Befolyásolhatatlan meggyőződés, kóros következetesség: a paranoia
Dr. Bánki M. Csaba
Már tudjuk, mit jelent maga a szó: „para-noia” = hibás megértés, vagy
egyszerűen és kifejező magyarsággal félreértés. Ezt a meghatározást
elmebetegségek egy olyan csoportjára alkalmazzuk, melyeknek kizárólagos
tünete a gondolkodás tartalmi zavara. Nincsenek hallucinációk, nincsenek
érthetetlen, kusza vagy zavaros mondatfűzések, szokatlan mozgásjelenségek,
autizmus vagy hasonlók. Ezek a betegek „teljesen normálisan” beszélnek és
viselkednek, első pillanatra még a szakember sem fedezi fel rajtuk mindig
a kórosságot. Éppen ezért különösen lényeges velük megismerkednünk.
Megjelenésüket nem írjuk le, hiszen, mint mondtuk, külsejük, magatartásuk,
beszédmodoruk nem különbözik az egészséges emberétől. Hacsak egy fokozott
magabiztosság, egy enyhén fölényes viselkedés nem kelt gyanút valami túlzottnak
tűnő szenvedélyességgel együtt, mely a „mindent tudok”, a „mindent értek”,
az „átlátok rajtatok”, az „engem nem lehet becsapni” hangulatát árasztja.
Ez viszont édeskevés ahhoz, hogy valakit ettől még pszichotikusnak tartsunk.
Még amikor megszólalnak is, és óriási szenvedéllyel, feltartóztathatatlan
szóáradattal előadják sérelmeiket, megaláztatásaikat, jogaik megtiprásait,
a velük történt igazságtalanságokat vagy a személyük és javaik elleni szervezett
támadásokat és üldöztetésük történetét, akkor is inkább csak homályos gyanú
képében motoszkál bennünk, hogy itt „valami nincs rendjén”.
Amit ugyanis a beteg végül is előad, abban nincs semmi elvileg lehetetlen,
semmi fizikai képtelenség. Bár azt érezzük, valahogy eltúlzott ez a szenvedélyesség,
valahogy torz ez a látásmód, „valami” nincs rendben ebben a gondolkodásmódban,
az is felmerül bennünk: hátha igaza van? Hátha tényleg jogtalanság áldozata?
Hiszen előfordulhat valóságos bírói tévedés, valóságos igazságtalanság,
sőt személyes ellenszenvtől, tudatos rosszindulattól vezérelt megnyilvánulások
is tapasztalhatók az emberek között olykor.
Ismét feltesszük a kérdést: mi a közös tünet ezekben a betegekben?
Két dolog: először is egy minden megfontolás, minden más gondolat felett
osztatlanul uralkodó és megingathatatlan meggyőződés, amely a beteg egész
személyiségét, egész életvitelét áthatja, minden megnyilvánulását a maga
szolgálatába állítja, és ugyanakkor kibújik a valóság ellenőrzése alól ez
a téveszme. Másodszor pedig közös minden más eddig tanult pszichotikus
tünet: hallucináció, mozgászavarok, érzelmi kórosságok stb. feltűnő, olykor
tökéletes hiánya. Mivel a beteg magatartása és beszéde logikus,
látszólag helyzethez illő, sőt sokszor inkább kifejezetten okosnak, talpraesettnek,
tisztánlátónak tűnik, nem könnyű a téveszme felismerése! Különösen, mert
a paranoiások téveszméi nem tartalmaznak elvileg lehetetlent. Szemben
a szkizofréniásokkal, ők nem hiszik, hogy boszorkányok vagy marslakók üldözik,
„sugárral égetik” őket, csupán emberi üldözésről, rosszakaratról, igazságtalanságról,
ellenséges szándékú összebeszélésről hallunk tőlük, ami tulajdonképpen
igaz is lehetne. Sokszor fel is merül a kétely: hátha tényleg
üldözik a beteget? Hátha tényleg téves volt az a bírói ítélet? Hátha
tényleg ki akarják forgatni csekélyke vagyonából pénzéhes rokonai? Hiszen
ilyesmi nap mint nap tényleg előfordul. Mivel pedig a közhit szerint téveszme
az, ami téves; ha véletlenül kiderül, hogy a beteg állításainak valós magvuk
van – ami elsősorban féltékenységi tartalmaknál esik meg –, máris úgy látják,
szó sem lehet betegségről, a „beteg” csupán szenvedő áldozat!
