Hídverés rovat

A megismerés útjai: művészet és tudomány szerepe a földrajzi tájfogalom történetében

Probáld Ferenc
földrajz, geográfia, tájfogalom, tájábrázolás

1. A tájfogalom metamorfózisa

„Tudományt és művészetet nem lehet egyszerre definiálni, mert nagy dolgok: nincs definíció, mely őket kimerítené. Íme azonban egyik oldaluk: ők a világról való Tudatunk legkincsesebb gyűjtőkamrái, a művészet az érzetek és érzések, a tudomány a belőle leülepedett fogalmak drága gyűjteménye.”

A Babits (1912) által költői ékesszólással megfogalmazott összefüggésnek szép példáit kínálja az európai földrajztudomány története, melynek gyökereit egészen Homérosz hőskölteményeiig és Hérodotosz úti elbeszéléseiig követhetjük Mendöl, 1999. Önálló, modern diszciplínaként való színrelépése és fejlődése az utóbbi két évszázadban szorosan összekapcsolódott a táj fogalmával, ennek eredetét pedig a festőművészet múltjában kell keresnünk.

A tájfestészet, mint önálló műfaj először Kínában jelent meg, és a korai középkorban kialakult technikája, valamint ábrázolásmódjának szigorú szabályai másfél évezreden át alig változtak. A festmények tussal, papír- vagy selyemtekercsekre készültek; színviláguk rendkívül visszafogott, a fény–árnyék hatások hiányoznak róluk. A tájképet a kínai nyelv a „hegy” és a „víz” szavak összetételével jelöli (shanshui); e két elmaradhatatlan alkotóelem adja meg a festmények sajátos karakterét. A hegy a nyugalom, a változatlanság, az időtlen örökkévalóság jelképe, a víz pedig a mozgás, a változás, a pillanat és az elmúlás princípiuma. A kép lényege tehát szimbolikájában rejlik, s így legfeljebb részleteiben kell hasonlítania a valós tájra. Fő feladata, hogy az alkotó lelkivilágát, hangulatát, gondolatait kifejezze; ezt a funkcióját gyakran a festményre írt szöveg is erősíti Miklós, 1978; Horváth 2008.

Shen Zhou (1427–1509) · A magas Lu-hegy · 1467 (Ming-dinasztia)
National Palace Museum, Taipei
Guo Xi (1020–1090) · Koratavasz · 1072 (Song-dinasztia)
National Palace Museum, Taipei

Miközben Kínában már régóta virágzott a tájképfestészet, a középkori keresztény Európa embere elzárkózott a természettől, amelyben csupán az ismeretlen veszélyeket rejtő, ellenséges közeget, esetleg a fáradságos napi munka közömbös színterét látta. A művészek figyelme sem e világi, hanem természetfeletti, biblikus témákra irányult. Ha valamely kép hátterében olykor fel is tűnik a táj, annak formaelemei sablonosak, a térbeliséget nem érzékeltetik, növényábrázolásai pedig pusztán jelzésértékűek. A környezet e sivár szemléletét tükrözi még Giotto-nak az 1200-as évek végén festett assisi életrajzi képciklusa is – jóllehet e freskók központi alakja, Szent Ferenc volt talán az első, aki a természeti környezetet nem megvetendő siralomvölgyként, hanem csodálatra méltó isteni alkotásként fogta fel.1 A művészetek majd’ minden ágára kiható forradalmi megújulást azonban csak a 15. századi Itáliából diadalútjára induló reneszánsz szellemiség hozta meg.

Giotto di Bondone (1267–1337) · Szent Ferenc prédikál a madaraknak
Szent Ferenc legendája freskóciklus · Szent Ferenc-bazilika, Assisi

Az újkor hajnalának sokoldalú humanista gondolkodói, akik gyakran egyszerre voltak tudósok, mérnökök és művészek, újfajta érdeklődéssel fordultak a természet felé: fölfedezték benne az alapos tudományos megfigyelésre érdemes tárgyat és az esztétikai gyönyörűség forrását.

„Mi vesz rá téged, ó ember, hogy elhagyd tulajdon városi lakhelyedet… és elmenj vidékre, hegyre, völgybe, ha nem a világ természeti szépségei?”

