Hídverés rovat

A görög hitvilág növényei

Surányi Dezső
biológia, botanika, Görögország, mitológia, kultúrtörténet

A növénytermesztés kezdetei az emberiség legősibb korszakáig nyúlnak vissza. Sok ezer éven át a táplálkozást megalapozó növények gyűjtéséről, később termesztéséről szóló, valamint a velük kapcsolatos ismeretek szájhagyomány útján terjedtek. Mire az írásbeliség általánossá vált, csak a legfontosabb ismeretek maradtak meg, a növénytermesztési kultúrák „emlékei”. Ezzel magyarázható, hogy a vadon termő és kultúrába vett növények megtalálása isteni tettként élt a köztudatban, s a termesztés mesterfogásait is az istenek mutatták meg az embereknek.

Nem volt ez másképp a görögöknél sem. Az Íliász és az Odüsszeia alkalmat kínált az archaikus kor flórájának rekonstruálására, egy másik tanulmányunkban ezt meg is tettük. Az a munka megkönnyítette dolgunkat ennek az írásnak az elkészítésekor; egyszerűbbé vált a színes mitológiai szőttesekből az érdekes, fontos és jellegzetes növények kiemelése. A görög mitológiában se szeri, se száma a szent növényeknek, a termesztett fajoknak, a mágikus és gyógyító növényeknek, virágoknak. E nagy gazdagságban kíván tanulmányunk rendet teremteni, s bizonyos tanulságokat is levonni.1

Szutórisz2 jó áttekintést nyújtott a görög hitvilág érdekesebb növényeiről, a főbb istenségek szerint csoportosítva. Alapgondolatát átvette Mándy is.3 Mivel azonban sok növény több eseményben, több istenséggel kapcsolatban is szerepel, e módszert nem találtuk szerencsésnek, inkább a mítoszok növénytani vonatkozásait tekintettük botanikai kalauznak.

Szinte leltárnak számít a Metamorphoses X. könyve, amelyben Ovidius a fák gyűléséről írt. Az általa megnevezett fajok: tölgy, bükk, hárs, babér, mogyoró (gesztenye!), kőris, fenyő, platán, fűz, éger, puszpáng, lótusz, tamariska, borostyán, mirtusz, nyár, pálma, gyertyán, ciprus és szamócafa (Arbutus).4

A fák gyűlése

Zeusz és Héra szent fája a tölgy (Quercus) volt; hogy melyik faj, arról nincs biztos adatunk, vagyis az akár tíz-tizenöt fajt jelenthet. Él tölgye minden bizonnyal örökzöld (Quercus coccifera), mivel rajta tenyészik a kosenil tetű, s nedvéből vörös festéket nyertek a föníciaiak.5 Alapos mérlegeléssel az örökzöld tölgyekre gondolhatunk, még ha a legtöbb esemény kapcsán nem zárhatók ki a lombhullató tölgyek sem. Zeusznak ez volt a kedvenc fája; könnyebben csap bele a villám, mint más erdei fákba, vonzza az elektromosságot, s alacsony a gyulladáshője.6 Valószínű, hogy ezzel függ össze nagy kultikus értéke – s nem utolsósorban impozáns koronájával. Leveleinek susogásából jósoltak Dodonában,7 talán ezért tett Athéné is „beszélni tudó” tölgydarabot a hajó orrába.8 A dodonai tölgyeken galambok tanyáztak, Ikária egyik tölgyfáján pedig bagoly (Polükaszté) ült.9

A tölgy lényegében mindenütt Zeuszt jelképezi. Plataiában szertartásosan vágtak tölgyet az ősi ligetből Kis Daidala ünnepén, és szobrok készültek belőle. A menyasszony bábu Hérát ábrázolta, ezt a többi tizenhárom szoborral együtt elégették a Kithairon-hegyen.10 A galaták tanácsa tölgyfaligetben működött, s ez a szokás meghonosodott más népeknél is.11 Az ókori rituális kasztrálás tényét megerősíteni látszik a tölgyfakirályt jelképező fa megszabadítása a fagyöngytől. Úgy vélték, a fagyöngy a tölgyfa nemi szerve, fehér, érett bogyói pedig a heréi, benne a spermával. A sarlóval végzett lemetszés az evirációt jelképezte.12 Athéné gyógyító szere (ixiász) és Aeneas aranyága is fagyöngy lehetett, vagyis az életre keltő varázsnövény, amelynek szépsége és titokzatossága megfogta Frazert. Lükosz az andaniai tölgyligetben tisztító rítust végzett a beavatottakon,13 ez a Földanyát is jelképezi. Amikor Zeusz meghallgatta Aiakosz imáját, a szent tölgyfáról lepottyanó hangyák emberré változtak.14 Garanosz viszont a földből bújt elő, s a születését édesmakk-áldozattal hálálta meg a Földanyának.15

Mint látható, igen sok mitológiai esemény motívuma, eleme a tölgy – ez talán a faj köznapi értelemben vett fontosságának is elégséges bizonyítéka. Iphiklosz elmenekült apja elől, mire ő belevágta baltáját a szent tölgy derekába. Idővel a fa benőtte a baltát, majd a vétkes fiú kibontotta, s a rozsdás víz megivásával engesztelte ki apját, Phlüakoszt.16 Kasztor egy tölgyfaodúban húzódott meg, amikor üldözték.17 Iaszón az aranygyapjút Arész tölgyfájára szögezte, mert csak ott érezte. biztonságban,18 s tölgykéreg segítette a lopásban a ravasz Hermészt.19

A tölgy oktalan kivágása végzetes. Drüopsz tölgyembert jelent, leánya, Drüopé és általában a tölgyfák a tölgynimfák lakhelyei.20

„lombja is elsápadt, sápadtak rajta a makkok,
hosszú nagy ágait is haloványság lepte be végig.
És amikor törzsébe hasított a gonosz kéz,
sértett kérgéből nem másképp folyt ki a friss vér,
mint oltárok előtt, ha a roppant nagy bika eldől.”21

Az önfejű és nyakas Erüszikhtón királyt önpusztító éhséggel sújtotta Démétér (az ő fája volt az épp kivágott tölgy) és Linosz (az éhség istennője).22 Ovidius szerint Dionüszosz úgy mentette meg a bacchánsnőket, hogy tölggyé változtatta mindegyiket.23

A fekete és a fehér nyár mitográfiája igen gazdag, a halál és egyben a feltámadás, az újjászületés szimbóluma.24 Apollón, a fény istene megerőszakolta Drüopét, akit a hamadrüászok megszöktettek. Ahol a tölgyleány üldögélt, ott csak fekete nyárfát talált az istenség.25 A fekete nyár változáson megy át az egyik Héraklész-epizódban: a hős visszatért a földre, s az általa ültetett nyár levelei ezüstfehérek lettek a félisten izzadságától.26 Valójában Héraklész Leuké nimfa emlékére ültette a fát, aki az emlékezés tavánál ezüst nyárrá változott.

Phaethon hallgatott nővéreire, s ellopta a napszekeret a lovakkal. Tettéért halállal fizetett, belefulladt a folyóba. A héliászok bánatukban nyárfává változtak,27 sűrű könnyük borostyánkővé dermedt (ez a nyárfa mézgaanyagára utal).28 Héra pagai jósdájában is fekete nyárak övezték a szentélyt, a halálra emlékeztetve az embereket.29

Az alvilág fája a ciprus. Minthogy faanyaga nem korhad, koporsót készítettek belőle. Erre utal az oikhalai szentély is, Hadész birodalmának előképe.30 Telephosz fia, Küparisszosz szelídített szarvasát legeltette Kósz szigetén, s véletlenül lenyilazta az állatot. Bánatában arra kérte Apollónt, hogy kedvenc szarvasát egész életében gyászolhassa:

„s fürtjei, tiszta fehér homlok szép díszei eddig,
fölborzadtak mind, s meredezve az ég felé álltak,
felhegyesült csúccsal csak a csillagos égre tekintve.”31

Ugyancsak Kósz szigetén ezer drachma pénzbüntetéssel sújtották azokat, akik kivágtak egy ciprusfát Aszklépiosz szentélyében.32

