Hídverés rovat

Ady Endre és Fejér Lipót

Scheiber Sándor
matematika, Fejér Lipót

Ady Endre és Fejér Lipót barátságáról tud az irodalom. 1909. július 28-án azt írja Ady Lédának Kolozsvárról, ahol Lukács Hugó gyógyította:

„Voltunk én, az orvosom s két egyetemi tanár barátunk Váradon egy napot. A Püspökfürdőben vacsoráztunk. Kedves, elég jó kis kirándulás volt.”1

A két egyetemi tanár – Belia György szerint – Somló Bódog és Fejér Lipót volt.2 1910. december 3-án Érmindszentről írja Ady ugyancsak Lédának:

„Kolozsvárra Lukácsék, Somlóék, Fehér csalogatnak, de nem megyek.”3

Egy ilyen levélbeli és távirati hívásra írt válasza megvan 1912. július 14-ről Somló Bódoghoz és Fejér Lipóthoz közösen címezve.4

Nagy Mihály, nagyváradi ügyvéd megörökítette a fent említett püspökfürdői kirándulást a következő sorokban:

„A kolozsvári pihenés mégis jó eredményekkel bíztatott. Ady megerősödve, friss hangulatban sürgette kolozsvári orvosát, hogy engedje át egy kis kirándulásra Nagyváradra. Nagy alkudozások s Ady részéről való komoly szolid fogadkozások után végre megkapta a beleegyezést ahhoz, hogy két napra átránduljon Nagyváradon át a Püspökfürdőbe. Két kolozsvári jó embere kísérte el erre az útra július 25-én azzal a szigorú feladattal, hogy nem tágítanak mellőle, vigyáznak rá, és szépen visszaviszik Kolozsvárra, pihenni. Fejér Lipót, a világhírű matematikus és dr. Kanitz Henrik kolozsvári orvos, tanársegéd voltak kísérői.

Emlékszem, hogy kötődött velük. Fejér Lipótot bolondos, gyermekes szeszéllyel és tréfás malíciával azért nyaggatta folyton, hogy matematikai egyenleteket készítsen az utcák görbéiről (latin szót használt). Dr. Kanitz Henriktől pedig a grafológiát kérte számon, és azt követelte, hogy egy pár betűjéből, amelyet ráírt egy szívbelimnek küldött levelezőlapra: »Ismeretlenül is nagy-nagy tisztelettel és szeretettel: Ady Endre« – olvassa ki múltját, jelenjét és jövőjét.

A sors ez egyszer kegyelmes volt hozzája s szomorúan megtréfálta Adyt.

– Doktorkám – mondogatta a napsugaras arcú, életerővel vidám Kanitznak, remélem, eljön a temetésemre, és egy-két jó szót mond majd hű pácienséről.

Röviddel rá Kanitz doktort egy ostoba vakbél-operáció sírba vitte.”5

Az 1959 őszén elhunyt Fejér Lipót professzor hagyatékában megtaláltam azt a csoportfelvételt, amely erről a püspökfürdői kirándulásról készült. A kép hátán Fejér Lipót írásával ez áll: „1909. július 23–24. Püspökfürdő Nagyvárad mellett.” Odajegyzi a csoportkép tagjainak nevét is. Balról jobbra a következők láthatók: Nagy Mihály; György Ernő, ma is élő ügyvéd, a „Kultúra” jogtanácsosa; Ady Endre; Kanitz Henrik és Fejér Lipót.

A ritka kép – nem ismeretes belőle másodpéldány – egy ponton helyesbíti az eddigi értesülést, a dátumban. Somló Bódog, a jogfilozófia professzora6 viszont hiányzik a képről. György Ernő, aki akkor lett jogi doktor, emlékszik arra, hogy fiákeren mentek ki Püspökfürdőre, s a programot Nagyváradon fejezték be egy kis bodegában.7

A másik Ady emlék, amely előkerült Fejér Lipót hagyatékából, egy Székely Aladár készítette Ady-fénykép, alatta a következő dedikációval:

„Fejér Lipótnak, testvéremnek a nagy szenvedésben, a hiábavalóban, mellyel meg akarjuk, meg akarnók mutatni magunkat a világnak s megimádtatni a világgal, melyet néha csaknem úgy lenézünk, mint enmagunkat, – igaz barátja: Ady Endre.”