– kérdi a polihisztor ideáltípusát megtestesítő Leonardo da Vinci (1492, illetve 1960). A térszemlélet átalakulásának a tájfestés szempontjából kiemelkedő mozzanata volt a lineáris perspektíva (vonalperspektíva) elméletének kidolgozása: Leon Battista Alberti 1435-ben (magyarul 1997-ben) megjelent traktátusa szilárd tudományos – geometriai – alapra helyezte a látott valóság síkba történő leképezését.2 A művészi ábrázolás módszereit elméleti írásaival is tovább tökéletesítő Leonardo da Vinci egyebek közt lefektette a levegőperspektíva elveit, hogy t. i. a távoli tárgyak körvonalai elmosódottá, színei kékessé és egyre halványabbá válnak. Az új ismeretek és eszközök birtokában a festők mind nagyobb figyelmet szenteltek a természet látványának. A 15–16. századi Itáliában a tájfestészet még jobbára alárendelt szerepet játszott: a bibliai vagy mitológiai tárgyú képek, néha portrék hátterében mellékes díszítőelemként („parergon”-ként) szolgált, ám olykor-olykor már – kivált a velencei iskola (Bellini, Carracci, Giorgione) remekművein – a főtémával egyenrangú, hangsúlyos mondanivaló hordozójává lett Andrews 1999. A tájfestészet, mint önálló műfaj Európában csak a 16. század vége felé, a protestáns Németalföldön lépett színre; legnagyobb mesterei – Bruegel, Ruisdael, van Goyen – a táj keretei között zajló hétköznapi tevékenységeket, az emberi alkotásokat (malmokat, gátakat, hajókat, városokat) is megörökítették. Az európai tájképfestők a 17–19. század folyamán sehol másutt nem ismert tökélyre vitték a valósághű ábrázolást. Az apró részletekig menő hűség azonban nem mindig jelentette a teljes látvány puszta másolását: az ideális (heroikus) tájfestészet 17. századi művészei – különösen a francia Lorrain és Poussin – már különböző tájak kiragadott részleteit komponálták eszményi egységbe. A képzelet szülte, idilli „árkádiai” táj egyes tájértékelési rendszerekben ma is esztétikai mércének számít Drexler 2004. A költők és művészek által megálmodott vidéket azután a kertépítészet Angliából szétterjedő divatja a valóságba is átültette. A kanyargós ösvényekkel, patakokkal, vízesésekkel, tavacskákkal, mesterséges szigetekkel, szobrokkal és műromokkal ékesített romantikus-szentimentális tájkertek (angolkertek) a barokk kastélyparkok merev geometrikus formavilágával szemben a természethez való visszatérést is jelképezték. Magyarországon a 18. század végén és a 19. század elején több mint 200 ilyen park létesült; ezek közül némelyik – például Tatán, Alcsúton, Martonvásáron – részben máig fennmaradt Buttler és Galavics 1999.

Giovanni Bellini (1430–1516) · Pietà · 1505 körül
Gallerie dell’Accademia, Velence
Nicolas Poussin (1594–1665) · Phókión özvegye összegyűjti férje hamvait · 1648
Walker Art Gallery, Liverpool

„A legszigorúbb és legkidolgozottabb tájábrázolás egy képpáron jelenik meg, ezek: Phókión özvegye összegyűjti férje hamvait és Phókión temetése. Phókión sztoikus hős volt, akit igazságtalanul végeztek ki, állítólagos árulásáért. Mindkét festményen klasszikus városkép tölti ki a hátteret, és a mértanian építészeti formák határozzák meg a fák, a sziklák és a felhők elrendezését is. Minden részlet pontosan a helyén van, és a világító, éles napfény határozottan rajzolja ki a formákat. A természet világán az ember uralkodik, ő alakítja.” – Irodalmi Rádió
Nicolas Poussin (1594–1665) · Orpheusz és Eurüdiké · 1648
Musée du Louvre, Paris
Claude Lorrain (1600–1682) · Aineiasz Déloszban · 1672
National Gallery, London
Claude Lorrain (1600–1682) · Itáliai parti táj · 1642
Staatliche Museen, Berlin
Jacob van Ruisdael (1628/1629–1682) · Amszterdam, dél felől nézve · 1680 körül
The Fitzwilliam Museum, Cambridge

A táj fogalma – amelyben a külső világ sajátos szemléletmódja fejeződött ki – kialakulásától fogva, a reneszánsztól a 19. század derekáig egyértelműen a vizuális élményhez kapcsolódott: a festőművészek éles szemmel ismerték fel a különböző tájelemeket szerves egységbe forrasztó harmóniát, és először fogták fel a tájat önálló entitásként.

„Az a keret”,

írja Szabó Zoltán 1999, 138. p.

„mely legjobban kiemeli egy-egy táj lényeges és jellemző vonásait,… a képtárak festményeié.”

A tájfogalomnak a művészetből a tudományba – jelesül a geográfiába – való „leülepedése” Alexander von Humboldtnak (1769–1859) köszönhető, aki az éghajlattan, a növényföldrajz s a vulkanológia területén egyaránt maradandót alkotott, és a földtudományok addig elért eredményeit monumentális szintézisben foglalta össze. Humboldt a természetet egységes egésznek tekintette; hosszú közép- és dél-amerikai, valamint ázsiai kutatóútjain végzett megfigyeléseivel s méréseivel elsősorban az összefüggések felismerésére, a domborzat, az éghajlat, az élővilág és az emberi tevékenység kölcsönhatásaiból kibontakozó földrajzi típusok összehasonlító jellemzésére törekedett. Szélesebb közönség számára készült művei Humboldt 1847, 1849 ezeket a tájtípusokat színekben és árnyalatokban gazdag, már-már festmény képzetét keltő leírásokkal („Naturgemälde”) elevenítik meg.3

Humboldt könyvének egyik illusztrációja: a növények eloszlása az Ecuadori Chimborazo-hegyen · 1805

Humboldt 1847, 76–94. p. szerint a költészet, a művészi érzék és a természettudomány között „régi szövetség” áll fönn; az előbbiek ugyanis a kutatás, a teljességre törekvő megismerés legfontosabb ösztönzői. A humboldti életművet megkoronázó Kosmos második kötetében hosszú művészettörténeti fejezet tárgyalja a tájfestészet előzményeit és fejlődését a kezdetektől a 19. századig.