Pán, miközben Pitüszt üldözte, fenyőfává változott, azóta visel a pajkos kecskeszarvú isten fenyőkoszorút.33 Kübelé (Rheia alteregója) szentélyébe vitték a kivágott fenyőfát, s kiengesztelésképpen ibolya- és anemone- (esetenként kökörcsin-) koszorúval borították el a törzset.34 Attisz megcsonkításakor a lehulló vérből ibolya sarjadt,35 a durva erőszak fenyőfa alatt érte. Poszeidón fia, a neves rabló, Szinisz gonoszsága miatt kapta a fenyőhajlító melléknevet: a jóhiszemű vándorokat alaposan becsapta, majd a fenyőfák csúcsához kötözött áldozatokat a felegyenesedő fák szétszakították. Szadista szokásait addig űzte, amíg Thészeusz meg nem ölte.36

Sokféle babona fűződik a vízjárásos helyek jellegzetes fájához, a fűzhöz. Heliké vízvarázslatokra használta a fűzvesszőt; esőcsináló és a holdmágia növénye volt,37 sőt Theszmophória ünnepén a kígyó elűzésére az idősebb asszonyok fűzfahajtásokat szórtak az ágyukra.38 Talán emiatt faragták fűzből Aszklépiosz szobrát Szükionban,39 Pauszaniász szerint Athéné apja Ithónosz, azaz fűzfaember volt.40 Állítólag Europé elrablása és a szent nász is egy fűzfaligethez kapcsolható. Graves önkényes szófejtése szerint Europé jelentése: jó a fűznek…41

A nyárfának mint attribútumnak a botanikai értelmezése nem könnyű. Például Vergilius szerint Phaethon égerfává változott, Graves Orpheusz nevével hozza kapcsolatba ezt a növényt.42 A fa megtalálható Kirké szigetén, ahol halotti jelkép. Az égerfa kérgének lehántása Marszüász lenyúzását idézi fel: morbid és találó hasonlat. Az éger könnyen és egybefüggően adja a kérgét, szinte nyúzással szabadítható meg tőle.43

Krónosz, a legfiatalabb titán éles sarlóval kiherélte apját, Uránoszt, s a kifolyó vérből születtek a Meliászok, vagyis a kőrisnimfák.44 Rheia titokban szülte meg Zeuszt Kréta szigetén, s kőrisnimfák vigyáztak rá.45 A kőrisemberek voltak a tűzrablók, élükön Prométheusz titánnal, Poszeidón fiával. A kőrisembereket a rézemberek követték, akik kőrisfáról pottyantak le.46

Lukianosz másként magyarázza Zeusz és Europé nászának helyét, mint Graves. Szerinte a nevezetes hajlék valójában egy platán volt (Él fája).47 A danaidák számára az auliszi platánfa nehéz évek árnyékát vetítette előre: a sárkánykígyó kilenc verébfiókát falt fel, vagyis a háború nagyon el fog húzódni.48 A platán tisztelete krétai, illetve föníciai eredetű, így nem csoda, hogy épp Türinsz, Théba, Argosz és Kréta vidékén honosodott meg legrégebben a platánkultusz (pelazgok), továbbá Argisz közelében, a Pontinosz-hegyen.49

Kallimakhosz szerint a platán Heléné szent növénye,50 de Apollón is szerette. Az auliszi jóshely nevezetes fája és a Hidra születése összefügg: a kígyótestű Ekhidné egy platán alatt adott életet szörnyeteg gyermekének, akinek a többi gyermeke is szörnyszerű lény lett (oroszlán, kimra, Kerberosz).51

Trójával kapcsolatban már szó esett egy különös platánról az Íliászban. Ez félig lombhullató fa:52 ha ágairól látszik Ilión, elszárad, s tősarjaiból megfiatalodik. Nem kevésbé szenzációs szilfáról tud Pauszaniász. A trák Kherszonészosz város közelében a nimfák szilfákat ültettek. A fák Trója felé eső része ősszel levetette a lombját, de a másik oldalon a fa zöld maradt. Ha a fákról látható volt a vár, kiszáradtak, de sarjakról ismét hajtani kezdtek.53

A fény, a tisztaság, az újjászületés fája a datolyapálma, így Izisz, Lat és Apollón attribútuma. Délosz szigetén született meg – egy pálma és egy olajfa között – Apollón, ezért számára nagyon kedves hely Délosz, a pálmakultusz göröghoni központja.54 Ezzel magyarázható, hogy a déloszi játékok győztesei pálmát kaptak.55 Érdekes régészeti leletről tesz említést Graves:

„Birtokomban van egy, a minószi kultúra középső szakaszából származó körpecsét, amelyen az istennő pálmalevél szoknyában, egy kis pálmafával a kezében áll egy pálma mellett.”56

Fennmaradt egy régi számítás, amely szerint a pálma kilenc hollókort (száznyolc emberöltőt) élt meg, a nimfák pedig tíz pálmakort.57 Klimatikus okok miatt a datolya sosem tudott nagyobb szerepre szert tenni a görög vallási cselekményekben, Délosz és Kréta szent növénye maradt.

A lótusz botanikai kérdéseivel a cikk elején említett tanulmányban már kimerítően foglalkoztunk, most csak Ovidius gazdag fantáziájú leírására térünk ki. Egyszer Drüopé bíborszínű tündérrózsát tépett a gyermekének, de a szép virág nedvéből lótuszfa támadt:

„s látom, vér hull a virágnak
szirmaiból, s hogy borzadón rezzennek az ágak.
… Lotis a nimfa, mikor bujamód kergette Priapus,
itt lett lótusszá, de nevét őrizte tovább is.”58

A mirtusz ambivalens növény, a szerelem és a halál jelképe.

Dionüszosz az alvilágban mirtusszal vesztegette meg Perszephonét, aki ezután elbocsátotta anyját, Szemelét. Artemisz troizéni templomába ment.59 Ott leselkedett Phaidra Hüppolitoszra, s kielégítetlen vágyait a mirtuszon bosszulta meg: a hatalmas bokor leveleit tűvel döfködte át, azóta lyukacsosak.60 A mirtusz gyakori növényfaj a görög mitológiában, szerepel még például Aszklépiosz, Péleusz és Pelopsz történetében.61

Aiakosz mirtuszágat jelent, de ismeretes hasonló néven egy álomfejtő is.62 A mirtuszfából készült szobrot áldozati ajándéknak használták.63 Hermész gyermekei, a mirtusznimfák gondját viselték Kürénének, hogy nyugodt körülmények között szülhesse meg Arisztaioszt. A nimfák tanították meg a sajtkészítésre, a méhkas szövésére és a vadolajfa nemesítésére.64 A thébai temetési játékokon mirtuszkoszorút kaptak a győztesek.65

Amikor Daphnét, a hegyi nimfát megkívánta Apollón, Héra babérfává változtatta.66

„Szólani szűnt Paeon. S a babér új ága e szókra
bólintott: s fejként látszott hajlongani csúcsa.”67

A Püthia kivételével tilos volt a babérlevél élvezete, e szigorú tilalom különösen a római uralom idején érvényesült. Hermész egyik gyermeke, Daphnisz nemcsak a pásztori költészet feltalálója volt (nimfa anyja egy babérligetben tette ki), hanem Apollónnak megszerezte Tempé völgyéből a babért.68 Delphoiban emiatt különösen szerették a bátor leányt.

A meleg égöv értékes mézgatermő fája a mirha.69 Apollón fiának, Kinürász ciprusi királynak (bübloszi Phoinix, asszír Theiasz) a felesége megsértette Aphroditét. Bosszúból az istennő szerelmi lángot szított az apában saját leánya iránt. Amikor Kinürász rájött a szörnyűségre, meg akarta ölni Mürrhát. Amikor azonban rásújtott volna, kardja csak a fatörzset érte, Aphrodité ugyanis fává változtatta.70

„mégis sír: langyos könnyek csöppennek a fából.
Van becse gyöngyös csöppjeinek, nevezik ma e növényt
róla – a híre sosem szűnik – mirrhának örökké.”71

Gyümölcsfélék a mitológiában

A béke és a termékenység jelképe az olajfa. Héraklész a hüperboreászoktól hozta a vadolajfát.72 Nevezetes a szaróni Artemisz-szentély közelében álló görbe ágú fa (Rakhosz), ennek ágain akadt meg Hüppolitosz haja.73Ovidius szerint egy auliszi pásztor olajfává változott.