A két dokumentum jelenleg Fejér Lipót örököseinek birtokában van.

„A békeidők kolozsvári New-Yorkja csakugyan az ország egyik legjobb, legúribb, legápoltabb étterme volt.

Építésével, tejüveg plafonjával hasonlított valamennyire a pesti Hungáriához. Nem volt egészen világos, finom homály uralkodott benne a téli délben. Az asztalok majdnem földig érő, hófehér abroszokkal megterítve. Virág az asztalokon, ezüst, kristály, szép porcellánok. Tökéletes pincérek mozogtak csöndben az asztalok körül. Az evés élvezetének megnemesedett szertartását fejezte ki a zajtalan, szinte templomi hangulat, erdélyi fűszereinek és nyugalmának méltóságos illatában. Mélyen bementünk a puha, piros futószőnyegen a terem közepe felé, üres asztalt kerestünk.

Egyszerre Török odaköszönt valahová:

– Jónapot kívánok, professzor úr. Nincs asztal. Idetelepedhetünk?

– Kérem. Nagyon fogok örvendeni! – felelte egy szemüveges, szőke fiatalember és udvarias mozdulatot tett, hogy helyet adjon magamellett. Kistermetű ember volt, borotvált arca is olyan volt, mint egy dacos, pisze, élénk kis fiúé, akire tréfából magas gallért és szűk, fekete zsakettet adtak. Volt benne valami tanári a ruhája miatt, és valami művészi, ahogy a haját viselte. Nem a modorával, vagy a külsejével, valami mással követelte meg a figyelmet és a tiszteletet. Valahogy sugárzott belőle a jelentékenység. Török megsúgta, hogy Fehér Lipótnak hívják és nemrégen jött Kolozsvárra elfoglalni az egyetem matematikai tanszékét.

Leültünk.

Az étterem egyik sarkában néhány asztal bordószín girlanddal volt elválasztva a többiektől.

– Mit jelentenek ezek a zsinórral elválasztott asztalok? – kérdeztem kíváncsian.

Török élénken magyarázni kezdte:

– Ez az elkerített hely, ennek a finom étteremnek egyetlen hibája és szégyenfoltja. Ez bizonyítja, hogy még mindég Ázsiában élünk itt. Én zetelaki Török vagyok, igazán nem proletárdühből beszélek. De az már mégis csak a legpéldátlanabb szociális képtelenség, hogy egy szűkebb társaságnak joga legyen egy nyilvános, polgári étteremben kizárólagossági joggal lefoglalni és elkeríteni öt négyzetmétert, egyszerűen azon a címen, hogy ők mágnások.

Békíteni próbáltam:

– Talán bért fizetnek érte.

– Dehogy fizetnek! – ágaskodott barátomban a dzsentri gőg és ujságírói nyugtalanság. – Éppen az a disznóság, hogy nem adnak érte semmit és mégis minden úgy történik, ahogy akarják. Egyszer valamelyiküknek eszébe juthatott, hogy nekik külön hely dukál. Persze a vendéglős mingyárt hasra esett, kihasította nekik azt a szögletet. Tisztára feudális ízű dolog, az embernek kedve volna cikket írni róla...