Tisztázzuk hát, mitől téveszme a téveszme. Mindjárt szögezzük le egyértelműen:
a tévedéshez semmi köze (még nyelvileg sem, ugyanis nem a „téves
eszme” szóból, hanem a régies „tévelyeszme” kifejezésből rövidült le. A
„tévely” pedig a mai magyar nyelvre igazából lefordíthatatlan „őrület, téboly,
megszállottság” jelentésű Wahn század eleji megfelelője volt, tehát
eredetileg „őrült eszmét” jelentett). Mindnyájunknak lehetnek tévedései,
téves vagy hibás meggyőződései; nem is egy eszme téves vagy igaz volta,
hanem annak „őrület”-jellege: mai nyelvre fordítva a megszállottság, a mindent
elborító, minden felett uralkodó, minden mást félreállító, a beteg egész
életét, lényét átható jelleg dönti el azt, hogy egy adott tartósan fennálló,
szilárd meggyőződés doxazma-e vagy sem. A doxazma abszolút megingathatatlan,
és ez egyik legfontosabb jellemzője: semmiféle érv, semmiféle bizonyíték,
a legkézzelfoghatóbb tények sem bírják rá a beteget akár a legcsekélyebb
engedményekre sem kóros meggyőződéséből. Sőt a vitatkozás, a kétségek mintha
még táplálnák is a doxazmát: egyre újabb mellette szóló érvek támadnak,
a téveszme terebélyesedik, épül, de mindvégig szilárd, logikus
rendszert alkot. A beteg egyszerűen nem vesz tudomást a téveszméje ellen
szóló érvekről, míg a mellette szólókat felnagyítja, nemegyszer emlékezetében
meghamisítja, azaz a valóságot illeszti saját meggyőződéséhez és nem megfordítva.
A fő ok, amiért a paranoiás betegeket általában kevésbé érzik „betegnek”
az emberek – sokszor a hozzátartozók felháborodnak, amikor betegségnek minősítjük
családtagjuk kitartó küzdelmét „az igazságért” –, hogy ezek a valós magra
(jogsérelemre, szerelmi csalódásra, mellőzésre stb.) épülő kóros eszmék
egyáltalán nem idegenek tőlünk. A paranoiditás – tehát a dolgok
„látszata mögötti igazság felismerésére” való hajlam – minden ember sajátja,
sőt bizonyos foglalkozásokban, például nyomozóknál, tudományos kutatóknál
stb. megfelelő valóságkontroll mellett szinte az eredményes munka feltétele.
Valamennyien hajlunk arra, hogy sikertelenségeink mögött szándékos rosszakaratot,
akár „összeesküvést” is sejtsünk. Hogy egy elmaradt fizetésemelés, egy elmaradt
előléptetés hátterében valakinek az aknamunkáját gyanúsítsuk, hogy elejtett
pletykákból mások eddig nem tapasztalt rosszindulatáról „győződjünk meg”.
Hajlunk arra is, hogy ezeket a meggyőződéseinket nagyon nehezen, néha csak
a tények többszörös kényszerítő bizonyossága láttán adjuk fel. Hasonló jelenség
kutatóknál, feltalálóknál egyik-másik elméletük körömszakadtig való védelme,
hangoztatása még akkor is, amikor annak téves volta már nyilvánvaló. Ilyenkor
megesik, hogy a kutató – anélkül, hogy tudatában lenne! – „kozmetikázza”
a kísérleti adatokat, mert azok nem illenek bele az elméletébe. Nem szándékos
csalásról van szó! Az ilyen kutató szent meggyőződése, hogy korrektül jár
el, az adatok módosítását logikusan meg tudja indokolni. Teljesen hasonló
ehhez a pletykák jól ismert mechanizmusa: a történet szájról szájra
terjedve aszerint módosul, amennyiben a szóban forgó illetőről már előzőleg
kialakított képet támasztja alá. Ezt a jelenséget hívjuk katatímiának:
a dolgokat nem olyannak látjuk, mint amilyenek, hanem amilyennek látni
akarjuk. Minden ember eleven sajátsága ez, tudatosításához és leküzdéséhez
külön energiára van szükség.
Ha elvont dolgokról van szó, melyek saját személyünket közvetlenül kevéssé
érintik – „személyiség-távoliak” –, viszonylag könnyebb a katatímiát leküzdeni;
ám minél közvetlenebbül vonatkozik ránk, minél közelebbről érint („személyiség-közeli”)
a kérdés, annál nehezebb, sőt teljes mértékben nem is lehetséges. Legfeljebb
tudva létezéséről, meggyőződéseink megfogalmazásában óvatosabbak lehetünk.