„torkát bekeríti a kéreg,
fává változik át, erkölcsét nedve mutatja;
mert vadolajfa: bogyója, miként rég nyelve, kesernyés;
vad szára egykori nyers ízeit most őrzi gyümölcse.”74

Héraklész gyermekfejjel vadolajfát tépett ki gyökerestől a Helikonon,75 letámasztott buzogánya viszont újra hajtani kezdett.76 Talán Phylemon és Baucisz fája is olajfa lehet;77 s ez a győztesek jelvénye78 és áldozati növény.79 A nemes olajfa Líbiából érkezett, a görögök Athénének tulajdonítják a meghonosodását az Akropoliszon és Attikában.80

A vadfüge mitologikus vonásairól már volt szó Szkülla és Kharübdisz kapcsán. Zeusz Meilikhiosz szent fáját, a fügét81 különösen Rómában nagyon tisztelték.82 Démétér a kedves vendéglátást fügefával honorálta Phütalosznak.83 A füge Dionüszosz attribútuma (kradiaiosz) is, amely ugyanazt a szójátékot rejti, mint az egyik Zeusz-epizód. Az istenség különleges módon közeledett Szemeléhez. Dionüszos „szívéből” italt készített, amelytől a leány teherbe esett. Zeusz villáma megölte Szemelét, de a kisgyermeket megmentette az isten.84 Dionüszosz phallikus kultusza is a fügével kapcsolatos.

Volt Kolophónban egy vadfügefa, amelyen rengeteg gyümölcs termett, s Kalkhász, meg akarván szégyeníteni Mopszoszt, versenyre hívta őt. Kalkhász igen pontosan megmondta, hány gyümölcs van a fán. Nem tudott több sikerrel szerepelni Mopszosz a koca falkájával kapcsolatban sem, s mérgében és szégyenében meghasadt a szíve.85

Olyan föníciai eredetű mitográfiai adatok olvashatók görög szerzőktől, amelyek a gránátalma titokzatos és csodálatos tulajdonságaival vannak kapcsolatban. A Héra és Perszephoné kezében levő gránátgyümölcs a halált és a feltámadást szimbolizálja:86 a piros szín, a piros színű étel tabu, ugyanis a vérre emlékeztet.87 Tammuz, Adónisz, Rimmon és Sheol fája a gránátalma, sőt egyes szerzők tudni vélik, hogy Dionüszosz kultuszához is kapcsolódik; véréből gránátalma lett,88 mint Agdisztisz véréből.89

Hadész csak úgy bocsátotta el Perszephonét, ha eszik a hét gránátalmamagból (hét holdfázis), ezzel garantálta, hogy visszatér az alvilágba. Amikor az istennő Démétérnél tartózkodott, szépen díszelgett a természet, a föld gazdag termést adott.90 Démétér Aszkalaphosz árulása alapján tudta meg, hogy leányát rászedték a gránát-almamaggal; büntetésképpen az istennő bagollyá változtatta.91

A dioszkurok vadkörteágak közé rejtőztek, s elvarázsolták Arisztomenész pajzsát. Ez a hold szent fája. A mükénéi Héraionban az istennő szobra körtefából készült.92 Aelianus szerint különösen Argoszban és Türinszben becsülték nagyra a körtét, de működött Onké- (körtefa-) szentély Boiótiában is.93 Sok, egymással ellentétes vélekedés akad a körtefáról. Graves a véleményével teljesen külön áll. Szerinte például a Peloponnészosz számos alkalommal Apia, tehát gyakori volt (lehetett) a félszigeten. Priaposz phalloszkultusza is összefügg vele,94 sőt, Phülakosz a baltáját nem tölgybe, hanem körtefába vágta.95 Szó esik a körtéről Aitalósz történetében, bár ez sem látszik elég biztosnak.96 Úgy véljük, olyan gyakori volt a körte Görögországban, hogy alig kapott nagyobb figyelmet, így a mítoszok sem említik. Silány gyümölcse nem is tehette népszerűvé, jelentőségét phallikus jellege adta.

Glaukosz egy egeret hajkurászva beleesett egy mézeskorsóba, s megfulladt. Miután Minósz hiába kereste, ezért jóslatot kért. A kirészek azt mondták, hogy van egy háromszínű tehenük, s a legtalálóbb hasonlattal lehet visszaszerezni a kisfiút. Polüidosz jós a szedret hasonlította a tehén színéhez.97 Babilóni eredetű Püramosz és Thiszbé románca, akiknek házasságát ellenezték a szülők. Egy alkalommal Ninosz sírjánál akartak találkozni, ahol egy hatalmas szederszobor díszlett. Az oroszlán megízlelte gyümölcsét, de bemocskolta Thiszbé elejtett fátylát, a késve érkező Püramosz pedig tragédiára gondolt. A kétségbeesett fiatalember karóba dőlt, vére befestette a szedret.98

A mandula mitográfiáját két ellentétes jellegű elbeszélés képviseli. Akamasz a megbeszélt időpontnál később érkezett meg, s epekedő szerelmese, Phüllisz addigra mandulafává változott. A kedves királyleány a cirógatásra ágából virágot fakasztott, de örökre fa maradt…99 Dionüszosz lerészegítette a féktelen Agdisztiszt, s míg ő mámorban aludt, nemi szervét egy fához kötötte. Amikor Agdisztisz felébredve hirtelen felkelt, önmagát kasztrálta. Véréből mandulafa sarjadt.100

Kárüa lakóniai királyleány Dionüszosz szeretője lett, de váratlanul meghalt. Emlékül az isten diófává változtatta a leányt. Dionüszosz vitte meg a gyászhírt a lakóniaiaknak, akik templomot építettek Artemisz-Kárüátisznak. Elsőként itt használtak nő alakú oszlopokat, amelyek a diónimfáknak és Kárüának a szimbólumává váltak.101 Artemisz nagyon élvezte a diónimfák táncát, szívesen nézte őket. A kariatidák az eksztatikus tánchoz zöld nádkoszorút viseltek fejükön.102

Szerepel a görög mitológiában néhány faj, amelyet csupán említeni érdemes. Ilyen a galagonya mint varázsnövény. Állítólag, amikor Héra hozzáért a virágához, megszületett Erisz.103 Orpheusz apja, Oiagrosz vadberkenyét jelent. Háromtestű óriás volt Gérüón, aki Erütheia szigetén bíborszínű teheneket őrzött. Eurüsztheusz parancsa értelmében Héraklész elment a tehenekért, de ehhez meg kellett ölnie Gérüónt. Véréből különleges, cseresznyeszerű gyümölcs támadt, Graves szerint mag nélküli.104 A fa valószínűleg a cseresznyeszilva (Prunus cerasifera) volt. A Hellészpontosz hegyeiben hatalmas erdőségeket borít be, másképp myrobalánnak is nevezik. Graves feltételezései (gránátalma, som) botanikai értelemben nem fogadhatók el.

Tantalosz történetében szinte lajstrom van a gyümölcsfélékről. A fecsegő Tantaloszt az istenek örökös éhséggel és szomjúsággal büntették. Mihelyt enni vagy inni akart, eltűnt előle a gyönyörű alma, körte, füge, olíva és gránátalma.105 „Ha az ember az ilyen almát megérinti, azonnal hamuvá válik.”106 Pusztulást hozott a „frissítő gyümölcs” Püthón számára; szép és élvezetes, de a moirák gonosz céljaikra tudták használni.107 Olyan ez, mint a szodomai szőlő.108

Az aranyalma

Az életfa és az aranyalma sorskijelölő szerepet játszik, ezért él az életfamotívum109 és az aranyalma-történet110 szinte minden nép hagyományaiban. A tudás fájára, a tappuachra111vonatkozó tilalom döntötte el Ádám és Éva sorsát. A Földanya aranyalmával ajándékozta meg Hérát, fáját az Atlasz-hegységben a Heszperidák őrizték.112 A Heszperidák almája éjjel felragyogott nyugaton, az Éj csillaga az aranyalma volt.113 Viszont a babiloni életfa felett a Nap ragyogott, azt jelképezte.

