadványaként 1935-ben megjelent Krónika a budapesti Nemzeti Színház Miklós Jenő A Bolyaiak című három felvonásos drámájának is tartalmazza műsorkísérő füzetét. A darab szövege – tudomásunk szerint – nyomtatásban sosem jelent meg. Kristóf György 1947-ben Kolozsvárott kiadott A két Bolyai alakja szépirodalmunkban című tanulmánya azonban megemlíti ezt a művet is „melynek magva – az 1935. évi Vojnits-díjról szóló akadémiai jelentés szerint – a méltatlan viszonyok közé került lángész tragikuma, a nagy lélek felmorzsolódása a kicsinyes környezetben”. Jelen írásunkban a darab felvonásainak eseménytörténete, a színpadi felvételek és a korabeli kritikák alapján próbálunk képet alkotni az akkori előadásokról.

Miklós Jenő a felvidéki Nagyapponyban született 1878. április 26-án. Középiskoláit Nyitrán végezte, majd Budapestre került és az egyetem jogi fakultására iratkozott be. A „szépségek láza, amelyeket önmagában őrzött” azonban hamarosan elterelte a száraz jogtudománytól és a szerkesztőségek felé sodorta. Harminc éven keresztül volt újságíró. Minden érdekelte, de legfőképpen a műtermek, a színpadok és az írók világa. Maga is írt cikkeket, színházi kritikákat, könyvismertetőket, novellákat. A Hetedhét országon című verseskötete mellett nagy sikert aratott Madárka című regénye. Írt színdarabokat is, ilyen volt a Hattyúdal, valamint a Mókusok. A Bolyaiak című drámáját, melynek megírását több éves készülődése és tanulmánya előzte meg, 1933-ban adta be a Nemzeti Színházhoz. Bemutatására azonban már csak a szerző 1934. január 1-én bekövetkezett halála utáni évben került sor.

A dráma I. felvonása a marosvásárhelyi kollégium konviktustermében játszódik, a színlap tanúsága szerint 1833-ban.

„A marosvásárhelyi kollégium boltozatos konviktustermében Bolyai Farkas professzor hatvanadik születésnapját ünneplik. Együtt van a tanári kar, családjukkal, a kollégium perceptoraival, énekes- és táncosdiákokkal. Megjelenik az estélyen Teleki Anna grófnő is, Bolyai kedves patronusa, művészetek és tudományok mecaenása, Farkas régi, titkos szerelme is. Társaságában Wesselényi Miklós báró és Teleki gróf főkurátor. Bolyai Jánosról is sok szó esik. Ő a hazai terméketlenségben megfeneklett Farkas egyetlen reménysége. Bízik benne, hogy zseniális fia tölti majd be azt a hivatást, aminek ő, külföldről hazatérve, a hazai temetőben elszürkülve már megfelelni nem tudott. Remegve várja a nagy göttingai matematikus, Gauss levelét, mert elküldte neki fia művét és reméli, hogy Jánost, aki jelenleg mint kapitány katonáskodik, a jövőben talán összehozhatja még a matematika fejedelmével. Jánosról nem keringenek éppen a legjobb hírek. Szenvedélyes, vad, párbajozó, kalandot kalandra halmozó ifjú – éppen ezért rokonszenves a nőknek, legendás hős. Anna grófnőt különösen érdekli a fiatal katonatudós sorsa, melegen, titkon őriz szívében egy emléket, közös bécsi útjukról, amikor Jánost a bécsi katonai Akadémiára vitték. A mulatság kellős közepén váratlanul betoppan János. A nők nagy örömmel, Farkas megdöbbenéssel és balsejtelmekkel fogadja. Sejtelmei valóra válnak. János kilépett a katonai szolgálatból, itthon akar letelepedni. Hazahozta a honvágy. Farkas ettől rettegett leginkább. Nehogy fia is az ő sorsára jusson. A tényen azonban egyelőre változtatni nem tud. A vendégek között van Zeyk József is, aki levelet hozott Farkasnak Gausstól. Rendkívüli izgalommal veszik át az üzenetet. Gauss nagy elismeréssel nyilatkozik Jánosról. De semmi több. Csalódtak mindketten. Van a vendégek között egy fiatal árvaleány, Rozál, aki első pillanattól kezdve János rajongó csodálójául szegődik. Jánost azonban Anna grófnő szépsége bilincseli le, Farkas keserűségére.”

A II. felvonás egy évvel később folytatódik.