„A heroikus tájfestészet nagyszerű stílusa – írja Humboldt – a természet mély megértésének és belső, értelmi feldolgozásának eredménye.”

A művészet további feladatát a valóság mind tökéletesebb, pontosabb ábrázolásában, panorámaképek alkotásában jelöli meg. Minthogy

„a természet mindenütt, a Föld minden kis részletében a teljességet tükrözi vissza”,

megértéséhez a kutató elme a részleteknek – adott esetben az egyes tájaknak – végső soron a szintézis irányába tartó elemzésével is utat talál. A táj egy meghatározott vidék valamennyi tulajdonságát magában foglaló jellegét („Totalcharakter einer Erdgegend) képviseli, és ebben a minőségében válik a tudományos megismerés tárgyává.4

2. A táj fogalma a földrajzban

A Humboldt által művelt egyetemes föld(rajz)tudomány a 19. század második felében az ismeretek gyors bővülése nyomán önállósuló részterületekre bomlott; a légköri folyamatokat immár a meteorológia tanulmányozta, a föld mélyének kutatását a geológia foglalta le magának, a bioszféra vizsgálata a növény- és állattan feladata lett. A modern geográfiának ezek között az új tudományágak között kellett a helyét megtalálnia. Az útkeresés során három, a diszciplína történetében – változó súllyal – mindmáig jelen lévő irányzat rajzolódott ki. A kapcsolattudományi irányzat szerint a földrajz központi feladata a természet és a társadalom közötti kölcsönhatások feltárása. Egy másik, Kant ismeretelméletéig visszanyúló tradíció – mintegy a történettudomány ikerpárjaként – a dolgok, jelenségek térbeliségének tanulmányozását állította előtérbe. Végül a 20. század elején hosszú időre domináns helyzetbe került harmadik felfogás – saját, elvitathatatlan kutatási tárgyat keresve a földrajznak – a tájak minél teljesebb körű vizsgálatát, magyarázó leírását tűzte ki célként.

Teleki Pál 1936, 299. p. meghatározásában a táj

„a földfelszíni élet természettől való synthesise a Föld bizonyos pontján, területén… Nincs két egyforma táj a Földön… Ha a tájak egyéniségek, individuumok is, a Föld nincs belőlük sakktábla vagy puzzle-játék szerűen összetéve. A tájak csak ritka esetben határoltak egészen élesen, rendesen átmenetek vannak köztük, legtöbbször észrevétlenebbül olvadnak egymásba.”

A két világháború közötti időszakban a geográfusok többsége a természeti tájelemekkel együtt vizsgálta az adott területen élő lakosságot és annak alkotásait; de már színre lépett az utóbbiak tanulmányozására, a „kultúrtáj” jellemzésére szakosodó emberföldrajz is.

Az 1950-es években a Szovjetunióban lezajlott elméleti viták során a tájat egyértelműen természetföldrajzi térkategóriává minősítették, és ez a felfogás a hazai tudományos gondolkodásban is nyomokat hagyott. Az utóbbi időben általánosan elfogadott definíció szerint a földrajzi táj

„a térnek olyan, a szomszédságtól a hierarchiai szintnek megfelelően többé-kevésbé elhatárolódó egysége, amely a természeti és – egyre inkább – antropogén folyamatok és törvényszerűségek kölcsönhatására egyéni sajátosságokkal rendelkezik. Bár arculata az élő szervezetek, az ember, a társadalom hatását is tükrözi, ennek eredményeként is nagymértékben formálódik, de térbeli alapja, határainak meghatározója a természeti tényezők összessége.”

Az 1996. évi LIII. Törvény a természet védelméről hasonló módon határozza meg a tájat (6.§)5, míg az Európa Tanács 2000. évi Tájegyezményének definíciója az érzékelés mozzanatára is súlyt helyez.6 Az újabb keletű nemzetközi földrajzi szakirodalom áttekintése alapján Csorba Péter 1980, 25–26. p. a fentieken túl kiemeli, hogy a tájalkotó tényezők az anyag-, energia- és információáramlásban megnyilvánuló sajátos működési egységet hoznak létre, amely az időben változik, fejlődik, átalakul. A tájnak jellegzetes mozaikos mintázata van, továbbá a környező tájaktól vizuálisan is elkülönül, és esztétikai kategóriának is minősül.