A Heszperidák fája szükségképpen halálszimbólum, s a szerelem, a termékenység gyümölcse, vagyis ambivalens. Héra a nászára almát kért a Földanyától, de az viszályt és halált hoz.114 Az aranyalma jelképi tartalma tehát változó. Legfőképpen Nemeszisz attribútuma; Aphroditénak Paphoszban és Tanasszoszban almaligetet szenteltek.115 E szent ligetekben buja ünnepélyeket tartottak, amelyekről az egyik apokrif irat is megemlékezik.116

„Azonban különösen izgalmas mozzanatok rejlenek az Atalanta-mítosz ovidiusi változatában.117 Először is például az aranyalmák fája nem a Heszperidák kertjében virul, ahonnan Aphrodité is csak ajándékba kapja az almákat, hanem az istennő küproszi ligetében. Úgy látszik, hogy ez a mediterrán vegetációs istenek és istennők ősi alakjaival függ össze.”118

Az aranyalma szedését tiltották, s mivel Héra nem bízott meg a Heszperidákban (dézsmálták a gyümölcsöt),119 a fát a későbbiek során sárkány őrizte. Héraklész tizenegyedik feladata volt az aranyalma megszerzése, ezt csak csellel tudta teljesíteni. Becsapta Atlaszt, sőt az aranyalmák letépése után még a Földet is újra a vállára vette. A legvégén Héraklész megölte a sárkányt.120

Kardos igen alapos kutatásokkal bizonyította, hogy az Árgirus-széphistória termékenységi varázslat. A kert aranyalmái rendszeresen eltűntek, ezért kellett őrizni őket. A széphistóriának három változata van, egy valamiben azonban hasonlítanak: engesztelő emberáldozat volt.121 Árgirus épp egy aranyalmafa alatt alélt el, ez számára szinte az alvilág kapuját jelenti.122

Tantalosz története szintén az alvilágba vezet; az egyik porladó gyümölcs épp a csodás alma.123 A már említett Atalanta-történet is kapcsolódik az aranyalmához: Melanión három aranyalmával érkezett a futóversenyre, amelyeket Aphroditétől kapott. Amikor vesztésre állt, eldobta az almákat, s Atalanta felszedte őket a földről. Emiatt lemaradt.124

Erisz almája lehet a Heszperidák almája125 vagy csak aranyból készített gyümölcs:126 a díj konfliktust keltett Héra, Athéné és Aphrodité között.127 Az istenek Páriszt jelölték ki bírónak, ám ő hiába akart pártatlan lenni: Erisz aranyalmája lett a trójai háború kirobbanásának oka. Trója eltűnt, s felbomlott a műkénéi birodalom,128 igaz, a klasszikus irodalom a „szépségverseny” nélkül az Íliász-szal, az Odüsszeiával és az Aeneisszel lenne szegényebb…

Még előző tanulmányunkban is gránátalmának gondoltuk az aranyalmát, de most a kérdés mitológiai aspektusból új megvilágításba került: az aranyalma folklórja minden bizonnyal Kréta szigetén született. Így a sokat emlegetett aranyalma (ha tényleg szabad botanikai fajra gondolni) a küdóniai alma, vagyis a birs (Cydonia oblonga).

Dionüszosz szőlője

„Dionüszosz születése, halála és újjászületése eredetileg a természet, a vegetáció évi ciklusával függhetett össze. Ismeretes módon Dionüszosz a szőlőtermelés képviselője is, akinek kultusza együtt jár a szüreti ünnepségekkel, amelyekbe a bor fogyasztása, az ösztönélet felszabadító, jókedvet árasztó és korlátokat ledöntő és megváltó, feloldó hatása szervesen beépült. … A szőlő a létében fenyegetett kisparasztság igazi menedéke, s Dionüszosz éppen a parasztság körében vált igazán népszerűvé.”129

Élete sok-sok kalandot, fordulatot tartogat a Dionüszosz-mítoszok olvasóinak, az azonban biztos, hogy e kis-ázsiai istenség minden cselekedete a szőlővel függ össze. Felfedezte a szőlőt, almát és fügét; kedvenc növénye a fenyő, a borostyán és a nád130 – ezért ismert borostyán-Dionüszosz (Akharna), füge-Dionüszosz (Spárta és Naxosz) –, 131s kedvenc állata a kecske. Phleriosz vidékén bronz kecskeszobrot állítottak a gazdák, amelyet arany szőlőlevelekkel borítottak.132 Az egészséges levélzet és fürt óhaja húzódik meg e szokás mögött, ugyanis a ragyától féltették a termést.

Néhány esetben más istenek is kapcsolatba hozhatók a szőlővel, például Leszboszon a szőlőtőkében Hermészt és egy phallosz alakú szobrot tiszteltek.133 Máshol ez áll: Kadmosz palotája helyén tartózkodott Szemelé, Zeusz kedvese, s a villámcsapás hatására keletkezett a szőlő.134 Oresztész elásott botja kihajtott, belőle lett a szőlő, termését Sirius, az égi szuka érlelte meg,135 innen származik a kánikula szó.

A szőlő elterjedése nem ment gyorsan és sikeresen, erre utalnak Dionüszosz nehézségei és kudarcai. Állandó jelzői: virágzó (euanthész), szőlő (sztaphülosz) és borember (oinopion).136 Orpheusz követői azt hirdették, hogy a bort (oinosz) utolsóként adta Dionüszosz az embereknek, a szőlőtőke pedig hamuból lett (talán erre utal, hogy adventív fajnak számít Hellászban, vagyis a „semmiből lett”).137 A szőlőisten Oineusz királynál tett látogatást, s a kedves vendéglátásért cserébe megtanította a királyt a borkészítés titkaira,138 noha a király már felfigyelt e furcsa gyümölcsre, amikor kecskéje édes szőlőt csemegézett.139 Dionüszosz mutatta meg a vegyítés módszerét is, az új italba először Alkhelóosz folyó vizét keverték.140 Akadnak mitográfusok, akik szerint Ikariosz erjesztett legelőször bort. A megrészegült pásztorok varázslatra gyanakodtak, megölték, s egy fenyő alatt temették el.141 Ikariosz tapasztalata saját vesztét okozta, noha a bor az állati durvaság és vadság elleni szer hírében állott.142

Dionüszosz tanítója, Pán és Szilénosz fejét zöld borostyánkoszorú díszíti, kezében türszoszt tart, s kedvenc hangszere a fuvola és a síp (nádból).143 Bolondos jellemű istenség. Trákiában megfutamította őt Lükurgosz király, kénytelen volt menekülni, szintén kudarcot vallott Thébában, de azt is megbosszulta: az asszonyok lerészegedtek a bortól, s őrjöngeni kezdtek.144 Argosz ellenállt a „bornak”, ezért Dionüszosz elhajózott Naxos felé, de a kalózok útközben megtámadták. Dionüszosz csodát művelt: a köteleket elborította a borostyán, s kígyóvá változtak az árbocrudak. Szőlő sarjadt a hajón, s a riadt kalózok, a tengerbe vetve magukat, delfinné változtak. A büntetésből őrjöngésre ítélt isten Indiától Egyiptomig szinte mindenütt megfordult.145 Állandó túlfeszítettsége és a bejárt vidék valószínűvé teszi, hogy Dionüszosz kábítószert is fogyasztott (vö.: India, Perzsia),146 talán ezzel magyarázhatók legjobban furcsa cselekedetei.147

Trósz királya Ganümédész elvesztéséért aranyszőlőtőkét kapott Hermésztől. Ha ennek átvitt értelme van, akkor tényleg a kisgazdaságok felvirágzását segítette elő a szőlőtermesztés elterjedése.148

Szürinx nimfa a Ladón folyó partján náddá változott, s a rejtőzködő nimfa iránti tisztelete jeléül Pán a sípját nádszálból vágta.149 Ezzel magyarázható, hogy Dionüszosz átvette mestere sípját, s az ő attribútuma lett. Többen megemlékeznek a haliartoszi nádasról, ahol Amphitrüón és Alkhméné sírja található. Állítólag Kréta szigetéről került oda.150 Szkhoineusz, azaz a kákaember Kalüdónban és Szkhoineusz városában élt. Mindkét vidék mély fekvésű. Kalüdón neve olvasható Homérosznál is.151

Varázsnövények

A görög mitológiából igen sok gyógyító, végzethozó és reinkarnáló növényfaj ismeretes. Több faj nagy értékű gyógynövény, mások veszélyes méreganyagot tartalmaznak, egy nagyobb csoport pedig mágikus, de nincs humánbiológiai hatása.