„A kolozsvári Teleki-palota oszlopos tornácán játszódik. Anna-bált tartanak éppen Teleki grófnő névünnepén. János komor és kiábrándult. Már elege volt a hazai egyhangúságból. Nem bírja elviselni az élet primitív formáit, magárahagyottságát, a szürkeséget, ami körülveszi, a zseni itthon óriás méreteket öltő társtalanságát. Mindössze apjában van némi kárpótlása, ő az egyetlen, aki értékelni tudja s megérti roppant vívódásait. De ellentétek is vannak köztük. Gauss ismét ír, fölényesen, s a megelőzött tudós titkolt irigységével. János erősen felindul a fölényeskedő hangon s elhatározza, hogy Göttingába megy, kiverekedni a maga igazát és helyét a világban. Pénze azonban nincs, Farkastól sem remélhet segítséget. Elpanaszolja keserűségét Anna grófnőnek, aki kölcsönt ajánl fel göttingai útjára és mindenben helyesli elhatározását. Farkas azonban közbelép, megtiltja Jánosnak, hogy elfogadja a kölcsönt, a nemes segítséget, amit valamikor ő is igénybevett s ma se fizetett vissza, ami szolgaságba kötötte Anna grófnővel szemben s ami – ezt csak érezteti – útját vágta Annához fűződő titkolt szerelme beteljesülésének. János az összetűzés hevében kijelenti, hogy, ha akarná, feleségül is vehetné Annát. Farkast ez a kijelentés nagyon mélyen érinti s hálás Anna grófnőnek, amikor János hirtelen megkérését szelíden és okosan visszautasítja. Ezzel viszont el is vágja János előtt az utat. A népünnepélyen, melyet a falu jobbágyaival rendeznek Anna grófnő tiszteletére, ismét összetalálkozik Rozállal, magával viszi Domáldra, vállalt magányába. Ezzel el is dől sorsa.”

A III. felvonás tíz évvel később 1844-ben történik.

„Domáldon, Farkas kis szőlőjén, szerény házában játszódik. Évek teltek, Jánoséknak már két gyermekük van. Elvenni azonban még nem tudta Rozált, bármennyire is szerette volna, mivel nem sikerült előteremteni a kauciót. Rozál azonban nem elégedetlenkedik. Tűr és néha szenved is János durvaságaitól. Farkas érkezik, hogy menekülésre késztesse öccsét. Kiütött a forradalom, az oláhok garázdálkodnak. János azonban nem akar menni. Anna is megérkezik. Útban van Bécs felé. Szeretné magával vinni Jánost. Titkos küldetése is van. Wesselényi itt éri utól. A küldetés célja megkésett. Bécs forrong. Az út tehát hiábavaló lenne. Jánosban felébred a régi tűz. Anna azonban felemeli fátylát. Megöregedett. Megrendülve állnak szerelmük romjainál s búcsút vesznek egymástól örökre. János elküldi Rozált és gyermekeit Farkasékkal, maga ott marad, magára hagyatva élete roncsai fölött. Még egyszer előveszi hegedűjét, melynek virtuóza volt valamikor, de keze már nehezen mozdul, ujjai merevek, ő azonban csodálatos hangokat hall. A lelke játszik, keze mozdulatlan. Megérti, hogy elvégeztetett. Kezéből kiesik a hegedű, belebámul a csillagos éjszakába, melynek ő adott új törvényeket, de amely most már végtelen messze esik tőle. Elbukott. Elbukott a szeretett, de gyilkos hazai rögön.”

Érdemes a darab szereposztását megnézni, hiszen a mai közönség számára is számos ismerős nevet találunk a névsorban. A rendező (játékmester) Ódry Árpád volt, a színpadtervező Varga Mátyás.

Bolyai Farkas

Ódry Árpád

Bolyai János, a fia

Kiss Ferenc

Ormándi Rozál

Somogyi Erzsi

Gróf Teleki Anna

Tasnády Ilona

Gróf Teleki, főkurátor

Kürti József

Báró Wesselényi Miklós

Petheő Attila

Zeyk József

Tímár József

Déryné Széppataki Róza

Könyves Tóth E.⁽¹⁾

Szentpétery Zsigmond

Nagy Adorján

Báró Horváth Dániel

v. Garamszeghy

Udvarmester

Tapolczay Gy.

Pánczél László, rektor

Bartos Gyula

Pánczélné

Vizvári M.