Amint az eddigiekből bizonyára kitűnik, a művészetből a tudományba átszármazott tájfogalom eredendő képlékenysége folytán tág teret enged a különféle értelmezéseknek. A szemantikai problémák körébe tartozik, hogy a különböző nyelvekben a tájnak megfelelő szó eltérő jelentéstartalmakat, konnotációkat hordoz. A német „Landschaft” kifejezés szorosan kötődik a valós természeti térhez, míg a francia „paysage” és az angol „landscape” inkább a látványra utal, a szubjektív esztétikai élményt fejezi ki. Ezzel magyarázható, hogy az angol-amerikai szakirodalomban a földrajzi tájegységeket többnyire a vizuális elemektől mentes „region” szóval jelölik. A tájvédelmi vagy tervezési célból végzett tájesztétikai értékelés módszerei is különbözők: a német szisztémák alapja az elemekre bontás és az objektív számbavétel, Franciaországban viszont inkább műalkotásként bírálják el a táj arculatát Drexler 2004. A különböző értelmezési lehetőségek, valamint az eltérő ismeretelméleti koncepciók rovására írhatók a földrajzi tájfogalom körül fel-fellángoló – végső soron kevéssé termékeny – viták lásd például Csemez és Salamin 2006. Íme, a látszólag antagonisztikus nézetek néhány jellegzetes ütközési pontja:

a) A tisztán természettudományos (pozitivista vagy realista) és az emberközpontú (humanisztikus, idealista) ismeretelméleti felfogás a tájfogalom tartalmának két gyökeresen különböző mozzanatát ragadja meg. Az előbbi szerint a táj objektíve létező és lehatárolható komplex térkategória, míg az utóbbi alapján „intellektuális koncepció, eszköz a komplex földi jelenségek…tanulmányozására” Száva-Kováts 1965, 279. p., avagy más hangsúllyal:

„a környezetét szemlélő ember által egységes egészként érzékelt és értelmezett látvány,… a szemlélő által definiált gondolati képződmény. A szemlélő saját maga hozza létre a tájat… Gondolatban ugyanazt cselekszi, mint amit a tájképfestő tesz a vásznon.”

b) A filozófiai háttér sokszor nehezen választható el egy-egy szakterület tradícióitól. Az eredendően a pozitivizmus talaján álló természetföldrajzosok a közelmúltig igencsak hajlottak arra, hogy tájjellemzéseikben figyelmen kívül hagyják az emberi tevékenység „zavaró” hatásait Probáld 2001. A geográfusok túlnyomó többsége számára ettől eltekintve nyilvánvaló, hogy a természeti táj a társadalomtól függetlenül létező, az emberiség színrelépése előtti korokra is értelmezhető objektum. Ahol az antropogén hatások jelentéktelenek, és nem változtatták meg az ökoszisztémák működését, ott a tájak ma is megfelelnek a természetesség kritériumainak Kerényi 2006, 18. p.. A tájépítészet, tájrendezés mérnöki képzettségű művelőinek szemében viszont a táj fogalma mögött mindig a társadalmi igények szerint átalakított, emberiesített (humanizált) természet rejlik.

c) A táj egyedi jellegét és minőségi ismérveit hangsúlyozó – neokantiánus meghatározás szerint idiografikus – megközelítés ellentétben állt a földrajzban a 20. század közepétől három évtizeden át uralkodó nomotetikus, pozitivista tudományfilozófiával, amely az általános törvényszerűségek leszűrését, a mennyiségi módszerek alkalmazását és a modellalkotást tekintette alapvető követelménynek. Ez – különösen az angolszász emberföldrajzban – a táj (régió) komplex vizsgálatának lenézéséhez és mellőzéséhez vezetett. Teleki 1936, 370. p. még így írt:

„A földrajz művészet is. Művészi rajz, hiszen a természet egy részének, a mi földfelszíni környezetünknek a rajza, amely festménnyé színesedik, ha többet akar és többet tud mondani”

a valóságról, mint a puszta méretek és adatok halmaza.

„Ne feledjük soha a ’földrajz’ szónak ezt a szép magyar értelmét.”

Az 1950-es évektől viszont a „kvantitatív forradalom” bűvkörébe került tudományos geográfia szinte kizárólag a rideg képletek és egyenletek szemüvegén át fürkészte a térbeli összefüggéseket. Részleges paradigmaváltást csupán az utóbbi negyedszázad hozott: a posztmodern filozófiai irányzatok talaján álló humanisztikus, illetve kulturális földrajz ismét érdeklődési körébe vonta az egyes tájak (helyek) sajátos vonásait és szubjektív megítélését, s a geográfusok is bekapcsolódtak a táj (tájkép) esztétikai értékelésébe Karancsi 2004, Karancsi és Hann 2006. Tovább gazdagodott ezzel a tájökológia, amely a 20. század derekától fogva a táj szerkezetének és anyagforgalmának komponenseit tanulmányozza, s feladatköre – legtágabb értelmezésben – az abiotikus és biotikus szféra, valamint az emberi társadalom közötti kölcsönhatásokat fogja át Kertész 2008. A „gazdaságkorban” csöppet se meglepő, hogy kutatások tárgyává lett a tájak különböző sajátságainak pénzben kifejezhető értéke, jelesül az ingatlanok árára gyakorolt hatása is Izsák et al. 2008, Joly et al. 2009.