A paranoiás beteg gondolkodása szélsőségesen katatímiás. Ő nem megismeri
a világot, hanem ráismer benne a már úgyis tudott tényekre. Számára
a külvilág nem kiindulási alap, melyből felépítené következtetéseit, hanem
„bizonyíték” már eleve meglevő konklúziói mellett. Világa a téveszmék vonatkozásában
lezárt, egyszer s mindenkorra adott, melyben helyes és helytelen, igaz és
hamis véglegesen eldöntött. Ebből adódik magatartásának hallatlan biztonsága,
kételyektől mentes gondolkodása.
Vajon mitől válik ilyenné a beteg? Vajon mi okozhatja a paranoiát?
A legtöbb paranoiás beteg egészen fiatal korától kezdve mutat bizonyos
sajátságokat: sértődékenyek, túlérzékenyek, hajlamosak a „vonatkoztatásra”
(vagyis ártatlan pletykákat, vicceket, teljesen közömbös megjegyzéseket
személyük elleni célzásként, támadásként felfogni). Máskor mértéken felül
hiúak, gőgösek, önteltek – és leggyakrabban e két tulajdonság egyszerre
van meg egy és ugyanazon emberben. Jellemző rájuk a „fanatizmus” (elveikért
a végsőkig képesek küzdeni tekintet nélkül arra, szolgálja-e ez a harc bárki
javát) és az emberi kapcsolatokban való gátlásosság is – rendszerint mértéktelen
ambícióval párosulva. Ez a sajátos személyiség – gyakran kimutatható örökletességgel –
a paranoiás betegség előfeltételének látszik, és úgy gondoljuk, ez képviseli
az „endogén” alapot.
Ám ilyen személyiségű ember nagyon sok van, és közülük csak egy töredék
betegszik meg valóban. A nyilvánvaló betegséget leggyakrabban pszichogén
ártalom – sérelem, bosszúság, tényleges igazságtalanság, mellőzés,
családi összetűzés stb. – indítja el, azzal az összefüggés nagyon világos
és egyértelmű. Legtöbbször olyan ártalomról van szó, amelyhez hasonló emberek
százaival történik meg gyakorta, minden különösebb pszichiátriai következmény
nélkül. Ezért semmiképpen nem mondhatjuk, hogy ez meg ez az idegkimerültség,
kellemetlenség, csalódás stb. „okozta” a paranoiát – hanem úgy kell értenünk,
hogy „kiváltotta” a lappangó, készenlétben álló betegséget. Ilyen kiváltó
tényező azonban nem csupán lelki megrázkódtatás lehet, hanem akár lázas
fertőző betegség, akár baleset, akár terhesség, esetleg mérgezések, és nem
is túl ritkán az alkohol. Vagyis a kiváltó tényező „nem specifikus”, tulajdonképpen
egyszerűen stresszt, az idegrendszer fokozott igénybevételét jelenti.
Ma még egyáltalán nem ismerjük a paranoia hátterében álló agyműködészavart,
a biológiai történéseket. Ennek többek között az az oka, hogy különböző
országokban a paranoia mibenlétéről eltérőek a felfogások. Az USA-ban például
a szkizofréniák közé sorolják, a németek inkább pszichogén személyiségzavarnak
tartják. [1981-es állapot – A szerk.] Ráadásul a paranoia viszonylag
ritka betegség is – legalábbis az elmeosztályokon! Nagy részük ugyanis soha
nem kerül orvoshoz, még kevésbé pszichiátriára. Környezetük megszállottnak,
bogarasnak, izgágának tartja őket, de nem elmebetegnek; hiszen nem mutatják
a köztudatban elképzelt „bolond” vagy „őrült” képét. Már beszéltünk róla,
hogy a laikus szemében „bolond” az, aki képtelenségeket beszél, nevetségesen
vagy furcsán viselkedik, nem ura akaratának vagy tetteinek, képzelődik stb., –
a paranoiások esetében erről szó sincs. Eltérően a szkizofréniásoktól,
ők pontosan úgy éreznek és viselkednek, ahogyan az gondolataikból következik:
perel az igazságáért, harcol az őt ért sérelmek ellen, nyomoz hitvestársa
után, ha hűtlennek véli; menekül azok elől, akikről úgy véli, üldözik; védekezik,
esetenként ellentámadásba megy át – egyszóval magatartásában megmarad
az összhang. Pontosan úgy cselekszik, ahogyan az egészséges ember cselekedne
olyan helyzetben, amilyenben a paranoiás önmagát érzi.