Piroska

Olty Magda

Léni, a felesége

D. Ligeti J.

Jozefa

Gobbi Hilda

Demjén, professzor

Tábori Imre

Demjénné

M. Iványi Irén

Ilona

Sas Piroska a.n.

Terézia

Eőry Kató

Benigna

Szörényi Éva

Gárda, professzor

Fehér Gyula

Sára, a felesége

Vaszary P.

Vályi, professzor

Gabányi László

Rebeka, a felesége

T. Halmy M.

Amál

Szilassy I. a. n.

Veronika

Gyulányi E. a. n.

Éva

Vándory Margit

Ördög Tamás, professzor

Hosszu Z. dr.

Ördögné

Szabó Margit

Julia

Szendrey I. a. n.

Gizella

Bölcsföldi S. a. n.

Tiszteletes

Bodnár Jenő

Kunc Domokos

Pethes Sándor

Bölöni, tanító

Pataki József

Makkai, tanító

Major Tamás

Bara, tanító

Matány Antal

Ercse, tanító

Juhász József

Kása, véndiák

Kürthy György

Egy színész

Kamarás Gy. a. n.

Másik színész

Ujlaki T. a. n.

Gróf Bethlen Domokos

Ónodi Ákos

W. J. gróf

Kovách A. a. n.

W. J. grófné

Lukács M. a. n.

I. I .gróf

Szendrő J. a. n.

I. I . grófné

Szeleczky Z. a. n.

B. Á. gróf

Forgách A. dr.

B. P. báró

Somody K.

Parasztgazda

Gyenis Ede

Egy jurista

Harkányi Ö. a. n.

Tanárok, diákok,
katonák, urak,
dámák, népbeliek

„Amint hallgatom a szöveget, fölismerem régi, kedves barátom régi gondolatait, érzéseit, szempontjait, s fejem fölött, a levegőben egyszerre látom derengő arcélét is, mely mindig vékony volt és halovány, mind a negyedére fogyott holdvilág.”

– írta Kosztolányi Dezső az Ünnep, 1935. október 10-én megjelent számában (Kosztolányi Dezső, Színházi esték). Kosztolányi ráérzett a darab alapvető problémájára:

„a lángészt nem lehet ábrázolni a színpadon. A lángésznek – a lángeszűségnek – nincs látható, hallható jele és jegye. Milyen is a lángész a maga külső mivoltában? Olyan, mint a többi közrendű halandó. Van sovány lángész, és van kövér is, van borzas-kócos, és van kopasz is, van, aki csupa tűz, és van, aki olyan hideg, mintha ereiben vér helyett aludttej folynék. Egy költői lángészt még talán közelebb hozhatunk a nézőtérhez, hiszen véralkata többnyire szikrázó, szeszélye vagy szenvedélye – az ő költői anyaga – érzékeltetheti rendkívüli voltát. De mit tehet a szerző két olyan lángésszel, aki a számtan és mértan elvont kérdéseivel, a térrel és a párhuzamosokkal foglalkozik, s az egyik fűtő- és főzőkemencét talál föl, a másik pedig Lobacsevszkijt megelőzve megdönti az eukleidészi mértan alapját, és rámutat a föltétlen mértanra? Homlokukra nem ragaszthat címkét, amely azt jelzi, hogy lángelmék.”

Kosztolányi számára az a jelenet vésődött igazán emlékezetébe

„amikor apa és fiú összecsap, és vadkani dühvel, hörögve marcangolja egymást.”

Schöpflin Aladár a Nyugatban (1935. 11. szám) azt írja a szerzőről, hogy

„tévedés volt nagy és erőt kívánó témához és nagy színpadi apparátushoz nyúlnia, s még nagyobb tévedés volt a Nemzeti Színház részéről az írónak ebből a tévedésből született darabját, még hozzá változatlanul előadni, úgy, ahogy az író megírta. […] Miklós Jenő széles környezetrajzzal akarta az abszolút geometria megoldójának tragikumát megértetni, de ez a környezetrajz nagyobbrészt konvencionális vonásokból van összerakva és nincs bizonyító ereje. Hiszen a környezet nem is viselkedik olyan idegenül. Ha nem is értik, de legalább megbecsülik a tudóst. És semmiképpen sincs megmutatva az ifjabb Bolyai zsenialitása, mint ahogy a tudós vagy művész zsenialitását alighanem lehetetlen is színpadon ábrázolni.”

– jut Schöpflin is Kosztolányihoz hasonló következtetésre.