Aszklépiosz anyja hol Korónisz (Thesszália), hol Arszinoé. Athéné neki ajándékozta a Gorgó ereiből kifolyó vért. A bal oldali erekből származó vért emberölésre használta, a jobb oldaliakból valóval pedig életet mentett, s halottakat támasztott fel.152 Tudását Kheiróntól szerezte, akinek anyja Philüra (hársfa) volt. A tanító a hírnevét a gyógynövények ismeretével, gyógyítással (Phoinix vakságát megszüntette) és transzplantációs tevékenységével (csontátültetés) szerezte.153 Feltámasztotta Glaukoszt, Tündareoszt, Hümaneioszt és Kapaneuszt,154 míg Zeusz meg nem elégelte csodálatra méltó képességét, s villámával agyon nem sújtotta. Csillagképet alkot az égen.155

A sisakvirág a Kerberosz szájából kicsurgó, földre hulló mérgezett nyálból lett.156 E veszélyes alvilági lényt csak három ember tudta megszelídíteni: Orpheusz elbűvölte a dalával, Héraklész torkon ragadta, Aeneas pedig elkábította.157 A kopár sziklákon virító növényt először Hekaté használta. Leánya, Médeia rendszeresen alkalmazta a sisakvirágot,158 például Thészeusz borába tett belőle. Intrikus és gyilkos praktikaként bevonult a történelembe is: Augustus császár uralkodása alatt a nemkívánatos személyeket aconitummal mérgezték meg. Úgy látszik, hogy az Iaszónt segítő Médeia Kirkénél is megfordult, akárcsak Odüsszeusz.159

Perszeusz megerősítette Midea falait, majd megalapította Mükénét. A város azért kapta e nevet, mert a munkák színhelyén gomba (mükosz) hajtott ki a földből, s vízsugarat lövellt magából. Mideát és Mükénét egyaránt a küklopszok építették.160 A csodálatos gombafajból tűző napon láng csapott ki. Ezt víznek látták, pedig a tűzkerék gyújtólángja (tapló) volt. Erre utal, s egyben meg is magyarázza ezt egy etruszk tükör varázsjelenete.161Amennyire kihámozható az eseményekből, egy színes és feltűnő pöfeteggombáról van szó: az óriáspöfetegről (Calvatia maxima).

Prométheusz véréből sarjadt a kikerics.162 Médeia füve még az örökké éber sárkányt is elaltatta,163 a kolchicintartalmú szer igen erős méreg. Médeia szerelmes lett Iaszónba, akinek az aranygyapjú ellopásához a sisakvirág mellé kikericset is adott, hogy megvédje a bikák tüzes leheletétől, a szarvasmarha ugyanis nagyon érzékeny kolchicinre. Apollinaire csodálatosan szép verssel illusztrálta az elmondottakat:

„Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig
Legelget a tehén
S lassan megmérgeződik
Kikericsek virítanak kékek és lilák”164

Kirké sisakvirággal vegyített kükeónjáról említést tettünk az előző tanulmányban, így erre és az ellenszerére nem térünk ki részletesen. A molü botanikailag sokféle jelentésű, a vadruta és a vadciklámen a legkevésbé jöhet számításba. Valószínű, hogy hagymaféleség (detoxikál), de véleményünk szerint mandragóra.165 Fájdalomcsillapító és feledést hozó az ópium, különösen úgy, ha a mák közé a beléndek csalmatokja vegyül.166 Talán ezzel magyarázható, hogy az istenek és az emberek Mekonéban, vagyis mákföldön gyűltek össze, így a titok kifecsegése elkerülhető. Talán Tantalosz sem követte volna el bűnét ópium hatására.167 Kóré mákvirágot szedett, amely altató hatású, s a feltámadás reményét adja. Mükénéi pecséthengereken Démétér mákgubót nyújtott Kórénak, egy krétai szobrocskán pedig Kóré fejét mákgubók díszítik,168 a mákot és a zöld vetést szimbolizálva (talán a téli nyugalomra utal a mák hatása?).

A fagyönggyel is foglalkoztunk már más helyen, de idekívánkozik még két faj: a menta és a petrezselyem. Az előbbi növény az elmúlással függ össze. Hádész, amikor a fenti világban járt, beleszeretett Minthé nimfába, s a megriadt leánykát Perszephoné édes illatú fűvé változtatta.169 Lükurgosz és Eurüdiké gyermekét, Opheltészt egy forrásnál megmarta egy kígyó, miközben dajkája, Hüpszipülé útba igazította a Théba ellen felvonuló seregeket.170 Trák eredetre vall a petrezselyem élvezete, pontosabban fogyasztása:

„A lémnoszi asszonyok nem tisztelték Aphroditét, aki bosszúból kellemetlen szagot bocsátott rájuk: férjeik pedig inkább a közeli Trákiában foglyul ejtett lányokkal háltak együtt.”171

A kellemetlen szag azért hangsúlyozandó, mert a petrezselymet magzatelhajtóként, abortív hatású szerként alkalmazták,172 ezért is lenghettek ki a lémnoszi férfiak. Talán megmagyarázza Opheltész attribútumát is, tudniillik Arkhermorosz a sors kezdete (a halál megindítója, a vég kezdete).173 A halál, a gyász jeléül Opheltész emlékére rendezett nemeai játékokon a győztesek petrezselyemkoszorút kaptak.174

Isteni virágok

A rituális leányrablás előzményei érdekes botanikai adalékkal szolgálnak. Perszephoné ugyanis virágot szedett:

„játszott Ókeanosz mélykeblű leányaival, szép
csokrot gyűjtve: a rózsát, sáfrányt, szép violákat,
ékes nőszirmot s jácintot a lágyfüvű réten
s nárciszt…”175

A rózsa Perzsiából származik, a kis-ázsiai szigeteken jelent meg legkorábban, s hamar nagy népszerűségre tett szert. Kerényi Rhodosz istennő és Rhodosz sziget nevét – joggal – kapcsolatba hozza a rózsával (rhodon).176 Aphrodité szent virága, az egyik mítosz szerint a piros rózsa az istennő véréből fakadt. Egyszer, amikor Adoniszhoz sietett, belelépett a fehér rózsa tüskéjébe, s a kicsordult vér beszínezte a szirmokat.177 Igen nevezetesek Midász fríg király rózsakertjei:

„Ott maguktól tenyésznek a rózsák, mindegyiknek hatvan [!] sziromlevele van, s illatuk felülmúlhatatlan. A makedón szájhagyomány szerint azokban a kertekben fogták el Szilénoszt.”178

Dionüszosz kísérőjének elfogásáról megemlékezik Aelianus is.179

Frazer bőséges anyagot gyűjtött össze az Adonisz-szertartásról.180 A föníciai tavaszünnepségek idején az esőzések a vörös talajt a folyókba sodorták, s azok vize, sőt a torkolati vidéken a tengerpart is megpirosodott. Ekkor virított a kökörcsin (esetenként anemone, szélrózsa), a sok eső hirtelen növesztette. Adoniszt megölte egy vadkan, s véréből sarjadt az első kökörcsintő:

„s lám a kifolyt vérből ugyanolyan szépszínű virág kél,
mint ama pun fáé…”180

Tammuz és Adonisz története feltétlenül összefügg, a föníciai eredet bizonyítható, így az sem véletlen, hogy Adonisz anyja épp Mürrha (a növény Szíriában és Föníciában endemikus). Az arabok átvették a mtoszt: Adonisz naaman jelzőjét átalakítva a kökörcsint Naaman sebei néven ismerik.181 Kapcsolódik a két istenséghez a fríg Attisz, akit a hoppon maradt Agdisztisz evirált. Egy másik verzió szerint önmagát kasztrálta, s véréből ibolya sarjadt.182

Graves fiktív vélekedése a krétai virághármasságról nem eléggé megalapozott, viszont vitathatatlan a jácint, a liliom és a nárcisz (írisz) központi szerepe.183 Nemeszisz menekülés közben többféle alakot vett fel, mígnem libaként nászra lépett hattyú-Zeusszal.184 Jácintszínű tojást tojt. A kék jácint szinte sejteti Hüankhintosz rossz sorsát…

Apollón diszkoszát a féltékeny nyugati szél megperdítette, s az megölte Hüakhintoszt. Véréből lett a jácint.185

„ő maga írja reá a jaját, s e nyögése az AI AI
ott áll már szirmán, a betűk mondják ki a gyászát.
Spárta pedig nem restelli, hogy fia volt Hiacynthus,
máig tiszteli őt; s mint tették egykor az ősök,
évenként ülik ünnepeit, Hiacynthia néven.”186

Aiax megőrült, mert nem nyerte el Akhilleusz fegyverzetét, lekaszabolta Atreusz nyáját, s másnap döbbent rá tettének súlyosságára. Ekkor kardjába dőlt, s véréből jácint lett.187

Hónapnév több görög vidéken: Kréta, Rhodosz, Kósz, Théba és Spárta; továbbá jelképes Hüakhintosz-sírok (Tarentum, Amüklai) emlékeztetnek a virághérosz halálára.188Íme egy példa arra, hogyan magyarázták a furcsa virágú keleti jácint keletkezését. Mivel Hellász földjén honos volt, nagyon gazdag a mitográfiája. A liliomok hercege liliomos mezőben sétált, fején és nyakában írisz- és nárciszkoszorú. Graves fontosnak érzi – méltán – ezt a krétai reliefet,189 amely nem más, mint a csodálatosan szép, vörös virágú kacedóni liliom (Lilium chalcedonicum).190

Írisz, a szivárvány istennője a nőszirom névadója, de genetikus kapcsolatban nem állnak, e faj a színes virágának köszönheti a nevét. Nárkhisszosz anyja Leiriopé, vagyis kék írisz.191 Talán a virágzás egymásutániságát jelzi fenológiai értelemben: az írisz után virít a nárcisz (ez csupán bizonyos fajokra érvényes).