Eközben viszont a szintézisre irányuló tájföldrajzi jellemzések méltatlanul háttérbe szorultak: az MTA Földrajztudományi Kutatóintézete által 1967-ben útjára indított, Magyarország nagytájait előbb tisztán természetföldrajzi szempontból, majd egyre komplexebb módon bemutató könyvsorozat befejezetlen maradt. Az utóbbi időben Beluszky 1996, 2005 kitűnő írásai, valamint a Bodrogközről készült nagyszabású monográfia Tuba 2008 jelzik, hogy a táj továbbra is megfelelő térbeli keretként szolgálhat a földrajztudományi kutatás számára. E vonatkozásban különös figyelmet érdemel legnagyobb tekintélyű kortárs geográfusunk, Enyedi György véleménye:

„A tájban egyszerre zajlanak le a természeti folyamatok és a benne működő társadalom élete. A geográfiának mindig megmarad a feladata, hogy ezt szintézisbe hozza. Ez a szintézis, ez a térlátásmód nagy erény, és a földrajztudományt modern szereppel is felruházza.”

A fentiekben vázolt megannyi ellentmondás és vita ellenére kétségtelen: a művészet birodalmából kilépő tájfogalom az utóbbi két évszázadban fényes karriert futott be, s immár számos alapkutatási szakterület és alkalmazott tudományág nevében szerepel.

A tájfogalom kialakulásának és alkalmazásának összefüggései (vázlat; saját szerkesztés)

Amint az ábra mutatja, Alberti művéből kiindulva egy másik – kartográfiatörténeti – fejlődési nyomvonal is követhető lenne: az újkor hajnalán lázasan fejlődő térképészet egyik alapproblémája t. i. éppen a földgömbi fokhálózat síkba vetítése, az ábrázolás praktikus céljának megfelelő vetületek alkotása volt. Ráadásul

„amíg a természettudomány birtokba nem vette a kartográfiát, a térképrajzolás és a tájfestészet közeli rokonságban álltak, s gyakran mindkettőt ugyanazok művelték.”

Alberti-től a velencei Christoforo Sorte és Leonardo da Vinci madártávlati rajzokra épülő térképművein át egyenes út vezet a domborzat parallel-perspektív ábrázolásáig, a rendkívül szemléletes fiziografikus térképekig, amelyek az 1950-es évek óta – először csak a tengerfenék formáinak bemutatására, majd egyre szélesebb körben – ismét divatba jöttek Márton et al. 2007. A Földnek az ember által történő teljes birtokbavételét szimbolizáló térképezési folyamat legújabb és legismertebb csúcspontjai alighanem azok a képek, amelyeket a 2005-ben színre lépett Google Earth varázsol számítógépeink képernyőjére.

Leonardo da Vinci madártávlati rajza a Chiana-völgyről (Toszkána) · 1502
Leonardo da Vinci topográfiai rajza az Arno-folyó völgyéről (Toszkána) · 15. század vége, 16. század eleje
Forrás: Wikimedia
Leonardo da Vinci · Imola város (Itália) térképe · 1502 körül
The Royal Collection, Windsor-Castle, Windsor, UK

3. A virtuális tér meghódítása

Humboldt tevékenységének idején – nem lévén fényképezőgép – az újonnan megismert távoli kontinensek, országok, tájak, egzotikus növény- és állatfajok képét a puszta leíráson túl rajzok és festmények közvetítették az európai művelt közönség számára. (Jellemző, hogy Cook kapitány magával vitte második világ körüli hajóútjára a festőművész William Hodgest, akinek egyik alkotásáról, mint saját kutatásainak ihletőjéről Humboldt 1847, 86. p. is megemlékezik.)

„Az európai művészeti hagyomány tartós vonzalma a realizmus iránt egyedülálló. Emiatt becsülték különösen nagyra a geográfusok, belőle sajátítván el a természet, a táj, az emberalakok helyes és élethű látásmódját.”

– írja a posztmodern földrajz egyik úttörőjeként ismert Yi-Fu Tuan 1990, 444. p.. A „tudományos festészettől” elvárt precíz ábrázolás iránti igényt azonban a 19. század második felétől már a fényképek elégítették ki, s ezen a ponton a művészet különvált a földrajzi kutató tevékenységtől. A 20. század folyamán a mozgófilm, a televízió, végül ezeknek a számítógéppel való kombinációja – legalább a vizuális benyomások szintjén – a hétköznapi ember számára is elérhetővé tette Földünk legtávolabbi részeit. Ugyanakkor a távérzékelés és a térinformatika egyre bővülő eszköztárával végzett elemzések a földrajztudomány különböző ágai (településföldrajz, agrárgeográfia, tájökológia, geomorfológia) előtt egészen új távlatokat nyitottak meg.