A bordó zsinór által elhatárolt terület felé néztem. Úri társaság ült a hosszú asztalnál. Két egyforma ruhájú fiatal leány, egy öreg dáma, egy barnára sült arcú huszártiszt és egy magastermetű öreg úr, akinek nullásgéppel volt rövidre nyírva a haja. Patriarchális egyszerűségű és mégis elegáns emberek voltak. A két lány feszesen, illedelmes, egyenes háttal ült a székén, szerényen lenézve a tányérjába, a testvérin egyforma ruhában, mint Tolsztoj Szonjája és Natasája. Az öreg hölgy, mint a sárkány, figyelte őket. A szürkehajú gavallér kényelmesen szivarozott és ujságot olvasott. A barna tiszt kifelé kacérkodott, a zsinóron át, a polgári világba.

– Kik azok? – kérdeztem kíváncsian.

Török magyarázni kezdte:

– A Teleki kontesszek. Az az öreg Bethlen Bálint, a tiszt, azt hiszem, valamelyik Szentkereszthy...

Most egy sovány, zsakettes, fehérbajuszú, kedves, öreg úr lépett hozzánk. Mély tisztelettel meghajolt, amely egy árnyalattal ázsiaibb ízű volt az európai üzletember udvariasságánál. Viszont, igazi családias érdeklődés nyilatkozott meg benne, ahogy kérdezte:

– Hogyan ebédeltek az urak?

– Remekül! – felelte a barátom. – Csak az a kár Taussig bácsi, hogy magánál minden olyan rettenetes drága.

A zsakettes öreg úr atyaian mosolygott:

– Sokszor megmondtam már, szerkesztő úr, hogy hajlandó vagyok a szerkesztő úrnak, sőt az összes ujságíró uraknak egészen kedvezményes árakat csinálni. Csak egy szót szóljanak.

Török békétlen, bár mosolygó modorban válaszolt az ajánlatra:

– Köszönöm. Nem tartok igényt ilyesmire. Sőt, minden kivételes kedvezést, amely túlmegy az illendő határokon, a kar nevében is visszautasítok. Inkább azt ígérje meg, Taussig bácsi, hogy kihajítja innen azt a piros zsinórt. Nem birom nézni.

Taussig bácsi mosolyogva pillantott a bordószín girland felé, amely mögött a feszes leánykák ültek, aztán visszafordult a rebellis fiatalemberhez és szelíden mondta:

– Óh, szerkesztő úr, mi van ebben? Mindenütt a világon úgy van, hogy az ismerősök szeretnek egymásközt lenni. Jelöljenek ki maguknak a szerkesztő úrék is helyet ebben a teremben, azt is szívesen körülkerítem ugyanilyen piros zsinórral.

Erre nem lehetett mit válaszolni. Taussig bácsi győztesen vonult el, udvarias meghajlással az asztalunktól, tökéletes bizalmat ébresztve bennem személye és konyhája iránt.

Amikor fizettünk, megfigyeltem, hogy a professzor piros jegyfüzetet nyujt át a főpincérnek, aki apró cédulákat szakít ki a füzetecskéből. Ez helyettesítette a Newyorkban az abonomát. Húsz koronába került egy ilyen bérletfüzet és azt hiszem, huszonöt korona ára szelvény volt benne. Emlékszem rá, legmagosabb anyagi ambícióm az volt abban a pillanatban: én is olyan viszonyok közé kerüljek valaha, hogy kényelmesen vásárolhassak a jövedelmemből minden héten egy ilyen piros jegyfüzetet.

Amikor már a feketekávénál tartottunk, mintha léghuzam támadt volna a hirtelen kinyitott ajtóból, magas, elegáns, előkelően energikus fiatalasszony lépett be a homályos étterembe. Hosszú, gyors, angolos lépésekkel végigsuhogott a parkettre fektetett keskeny, piros szőnyegen. Nemcsak a ruháján, a válltartásán, a profilján látszott, hogy odatartozik a bordó zsinóron túlra. Arra is ment, egyenesen, biztosan, szinte forradalmasítva agresszív előkelőségével magakörül a levegőt.