Démétér és Perszephoné koszorújába kötötték a nárciszt, az íriszt és a jácintot.192 Nárkhisszosz a görög mitológia fennhéjázó, öntelt hőse, aki mindenkinek a közeledését visszautasította. Az átok fogott rajta: megpillantotta saját képét egy forrás vizében, s beleszeretett. A halálát is ez okozta. Az alvilágban sem hagyott fel furcsa szokásával, folyton a Sztüx vizében nézte magát. Holtteste helyén a gyászoló nimfák sárga virágot találtak.193

Aszfodéloszban laktak a lelkek.194 A görögök hite szerint az alvilágban az első övezetet aszfodéloszok díszítették. Ez amolyan tisztítóhely volt: a jók az elíziumi mezőkre, a gonoszak a Tartaroszra jutottak.195 A prehellén időszakban fontos kenyérnövény volt az aszfodélosz, ugyanis a gyökere nagy mennyiségű keményítőt tárol. A valódi kenyérgabonafélékre e tanulmányban már nem térünk ki, mivel a görög források értékelését és értelmezését lehetetlen különválasztani a Földközi-tenger keleti melléke népeinek mítoszaitól.

Még egy érdekesebb virág van, amellyel érdemes foglalkozni. Héliosz elhagyta Klütiát Leukothoé kedvéért, de a magára maradt leány fejével folyton kereste-követte szerelmét.

„Teste a földbe tapadt, mondják: majd rajta a halvány
szín halovány vér nélküli szárnak lesz színe, arcán
pír terjed, szirom is feslik, valamint violáé.
S most, noha már a gyökér ott fogja, a Napra forogva
issza a Nap fényét, változva is őrzi szerelmét.”196

A leírás alapján az a legvalószínűbb, hogy napvirágról vagy tetemoldófűről (Helianthemum canum) van szó.

Néhány befejező gondolat

A görög mitológia szövevényes eseménysora hatalmas és kimeríthetetlen tárháza a prehellén kornak, valamint a szomszédos népekkel folytatott „szellemi–vallási cserekereskedelemnek”. Nagyobb összefüggésben a kis-ázsiai és görögföldi események esetleges motívumai nagyon sok és hasznos támpontot adnak a természettudományoknak és a kultúrtörténetnek egyaránt.

Minden bizonnyal az Íliásznak és az Odüsszeiának több a realitása, mint a közvetlen mitográfiai neveknek. A mitológia újszerű „hasznosításnak” jó néhány példáját nyújtotta már e sorok írója.197 A mostani tanulmányban a pontusi géncentrum növényvilágának rekonstrukciója vált lehetővé, így – remélhetően – túlmutat a botanikusok rajongó érdeklődésén. Homérosz eposzai mintegy száz fajt említenek, s most további negyven fajt mutattunk be. Ezek a növények csak legritkábban jelentenek más fajokat, vagyis a görög eposzi és mitológiai hitvilág mintegy száz növényt ismer – együttesen.

Értelmetlen azonban a számok túlzott hangsúlyozása. Erre inkább Devecseri szellemes megállapítása érvényes,198 az viszont tény, hogy az ebben az írásban említett fajok őshonosak a Földközi-tenger keleti mellékén. Bővíthető lett volna a fajok köre, de a jelentéktelen információkat inkább figyelmen kívül hagytuk.

Sok gondot okozott a használt források értékelése. Főként klasszikus szerzőkre támaszkodtunk, s olyan kompetens mitográfusokra, akik több és jobb információt (és ismeretet) birtokoltak, mint a jelenkor kutatói. Ettől függetlenül tudjuk, hogy e sajátos munkamódszer nem feltétlen arat osztatlan elismerést.199 Reméljük azonban, hogy kedvező hatást tesz főleg a botanikusoknak a további kutatásaira. A tévedéseket is vállalva csupán Diodorosz Szikulosz passzusával magyarázzuk meg véleményünket:

„Általában azonban úgy áll a dolog, hogy a régi mítoszoknak nincs egységes és egybehangzó meséjük; épp ezért nem kell csodálkozni, ha a régi történeteket elbeszélve egy s más tekintetben nem vagyunk összhangban az összes költővel és történetíróval.”200