William Hodges (1744–1797) · Vízesés a Tuauru-völgyben (Tahiti)
Forrás: Wikimedia
William Hodges (1744–1797) · Az Otaheite-sziget (Tahiti) látképe
National Maritime Museum, London · Forrás: Art Clon
William Hodges (1744–1797) · Togatabu vagy Amsterdam · 1773 októbere
National Library of Australia, Canberra · Forrás: Leica-explorer

Tisztán tudományos szempontból ugyan bizonyára nem a legfontosabb, de a Földről alkotott képünk szempontjából bizonnyal leglátványosabb vállalkozás a Google Earth. Ez a számítógépes program műholdképek, légi fényképek és térinformatikai módszerek felhasználásával az egész földfelszínt, illetve annak kiválasztott részletét jeleníti meg a képernyőn. A világűr felől indulva bárhol, bármely magasságból ráközelíthetünk az ilyen módon tetszőleges perspektívából szemlélhető tájakra. (A képek részletessége legalább 15 méteres, számos területen azonban 15 cm-es felbontást tesz lehetővé.) A Google Earth különböző alkalmazásai leképezik a domborzat és az épületek háromdimenziós látványát, képzeletbeli repülőgépen leereszkedhetünk a házak között az utcák szintjére, egyes pontokról 360 fokos körpanorámát tekinthetünk meg. A földrajzi koordináták által meghatározott nevezetes helyekhez az internetes közösség által feltöltött, állandóan gyarapodó fényképtár, valamint a Wikipédia szócikkeinek szövege társul, és további multimédiás anyagok is kapcsolhatók. A Google Earth olyan

„precíz és egyben esztétizált geográfiai adathalmaz, amely a megismerés gyönyörének és sokoldalú leírásának humboldti hagyományára épül”,

s csakis interdiszciplináris módon – többek között a panorámakutatás művészettörténeti eszközeivel, a posztmodern geográfia szótárával – elemezhető Sonnevend 2007.

A valós és a virtuális világ határmezsgyéjén mozgó Google Earth-nek – és születőben lévő versenytársainak – szemléletformáló hatása aligha kétséges, jövendő fejlődési pályáját viszont nehéz előre jelezni. Vajon ma is meglévő gyakorlati (például útvonal- és szabadidő-tervezési) alkalmazásai fognak előtérbe kerülni? Netán az egyre bővülő internetes közösség interaktív virtuális játszóterévé, az üres időtöltés újabb eszközévé válik, s ily módon tovább nehezíti az igazi emberi és társadalmi problémákkal való szembenézést? Vagy épp ellenkezőleg: új szemszögből megvilágítva a földi természet fundamentális egységét, segít tudatosítani a tájpusztításból, a környezet rombolásából fakadó veszélyek valódi mértékét, és ráébreszti végre az emberiséget a

„felettünk álló teremtés szépségének és nagyszerűségének tiszteletére?”

Reménykedjünk, hogy a többféle lehetőség közül ez utóbbi válik valóra.

Geológiai időskála-ábrázolás
Graham, Joseph, Newman, William, and Stacy, John, 2008, The geologic time spiral–A path to the past (ver. 1.1): U.S. Geological Survey General Information Product 58, poster, 1 sheet.
Forrás: Wikipedia
Összefonódott folyók · Légifelvétel a gleccserekről a Louise-tó környékén · 2004
Banff Nemzeti Park, Alberta, Kanada
A Hong Kong-i régió, Kína · műholdfelvétel
Velence, Olaszország · műholdfelvétel
Az afrikai Namib-Naukluft Nemzeti Park, Namíb-sivatag · műholdfelvétel
Az ausztrál kontinens · műholdfelvétel · NASA
Peking, Kína · műholdfelvétel

Képtár

Földrajzi összehasonlító ábrázolások

Vízesések, szigetek, tavak, folyók és hegyek a nyugati féltekén · Martin + Tallis · 1850
A világ főbb folyói és hegyei · Cumming · 1829
A hóhatár és a növényzet eloszlása + a folyók hossza · Bradford · 1835
A hóhatár és a növényzet eloszlása + a folyók hossza · Bradford · 1835
Vízesések, szigetek, tavak, folyók és hegyek a keleti féltekén · Martin + Tallis · 1851
A világ legmagasabb hegyei és legnagyobb folyói · Teesdale · 1844
A világ legnagyobb hegyei · Tanner · 1836
Afrika, Ázsia, Európa és Dél- és Észak-Amerika hegyei és folyói · Johnson · 1864
Hegyek és folyók · Colton · 1856
A világ legnagyobb hegyei és folyói · Thomas + Fenner · 1835
Skócia legnagyobb folyói · Lizars + Thomson · 1832
A legmagasabb hegyek és a legnagyobb folyók · Darton + Gardner · 1823
A világ legmagasabb hegyei · Mitchell · 1846
A legmagasabb hegyek és a legnagyobb folyók · Bulla · 1820–1829
Skócia legmagasabb hegyei · Thomson · 1832

Space and Place

Yi-Fu Tuan: Space and Place. The Perspective of Experience. The University of Minnesota, Minneapolis, 1977.