Mivel a téveszmén kívül a beteg személyisége teljesen ép marad, hamar
megtanulja téveszméit leplezni (disszimuláció) olyan helyzetekben –
orvosnál –, ahol attól kell tartania, esetleg betegnek tarthatják. Ez
a leplezés sokszor kitűnően sikerül; annál is inkább, mert a téveszme maximálisan
mozgósíthatja a beteg energiáit: tanulni kezd, éjszakákon át dolgozhat,
bonyolult elméleteket gyárthat, szervez, rendszerez, eszméit csiszolja –
ezáltal néha ténylegesen jelentős műveltségre tehet szert. Szenvedélyes
indulatai ezután határozottságot, biztos fellépést kölcsönöznek neki, ez
pedig a kevésbé iskolázott, befolyásolható emberek körében könnyen vezetővé
emelheti! Innen azután a hatalmi struktúra belső törvényszerűségei révén
könnyen tovább emelkedhet, válhat hangadóvá, befolyásos emberré igen tekintélyes
körökben is. Mivel azonban minden cselekedetét, minden megnyilvánulását
továbbra is meglevő kóros meggyőződése, téveszméje fogja irányítani, ez
a felemelkedés rendkívül veszélyes lehet! Tudjuk, hogy a történelem néhány
híres vagy inkább hírhedt politikai karrierje mögött ez a betegség állott,
embertömegek és kultúrértékek jóvátehetetlen pusztulását okozva.
A nehéz felismerhetőség és a beteg cselekvésének a téveszme általi teljes
dominanciája teszi ezt a betegséget társadalmilag valóban veszélyessé. Nem
az elmeosztályon, hanem a bírósági tárgyalásokon, valamint az igazságügyi
vizsgálatokban találkozunk a paranoiásokkal. Ők meggyőződésből követnek
el bűncselekményeket, hiszen „ez az igazság”, így nem is érzik magukat vétkesnek,
hibásnak, hanem a legvégsőkig kitartanak saját igazuk mellett. Bizonygatják
álláspontjukat még akkor is, ha ez számukra a legsúlyosabb következményekkel
jár. De hát éppen ezért betegség!
Van a paranoiának egy különös sajátossága: az, hogy „fertőző”. Persze
átvitt értelemben: a beteggel együtt élő hozzátartozók, családtagok, néha
még barátok vagy munkatársak is nemegyszer a beteg téveszméinek hatása alá
kerülnek, azok igazságában feltétel nélkül hisznek, sőt részt vesznek a
beteg „igazságért vívott harcában” is. Néha nem is könnyű megállapítani,
hogy egy-egy ilyen közösségen belül ki is a valódi beteg, annyira egységes
a fellépésük, annyira egyforma szenvedéllyel hirdetik ezt vagy azt a téveszmét.
A „fertőződés” szerencsére csak látszat, a többiek nem válnak igazán beteggé,
és az igazi beteg kiemelése után hamarosan korrigálják is hibás meggyőződésüket.
Különösen jelentős szerepet játszik vagy játszott némelyik paranoiás egyes
szélsőséges vallási szekták, szélsőséges politikai csoportok létrejöttében
vagy későbbi életében: ilyenkor éppen ez a „ragályosság” tette lehetővé,
hogy egyébként egészséges emberek is kóros eszmék hatása alá kerüljenek.
A paranoiákat régebben aszerint csoportosították, hogy mi volt a téveszme
tartalma. Így megkülönböztettek perlekedő, feltaláló, származási nagyzásban
szenvedő, ún. „szenzitív” (azaz mindent önmagára vonatkoztató), vallási,
politikai, szerelmi stb. „tébolyt” (ez volt régiesen a paranoia magyar neve;
újabban kísérletek történnek e szó feltámasztására, ami talán azért nem
szerencsés, mivel a köztudatban a „tébolyodottsághoz” nagyon rossz emlékű,
zavaros előítéletek tapadnak). Ma azt hisszük, önmagában a téveszme
tartalma inkább a beteg személyiségéből, élettörténetéből, egyéni sorsából
származik, és nem ez, hanem a téveszme léte maga jelenti a betegséget.
Inkább a téveszme meglétének, kialakulásának és fennállásának formáját tekintjük
a betegség szempontjából lényegesnek (idegen szóval: relevánsnak). Ennek
alapján meg szoktunk különböztetni paranoid reakciókat, melyek
egy adott, jól meghatározható eseményhez kapcsolódva alakulnak ki, és annak
elmúltával sokszor – ha lassan és nem is teljes mértékben – meggyógyulnak,
elhalványulnak, a beteg visszanyeri régi személyiségét, persze az abban
meglévő hangsúlyozott paranoiditással együtt. Meg szoktak különböztetni
azután „valódi” paranoiákat, amelyekben a kiváltó tényező nem olyan
jelentős esemény, gyakran szinte inkább csak ürügynek látszik, és a betegség
ezen első „kulcs”-élménytől kezdődően már újabb behatások nélkül is egyre
jobban elhatalmasodik, a téveszme épül, terebélyesedik, rendszereződik,
az összeütközések pedig mintha még izmosítanák is.