Bürök, amellyel a hagyomány szerint Szókratész görög filozófus megmérgezte magát. Forrás
Ficus Carica
Forrás
  1. Surányi, D.: Az Íliász és az Odüsszeia növényvilága. = Teremtő sokféleség 135–156. p.
  2. Szutorisz, F.: A növényvilág és az ember. 391–411. p.
  3. Mándy, Gy.: Hogyan jöttek létre kultúrnövényeink? 12–47, 120–124, 162–163. p.
  4. Ovidius: Átváltozások. X.90.
  5. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 171. p. Apolloniosz Rhodiosz: Argonautica Orphica. I.1124.
  6. Vö.: Frazer, R. G.: Az aranyág. 88, 93. p.
  7. Szophoklész: Thrákiszi nők. 44–45. Aiszkhülosz: A leláncolt Prométheusz. 831. Hérodotosz: A görög–perzsa háború. II.55. VIII.134. Homérosz: Odüsszeia. XIV.328.
  8. Apollodórosz: Mitológia. I. 9. 16.
  9. Ovidius: Átváltozások. VIII.182.
  10. Frazer, R. G.: Az aranyág. 84. p.
  11. Frazer, R. G.: Az aranyág. 89. p.
  12. Lukianosz: Istenek párbeszédei. 6. Euripidész: Föníciai nők. 1185. Apolloniosz Rhodiosz: Argonautica Orphica. III.62. Frazer, R. G.: Az aranyág. 278. p.
  13. Hérodotosz: A görög–perzsa háború. I.175. Pauszaniasz: Görögország életrajza. I.2.5. IV.1.4–5. vö.: Graves, R.: A görög mítoszok. I. 513. p.
  14. Ovidius: Átváltozások. VII.614. = Apollodórosz: Mitológia. III.12.6. Pauszaniasz: Görögország életrajza. II.29.2. vö.: Graves, R.: A görög mítoszok. I. 340. p.
  15. Apolloniosz Rhodiosz: Argonautica Orphica. IV.1493.
  16. Apollodórosz: Mitológia. I.9.12.
  17. Kerényi, K.: Görög mitológia. 257. p.
  18. Frazer, R. G.: Az aranyág. 162. p.
  19. Homéroszi himnusz Hermészhez. III. 78.
  20. Antonius Liberalis: Mythographia. 32.
  21. Ovidius: Átváltozások. VIII.759.
  22. Ovidius: Átváltozások. VIII.725.
  23. Plutharkhosz: Az isteni bosszú. 12. Ovidius: Átváltozások. XI.1.
  24. Pauszaniasz: Görögország életrajza. X.28.1. X.30.3. vö.: Graves, R.: A görög mítoszok. I. 193. p.
  25. Antonius Liberalis: Mythographia. 32. Sztephanosz Büzantinosz: Driopé. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 187–194. p. Ovidius: Átváltozások. IX.325.
  26. Graves, R.: A görög mítoszok. II. 240. p.
  27. Lukianosz: Istenek párbeszédei. XXII. 25. Ovidius: Átváltozások. II.346. Apollodórosz: Mitológia. I.45.
  28. Ovidius: Átváltozások. II.364.
  29. Strabón: Geógraphika. VIII.6.22. Apollodórosz: Mitológia. I.9.27.
  30. Strabón: Geógraphika. X.1.18.
  31. Ovidius: Átváltozások. X.106.136.
  32. Kerényi, K.: Görög mitológia. 68. p.
  33. Ovidius: Átváltozások. I.694. Lukianosz: Istenek párbeszédei. XXII.4.
  34. Kerényi, K.: Görög mitológia. 202. p.
  35. Ovidius: Ünnepek. IV.221.
  36. Ovidius: Átváltozások. VII.433. Apollodórosz: Mitológia. III.16.2. Diodorosz Szikulosz: Bibliothéké isztoriké. IV.59. Pauszaniasz: Görögország életrajza. II.1.2.
  37. Pauszaniasz: Görögország életrajza. X.30.3. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 510–515. p.
  38. Apolloniosz Rhodiosz: Argonautica Orphica. III.200. Pauszaniasz: Görögország életrajza. VII.1.2. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 424. p.
  39. Pauszaniasz: Görögország életrajza. II.26.6. VIII.25.6.
  40. Pauszaniasz: Görögország életrajza. IX.34.
  41. Theophraszthosz: Historia naturalis. I.9.5. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 310. p.
  42. Vergilius: Eklogák. VI. 62. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 176. p.
  43. Aiszkhülosz: Agamemnón. 1629. Euripidész: Bakkhánsnők. 561.
  44. Hésziodosz: Istenek születése. 133. 616.
  45. Kallimakhosz: Himnusz Zeuszhoz. 30.
  46. Hésziodosz: Istenek születése. 563. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 49–50. p.
  47. Lukianosz: De Syria Dea. 8.
  48. Homérosz: Íliász. II.303. Ovidius: Átváltozások. XII.23.
  49. Pauszaniasz: Görögország életrajza. II.37.1–3. V.36.6–8.
  50. Kallimakhosz: Nászdal Helénéhez. 160. 6.
  51. Pauszaniasz: Görögország életrajza. II.37.1,4. Strabón: Geógraphika. VIII.6.8.
  52. Homérosz: Íliász. II.305. Homérosz: Odüsszeia. XIX.36.
  53. Pauszaniasz: Görögország életrajza. I.34.2. Philosztratosz: Szofisták életrajzai. 3.1.
  54. Homéroszi himnusz Apollónhoz. 18.
  55. Kallimakhosz: Himnusz Démétérhez. 310. Pauszaniasz: Görögország életrajza. VIII.48.2. IX.40.2.
  56. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 131. p.
  57. Hésziodosz: Fragmenta. 304.
  58. Ovidius: Átváltozások. IX.340.
  59. Apollodórosz: Mitológia. III.5.3. Pauszaniasz: Görögország életrajza. II.31.2.
  60. Seneca: Hippolitosz. 835. Euripidész: Hippolitosz. I.72. Diodorosz Szikulosz: Bibliothéké isztoriké. IV.62. Pauszaniasz: Görögország életrajza. I.22.2. II.32.3.
  61. Pauszaniasz: Görögország életrajza. II.26.3. Euripidész: Főníciai nők. 1128. Euripidész: Andromakhé. 1253.
  62. Ovidius: Átváltozások. IX.755.
  63. Pauszaniasz: Görögország életrajza. V.10.2. V.13.3–4.
  64. Diodorosz Szikulosz: Bibliothéké isztoriké. IV.81. Pindarosz: Püthói ódás. IX.5.
  65. Diodorosz Szikulosz: Bibliothéké isztoriké. IV.11. Apollodórosz: Mitológia. II.4.12. Euripidész: Héraklész. 462.
  66. Apollodórosz: Mitológia. I. 7. 9. Plutharkhosz: Agisz és Kleomész. 9.
  67. Ovidius: Átváltozások. I.566.
  68. Diodorosz Szikulosz: Bibliothéké isztoriké. IV.84. Aelianus Aristides: Variae Historiae. X.18. Longosz: Daphnisz és Chloé.
  69. Haynald, L.: A szentírási mézgák és gyanták termőnövényei. = Magyar Növénytani Lapok 1879/3. 177–222. p.
  70. Ovidius: Átváltozások. X.298. Apollodórosz: Mitológia. III.14.34.
  71. Ovidius: Átváltozások. X.501.
  72. Diodorosz Szikulosz: i. m. IV.14.; Pindarosz: Olümpiai ódák. III.11.
  73. Euripidész: Hippolitosz. 1193. Plutharkhosz: Párhuzamos életrajzok. 34. Ovidius: Átváltozások. XV.506.
  74. Ovidius: Átváltozások. XIV.521.
  75. Aelianus Aristides: Variae Historiae. 2.32.
  76. Euripidész: Héraklész. 159. Apollodórosz: Mitológia. 4.11. Dioszkoridész Szikulosz: Bibliothéké isztoriké. IV.14.
  77. Ovidius: Átváltozások. VIII.711.
  78. Pauszaniasz: Görögország életrajza. V.16.2–3.
  79. Plutharkhosz: Thészeusz. 18. Frazer, R. G.: Az aranyág. 21. p.
  80. Apolloniosz Rhodiosz: Argonautica Orphica. IV.1310. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 91. p.
  81. Plutharkhosz: Thészeusz. 50.
  82. Kerényi K.: Görög mitológia. 68. p.
  83. Homéroszi himnusz Démétérhez. 231. Apollodórosz: Mitológia. I. 5. 2. Pauszaniasz: Görögország életrajza. I.14.2. I.37.2. Ovidius: Átváltozások. V.450.
  84. Alexandriai, K.: Szózat a görögökhöz. 30. Hyginus: Fabula. 167. 179.
  85. Apollodórosz: Mitológia. VI. 2–4. Strabón: Geógraphika. XIV.27.
  86. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 170. p.
  87. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 145. p. vö.: Mózes könyve. V.12,16; Teremtés könyve. 9,4; Mózes könyve. III.17,14.
  88. Euripidész: Bakkhánsnők. 99. Diodorosz Szikulosz: Bibliothéké isztoriké. III.6.2.
  89. Kerényi, K.: Görög mitológia. 63. p.
  90. Ovidius: Átváltozások. V.530. Homéroszi himnusz Démétérhez. II.362. Apollodórosz: Mitológia. I.5.3.
  91. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 139. p.
  92. Plutharkhosz: Görög okok. 51.
  93. Aelianus Aristides: Variae Historiae. III.39.
  94. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 334. p. Aiszkhülosz: Oltalomkeresők. 262.
  95. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 374. p. vö.: Apollodórosz: Mitológia. II.4.1.
  96. Pauszaniasz: Görögország életrajza. V.1.6. VIII.4.2–3. Apollodórosz: Mitológia. I.7.6. Aiszkhülosz: Oltalomkeresők. 262.
  97. Apollodórosz: Mitológia. III.3.1. Pauszaniasz: Görögország életrajza. I.43.5. Hyginus: Fabula. 136.
  98. Ovidius: Átváltozások. IV.55.
  99. Lukianosz: A táncról. 40.
  100. Pauszaniasz: Görögország életrajza. VII.17.10.
  101. Pauszaniasz: Görögország életrajza. III.10.8. IV.16.5.