Envisioning Information

Edward Tufte: Envisioning Information. Graphics Press, Cheshire, CT, 1990.

Trattato della pittura

Leonardo da Vinci művének párizsi kiadása · Jaques Langlois · 1651
Forrás: Lux et umbra
Illusztrációk Leonardo művéből
Forrás: Wikimedia

Della Pittura

Leon Battista Alberti (1404–1472) portréja
Della Architettura della Pittura e della Statua di Leonbatista Alberti, Bologna, 1782
Egy oldal Alberti művének 1518-as kiadásából
Alberti művének első angol nyelvű kiadása · 1726

Falikárpit térképek

Gloucestershire térképe Sheldon falikárpiton · 1590
Bodleian Library, University of Oxford
Itália falikárpit térképe a Vatikáni Múzeumban

További illusztrációk

Brescia és környékének térképe · 1469–70
Forrás: Garda Notizie
Riva del Garda térképe · Codex Oenipontanus III · 1615
Forrás: Garda Notizie
Verona és Vicenza térképe · Cristoforo Sorte · 1591
Museo Correr, Velence)
Részlet a Fra Mauro világtérképből · 1450 körül · British Library, London
Forrás: Magnificent Maps: Power, Propaganda and Art
Részlet a Psalter világtérképből · 1265 körül · British Library, London Forrás: Magnificent Maps: Power, Propaganda and Art
A Charlottenhof-i kastély térképe · Gerhard Koerber · 1839
A Peutinger-térkép (Tabula Peutingeriana) részlete (Dél-Itália és Észak-Afrika) · XVI. század
Forrás: Wikipédia
Franciaország első topográfiai térképe · Marcellin du Carla-Boniface · 1782
Angolkert képe
  1. „Áldjon, Uram, téged Földanya nénénk, Ki minket hord és enni ad, És mindennemű gyümölcsöket terem, füveket és színes virágokat” – zengi híres Naphimnuszában Szent Ferenc (1181–1226), akit II. János Pál pápa 1979-ben a természeti környezet patrónusává nyilvánított.
  2. A vonalperspektívának a tájfogalom kialakulásában játszott szerepét földrajzi szempontból Cosgrove (1985) elemezte behatóan.
  3. Humboldt e művei a tudományos irodalomra vonatkozóan is igazolják, amit Szabó Zoltán (1999, 139. p.) a költők és írók tájrajzairól ír: „A toll is képes arra, amire az ecset, egy regény vagy egy vers is képes arra, amire a kép.”
  4. A humboldti tájfogalom ismeretelméleti és társadalmi összefüggéseit részletesen tárgyalja Minca (2007). Szerinte Humboldt a műértő polgárság előtt jól ismert festészeti tájfogalomnak a tudományba való átemelésével a természettudományos kutatás számára szándékozott megnyerni e tehetős réteg pártfogását.
  5. „A táj a földfelszín térben lehatárolható, jellegzetes felépítésű és sajátosságú része, a rá jellemző természeti értékekkel és természeti rendszerekkel, valamint az emberi kultúra jellegzetességeivel együtt, ahol kölcsönhatásban találhatók a természeti erők és az mesterséges (ember által létrehozott) környezeti elemek.”
  6. „A táj az ember által érzékelt terület, amelynek jellege természeti tényezők és/vagy emberi tevékenységek hatása és kölcsönhatása eredményeként alakult ki.”
  • Alberti, L. B. (1997): A festészetről. Balassi Kiadó, Budapest.
  • Andrews, M. (1999): Landscape and Western Art. Oxford University Press, Oxford
  • Babits M. (1912): Tudomány és Művészet. = Nyugat V/24. 953. p.
  • Baranyai G. – Lampért K. (2007): Riport Enyedi Györggyel. = Modern Geográfia 2.
  • Beluszky P. (1996): Honnan hová? Tények és gondolatok az Alföld kistájairól. I. = Rakonczai J. – Szabó F. (szerk.): A mi Alföldünk 87–113. p. Nagyalföldi Alapítvány, Békéscsaba.
  • Beluszky P. (2005): Őrség – Vendvidék – Felső Rába-völgy. Szentgotthárd és környéke. Tájak – Települések – Polgárok 1., Dialog Campus Kiadó, Pécs
  • Buttler, A. – Galavics G. (1999): Az angolkert. Magyarországi tájkertek. Balassi Kiadó, Budapest.
  • Cosgrove, D. (1985): Prospect, perspective and the evolution of the landscape idea. = Transactions of the Institute of British Geographers 10/1. 45–62. p.
  • Csemez A. – Salamin G. (2006): A táj esélye. Vita a tervezésről, fejlesztésről, rendezésről. Kerekasztal-beszélgetés. = Falu Város Régió 3. 2–12. p.
  • Csorba P. (2000): A tájökológiai szemlélet érvényesülése a tájvédelemben. = Schweitzer F. – Tiner T. (szerk.): Tájkutatási irányzatok Magyarországon. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 25–35. p.
  • Drexler D. (2004): Táj és tájértékelés. Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem Társadalomtudományi Kar Tájtervezési és Területfejlesztési Tanszék, Budapest.