A gyógyítás? Talán valamennyi elmebetegség közül a paranoia gyógyítása
kecsegtet a legkevesebb sikerrel. A téveszmét korrigálni, a beteget meggyőződése
hamis vagy értelmetlen voltáról meggyőzni teljességgel lehetetlen; ebben
sem gyógyszerek, sem elektrosokk vagy más kezelési forma sem tud segíteni.
Pszichoterápiás megközelítéssel próbálkozunk: megkíséreljük elfogadtatni
a beteggel, hogy eszméi győzelméhez a közvetlen harc helyett más utat kell
választania. Írja le, bizonyítsa hasznos munkával, tanulással, esetleg halassza
későbbre, kedvezőbb időpontra – ez sajnos csak az esetek kis részében, iskolázottabb
és érettebb személyiségű betegeknél szokott beválni. Máskor felhasználjuk
a betegek eleve meglévő disszimulációs készségét, igyekszünk rávenni, hogy
őrizze meg felismeréseit, meggyőződéseit titokként. Itt már segíthetnek
a gyógyszerek is, melyek a téveszmék érzelmi feszültségét, mozgósító erejét
képesek csökkenteni. Ma már vannak olyan gyógyszereink, melyek egyáltalán
nem álmosítanak, a munkaképességet nem rontják, sőt naponta, vagy akár újabban
csupán hetente egy ízben kell tablettákat lenyelni.
A betegek egy része előbb-utóbb – bűncselekmények miatt – kényszergyógykezelt
személlyé válik. Hozzátartozói (olykor joggal) félnek tőle, így gyakran
tartós intézeti beteggé válik. Ekkor feltűnően jól viselik a tartós kezelés
tényét, szorgalmasak, aktívak, kedélyesek, a „terápiás közösség”-nek vezető
személyiségeivé válnak – talán igazuk rendíthetetlen bizonyosságába vetett
hitük teszi őket kiegyensúlyozottá. Néha derűs öregkort érnek meg intézetekben
felhőtlen optimizmussal, hiszen testi egészségüket nem kezdi ki a betegség.
Halálukig fennmarad betegségük megtévesztő álruhája: bármely kérdésről tökéletesen
odaillően, sokszor nagyon is fegyelmezetten, hozzáértéssel beszélgetnek,
magatartásuk több mint példás, külsejük mindig jól ápolt, modoruk kellemes.
Látogatók gyakran távoznak velük való beszélgetés után azzal a sanda gyanúval,
hogy mi mégiscsak „teljesen normális” embereket is bezárva tartunk – mindaddig,
amíg nem kerül szóba a beteg téveszméje; mert akkor azután nincs megállás,
akkor bizony meglepetve tapasztaljuk, hogy az addig jó modorú, fegyelmezett
beteg micsoda megszállott hévvel, micsoda rendíthetetlen bizonyossággal
adja elő a valóságos tényeknek játszva fittyet hányó személyes meggyőződését,
kóros gondolatvilágában gyökerező téveszméit. Néha az évek, a kor előrehaladása
a beteg harci kedvét (de nem téveszméjében való abszolút hitét!) lelohasztja,
beletörődik a megváltoztathatatlanba, és ekkor még esetleg hosszú időre
kiegyensúlyozott életet élhet.
Mindezek a „valódi” paranoiára vonatkoznak; a paranoid reakciók
spontán javulnak, néhány hét, néhány hónap után annyira megszelídülnek,
hogy a beteg – gyógyszerekkel segítve és lehetőleg hosszú kikapcsolódás
után – újra munkába állhat. Ezek a reakciók nem szükségszerűen ismétlődnek
meg, néha soha nem térnek vissza az életben; ha gyakran, rendszeresen kiújulnak,
szkizofréniára szoktunk gondolni. A gyógyult paranoid betegnek semmiféle
életrend-korlátozásra nincs szüksége, nincs is ilyesminek értelme. Fontos
viszont a környezet felvilágosítása („agyi betegség zajlott le nála, amely
meggyógyult”) egyrészt, hogy a beteget megóvjuk az utólagos hercehurcáktól,
retorzióktól, de másfelől a környezet védelmében is, nehogy a már említett
„fertőződés” révén egész közösségek élete fusson zátonyra emiatt a nagyon
alattomos betegség miatt.
Dr. Bánki M. Csaba: A beteg elme. 139–140, 143–151. p.