  102. Kerényi, K.: Görög mitológia. 101. p.
  103. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 75. p.
  104. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 222. p.
  105. Diodorosz Szikulosz: Bibliothéké isztoriké. IV.74. Lukianosz: Halottak párbeszéde. 17.
  106. Tertullianus. Idézi: Graves, R.: A görög mítoszok. II. 38. p.
  107. Apollodórosz: Mitológia. I.6.3. Pindarosz: Püthói ódák. I.15.
  108. Géfen sédom. (Solanum sodomum.) Mózes könyve. V.32,32.
  109. Czellár, K.: Az életfa az ókori képzőművészetben. = Világosság 1976/10. 630–639. p.
  110. Kardos, T.: Az Árgirus-széphistória.
  111. Teremtés könyve. 3,2 vö.: Surányi, D.: A Biblia növényei. = Vigilia 1973/5. 311. p.
  112. Homérosz: Íliász. I.609. Pauszaniasz: Görögország életrajza. II.38.2. Apollodórosz: Mitológia. II.4.11. Hésziodosz: Istenek születése. 215. 518. Diodorosz Szikulosz: Bibliothéké isztoriké. IV.27.2.
  113. Apollodórosz: Mitológia. II.5.11. vö.: Kardos, T.: Az Árgirus-széphistória. 374–375. p.
  114. Kardos, T.: Az Árgirus-széphistória. 374., 138–139. p.
  115. Kardos, T.: Az Árgirus-széphistória. 139. p.
  116. Barnabás evangéliuma. 18,298.
  117. Ovidius: Átváltozások. X.560.
  118. Kardos, T.: Az Árgirus-széphistória. 179. p.
  119. Eratoszthenész: Kataszteriszmoi. 1.3.
  120. Hésziodosz: Istenek születése. 275. 384. Kerényi, K.: Görög mitológia. 295–299. p. Euripidész: Héraklész. 396. Apollodórosz: Mitológia. II.5.11–12.
  121. Kardos, T.: Az Árgirus-széphistória. 119–120. p.
  122. Kardos, T.: Az Árgirus-széphistória. 193. p.
  123. Kerényi, K.: Görög mitológia. 222–224. p.
  124. Apollodórosz: Mitológia. III.9.2. Ovidius: Átváltozások. X.560.
  125. Euripidész: Héraklész. 394. Graves, R.: A görög mítoszok. II. 437. p.
  126. Vergilius: Aeneis. I.27.
  127. Lukianosz: Istenek párbeszédei. 20. Apollodórosz: Mitológia. III.1. Hyginus: Fabula. 92. Graves, R.: A görög mítoszok. II. 423–439. p.
  128. Kerényi, K.: Görög mitológia. 389. p.
  129. Lukács, J.: Istenek útjai. 235–236. p.
  130. Frazer, R. G.: Az aranyág. 227. p.
  131. Frazer, R. G.: Az aranyág. 229. p.
  132. Frazer, R. G.: Az aranyág. 230. p.
  133. Kerényi, K.: Görög mitológia. 177. p.
  134. Euripidész: Bakkhánsnők. 6.
  135. Apollodórosz: Mitológia. I.7.6.
  136. Apolloniosz Rhodiosz: Argonautica Orphica. III.996.
  137. Ovidius: Ünnepek. III.216.
  138. Diodorosz Szikulosz: Bibliothéké isztoriké. II.49.1.
  139. Euripidész: Rhészosz. 27. Apollodórosz: Mitológia. III.1.1.
  140. Diodórosz Szikulosz: Bibliothéké isztoriké. V.48.2. Euripidész: Föníciai nők. 3. Apolloniosz Rhodiosz: Argonautica Orphica. I.916.
  141. Apollodórosz: Mitológia. I.8.1. III.14.7.
  142. Kerényi, K.: Görög mitológia. 171. p.
  143. Apollodórosz: Mitológia. III.5.1. Aiszkhülosz: Az édoniak. Diodorosz Szikulosz: Bibliothéké isztoriké. III.70–71.
  144. Szabó, Gy.: Mediterrán mítoszok s mondák. 96. p.
  145. Homéroszi himnusz Dionüszoszhoz. 6. Apollodórosz: Mitológia. III.5.1–4. Ovidius: Átváltozások. III.577.
  146. Apollodórosz: Mitológia. III.5.1–4. Frazer, R. G.: Az aranyág. 113. p.
  147. Szabó, Gy.: Mediterrán mítoszok és mondák. 96. p. Euripidész: Bakkhánsnők. 13. Strabón: Geógraphika. XI.5.5.
  148. Euripidész: Oresztész. 1391. Homéroszi himnusz Aphroditéhez. 202. Apollodórosz: Mitológia. II.5.9. Pauszaniasz: Görögország életrajza. V.24.1.
  149. Ovidius: Átváltozások. I.694. Lukianosz: Istenek párbeszédei. XXII. 4.
  150. Apollodórosz: Mitológia. II.4.11. Plutharkhosz: Lüszander és Sulla. 28. Strabón: Geógraphika. IX.11.30.
  151. Hésziodosz: Fragmenta. 20.21. Szabó, Gy.: Mediterrán mítoszok és mondák. 187. p. Homérosz: Íliász. IX.577.
  152. Apollodórosz: Mitológia. III.10.3.
  153. Szabó, Gy.: Mediterrán mítoszok és mondák. 195. p.
  154. Kerényi, K.: Görög mitológia. 77. p. Apollodórosz: Mitológia. III.3.1. Polüidosz mint Aszklépiosz. Lásd: Szabó, Gy.: Mediterrán mítoszok és mondák. 129. p. Apollodórosz: Mitológia. III.10.3–7. Szabó, Gy.: Mediterrán mítoszok és mondák. 62. p.
  155. Apollodórosz: Mitológia. III.10.4.
  156. Ovidius: Átváltozások. VII.404.
  157. Szabó, Gy.: Mediterrán mítoszok és mondák. 267. p. Vergilius: Aeneis. VI.420.
  158. Pauszaniasz: Görögország életrajza. III.25.4. IX.34.4. Plutharkhosz: Thészeusz. 12.
  159. Homérosz: Odüsszeia. XIV.320.
  160. Alexandriai, K.: Szózat a görögökhöz. III.45. Apollodórosz: Mitológia. II.4.4–5.
  161. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 388. p.
  162. Apollodórosz: Mitológia. I.9.23. Diodorosz Szikulosz: Bibliothéké isztoriké. 48.1–5.
  163. Ovidius: Átváltozások. VII.139.
  164. Apollinaire, G.: Őszi kikericsek. = Francia költők antológiája. 571–572. p.
  165. Tzetzész: Lükophronról. 679. Homérosz: Odüsszeia. X.133. XII.1. Ovidius: Átváltozások. XIV.246.
  166. Homérosz: Odüsszeia. IV.220. vö.: Surányi, D.: Az Íliász és az Odüsszeia növényvilága.
  167. Hésziodosz: Istenek születése. 535.
  168. Ovidius: Átváltozások. V.450. Ovidius: Ünnepek. IV.614. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 141. p.
  169. Strabón: Geógraphika. VIII.3. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 189. p.
  170. Apollodórosz: Mitológia. I.9.14. III.6.4.
  171. Apollodórosz: Mitológia. I.9.17.
  172. Graves, R.: A görög mítoszok. II. 23. p.
  173. Kerényi, K.: Görög mitológia. 169., 378. p. Graves, R.: A görög mítoszok. II. 22. p.
  174. Apollodórosz: Mitológia. III.6.4. Pindarosz: Nemeai játékok védelmében. Homérosz: Odüsszeia. XII.13.
  175. Homéroszi himnusz Démétérhez. II.5. kevesebb faj említésével: Ovidius: Átváltozások. V.390.
  176. Kerényi, K.: Görög mitológia. 175. p.
  177. Frazer, R. G.: Az aranyág. 197. p.
  178. Hérodotosz: A görög–perzsa háború. I.14. VIII.138.
  179. Aelianus Aristides: Variae Historiae. III.18.
  180. Apollodórosz: Mitológia. III.14.3–4. Ovidius: Átváltozások. X.735. Lukianosz: Istenek párbeszédei. 8.
  181. Frazer, R. G.: Az aranyág. 196–197. p.
  182. Kerényi, K.: Görög mitológia. 64. p. Szabó, Gy.: Mediterrán mítoszok és mondák. 68. p.
  183. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 458–459. p.
  184. Szapphó: Poetorum Lesbiorum Fragmenta. 105.
  185. Homérosz: Íliász. II.593. Lukianosz: Istenek párbeszédei. 14. Apollodórosz: Mitológia. I.3.3. Pauszaniasz: Görögország életrajza. III.1.3.
  186. Ovidius: Átváltozások. X.215.
  187. Ovidius: Átváltozások. XIII.391. Pauszaniasz: Görögország életrajza. I.35.2–3.
  188. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 124, 458. p.
  189. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 459. p.
  190. Hédervári, P.: A görög Pompeji. 264–265. p.
  191. Szabó, Gy.: Mediterrán mítoszok és mondák. 215. p. Graves, R.: A görög mítoszok. I. 122. p.
  192. Szophoklész: Oidipusz Kolonoszban. 682.
  193. Ovidius: Átváltozások. III.341. Pauszaniasz: Görögország életrajza. VIII.29.4. XI.31.6. vö.: narkhé, kábítás és nárciszolaj-párolás: Plinius: Historia Naturalis. XXI.75. Konón: Elbeszélések. 24.
  194. Homérosz: Odüsszeia. XI.539. XXIV.13.
  195. Vergilius: Aeneis. VI.708. Platón: Gorgiasz. 168. p. Pindarosz: Olümpiai ódák. II.68. Hésziodosz: Munkák és napok. 167. Pauszaniasz: Görögország életrajza. III.19.11.
  196. Ovidius: Átváltozások. IV.266.
  197. Surányi, D.: A görög mitológia növényei. = Természet Világa 1973/10. 451–453. p. Surányi, D.: Mezőgazdasági termelés az ókori Palesztinában a Biblia tükrében. = Agrártörténeti Szemle 1976/1–2. többször, külön említés elhagyásával: Surányi, D.: Kerti növények regénye.
  198. Devecseri, G.: Kalauz Homéroszhoz. 7. p.
  199. Surányi, D.: A Biblia növényei. = Vigilia 38 (1973), 306–316. p.
  200. Diodórosz Szikulosz: Bibliothéké isztoriké. IV.44.5–6.

Valóság 42 (1999) 2. 19–33. p.