„Hogy Bolyai Farkas a születésnapját ünneplő tömegnek magyarázza az iskolai fekete tábla előtt fia felfedezését, ez nem mond semmit, – drámai és színpadi naivitás. Marad a fiú és apa közötti konfliktus, amely egészen elszakad a környezettől. Nem tudós voltukkal és nem ellentétes jellemükkel ütköznek össze, hanem szerelmükkel a szép Teleki grófné iránt, anélkül, hogy az összeütközésben a nőnek szerep jutna. A darab mögötti mozgató erők összekuszálódnak, a cselekmény jelenetről-jelenetre ingadozik, a motívumok, amint összehalmozódnak, egyre zavarosabbak, – s végül sem világos, miért vonul vissza s züllik el domáldi kis szőlejében Bolyai János.”

A darab központi jelentének Schöpflin is azt érezte, amikor a két Bolyai összecsap:

„amit lehet, összefogja nagy erőfeszítéssel a két főszereplő, Ódry Árpád, aki az apa alakját jeleníti meg az öreg tudós erejének, ingerlékenységének és büszkeségének ábrázolásával és Kiss Ferenc, aki a fiúból szertelenségének hangsúlyozásával igyekszik életteljes alakot csinálni. A darab főjelenetében, mikor a két férfi összerobban, a végső harag pillanatában egymásra ismer és egymásra borul, sikerül a dráma magaslatára emelni játékukat.”

A szépirodalmi és művészeti képes hetilap az Uj Idők a bemutatóról Ebeczki György tollából közölt ismertetést. Ebeczki a Nemzeti Színház előadását és a rendezést gondos művészi munkának találta, Somogyi Erzsi alakítását a nagy orosz színésznőkéhez hasonlította. Külön kiemelte a szép díszleteket, a harmadik felvonás színpadi képét a hideg kék egével és dúlt fáival megrázó erejűnek tartotta. Miklós Jenő művéről azonban azt írta, hogy bár az apák és fiúk harca, a magyar zseninek lenni probléma, felfedezni és kinyilatkoztatni egy nagy igazságot egy értetlen korban, valamint egy életen át szeretni valakit, aki nem lehet a miénk súlyos drámai tartalmat hordoz, de ez a színdarab mégsem dráma, sokkal inkább „dramatizált életregény lírai szépségű részletekkel”. Majd így folytatja:

„Költő írta, lírai lélekkel, akiből hiányzik a drámaíró szűkszavúsága, határozottsága, feszültsége. Gyönyörű, tiszta mondatokban, sokszor a fájdalomtól elfúló hangon, a túlterhelt szív lázas dobogásától akadozva beszél a két Bolyai sorsáról. Arról a mély és vak magyar éjszakáról, amelyben ez a két tündöklő magyar lángelme élt. A kietlenül kemény magyar ugarról, amelybe belecsorbul, belerozsdásodik a talentum ekéje. A nyárról, amely visszahozhatatlanul ellobog és a halálról, amely egyetlen bizonyosság a földön. Férfiasan komoly, tengerszemmélységű, hegedűhangú szabad versek fonódnak egymásba a színpadon. Szép, forró, fájdalmas versek, de nem drámai cselekmény és nem drámai párbeszéd.”

Ezek az írások korabeli szemtanúk véleményét tükrözik. Feleslegesnek tartanánk a Bolyai-kutatás mai ismeretei alapján „ízekre szedni” a cselekményleírást. Megtehetnénk, hiszen látható, hogy több történeti szempontból téves esemény szerepelt a darabban, erősen érződik rajta Tabéry Géza Szarvasbika című regényének hatása is. Sokkal fontosabbnak tartjuk azonban megérezni és megérteni a szerző szándékát, a Bolyaiak magyar sorstragédiájára való figyelem felhívását. Örvendetes azonban, hogy Bolyai Jánosnak nagyon tetszett a darab!