  • Drexler D. (2006): A tájképről – másképp. Javaslatok az integrált tájpolitika megvalósítására. = Falu Város Régió 3., 37–41. p.
  • Horváth I. (2008): A kínai tájkép-festészet.
  • Humboldt, A. von (1847): Kosmos. Entwurf einer physischen Weltbeschreibung II. Band, J. G. Cotta’scher Verlag, Stuttgart – Augsburg. Google books (1850)
  • Humboldt, A. von (1849): Ansichten der Natur 3. Aufl. J. G. Cotta’scher Verlag, Stuttgart – Augsburg. Google books
  • Izsák É. – Probáld F. – Uzzoli A. (2008): Természeti adottságok és életminőség Budapesten. = IV. Magyar Földrajzi Konferencia. 265–270. p., Debreceni Egyetem, Debrecen
  • Joly, D. et al. (2009): A Quantitative Approach to the Visual Evaluation of Landscape. = Annals of the American Association of Geographers 99, 292–308. p.
  • Karancsi Z. (2004): A tájesztétika jelentősége. = Tájökológiai Lapok 2., 187–194. p.
  • Karancsi Z. – Hann F. (2006): Tájkép a művészetben, művészet a tájban. = Táj, környezet és társadalom. Ünnepi tanulmányok Keveiné Bárány Ilona professzor asszony tiszteletére, 335–344. p. Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Kar, Szeged
  • Kerényi A. (2006): Kellemetlen, de alapvető: a táj eltérő értelmezései és azok tervezési-védelmi jelentősége. = Falu Város Régió 3. 18–22. p.
  • Kertész Á. (2008): Tájökológia a 21. században. = Csima P. – Dublinszky-Boda B. (szerk.): Tájökológiai kutatások Budapesti Corvinus Egyetem Tájökológiai és Tájrehabilitációs Tanszék, Budapest.
  • Leonardo da Vinci (1960): Művészet és tudomány. Helikon, Budapest.
  • Lorenz, K. (1994): A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. Ikva, Budapest.
  • Marosi S. (1980): Tájkutatási irányzatok, tájértékelés, tájtipológiai eredmények. 13. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest.
  • Márton M. – Reyes, N. J. – Horváth G. (2008): A szilárd földfelszín morfografikus és trachografikus térképi ábrázolása, különös tekintettel Raisz Erwin tevékenységére. = Földrajzi Közlemények 132/1. 89–99. p.
  • Mendöl T. (1999): A földrajztudomány az ókortól napjainkig. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.
  • Miklós P. (1978): A sárkány szeme. Bevezetés a kínai piktúra ikonográfiájába. Corvina, Budapest.
  • Minca, C. (2007): Humboldt’s compromise or the forgotten geographies of landscape. = Progress in Human Geography 31/2, 179–193. p.
  • Probáld F. (2001): Megjegyzések a magyar természeti földrajz jövőképéhez. = Magyar Tudomány XLVI, 588–590. p.
  • Rees, R. (1980): Historical Links between Cartography and Art. = The Geographical Review 70/1, 61–78. p.
  • Sonnevend J. (2007): Google Earth mint hiperpanoráma. A geográfia esztétizálása. = Élet és Irodalom 52, 36. sz.
  • Szabó Z. (1942, 1999): Szerelmes földrajz. Osiris, Budapest.
  • Száva-Kováts E. (1965): A földrajzi tájelmélet mai állása és alapvető filozófiai problémái. = Földrajzi Értesítő XIV. 277–289. p.
  • Teleki P. (1936): A gazdasági élet földrajzi alapjai II., Centrum, Budapest.
  • Tuba Z. – Frisnyák S. (szerk.) (2008): Bodrogköz. A magyarországi Bodrogköz tájmonográfiája. Lorántffy Zsuzsanna Szellemében Alapítvány, Gödöllő – Sárospatak
  • Yi-Fu Tuan (1990): Realism and Fantasy in Art, History and Geography. = Annals of the Association of American Geographers 80, 435–446. p.

Different Ways of Perception:
the Role of Art and Science in the History of the Landscape Concept

Ferenc Probáld

The landscape concept emerged from the renaissance painting and entered geography due to Humboldt’s holistic way of perceiving and studying the nature. The vague definitions of landscape gave rise to repeated theoretical debates with opposite stances determined by different traditions and philosophies. Satellite imagery and GIS applications have opened new perspectives on the Earth and its landscapes, thus hopefully contributing to deeper understanding and appreciation of the beauty and values inherent in nature.

Az írás a következő kiadványban jelent meg: Pajtókné Tari Ilona – Tóth Antal (szerk.): Változó Föld, változó társadalom, változó ismeretterjesztés. Eszterházy Károly Főiskola, Eger 2009. 22–32. p.

Elektronikus kézirat.