Már messziről mosolygott az elkerített hely vendégei felé. Mennyire látszott rajta, hogy szépsége, mosolya, egész létezése csak azoknak szól, akik ott ülnek, szellős magányukban. A hangja fesztelen volt, világosan érthető a mi asztalunknál is, mintha a jóvonulú asszony tulajdonának érezné az egész belátható világot, amint köszönt, sajátos, egy kicsit r-es, nagyon magyaros és ugyanakkor érezhetően idegenes kiejtéssel, mint aki sokat beszél francia vagy angol nyelven.

A tiszt és az öregúr udvariasan fölállt, a leánykák illedelmesen abbahagyták az evést. A heraldikus jelenség leült az idős dáma mellé, húzogatni kezdte fekete glaszékesztyűjét.

– Ki ez a leírhatatlan orchidea? – kérdeztem Török Gyulát.

– Bornemissza Karola báróné. Hogy tud bejönni! Az ember egyszerre összezsugorodik. Semminek érzi magát. Én legalább úgy ülök most itt, ideragadva a székhez, mint egy hernyó. Mintha fölösleges lennék. Miért is vagyok a világon? Becsületistenemre mondom, meg vagyok sértve, úgy tudott elmenni előttem. Egész komolyan mondom, megértem a francia forradalmat, amikor egész csomó arisztokrata asszonyt nyakaztak le, konkrét vád nélkül, azt hiszem semmi másért, mint hogy a jakobinusok irígységét kihívta a megjelenésük! – magyarázta a barátom, mintha elfelejtkezett volna róla, hányszor emlegette előttem nemesi büszkeséggel »zetelaki« előnevét.

A matematika fiatal professzora csillogó szemüvegével az elkerített hely felé nézett:

– Engem nem bosszant ez. Sőt egészen praktikusnak tartom ezt a piros zsinórt. Az erdélyi arisztokrácia nagyon szép fajta. Jól esik rájuk nézni. És ha külön ülnének, összevissza az asztaloknál, elmosódnának, keresgélni kellene őket. Így együtt találja őket az ember. Csak arra kell fordítanom a fejemet.

Sajnos, nem olyan volt a sorsom, hogy ezután sűrűn együtt lehettem volna Kolozsvárott Fehér Lipóttal, de erre a pár mondatára jól emlékszem. Mert hosszú időn át megszoktam környezetemben a minduntalan megismétlődő, szenvedélyes, pártállásfoglalást. És újszerűnek tűnt, magasabbrendűnek, meglepőnek ez a kényelmes politikamentesség.

Török Gyula mást vett észre abban, amit a fiatal tudós mondott. Egy kicsit keserűen jegyezte meg selyp hangján:

– A professzor úr egészen úgy beszél, mint egy művész.

A fiatal egyetemi tanár élénken, szinte bocsánatkérő kedvességgel jegyezte meg:

– Csakugyan. Lehetséges, hogy egy kicsit meg vagyok mérgezve. Bevallom, hogy majdnem többet foglalkozom zenével, mint matematikával.”

Fejér Lipót
(1880–1959)
magyar matematikus, az MTA tagja, az ELTE professzora
  1. Ady Endre válogatott levelei. Budapest, 1956. 284. p. 283. szám.
  2. Lásd Belia György jegyzetét: uo. 584. p.
  3. Uo. 347. p. 356. szám.
  4. Uo. 390. p. 407. szám.
  5. Nagy Mihály: Ady emlékek. Ady-Múzeum. II. 141–142. p.
  6. Lásd Moór Gyula Somló Bódog. Budapest, 1921. Különlenyomat a Társadalomtudomány I. évfolyamából.
  7. Ady üdvözlősorát Nagy Mihály lapján, valamint Nagy Mihályhoz írt többi levelét is Zsoldos Jenővel közzétesszük a Petőfi Irodalmi Múzeum 1960. Évkönyvében.

Irodalomtörténet 48 (1960) 2–3. 181–182. p.