A matematikus Bolyai János fiának, Bolyai Dénesnek Lőrincz Arankával 1903-ban kötött házasságából 1907-ben született Bolyai János nevű gyermeke. Az unoka Bolyai János 1932-ben kötött házasságot Taraba Magdolnával. A korabeli újságok beszámoltak arról, hogy a fiatal pár is látta Miklós Jenő darabját. A Kis Ujság 1935. október 11-én megjelent számából idézünk:

„A Nemzeti Színház új darabjának a »Bolyaiak« című drámának egyik legutóbbi előadását feszült figyelemmel, izgatottan és meghatottan nézte végig egy fiatal pár. Ingyen jeggyel nézték végig az előadást, mert levelet írtak az igazgatóságnak, amelyben közölték, hogy rendkívül szerény anyagi viszonyaik miatt nem képesek megvásárolni a színházjegyet. A színház ki is utalta a két földszinti tiszteletjegyet, hiszen ennek a fiatal férfinak és nőnek igazán végig kellett nézni Miklós Jenő drámáját. Ők ugyanis a színpadon szereplő Bolyai Farkasnak és Jánosnak legegyenesebb leszármazottjai: Bolyai János, a székesfővárosi elektromos művek tisztviselője és felesége. Bolyai Bolyai János, a Lehel-utca egyik városi bérházában lakik, egyetlen udvari szobából álló lakásában. A szoba egyik sarkát öltözőnek kerítették el, ott van a mosdó. Két gyerekszobába való fehér vaságy és két kerti szék; ez a szoba kényelmi berendezése.”

A lapnak Bolyai János és felesége nyilatkozott is:

„– A nagyapámról és dédapámról írott könyveket mindet ismerem, – mondja Bolyai János –, de a darabról csak akkor szereztem tudomást, amikor már a színház hirdette. Sajnálom, hogy nem vehettem részt a próbákon, mert sok tanáccsal segíthettem volna a színháznak, az előadás azonban így is nagyon tetszett, mert mondhatom, a darab nagyon ragaszkodik a valósághoz és a szereplők valóban olyanok, amilyeneknek én elképzeltem őseimet. Különösen áll ez Odry Árpádra, aki tökéletes Bolyai Farkas. Kiss Ferenc játéka is nagyon tetszett, de figurában kevésbé közelítette meg nagyapámat, aki sokkal magasabb és szikárabb volt, mint ő. Való az, hogy apa és fiú között sokszor merült fel éles ellentét, de ez az ellentét mindig tudományos természetű volt, szerelmi téren sohase vetélkedtek, ezt a szerző már a romantika kedvéért állította be. – A darab díszletei is nagyon szépek, de a domáldi szőlő nem volt olyan kietlen, mint a színpadon. A szőlőben még kis kúria és vízesés is állott, valósággal kis paradicsom volt, mint azt János nagyapám leveleiből olvasni lehet. Egyébként az életben nem folytatódott annyira tragikusan a Bolyaiak sorsa, mint a darabban, mert Bolyai János bekerült Marosvásárhelyre, ahol kapitányi nyugdíjából élt és feleségül vette nagyanyámat, Orbán Rozáliát, akitől pedig a darab harmadik felvonásának a végén elválik.

– Bolyai János és a férjem között nagyon sok rokonvonás van – mondja a fiatal Bolyainé. – Ő is szeret rajzolni, muzsikálni…

– Csak nincs miből – mondja a férj. – Ötödik éve vagyok az Elektromos Művek tisztviselője és még mindig csak 27 pengő a heti bérem. Ebből az összegből bizony nem tudunk megélni, csak adósságot csinálni. Én 1929-ben menekültem el Erdélyből, amikor be akartak sorozni a román tengerészethez. Nem is tudtam befejezni a tanulmányaimat, mert nagyon szegény voltam. Szeretnék tanulni, szeretnék emberi életet élni, de manapság lakásom se lesz. Huszonhat pengő a szobám havi bére, de azt se tudom fizetni és most kilakoltatás előtt állok. Mindennap várom a parancsot, mikor kell itthagyni ezt a »lakást«.

– És ami a legjobban elszomorít, nem tudom folytatni a Bolyaiak nemzetségét. Volt ugyan egy kisfiam, aki egy évvel ezelőtt meghalt. Ő is szegénységünk áldozata. Alig néhány hetes volt, amikor megbetegedett és hosszú betegeskedés után meghalt. Pedig őt is Farkasnak hívták, mint szépnagyapját és olyan okos volt már néhány hónapos korában, hogy mindenkinek föltűnt. Biztosra vettük, hogy benne folytatódik a nagy Bolyaiak lángesze. Legnagyobb vágyunk, hogy a Bolyai-családnak magva ne szakadjon, de heti 27 pengős fizetés mellett, ez sajnos, lehetetlen…”

Szerencsére nem szakadt meg a Bolyai-nemzettség. Bolyai Jánosnak még három fia született: 1945-ben Bolyai János, 1947-ben Bolyai Csaba és 1950-ben Bolyai Farkas.